Millenniumi mesék

Édesapám és az édesanyám nagyon különbözőek voltak. Édesapám ügyvéd volt. Édesanyám apró és sovány volt, zongorázott és énekelt. Hátterük is különböző volt. Édesapámnak anyanyelve magyar volt, németül ugyan beszélt, de kezdetlegesen. Édesanyámnál ez fordítva volt: nagyszerűen beszélt németül és nagyon hiányosan magyarul. Az eredmény az volt, hogy engem egészen összezavartak, mert mindennek a világon két neve volt. Világos lett előttem, hogy ezek a felnőttek nem tudják, hogy miről beszélnek.

Egy emlékem van, amiről azt lehet mondani, hogy különös. Elalvás előtt lefekszem. Gyerek vagyok, 6 éves, vagy talán még az se. Eloltják a villanyt, tessék elaludni! De nem vagyok álmos. Mit teszek? Számokkal játszom. A számokat megértettem. S azokkal játszani már kora gyerekkoromban öröm volt. Tudtam, hogy hány perc van egy órában, hány másodperc van egy percben, hány óra van egy napban, hány nap van egy évben. Vajon hány másodperc van száz évben? Ezt nagyon korán kiszámítottam fejben és nagyon gyakran. És ahányszor számítottam, mindig más eredményt kaptam. Ettől a számolás érdekesebb lett. De azért tudtam, hogy ugyanannak keli lenni az eredménynek! Ennek volt értelme. Akkor a világon senkinek sem beszéltem róla, sokkal később igen, de gyerekkoromban nem.

Tóth Eszter: Teller Ede azt mondta Deutch nagypapájának kisfiúként: "Nagyapa, én félek!" Erre Tellernek azt mondta a nagypapa "Fiam, fejed van, szíved van, ne félj az élettől!"

1918-ban a kommunizmus után lementünk Lugosra, és mindenféle komplikáció következtében majdnem egy évig ott lakhattunk. Ott azután valami egész újat kezdtem el: tanítottak zongorázni, tanítottak az ujjaimat használni. A muzsika nem jelentett sokat. De ott volt egy tanárom, aki magyar volt, és a románok elcsapták. Zongorázni tanított. Ha Lugoson maradtunk volna, akkor azt hiszem, zenész lettem volna. Sajnos, vagy talán nem sajnos, ez abba maradt, mikor visszajöttem Magyarországra. Ott már csak az ujjaimat használtam, a fülemet és a zongorázó eszemet alig. A matematika azonban folytatódott. Az édesapám bemutatott egy pár embernek, akik életfogytig barátaim maradtak. Kármán Tódor volt az első, Szilárd Leó a második, a harmadik a jóbarátom Wigner Jenő, a negyedik közeli barátom, Neumann Jancsi. Ezektől tanultam igazán fizikát. Fizikus akartam lenni, vagy matematikus. Az apám ezt nem akarta. Hát ebből hogyan élsz meg? Itt Pesten Tudományegyetemen, mint zsidó nem kapsz állást. Abban egyeztünk meg, hogy kémiát tanuljak. Annak vannak alkalmazásai! El is mentem Németországba kémiát tanulni, de titokban nagyon tanultam matematikát is. Édesapám észrevette, erre megkaptam az engedélyét, hogy azt tanulhassak amit akarok. Közben ért egy szerencsétlenség az én hibámból. Nagyon szerettem a hegyekben sétálni a barátaimmal. Villamoson mentem a vasúthoz, valamin elgondolkoztam, elfelejtettem leszállni a villamosról. Éppen elhagytuk az állomást, amikor leugrottam. Elestem. A villamos levágta a lábamat. Az első gondolatom az volt, hát most hogy megyek kirándulni. Valahogy összevarrták a lábamat, úgyhogy protézissel később még egy kicsit kirándulni is mehettem, de nem sokat.

Aztán elkerültem az igazi első tanárhoz: Heisenberg volt a világ egyik legjobb fizikusa. Hát félek, hogy az ő érdeklődését nem igazán keltettem föl, pedig a matematikát jól tudtam, de valamit jobban tudtam, mint ő: pingpongozni. Megvertem. De Heisenberg nagyon ambiciózus volt, neki ez nem tetszett, de én tetszettem neki. Mert járni ugyan alig tudtam, de pingpongban még megvertem.

Berlinben Einstein előadott általános relativitásról. Én az első percet jól értettem, de azután semmit. Előadás után elmentünk az Állatkertbe sétálni. velünk volt többek között a már fiatalkori jóbarátom, Wigner Jenő. Látta, hogy lógatom az orromat. Hozzám jött: "Mi baj?" A válaszomat még most is reprodukálni tudom, nagyon rövid volt: "Én nagyon buta vagyok." Hát a Jenő arról volt híres, hogy ő milyen udvarias, de nem mondott ellent, azt mondta: "Igen, a butaság egy általános emberi tulajdonság." A sajátos az volt, hogy ez engem megvigasztalt. Én buta vagyok, de mások is. Az akkori butaságomnak talán még volt egy kis jogosultsága is, ez az Einstein olyasmit akart megérteni, amit már ő sem értett meg igazán: a kvantummechanikát. Azt, hogy kis darabjai a világnak úgy viselkednek, mint részecskék, és úgy is, mint hullámok. Hogy lehet mind a kettő egyszerre? Ez volt az, amihez az első gondolatok a dán Niels Bohrtól származtak, és az első világos kidolgozás pedig Heisenbergtől. Ezt kellett nekem alkalmazni. Örömmel csináltam. Lassan csináltam, miután megértettem, mi a probléma. Főleg türelem kellett, annyira szerettem, hogy türelmem is volt. Azután a végén szépen levizsgáztam, asszisztenst csináltak belőlem, és még sókkal többet tanultam, miközben a Heisenbergnek segítettem, aki előadásokat tartott, problémákat adott fel a diákoknak. A diákok megoldásait én olvastam el, és kijavítottam. Valami nagyon fontosat tanultam meg, amit talán még ma sem tudnak sokan: a legjobb metódus valamit megtanulni, hogy az ember azt gyakorolja, milyen hibákat lehet csinálni. Ha az ember már az összes hibát el tudja kerülni, akkor megértett mindent:

Később meghívást kaptam Angliába, és elmentem. Így kerültem ki azt az időt, amikor mint zsidót valószínűleg megöltek volna a németek. Angliában megkaptam egy Rockefeller-ösztöndíjat. Itt azt mondták, ha megnősülsz, akkor nem kapod meg az ösztöndíjat. Később megtudtam, hogy ez azért van, mert egy magyar korábban kapott ösztöndíjat, aztán elment a házasságát élvezni a feleségével és nem dolgozott. Mit csináljak? Fölhívtam a szerelmemet Schütz-Harkányi Auguszta Máriát. Mici azt mondta: "Hát akkor elhalaszthatjuk egy kicsit az esküvőt, mert Neked nagyon kell az ösztöndíj. Egyezz bele!" 15 éves koromtól kezdve segítettem neki matematikában, nagyon jó barátok lettünk, aztán levizsgázott, és ő is kapott egy ösztöndíjat - Amerikába. Én viszont, habár nagyon jóban voltunk, még nem voltam készen arra; hogy elvegyem, mert nem tudtunk az én keresetemből megélni. Ez neki nagyon nem tetszett, és azt mondta, ő most elmegy Amerikába, felejtsek el mindent. El is ment, de nem felejtettem el. Amikor két év múlva visszajött, akkor azonnal elvettem. De aztán még közbe léptek a Rockefeller ügynökei, és azokon is túl kellett esni.

Amikor elvettem, már sok éve nagyon jól, és alaposan, ismertük egymást, és nagyon boldogok voltunk. De el kell még mondani a házasságunkról, hogy gyerekünk nem volt, mert nem lehetett. Én azt hittem, hogy nem lehetett, mert itt Van egy világ Hitlerrel, ez nem szép világ, és nem való gyereknek. Nem is lettek gyerekeink. Egy orosszal ismerkedtem meg, Gamowval. Ő orosz volt, de isten igazában nem volt kommunista. Kapott egy állást a washingtoni egyetemen, és azt csak azzal a feltétellel fogadta el, hogy hoz magával egy másik fizikust, és az én voltam. Így azután röviddel a Rockefeller után kikerültünk Amerikába. Ott aztán nagy lelkesedéssel tanítottam az új kvantumfizikát. Én soha nem akartam mást csinálni, mint tanulni és megérteni. Azt hiszem ez volt az életemnek a legjobb része. Aztán jöttek a nehézségek.

Nemcsak a Hitler jött, hanem tényleges háború. Amerikai barátaim, az ottani fizikusok nem értettek egy betűt sem belőle. Ez egy európai hülyeség, ebbe senki ne avatkozzon innen bele, feledkezzünk meg róla. Az én életemben a Pearl Harbornak azonnal lett egy eredménye: mihelyt Amerika belépett a háborúba, én tudtam, hogy mi ezt a háborút meg fogjuk nyerni. És akkor elhatároztuk, hogy most gyerekeket akarunk. Lett is kettő, és nagyon jól beváltak. Ha Hitler nem lett volna, most már egy pár évvel idősebbek lennének.

1945-ben még a Japán háború vége előtt, de a németekkel való háború és Hitler halála után kipróbáltuk az új eszközt: az atombombát. Ültünk kinn Új Mexikóban, június közepén, és a bombát este kellett volna fölrobbantani. De nem ment, mert eső esett a Sivatagban! Halasztani, halasztani, közben a nap kezdett feljönni, amikor elkezdődött a visszaszámlálás: egy perc, 50 másodperc, 45, 40, 39,... Nekünk azt mondták: "Tessék lefeküdni, és az ellenkező irányba nézni! Senkinek sem szabad odanézni." Én nem engedelmeskedtem. Lefeküdtem, de egyenest odanéztem. Nem nagyon nagynak látszott, habár fehér. Akkor azt mondtam, hát fölemelem a fekete szemüvegemet. Először a homokra néztem mellettem. Az olyan vakító volt, mint amikor a nyár közepén egy egészen elsötétített szobában fölemelik a függönyt, és a fényes nap besüt! Akkor azután tudtam, hogy ez egy nagy robbanás volt! Mi olyan messze voltunk; hogy majdnem egy percet tartott, amíg hangja elért hozzánk. Tudtuk, hogy a világ más lesz! Hogy milyen, azt nem tudtuk. Azt hiszem, hogy ami akkor történt, hiba volt. Mi tudtuk azt, én nem tudtam, de Washington tudta, hogy a japán császár, Hirohito, nagyon érvelt amellett, hogy Japán békét kérjen. Azt kellett volna csinálnunk, hogy anélkül, hogy ezt előre bemondtuk volna, le kellett volna egy bombát dobni, nem Hirosimára, és bizonyosan nem Tokióra, hanem a tokiói kikötő fölé nagy magasságban úgy, hogy az senkinek se ártson, de azt sok japán lássa.

Sajnálom, hogy ezt nem csináltuk, mert ha ezt tettük volna, sokkal jobb lelkiismerettel, sokkal egyértelműbben dolgozhattunk volna tovább.

Tóth Eszter: Tellernél két dolgot becsülök nagyon - ha szabad ilyet mondani. Az egyik, hogy neki Heisenberg a tanára volt. Heisenberget nagyon sokan Amerikában nácinak gondolták. Én nagyon sok könyvet elolvastam, titkosságból fölszabadított iratokat is, és én is azt gondolom, hogy Tellernek van igaza: Heisenberg akadályozta meg, hogy Hitlernek atombombája legyen. Tellernek nagyon fájt, hogy az amerikai fizikusok nem így gondolják. Tehát a bomba utáni időszakban, Tellert Heisenberggel együtt kiközösítették. Pedig nehéz volna rájuk bizonyítani, hogy mind a ketten nácik voltak.

Béke kell! De a békének nemcsak a föltétele, hogy ne ismerjük a fegyvereket, hanem az, hogy a fegyvereket nagyon jól ismerjük, és a jól ismert fegyvereket ne használjuk! Mert akkor tudjuk elérni, hogy azt senki ne használja. A világ nagyon megváltozott az utolsó évszázadban, és nem az fontos, hogy a változásokat megszüntessük, hanem az, hogy a változásokat jól használjuk!

__________________

Televízióadás a Magyar 1-en 3001. szeptember 17-én. Szerkesztő Oláh Katalin.