Palló Gábor
MTA Filozófiai Intézete

A magyar jelenség a 19. század vége óta megfigyelhető tudománytörténeti folyamat, mely alapjaiban érinti az egész magyar tudományosságot. Egyik legfőbb jellegzetessége a tudóstehetségek 20. századi elvándorlása. Ez a folyamat szorosan kötődik a tudomány és állam nem éppen viszálymentes kapcsolatához szinte az egész mögöttünk maradt évszázadban.

A tudósok - és egyáltalán az értelmiségiek - elvándorlása a század során egyre fokozódó ütemben zajlott. A Magyarországról már végleg elköltözöttek teljes számát még megbecsülni sem tudjuk, hiszen olyan sokféle szakterületen, olyan különböző színvonalat elért kutatók olyan sok országba és olyan hosszú ideje vándorolnak, hogy sorsukat, teljesítményeiket csak igen pontatlanul tudjuk felmérni, megbecsülni. Elkülöníthető azonban egy alcsoport a vándorló tudósok nagy és rétegezett csoportján belül: a világhírű, lassanként legendává nemesülő nagy tudósoké, akik a tudomány elitjébe kerültek, sőt némelyikük a tudomány sztárjává vált, ha egyáltalán értelmes dolog sztárokról beszélni a tudomány esetén. Minden esetre az általuk alkotott csoport sorsa, szerepe, eredményessége önálló, tanulmányozásra érdemes tudománytörténeti jelenség, mégpedig nem csak a magyar, hanem a 20. századi egyetemes tudománytörténet számára is, ezért neveztem el, Thomas Kuhnt követve, "magyar jelenségnek".

Kik tartoznak a magyar jelenséget alkotó tudósok csoportjába? Kutatásaim során két kritériumot alkalmaztam besorolásukra: a tudóselithez való tartozást és a magyarságot. Azonnal megjegyzendő azonban, hogy ezek a kritériumok nem definiálhatók teljes szigorúsággal. Minden esetre a két kritérium alapján kialakított csoport tudósai: Bay Zoltán, Békésy György, Erdős Pál, Farkas Adalbert, Farkas László, Gábor Dénes, Harsányi János, Hevesy György, Kármán Tódor, Kürti Miklós, Lakatos Imre, Lánczos Kornél, Lénárd Fülöp, Neumann János, Oláh György, Orowan Egon, Polányi Mihály, Pólya György, Szegő Gábor, Szent-Györgyi Albert, Szilárd Béla, Szilárd Leó, Teller Ede, Tisza László, Wigner Jenő, Zechmeister László. A nevek túlnyomó többsége nem szorul bemutatásra.

Az első kritérium tehát a tudomány elitjéhez való tartozás. Mindenképpen ide sorolja a tudósokat Nobel-díjuk, amely azokban a szakmákban, melyekben osztanak ilyet, vitán felül a legnagyobb megbecsülés jele. Ennek alapján került a listára Lénárd Fülöp, Szent-Györgyi Albert, Hevesy György, Wigner Jenő, Békésy György, Gábor Dénes, Oláh György, Harsányi János, tehát nyolc név, szemben a némelyek által használt ennél hosszabb névsorral.

Ide sorolhatjuk a “koronázatlan királyokat" is, vagyis azokat a tudósokat, akiket a tapintható tudományos közvélemény a Nobel-díjasokkal legalább azonos színvonalúnak tart, még akkor is, ha vagy szakterületük vagy a Nobel-bizottság sajátos működése következtében valahogy nem kapták meg a díjat. Ebbe a kategóriába tartozik Szilárd Leó, Neumann János, Kármán Tódor, Lánczos Kornél, Teller Ede, Polányi Mihály. Ha kevésbé ismert is, nagyon közel állt hozzájuk Zechmeister László. Mivel matematikában nem osztanak Nobel-díjat, a leghíresebb külföldön élt matematikusok közül legalább Pólya Györgyöt, Szegő Gábort és Erdős Pált a csoport tagjának tekinthetjük. Végül a legfontosabb befogadó országok szakmai elitjéhez sorolható például Kürti Miklós, Orowan Egon és Lakatos Imre (Anglia), a Farkas-fivérek (Izrael), Szilárd Béla (Franciaország), Bay Zoltán, Tisza László (USA). ¹

Még az elitnél is vitathatóbb a magyarság mint kritérium. Ezt a kínos politikai mellékzöngéket nem nélkülöző fogalmat talán itt nem is kell definiálnunk; nem kell kontextusfüggetlenül is eldöntenünk, ki magyar, ki nem. Nem kell mérlegelnünk, hogy politikai alapon az állampolgárságot, ezzel összefüggésben a születési helyet tekintsük-e döntő tényezőnek, vagy a magyar etnikumhoz való tartozást vagy akár úgyszólván genetikai okból a szülők vagy a felmenők állampolgársági vagy etnikai besorolódását. A magyar jelenség elemzéséhez elegendő a kulturális, szocializációs tényezőket (közülük csak egyik és nem a legdöntőbb a nyelv) használni indikátornak. Eszerint magyarnak azt tekinthetjük, aki életének egyik vagy másik döntő időszakában a magyar kultúrában élt, a magyar kultúra értékrendszerét sajátította el (a külföldi és a magyar művek értékelésére vonatkozóan egyaránt), és akiknél világosan kimutathatóak a magyarországi szocializáció nyomai.

Ennek megfelelően kimaradt a vizsgált csoportból, Richard Zsigmondi, Robert Bárány és John C. Polanyi, bár Nobel-díjasként vitathatatlanul a tudóselithez tartoztak. Jóllehet mindannyian magyar családok leszármazottai voltak, ők maguk már nem a magyar kultúrában nevelkedtek, és nem is a magyar tudományban tanultak vagy dolgoztak. Mi több, ezek a tudósok csakugyan ki is maradtak a csoport egyik jellegzetes tevékenységéből, a networkingből, az informális kapcsolatháló működtetéséből is. Másrészt viszont a listára került a náci Lénárd Fülöp (akiről az a hír járja, hogy “megtagadta magyarságát", noha ennek semmi nyomát nem találtam), mert mind tudományos, mind kulturális szocializációja Magyarországhoz kötötte, iskoláit Magyarországon végezte, magyar környezetben dolgozott, itt publikált.

----

A magyar jelenséget alkotó tudósok csoportja persze többféleképpen jellemezhető. Ha egyre közismertebb eredményeiket idéznénk, voltaképpen egyénekről beszélnénk, nem jelenségről. Életművek és sorsok összehasonlításával az egész csoportra, azaz magára a jelenségre vonatkozóan is tehetők megállapítások. Fölfedezhetők olyan sajátosságok, melyek a csoport egészét jellemzik, de nem szükségképpen minden egyént. Ilyennek tekinthető például az igen magas szintű elméleti érzék, amely legkivált az elméleti fizikusoknál, például Wigner Jenőnél, Lánczos Kornélnál figyelhető meg, és persze Neumann Jánosnál, de még a mérnököknél, főleg Kármán Tódornál is. A legtöbben tudatosan vagy kevésbé tudatosan határozott filozófiai álláspontokat fejtettek ki. Például Szent-Györgyi Albert, Orowan Egon, Pólya György és Gábor Dénes is önálló filozófiai műveket alkotott. Polányi Mihály és Lakatos Imre világhírű tudományfilozófussá vált.

Nem kevésbé föltűnő a magyar jelenséghez tartozó tudósok szokatlanul erős politikai aktivitása, amely talán Teller esetén vált legláthatóbbá, de elvezet a Manhattan-tervben való egész magyar részvételig, Kármán révén a NATO-ig, Szilárd és Neumann révén a hidegháború korai szakaszának atomdiplomáciájáig, Szent-Györgyin keresztül a magyarországi antifasiszta mozgalmakig, sőt Gábor Dénes Római Klub-beli részvételével egészen az ökológiai mozgalmakig.

A csoport egyik jellemző vonása, hogy a nagyon is szembeötlő elméleti orientáció ellenére kimondottan gyakorlatias gondolkodású tudósokból állt. Hogyan is lehetett volna másként a klasszikusan elméleti fizikus Wigner Jenő a történelemben az első reaktormérnök? Vagy az információelméletet megalapozó Szilárd Leó hogyan is élhetett meg állandó állás híján saját találmányaiból szinte egész életén keresztül? A fizikai Nobel-díjas Gábor Dénes valójában elektromérnök volt, Szent-Györgyi, aki egész kutatói pályafutása során az élet biológiai lényegét akarta megérteni, kidolgozta egy népszerű, mondjuk, étel-kiegészítő: a pritamin receptjét.

----

Gondolkodásuk gyakorlatias jellegét talán összefüggésbe lehet hozni azzal, hogy a csoport tevékenységére ilyen vagy olyan formában meglepően nagy befolyást gyakorolt a kémia. Ez a sajátosság legjobban a lista pontosabb áttekintésével tűnik ki.

A nyolc Nobel-díj közül kettő kémiai díj volt, Hevesy Györgyé és Oláh Györgyé. Ide kell számítanunk Szent-Györgyi díját is, amely ugyan orvosi díj volt, ámde biokémiai munkáiért kapta, alapvetően nem a C-vitamin felfedezésért, mint emlegetni szokták, hanem a sejtoxidáció mechanizmusának felderítésében elért eredményeiért, amit miután Hans Krebs kiteljesítette, citrát-körnek neveztek el. Ez ugyan nem klasszikus vegytani terület, de ma már aligha vitathatóan kémia. A három Nobel-díj mellett a koronázatlan királyok között szerepel Polányi Mihály a maga fizikai kémiai, főleg röntgendiffrakciós és reakciókinetikai munkásságával. Zechmeister László szerves kémikusként, a növényi pigmentek kutatásával és főként a kromatográfia alkalmazásával keltette fel Linus Pauling figyelmét.² Farkas László és Farkas Adalbert, az 1930-as évek elején még egészen fiatal két testvér Fritz Haber mellett nőtt fel a Kaiser Wilhelm Institutban, éppen ott, ahol Polányi vezette a két osztály közül az egyiket. Farkas Lászlót a hidrogén kémiájának legígéretesebb tanulmányozójaként tartották számon, akit Chaim Weizmann, a kitűnő kémikus, később Izrael állam első elnöke a jeruzsálemi Héber Egyetemre hívott meg fivérével együtt. Izraelbe ők importálták a fizikai kémiát. Szilárd Béla ugyancsak vegyészként foglalkozott radioaktivitási mérési módszerekkel, illetve a radioaktív elemek és ásványok kémiai tulajdonságaival. Egy ideig Mme. Curie mellett dolgozott Párizsban, majd a madridi egyetemen tett kitérője után ismét Párizsban telepedett le, és az 1920-as évek elején tudományos munkájáért Legion d'Honneur-rel (Becsületrend) tüntették ki.

Mindebből csupán az következik, hogy a csoport jelentős része kémikus. Ám ennél különösebb a helyzet, ha számba vesszük azokat is, akik vegyésznek tanultak és később elhagyták a kémiát. A kísérleti fizikus Lénárd Fülöp például Than Károlyhoz járt a pesti egyetemen. Wigner Jenő vegyészként végzett Németországban. Pályáját Budapesten a Mautner-bőrgyárban kezdte. A Polányi Mihály mellett szerzett doktorátusát követően tért csak át a fizikára. Teller Karlsruhéban vegyészhallgatóként kezdte felsőfokú tanulmányait, innen nyergelt át fizikára, igaz nagyon hamar. Ugyanez volt a helyzet a későbbi orvosi Nobel-díjas, amúgy fizikus Békésy Györggyel csak más városban: Bernben. Még különösebb, hogy a briliáns matematikus, Neumann János is vegyészmérnöki oklevéllel rendelkezett a zürichi ETH-ról. Igaz, ő csakugyan nem dolgozott egy percet sem vegyészként. Kis engedménnyel még az 1994-es közgazdasági Nobel-díj nyertesét, Harsányi Jánost is a vegyészek közé sorolhatjuk a Budapesten szerzett gyógyszerész diplomája miatt. Még az elvont matematikus Pólya György sem maradt teljesen érintetlen: amikor vegyészhallgatók matematikaprofesszoraként dolgozott Zürichben - hogy, hogy nem Neumann Jánost is ő tanította -, egyik cikkében az izomerek elvileg lehetséges számát vizsgálta kombinatorikai módszerekkel. Még a félvezetőgyártás egyik vezető vállalatát, az Intelt megalapító Andrew S. Grove, “az 1997-es év embere" is kémiát tanult: egy évet Budapesten a TTK-n, határtalanul élvezve Lengyel Béla előadásait és Hartmann Hilda laborját. Tanulmányait New Yorkban vegyészként fejezte be.

A csoport 26 tagjából tizenötöt hozhatunk tehát hírbe így vagy amúgy a kémiával. Ez annál is inkább föltűnő, mivel a legismertebb magyar tudósokat elméleti fizikusnak vagy matematikusnak tudjuk, figyelmen kívül hagyva, hogy, mint mondtam, még a híres atomtudósok közül is Wigner és Neumann kémikusnak tanult és Teller is vegyészhallgatóként kezdett.

----

Mi lehetett az oka és mi lehet a jelentősége a kémia látványos túlsúlyának a magyar jelenséget alkotó tudóscsoport tudományos orientációjában?

Az ok kétféleképen közelíthető meg: először egy nagyon is praktikusnak látszó, ám a magyar történelem mélyebb rétegeit is érintő oldalról, másodszor pedig intellektuális oldalról, amely a modern kémia sajátosságaival függ össze.

A praktikus okot Wigner Jenő sokszor elmondott anekdotája világítja meg legjobban. A fizikusi ambíciókat tápláló fiatal Wignert pályaválasztásakor édesapja megkérdezte, hány ember kaphat fizikusi munkahelyet Magyarországon. Wigner azt válaszolta, három, de érezte, hogy túloz.

Valóban: a magyar jelenség tudósainak indulása idején Magyarországon még a horizont szélén sem látszottak a hatalmas egyetemek és kutatóintézetek, melyekben többé-kevésbé biztos egzisztenciával rendelkező kutatók nyüzsögnek. Kevés esély nyílt professzori állásra, amikor összesen két egyetem és a műegyetem működött az országban, ezek is minimális oktatói létszámmal. A matematika és a fizika jobbára a megszállottak fényűzésének tűnt. Okos ember olyan szakmát igyekezett hát tanulni, amely mögött prosperáló ipar áll, biztos és lukratív állásokkal. Ilyen volt például a kémia, a maga akkoriban világszerte izmosodó vegyipari hátterével. A választásnak erről a praktikus oldaláról többször is megemlékezett Oláh György is, akit igazából csak egyetemista korában ragadott magával a szakma.

A csoport tagjai közül többen matematikai tehetségnek születtek. Kármánt édesapja térítette el a matematikától a mérnökség felé, és sohasem bánta meg. Amikor évtizedekkel később Neumann Miksa, az éles eszű bankár felkereste Kármánt, hogy tanácsot kérjen, mit is tegyen a szinte matematikával született csodálatos János fiával, Kármán (akkor már professzor Aachenben) pillanatok alatt megállapította, hogy valóban különleges tehetséggel áll szemben, mégsem javasolta, hogy rohanjanak a matematikai fakultásra. Inkább azt javasolta, legyen kémikus Neumann János, ebből meg lehet élni, pályát pedig mindig lehet módosítani. És a bankár hallgatott a professzori bölcsességre. Telleréknél a szintén ösztönösen matematizáló gyerek sorsáról nagyon hasonló meggondolások alapján döntöttek, amikor a karlsruhei vegyészkarra íratták be.

De miért éppen a kémia mellett döntöttek a családok? Miért nem például az üzleti élet valamely részét részesítették előnyben vagy mondjuk a mérnökséget? Ez utóbbi problematikusabb, mint az előbbi, mert a mérnöki területek mégiscsak közelebb állnak a tudományhoz, mint a business vagy mondjuk a jog.

Valóban, a magyar jelenséget képviselő csoportban több mérnököt is találunk. A legkiemelkedőbb közülük talán Kármán Tódor volt, aki a budapesti Műegyetemen végzett, de Szilárd Leó is mérnökhallgatónak iratkozott be a Budapesti Műszaki Egyetemre. Gábor Dénes mérnökként is végzett Berlinben, hasonlóképpen a későbbi ragyogó szilárdtestfizikus Orowan Egon.

Többeknek úgy tűnt azonban, hogy a kémia két sajátos előnnyel rendelkezik a többi gyakorlatias szakmához képest: először is a vegyipar látszott a jövő vezető iparának, kivált Németországból nézve, ahol egyébként az 1910-es, 20-as években az elektromos iparok és a gépészet is óriási erőt képviselt.

Ámde a kémiáról úgy látszhatott, közelebb áll az akkoriban legtöbb csodálatot kiváltó tudományterülethez, mely valahogy az atomokhoz kötődik. Csak az 1800-as évek végén fedezték fel a radioaktivitást, néhány évvel később, 1897-ben az elektront, a század első éveiben az elemátalakulást, 1911-ben az atommagot. Bohr atommodellje 1913-ban született, vele megnövekedett a spektroszkópia jelentősége és az 1900-ban megalkotott kvantumhipotézisé.

Mindez a kémiatörténet Új szakaszával függ össze, melyet talán a fokozódó fizikalizálódás szakaszának nevezhetnénk. A tendencia már a századfordulón megmutatkozott kezdetben a fizikai kémia mint önálló szakterület kialakulásával, főleg a Wilhelm Ostwald, Boltzmann, Arrhenius és van't Hoff munkássága nyomán, a múlt század 80-as, 90-es éveitől kezdve.

A másik irány, az említett fizikai eredmények hatására az anyagszerkezeti kutatás, mely Heitler és London munkái révén az 1927-ben elindult kvantumkémiával merőben új elméleti kerethez jutott, komoly elvi alapot teremtve azok számára, akik úgy vélték, csak idő kérdése, hogy a kémia teljes mértékben a fizikára redukálódjon, nem utolsó sorban Teller tevékenységének eredményeként.

A fizikalizálódás harmadik iránya, a fokozódó műszerezettséggel függött össze. A különféle spektroszkópiák például szinte felszámolták a szerves vegyületek szerkezet-megállapításának hagyományos kémiai módját: már nem a lebontások és szintézisek klasszikus módszerével, hanem a műszerek segítségével írjuk le a molekulák szerkezetét, olyanokét is, melyek egy évszázaddal korábban reménytelenül bonyolultnak látszottak.

A kémia mindig nyitott volt a biológia felé is. Az élő szervezetekben lezajló folyamatok kémiáját már Lavoisier tanulmányozta. A 20. században önálló területté vált a biokémia, mely miután a 30-as évektől fokozatosan átvette a kémiai fizikalizálódásának tendenciáját, lassanként molekuláris biológiának tekintette magát. A molekuláris biológia, a biokémia és a szerves kémia messze túllépett elméleti jelentőségén. Nem csupán az élet jelenségeinek molekuláris szintű magyarázatára vállalkozott, hanem hatékony gyógyszerek előállítására is. Az orvos Szent-Györgyi Albertet főképp az “élet lényege" érdekelte. A szerves kémikus Oláh több évet elvégzett az orvosi egyetemen, majd a biológiai jelentőségű szerves molekulák szerkezeti és kvantumkémiáját is bevonta munkásságába.

Mindebből az következik talán, hogy a magyar jelenséget alkotó tudósok számára a kémia intellektuálisan is reményteljesnek látszhatott, ha valóban a matematika és a fizika elvont területei iránt vonzódtak és egyszersmind a megélhetést is biztosító szakmát akartak kitanulni.

----

De volt-e jelentősége annak, hogy a nagy elméleti vonzalommal rendelkező fiatal tehetségek éppen kémiát tanultak? Miután többen más pályára kerültek, vajon nem elvesztegették-e csupán idejüket családjaik jövőtől való szorongása miatt?

Talán nem. Talán éppen a kémiatanulás magyarázza meg azt a már említett sajátosságot, hogy a csoportra jellemző elméleti felhőbenjárás mellett a gyakorlatiasság éppolyan megkülönböztető jellemzőnek bizonyult. Talán éppen a vegyészképzettség tette általában is gyakorlatiassá a magyar jelenség tudósait.

Talán nem véletlen, hogy az enyhén szólva elvont gondolkodású Neumann János tudott gépekről vagy éppen detonációs szerkezetekről is gondolkodni. Wigner Jenő elméleti magfizikusként is képes volt mérnöki módon ellátni a reaktortervezés feladatait. Teller sokáig a legmagasabb fokú fegyverszakértőként és reaktortechnikusként funkcionált. Lánczos Kornél matematikai fizikus létére is tudott ipari konzultánsi munkát vállalni Amerikában. Békésy György elvi jelentőségű pszichofizikai munkássága mellett kitűnő audiométert is készített, sőt teremakusztikai munkásságának eredményeként működtek ragyogóan a budapesti rádióstúdiók. Az Izraelbe települtek is meglepően jól helytálltak a legprózaibb feladatok megoldásában, például Farkasék azzal foglalkoztak, milyen papírba célszerű a narancsokat csomagolni, hogy minél lassabban romoljanak el. Szilárd Béla a radioaktivitás mérésére szolgáló elektrométereket gyártott párizsi kisüzemében. Andrew Grove nem csak a félvezetők gyártástechnológiájának kidolgozásával emelkedett ki, hanem a gyár menedzselésével is. Így lett az 1997-es év embere a Time magazinban. És persze az abszolút profi vegyész Hevesy György sem csupán az elméletnek szentelte munkásságát, hiszen éppen őt tekintik a nukleáris medicina megalapítójának, Oláh György pedig az elvi jelentőségű karbokation-kémia mellett vagy éppen vele a motorhajtóanyagok új lehetőségeit kutatja. A gyakorlatiasság jellemezte a kémiát ugyan nem tanult nagy álmodozó Szilárd Leót, aki örökké találmányokon törte a fejét (nemcsak nagy jelentőségűeken, hanem olyakon is, mint a nők termékenységi napjait jelző naptár, a székké alakítható strandtörülköző és millió hasonló).

----

Végezetül nyitva maradt még egy kérdés, mely a kémia választásának az álláshiánynál mélyebb társadalmi okait firtatja. Ezek az okok vezetnek el a magyar jelenség és az állam, vagy közelebbről a politika összefüggéséhez.

Nem magától értetődő ugyanis, hogy a magyar jelenséget képező tudósok középosztályhoz, gyakran felső középosztályhoz tartozó családjai miért tartották oly nagyon fontosnak, hogy fiaik úgynevezett jó szakmát tanuljanak.

Talán a politikai közérzetük okán. Talán azért, mert a mélyebb rétegekben már a Habsburg Monarchia boldog békeidőiben, jóval az első világháború előtt fölfedezhető a középosztályban valamilyen aggodalom a jövő miatt. Ez az aggodalom a háború, a liberális Monarchia összeomlása után, a korábban tágas lehetőségek tényleges bezáródásával beigazolódott, és valóságos félelemmé növekedett.

A középosztály egyre fokozódó rossz közérzete a század során sokakat az ország elhagyására, nem egyszer menekülésszerű elhagyására késztetett. A meneküléskor, ha mást nem, a fejében lévő szaktudást mindig magával vihette az ember, és ez túlélési esélyt adott. A kémia választásának, a gyakorlati tudás fontosságának, sőt a kiválóság igényének ez lehetett az egyik mélyen fekvő oka. Teller egy interjúban elmondta, mindig meg volt győződve arról, hogy a puszta életben maradásához nem elég nagyon jónak lenni - briliánsnak kell lennie.

A magyar jelenség tudósai mindezek révén: elméleti kiválóságuk, gyakorlati orientációjuk és elvándorlásuk következtében váltak olyan hallatlanul sikeressé.

Magyarországon erre nem lett volna esélyük. Az egyetemek nem abban voltak érdekelve, hogy zseniális diákjaikat vagy kollégáikat magukhoz édesgessék. Kármán Tódort megbélyegezték, mert népbiztos volt, úgy kellett elmenekülnie 1919-ben. Hevesy Györgyöt a vele való együttműködés miatt megfosztották nem csak professzori állásától a budapesti egyetemen, hanem előadói jogától is. Szilárdot szocialistákkal történő együttműködésért figyelte a Horthy-rendőrség, Wignert megverték az egyetemen. Békésytől a Rákosi-rendszerben vonták meg egyetemi tanári és akadémikusi címét, Szent-Györgyi magas tudománypolitikai pozíciója ellenére sem látott jövőt a maga számára 1947 után. Oláh Györgyöt 1956 vihara sodorta távolba az MTA Kémiai Intézet igazgató-helyettesi székéből.

A magyar állami politika minden 20. századi válfaja újabb és újabb tehetségek elvesztéséhez vezetett. Sem a Horthy- sem a Rákosi- sem pedig a Kádár-rendszer nem tett meg mindent a tehetségek itthoni kamatoztatására, ha csak a vasfüggöny kényszerét nem tekintjük ennek, amely viszont megakadályozta még megérésüket is. És ugyanez a hagyomány folytatódott a rendszerváltás után: a magyar állam messze nem tett meg mindent a tudományért, amit megtehetett volna és meg kellett volna tennie.

Lassan kiképzésükért sem. Az egész évszázadban kiválóan funkcionáló oktatásban is lényeges visszaesés tapasztalható. A jelenlegi viszonyok nem csak a tudomány iránti érdeklődés fölkeltésére alkalmatlanok, hanem a valahogyan kialakult érdeklődés megtartására sem. Pedig talán éppen a kémián keresztül lehetne eljutni a természet rejtőzködő, a szép naplemente, titokzatos égbolt, színes virágok és kedves állatok keltette csodálaton túllépő érdeklődéshez. De ehhez földközeli kémiát kellene tanítani; valóságos anyagok, valóságos viselkedését, nem sohasem látott jelenségek levegőben lógó magyarázatát. A modern fizikai alapok híján érthetetlen elméletek a kémiát életidegen tantárgyi nyűggé fokozzák le. Láthatatlanná teszik a fizika és a biológia összefüggését, viszont ragyogóan szolgálják azt a képzetet, hogy a dolgok önmagukban se nem fontosak, se nem érdekesek.

Mindebből azonban nem az következik, hogy ha a magyar oktatási rendszerben jelentkezne egy-egy igazi tehetség minden áron itthon kell tartani. Itt nyilván nem épülhetett volna meg az első atomreaktor és a számítástechnika se szökkent volna Budapesten szárba. A Neumann, Hevesy, Wigner, Teller, Polányi és Oláh formátumú tehetségek a tudományos centrumokban bontakoznak ki igazán. De a 20. században a tudósok egyre fokozódó mértékben delokalizálódtak. Annak, hogy a magyar jelenség hihetetlenül produktív tudósai az itthoni tudósközösség tagjai is legyenek egy másik országé és a nemzetközi közösség mellett, semmi más nem képezte akadályát csak a mindenkori politika és az általa táplált tudósközösség kisszerűsége. Pedig éppen a magyar jelenség tudósainak informális csoportképzési hajlandósága, a networkingben való jártasságuk óriási lehetőséget tárt volna, vagy éppen tárhatna az itthoni tudósok elé is.

Befejezésül tehát azt mondhatnánk, a magyar jelenségben a magyar állam a tudomány felé fordított legrosszabb arcát mutatta meg a mögöttünk lévő évszázad során és nem sok jelét látják a tanulságok levonásának most sem.

A tájékozódást jól szolgálják a híres magyar tudósok életrajzai, kivált az alábbiak:

T.E. ALIBONE: Dennis Gábor - Biographical Memoirs of Fellow of the Royal Society 1980, 107-147
BAY ZOLTÁN: Azélet erősebb - Csokonai-Püski, Debrecen-Budapest, 1990.
S.A. BLUMBERG, G. OWENS: Energy and Conflict the Life and Times of Edward Teller - G.P. Punam's Sons, New York, 1976.; magyarul: A Trefort utcától a hidrogénbombáig - Magyar Világ Kiadó, Budapest, 1989.
DÁNIEL JÓZSEF: Békésy György - Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.
GELLAI BORBÁLA: A “Belső kell": Lánczos Kornél élete és munkássága - Magyar Tudomány 38 (1993) 1139-1148
P. HOFFMAN: The Man who Loved only Numbers: The Story of Paul Erdős and the Search for Mathematical Truth - Fourth Estate, London, 1998.
ANDREW GROVE: Swimming Across: A Memoir - Warner Books, New York, 2001, p. 290.
TH. KÁRMÁN, L. EDSON: The Wind and Beyond: Theodore von Kármán Pioneer in Aviation and Pathfinder in Space - Boston, Toronto, 1967.; magyarul: Örvények és repülők: Kármán Tódor élete és munkássága (Ford.: Jereb Gábor) - Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991.
W. LANOUETTE, B. SZILARD: Genius in the Shadows: A Biography of Leo Szilard - New York, Toronto, 1992.; magyarul: Szilárd Leó: Zseni árnyékban (ford.: Hraskó Péter) - Magyar Világ Kiadó, Budapest, 1997.
N. MACRAE: John von Neumann - New York, 1992.
MARX GYÖRGY: A marslakók érkezése - Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000.
MARX GYÖRGY: Békésy György - Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999.
R.W. MOSS: Free Radical: Albert Szent-Györgyi and the Battle over Vitamin C - Paragon House Publishers, New York, 1988.
OLÁH GYÖRGY: Karbokation-kutatásaim, a karbokationok szerepe a kémiában (My research on the carbocations and the roles of carbocations in chemistry című Nobel-előadás) - Fizikai Szemle 45 (1995) 44-57
GEORGE A. OLÁH: A Life of Magic Chemistry: Autobiographical Reflections of a Nobel Prize Winner - John Wiley & Sons Inc. Publication, New York, 2001.
PALLÓ GÁBOR: Polányi Mihály pályája - In: Polányi Mihály filozófiai írásai (válogatta Nagy Endre és Ujlaki Gabriella) - Atlantisz, Budapest, 1992, 320-329.
PALLÓ GÁBOR: Hevesy György - Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998
PALLÓ GÁBOR: Lénárd Fülöp "német fizikája"- Világosság 1997/4 51-64
SZANTON: The recollections of Eugene Wigner - Plenum Press, New York, 1992.

_____________________________