Fizikai Szemle 2001/5-6. 143.o.

HEVESY GYÖRGY KÖSZÖNTÉSE

Elhangzott Hevesy György budapesti újratemetésén

Pálinkás József
államtitkár
Oktatási Minisztérium

A gyász - és talán a fájdalom is - mulandóbb, mint a tisztelet és a megbecsülés, ezért a mai temetés, pontosabban újratemetés inkább egy tisztelgő és méltóságteljes megemlékezés, semmint egy gyászesemény. Beszédem sem nekrológ kíván lenni, hanem köszöntő - egy hazatért magyar tudós köszöntése. Egy nagy magyar gondolkodóé, aki tudományos munkásságával, világra szóló eredményeivel példaképpé lett, s az is marad.

Halála után harmincöt évvel szülőhazájának földjében helyezzük örök nyugalomra Hevesy György Nobel-díjas magyar tudóst, a Budapesti Tudományegyetem egykori tanárát.

Hevesy György 1943-ban kapott kémiai Nobel-díjat. Az évszám többszörösen is figyelemre méltó: javában dúlt a 2. világháború, de a tudományos világ, a Nobel-díj Bizottság működött. A tudomány és a legnemesebb nemzetközi képviselői mentették a menthetőt: dolgoztak, azt üzenve ezzel is a világnak: alkotni, teremteni születtünk, s nem rombolni. A normálisnak közel sem nevezhető körülmények között a Nobel-díjjal elismert tudósok munkásságának méltatására a svéd rádióban került sor. Hevesy György kitüntetéséhez a laudációs beszédet Westgren professzor, a Kémiai Nobel-díj Bizottság, egyben a Svéd Tudományos Akadémia tagja tartotta. Méltató soraiban felidézte a Hevesy György által alapított új tudományos terület - az izotópok nyomjelzőként való alkalmazása - megszületését. Tartalmi, s nem szó szerinti idézet a beszédből: Az új kutatási irány kialakulása tulajdonképpen egy kudarc eredménye volt. 1913-ban, amikor Hevesy György Manchesterben, Rutherford laboratóriumában dolgozott, azt a feladatot kapta, hogy az inaktív ólomból izolálja a radioaktív RaD-t - ma már tudjuk, hogy az ólom egyik izotópját. A feladat megoldása nem sikerült. Hevesy György azonban megtalálta a sikertelenség okát: Ha a RaD-t nem lehet elválasztani az ólomtól, akkor a természet sem tudja megtenni ezt. Ezzel az egyszerű gondolattal megteremtette a biológiai folyamatok újszerű tanulmányozásának alapjait: a radioaktív nyomjelzés módszerét.

Ott és általa született meg a modern nukleáris medicina, több tudományág kereszteződésében. Azt hiszem, hogy Hevesy György nagysága, mint feltehetően a hozzá hasonló géniuszoké szinte kivétel nélkül, nem egyszerűen csak a szakmai zsenialitásból, felkészültségből ered, hanem a látásmódjából, a probléma-megközelítéséből és tudása sokrétűségéből is. Kémikusnak tanult, vezette a Budapesti Tudományegyetem II. számú Fizikai Intézetét, a biokémia egyik alapító atyjaként tekinthetünk rá. A biológiai, biokémiai problémák oly mértékű tudója volt, hogy kollégái közül sokan szentül hitték: nagy tudású orvossal dolgoznak együtt. Napjainkban sok szó esik a kutatási problémák multidiszciplináris megközelítéséről, több szakterület együttműködésének szükségességéről. Hevesy György ennek a szemléletnek előfutára, kiemelkedő egyénisége volt: egyszemélyes, több szakterületet reprezentáló “tudóscsoport".

Hevesy György fedezte fel a 72. elemet, a hafniumot. A felfedezés hírét személyesen is elvitte, a felfedezés napján (1922. december 9.) már a Stockholmban tartózkodó jó barátjának, Niels Bohrnak, aki akkor vette át a Nobel-díjat atommodelljéért. Nobel-előadásában Bohr idézi Hevesy felfedezését.

Szakmai, tudományos sokszínűségén túl, kulturális gyökerei is sok forrásból táplálkoztak. Budapesten, a Piarista Gimnáziumban érettségizett, majd a Budapesti Tudományegyetemre iratkozott be, de egy év múlva már Németországban tanult. Zürichben doktorált, 1911-ben Manchesterben dolgozott Rutherford mellett. Itt kötött életre szóló barátságot Niels Bohrral. 1918-tól a Budapesti Tudományegyetem tanára. 1920-tól Koppenhágában dolgozott, Bohr intézetében. Ezt követi Freiburg, ahonnét 1933-ban, a nácizmus hatalomra jutása nyomán, távozni kényszerült. 1940-től mind gyakrabban dolgozott Stockholmban, ahol a világháború után letelepedett.

Született magyar volt és tanult európai, aki tudományos pályájának csúcsára külföldön jutott. Mondhatnám, “tipikus" 20. századi magyar géniusz-sors az övé. S bár kevés jutott belőle a hazának, most, szülőföldbeli újratemetésekor mégis kimondható, sőt kimondandó: a nemzet nagy alkotó szellemei - s Hevesy György kétség kívül közéjük tartozik - többek voltak, többet adtak, mint pusztán munkásságuk “fizikai" valósága vagy eredményeik tudományos és gazdasági haszna. Hitet adta s reményt sok-sok magyarnak, egy nemzetnek a jobb sorsra. Lelkesítő példák voltak ők nekünk magyaroknak nem csak a puszta túlélésre, de a szebbre, a jobbra törekvésre. Azok ma, s lesznek a jövőben is.

Ezért sokkal több, mint kegyeleti esemény ez a mai. Helye a főhajtásnak, a köszönetnyilvánításnak, az emlékezésnek és a reménykedésnek. Természetesen, mindenekelőtt Hevesy Györgynek jár a főhajtás és a köszönet, aki életútjával, munkásságával szakmai és emberi nagyságával messzebbre szól, üzen térben és időben, mint a Nobel-díjat eredményező kutatásai társadalmi-gazdasági haszna. Mi csak keveseknek adatik meg, mit csak a leg nagyobbak érhetnek el: tettei példaképpé, sorsa üzenetté vált, amely a múltból is hat, épít jelent és jövőt. S elsősorban nekünk, magyaroknak.

Újratemető nemzet vagyunk, mondják számosan, ki lelkesülve, ki grimaszolva. Én úgy hiszem, hogy a 20. század keservei és sorscsapásai, amelyek az országot és a nemzetet érték, nem becsülhetők fel csak lerombolt házakban, szétlőtt hidakban, fel nem épült gyárakban, meg nem történt modernizációban. Embermilliók pusztultak el, de a lélek- és hitvesztés mindennél nagyobb rombolást végzett az emberekben, a kisebb-nagyobb közösségekben, az országban s a nemzetben. A hitet visszanyerni, a lelkeket bizakodással megtölteni, nos ez a mi nagy kihívásaink egyike. Ennek részeként, s ebből erőt merítve, fejet hajtani kiemelkedőt alkotott tudósnagyságaink előtt, s őket a szülőföldben nyugalomba helyezni nem egyszerűen kegyeleti ügy csupán. A nemzetnek, mely nem becsüli kellően a múltját, s annak kiemelkedő alkotóit, példamutató tetteit, nincs jövője sem. Ezért a mai megemlékezés a jövőnek és a jövőről is szól.

Ha körülnézünk itt a Tudósparcellában, láthatjuk: számos friss újratemetés nyomait őrzi a föld. Hogy csak a legutóbbiakat említsem: Kürti Miklós földi maradványait tavaly, Szilárd Leó atomfizikus hamvai 1998-ban tértek haza Angliából, illetve az Egyesült Államokból. A katolikus szertartás szerint a temetésen az egybegyűltek elmondanak egy imát a soron következő halottjukért. Hogy kit temetünk majd itt újra legközelebb, nem tudom megmondani. Sajnos, vagy tán hál' Istennek, hosszú azok sora, akik itt születtek, tanultak, alkottak, majd a történelem viharaiban külföldre szakadtak, s ott világhíresek lettek. Számosan voltak azok a nagy magyarok, akik második, fogadott hazájukban tettek sokat az emberi haladásért, a tudomány fejlődéséért. Nekünk magyaroknak maradt a büszkeségtudat… és az újratemetések sora. Én most, itt inkább azért fohászkodom, hogy a bennünket követő generációknak az utóbbiban már ne legyen részük. Ezen megemlékezést is felhasználva, kívánom magunknak, hogy legyenek Hevesy Györgyhöz és az e parcellában nyugvókhoz méltó nagy magyar tudósaink a jövőben is, kiket utódaink csak egyszer temetnek el. Egyszer és itt, a szülőföldben.

A magyar oktatásügy nevében is szeretnék fejet hajtani Hevesy György professzor földi maradványai előtt, és köszönetet mondani neki világraszóló tudományos munkásságáért, emberi küzdelmeiért és mindhalálig megőrzött magyarságáért.

Köszönet illeti meg a családtagokat, akik hozzájárultak Hevesy György földi maradványainak hazaszállításához, és elismerés illeti mindazokat, akik következetes munkával végigvitték a tettet, s lehetővé tették azt, hogy e mai újratemetés, megemlékezés létrejöhessen.

Tisztelt Hevesy György professzor úr! Tested nyugodjék békében, a szülőföldben; életed, munkásságod fényes eredményei hitet és lelket adóan gyarapítsanak embert és hazát még hosszú-hosszú időn át!