Oláh György: Az a legfontosabb, hogy az ember mindig tartsa nyitva a szemét. Szent-Györgyi Albert mondta egyszer, hogy a kutatás lényege az, hogy valamit néz az ember-, amit már sokan néztek előtte-, de ő lát valami mást benne, mint a többiek. Én tehát azt tartom, hogy az ember mindig tartsa nyitva a szemét, és ne fogadjon el dogmákat.

Mikor középiskolába jártam, nem igen érdekeltek a természettudományok, se a fizika, se a kémia. Annál inkább érdekelt a történelem, a művészetek, a nyelvek, később pedig a filozófia. A budapesti Piarista Gimnáziumba jártam, nyolc évig tanultuk a latint. Latinul olvastuk a klasszikusokat. Ez persze egy tizennégy-tizenöt éves kamasznak nem olyan nagy élmény, ma sokkal jobban tudnám értékelni. Viszont így visszatekintve azt gondolom, hogy egész életemben hasznos volt az a jó humanista alapműveltség, amit akkor kaptam. Kémiatanáromra sajnos nem emlékszem. A fizikatanárunkra viszont jól emlékszem, Öveges József volt. Egy 15-10 éves fiúnak sok mindenen jár az esze, és nem hiszem, hogy ezek között a fizika olyan nagyon fontos helyet foglalna el. De Öveges József érdeklődést tudott kelteni. Piarista pap volt, mindig keménykalapban jött be az órára. Belépett az ajtón, megállt a katedrán, levette a kalapot a fejéről, és egy laza mozdulattal a tanterem sarkában álló fogasra dobta. Lehet, hogy mindig csak szerencséje volt. de az is lehet, hogy ehhez alapvető fizikai ismeretek voltak ehhez szükségesek, nem tudom, de a kalap százból kilencvenszer fönt maradt a fogason. Ki az, aki nem figyel egy ilyen indítás után?

A háború után úgy döntöttem, hogy bár érdeklődésem nem irányalt elsősorban a természettudományok felé, valami praktikusabb területet kell keresnem. Nem tudom, hogyan történt, de amikor az első egyetemi kémiai kurzusomra jártam, szerelembe estem a kémiával. Hogy miért esik valaki szerelembe? Erre nincs recept. Biztosan láttam benne valamit, ami számomra érdekes volt.

A Műegyetem kémia-épülete akkor is a Duna-parton volt. Budapest ostroma alatt nagyon szétlőtték. Ablakai nem voltak, és a falak is erősen sérültek. Jóformán semmi nem maradt belőle. De fiatalok voltunk, telve lelkesedéssel, törekvéssel, részt vettünk a romeltakarításban, és próbáltunk létrehozni egy helyet magunknak, ahol elkezdhetjük a munkát. Amíg az ember fiatal, hegyeket képes elhordani. A kutatás ma is így megy. Vannak jó csapatok, kiváló műszerek, jól képzett kollégák, és ez persze mind sokat segít. De ha az embernek nincs egy jó ötlete, amin dolgozik, akkor mindez nem ér semmit.

A fluor az a nagyon érdekes elem, ami felkeltette az érdeklődésemet. Abban az időben nemcsak Magyarországon, de a világon is alig akadt olyan kutató, aki fluorkémiával foglalkozott volna. Nekem mindig az volt az elvem, hogy sokkal érdekesebb olyan témákat keresni, ami után kevesen érdeklődnek. Persze a tanszéken nem volt semmink a kutatásokhoz. Még a kiinduló vegyületeket is nekünk kellett csinálni. Eleinte rengeteg probléma adódott abból, hogy ezt a területet választottam, mert a tanszéken az ilyen különleges anyagokkal foglalkozó kutatás nem volt nagyon közkedvelt. Ezek a vegyületek néha nem nagyon jó szagúak. Végül született egy megoldás: az épület felső emeletén volt egy nyitott balkon, ahol a legbüdösebb anyagokat tárolták. A tanszékvezető beleegyezett, hogy ha már a tanszemélyzet ilyen bolond dolgokat csinál, kapja meg a balkont és csinálja ott. Egykét lelkes fiatallal valahogy beüvegeztük a balkont, még egy fülkét is raktunk bele, ez lett a mi balkonlaboratóriumunk, ahol el tudtuk kezdeni a kísérleteinket.

Szántay Csaba: Hogy ő a fluorkémiával tudott foglalkozni, ez egyrészt az ő makacsságának köszönhető, másrészt pedig annak, hogy rögtön produkálni tudta a kezdeti eredményeket. Ezekkel azután meg tudta győzni a kollégákat és a tanszékvezető professzort, hogy ez valóban érdekes terület, érdemes vele foglalkozni. Végül mindenki elfogadta, hogy ő a saját útját járja a kutatásban.

Rabó Gyula: 1951-52-ben Oláh György neve egy csapásra ismertté válta kémikusok körében. Ez az addig ismeretlen magyar kutató nagyszámú tudományos közleményt publikált a halogén tartalmú szénhidrogének kémiájáról. A tudományos világ csodálattal fogadta ezt a bámulatra méltó teljesítményt. Ezekkel a publikációkkal Oláh György megjelent a tudományos színen.

Oláh György: Elég sokat publikáltam életemben. Körülbelül ezerkétszáz publikációm jelent meg huszonnégy különböző területen. Hogy miért érdekelt engem ennyi különböző terület, ezt meg kell magyaráznom. Nem akarom összehasonlítani magam Picassóval, én egy egyszerű kémikus vagyok, de ő is különböző stílusban, különböző témákat festett élete során. Ez természetes. Nem lehet mindig ugyanazon dolgozni, mert megunja az ember. Sokkal izgalmasabb, ha időnként új területeket vizsgál az ember.

Aki tudományos pályára lép, annak tisztában kell lennie azzal, hogy bizonyos értelemben nehéz és időrabló területet választott. Ha komolyan akarja venni a feladatát, a család időnként háttérbe szorulhat. Éppen ezért úgy gondoltam, jobb, ha a feleségem tudja, mit csinálok, megérti a problémáimat. Amikor összeházasodtunk, Judit a Műegyetemen dolgozott, mint technikus. Amint ő emlékszik erre, a tudta nélkül írattam be a vegyészmérnöki karra. El is végezte becsülettel, és remélem, az évek igazolták döntésemet, hiszen sokat dolgozhatunk együtt. Amerikában azt mondják, hogy egy sikeres férfi mögött mindig ott áll az asszony. Nos, én úgy érzem, Judit nem mögöttem, hanem mellettem áll.

A szabadságot sokféle módon lehet definiálni. Nem vitás, hogy az 1956-os események kialakulásában alapvető volt a fiatalságnak az az érzése, hogy nincs szabadsága. Az én szempontomból vagy a kollégáim szempontjából a legnagyobb problémát az elzártság jelentette. Nem voltunk benne a nemzetközi tudományos vérkeringésben, nem vagy csak nagyon későn jutottak el hozzánk a tudományos hírek. A jövő nagyon sötétnek tetszett, egyáltalán nem hittünk abban, hogy ez valaha is változni fog. Ezért döntöttünk úgy 1956-ban, hogy elhagyjuk az országot.

Oláh Judit: Nemcsak mi indultunk el akkor. A férjem egész csoportja ott volt gyerekestül, feleségestül, úgyhogy az egy csoport-kivándorlás volt. Naivul azt hittük, hogy majd együtt tudunk maradni, de ezt a körülmények nem tették lehetővé. Szétszóródott mindenki.

Szántay Csaba: Természetesen 56 után volt egy periódus, amikor nem volt különösebben egészséges amerikai ismerősökkel kapcsolatot tartani, ezért egy darabig megritkult a levelezésünk. Ami érdekes, hogy Oláh Gyuri egy darabig kérte a sportújságot, ő ugyanis nagyon nagy futball-drukker volt Magyarországon, és távozása után még hosszú ideig borzasztóan érdekelték az NB I-es forduló eredményei. Emlékszem, én ezt mennyire csodáltam benne, hiszen ezek a dolgok az emberben egy idő után megkopnak, ez természetes.

Oláh György: Feleségemmel és hároméves kisfiunkkal új életet kezdtünk. Először arra kellett összpontosítanunk, hogy megéljünk valamiből. Semmink nem volt. Elvállaltam egy ipari állást, hogy a családomat fönntartsam. A kutatási igazgató kezdetben nem nézte jó szemmel, hogy egy ilyen messziről jött embernek saját ötletei vannak, de lassan beadta a derekát és megengedte, hogy munkaidőn túl és hétvégén, a saját ötleteimen dolgozzam. Aztán amikor jöttek az első eredmények, a vállalat is érdeklődni kezdett a munkám iránt. Ha valaki kutatóként dolgozik, meg kell tanulnia, hogy nem sikerül mindegyik kísérlet. Az csak a regényekben meg a filmekben van így. A való életben azonban az ötletek 99 százaléka nem valósul meg. De ha egy jó megvalósul néha, az elegendő.

Rabó Gyula: Ha jól emlékszem, 1962-ben történt, hogy Amerikában rendeztek egy kémiai konferenciát, amelyen Oláh György előadást tartott abból a témából, amin éppen dolgozott. Az előadás után a konferencián elnöklő Nobel-díjas kutató félrehívta Oláh Györgyöt, és azt mondta neki: - George, nagyon jól ismerjük magát, maga kiváló kutató, nagy jövőt jósolunk magának. Éppen ezért kötelességünknek tartjuk figyelmeztetni, hogy amit most hallottunk magától, az egy veszedelmesen kétséges teória. Ne vigye be a tudományos közvéleménybe.

Nos, ez volt az a veszedelmes teória, amiért Oláh György később megkapta a Nobel-díjat.

Szántay Csaba: Oláh Gyuri fölfedezett olyan rendkívül erős savakat, amelyek a kénsavnál sok-sok milliószor erősebbek. Ezeket hívjuk szupersavaknak vagy mágikus savaknak. Ezek a savak például az általában reakcióképtelennek tartott metánt is át tudják alakítani egy pozitív töltésű részecskévé: . Ez a pozitív töltésű ion már könnyedén tovább tud reagálni.

A felfedezés nyomán kitárult egy új világ, megnyílt egy olyan ipari potenciál, amely nagyon olcsó alapanyagokból teljesen új termékek előállítására ad lehetőségeket. Már jó néhány éve történt, de mindig emlékezni fogok rá. Megcsörrent a telefon, és köszönés helyett csak annyit mondott: - Megkaptam a Nobel-díjat.

Oláh György: Ha az ember kap valamilyen kitüntetést, az hatással van az életére. De én megőriztem magamat olyannak, amilyen voltam, nem szállt a fejembe a dicsőség. Egy Nobel-díj után sok más kitüntetést kap az ember, aminek persze örül, de a mi szemünkben a feleségemmel más értéke van annak, ami a Nobel-díj előtt volt, mint utána. Ezt nem rosszindulattal vagy malíciával mondom, ez egyszerűen tény.

Barátaim figyelmeztettek, hogy egy ilyen díj nagyon megváltoztatja az életet, sőt sok esetben a tudományos munkásság végét is jelenti. Nálam ez nem így van. Én nem hagyom, hogy rátelepedjen az életemre. Persze bizonyos kötelezettségeknek eleget kell tennem, de én továbbra is a kitűzött céljaimat tartom szem előtt. A nettó eredmény persze az, hogy az ember még sokkal keményebben dolgozik, mint azelőtt.

A haza... Nehéz kérdés. Mi amerikaiak vagyunk, akik magyar származásúak. Az életünk jóval nagyobb részét éltük Amerikában, mint Magyarországon. Számunkra az otthon Amerika, de Magyarországra úgy jövünk vissza, hogy ez az, ahonnan származunk. Amikor itt vagyunk, nagyon rövid idő alatt mindez élően visszajön.

A fiaink ott nőttek föl, amerikai feleségük van, ők már teljesen amerikaiak. Ők azt hiszik, hogy beszélnek magyarul, de a valóság az, hogy alig. Amíg csak az egyik fiú volt meg, addig magyarul beszéltünk vele, de amint a másik is megszületett, s főleg amikor kezdtek iskolába járni, mi magyarul szóltunk hozzájuk, ők pedig angolul válaszoltak. Az ember egy idő után kénytelen beadni a derekát. A kis unokáink pedig már bennszülöttek.

Őszintén megvallom, teljesen a kémiára vagyok centralizálva. A kémia a hobbim, az életem, a passzióm, és ennek talán az is az oka, hogy nagyon sok időt vesz igénybe. Most a fő témám, amin a munkatársaimmal dolgozom, az, hogy lehet-e az atmoszférában felhalmozódott széndioxidot kivonni az atmoszférából, és - a ma meglévő kémiai tudásunkkal - visszaalakítani alapvető üzemanyagokká és termékekké. Ez laboratóriumi körülmények között már jól működik, de persze jelentős energiát igényel. Ennek megoldását abban látom, hogy akár szeretjük, akár nem, meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy a 21. században az emberiség nagymértékben fogja használni az atomenergiát. Kell, hogy használja de remélhetőleg biztonságosabban és tisztábban.

Azt hiszem, szerencsés az életfilozófiám: az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember pesszimista legyen, úgyhogy igyekezni kell mindig az élet pozitívumaira koncentrálni. A mindennapjainkban sok minden van, amire panaszkodhatunk, de nem érdemes erre energiát fordítani. Dacára a koromnak, én még mindig előre gondolkozom.

A tudósok - bár talán furán hangzik - még idős korban is olyanok, mint a gyerekek. Játszanak. Ha találnak valami újat, azt azonnal ki akarják próbálni: mire jó, mit lehet vele csinálni. Ez a gyermeki kíváncsiság elég fiatalosan tartja az embert. Nem tudom megmondani, hogy ez mikor szűnik meg. Ki tudná azt megmondani, hogy meddig lesz bennünk ez a szikra, de remélem még sokáig nem alszik ki.