GONDOLATOK APÁM SZÁZADIK SZÜLETÉSNAPJA ALKALMÁBÓL

Marina von Neumann Whitman
University of Michigan, USA

Miért olyan fontos számomra, hogy Neumann János születésének századik évfordulóját szülővárosában ünnepelhetem? Ennek egyik oka az, hogy ő a második világháború után nem jöhetett ide, mert egyrészt Magyarország a Szovjetunió csatlósállamai közé tartozott, másrészt apám a hidegháború idején jelentős munkát végzett az Egyesült Államok hadseregének fejlesztésében. A másik fontos ok az, hogy a múlt hónapban 95 éves korában elhunyt Teller Ede, a "Magyar Marslakók" nemzedékének utolsó tagja. Ehhez a nemzedékhez tartoztak apámon kívül olyan kiváló matematikusok és fizikusok, mint Teller Ede, Szilárd Leó, Wigner Jenő és Kármán Tódor. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy most kiváló matematikusok körében beszélhetek egy keveset Neumann Jánosról, az emberről, motivációiról, hitéről és legmélyebb gondolatairól.

Ismeretes, hogy apám sajátos kettős életet élt: egyfelől a tiszta matematika elefántcsonttornyába zárkózott szellemi vezető volt, másrészt tevékeny részt vállalt az Egyesült Államok úgynevezett ipari-katonai komplexumában mint tanácsadó, konzultáns és döntéshozó. Úgy gondolom, hogy életének e két oldala - a széleskörű aktivitás és az intellektuális beállítottság - két mély meggyőződésből fakadt. Először is áthatotta az a mély felelősségérzet, amely arra kötelez mindenkit, hogy képességeit maximálisan hasznosítsa. Szenvedélyesen tanított és kutatott, úgy érezte, hogy különleges képességei kötelezik arra, hogy jelentős és tartós eredményeket érjen el. A második hajtóerő a politikai szabadság volt, amely körülvette, és biztosította számára, hogy képességeit az emberiség jóléte érdekében fejthesse ki.

Biztos vagyok benne, hogy a hatalom képviselőivel folytatott vitáinak indítéka az volt, hogy tudta, ez a szabadság törékeny. A harmincas évek kezdete óta - ha nem előbb - meg volt győződve, hogy a civilizáció vívmányait egész Európában a jobboldali totalitárius irányzatok, a nácizmus és a fasizmus fenyegetik. Ezért kötelezte el magát új hazája mellett, harcolt azért, hogy a szabadságot ettől a veszélytől megvédelmezze.

Az 1940-es és 1950-es években viszont az volt a meggyőződése, hogy a civilizációt a baloldali totalitarizmus, a szovjet kommunizmus veszélyezteti, ezért ugyanolyan hevességgel kell harcolni ellene, bármilyen - tudományos, gazdasági vagy katonai - fegyverrel. Közömbös volt számára, hogy a veszély balról vagy jobbról jön-e. Mindennapi kötelességének tartotta, hogy megalkuvás nélkül küzdjön az általa oly fontosnak tartott politikai szabadságért, amely szerinte nagyon sérülékeny, ebben a hitben védelmezte az Egyesült Államokat, amelybe legszebb reményeit vetette.

Néhány szót szeretnék szólni Neumann János örökségéről, és arról a kivételes adományról, hogy az ő lánya, egyetlen gyermeke lehetek. Életének utolsó egy-két évéről szeretnék elsősorban beszélni. Abban az időben, de lehet hogy korábban is, erősen foglalkoztatta, hogy mi marad utódaira örökségként. Személyes és vallásos értelemben is foglalkozott a halhatatlansággal - de ez nem a mostani előadás témája. A világra hagyott örökség két szempontból érdekelte: mennyire marad fenn az általa végzett munka, szellemi termékei, és furcsa módon nem is volt abban biztos, hogy amit alkotott, még "száz év múlva" is érdekes lesz. Még nem telt el ugyan száz év, de kijelenthetem, hogy a harmincas, negyvenes, ötvenes években írt könyvei után befolyt jogdíjak ma is jelentős mértékben meghaladják azt az összeget, amit én a saját, most megjelent munkáimért kapok.

Apám a saját úttörő munkájának jövőbeni gyakorlati felhasználását illetően nem volt nagyon jó próféta. Azt gondolta például, hogy a számítógépet elsősorban tudományos és katonai célokra fogják felhasználni. Nagyon érdekelte ezek szerepe az időjárás-előrejelzésben, sőt az éghajlat megváltoztatásában. Véleményem szerint ezeken a területeken az elvárásai nem olyan mértékben váltak be, ahogyan remélte. Feltételezte azt is, hogy a játékelmélet közvetlen felhasználásra kerül a katonai és gazdasági döntéshozatalban; ez sem így valósult meg. Most furcsának találná, ha élne, hogy csak 1994-ben ismerték el a játékelmélet gazdasági fontosságát, és jutalmazták Nobel-díjjal. A díjat viszont nem az alapelméletért (hiszen megalkotói már régen meghaltak), hanem egy nagyon fontos területen való alkalmazásért, a nemkooperatív játékok egyensúlyi feltételeinek elemzéséért kapták. Nem meglepő, hogy a három díjazott egyike, Harsányi C. János, szintén magyar volt.

Nagyon meglepődne azon is, ha megtudná, hogy a General Motors, amelynek korábban dolgoztam, sok millió számítógépet gyárt és alkalmaz, épít be évente az általa gyártott mintegy nyolc millió gépjárműbe (nem beszélve a gyártásnál és az adminisztrációnál felhasznált számítógépekről). Ismerve játékos, gyermeki természetét mulatságosnak tartaná egyes felnőttek felháborodását amiatt, hogy a számítógépes játékok megrontják az ifjúságot, sőt ez inkább tetszene neki.

A valóságban apám nem tartott sokat a saját jóslatairól és a jóslatokról általában. 1955-ben a Fortune folyóiratban megjelent cikkében írja: "A tapasztalat azt mutatja, hogy a technikai változások mélyen átalakítják a politikai és társadalmi viszonyokat, de az is világos, hogy a hatás »a priori« nem jósolható meg, és minden, a jelenben valószínűnek tartott jóslat hamisnak fog bizonyulni."

Az örökségével kapcsolatos másik fontos dolog, amely Neumann Jánost erősen foglalkoztatta, egyszerűen megfogalmazva én voltam. Egyetlen gyermeke voltam, és élete végén döbbent rá, hogy egyetlen leszármazottja van, azaz genetikai nyelven: kosarában csak egyetlen tojás van (engedjék meg nekem ezt a biológiailag pontatlan metaforát). Nagyon erősen igyekezett olyan irányban befolyásolni, hogy a végletekig használjam ki képességeimet; világosan értésemre adta, hogy nem tartja helyesnek azt az utat, amelyet választottam. Fiatalon megházasodtam, amint elvégeztem az egyetemet, s ezért hitte azt, hogy ez rossz indulás. Nem mintha nem kedvelte volna a férjemet, hanem egyszerűen félt attól, hogy egy nőnek, aki fiatalon férjhez megy (és az ötvenes években ez a félelem nem volt alaptalan), kisebb esélye lesz, hogy jelentős szellemi vagy szakmai eredményeket érjen el. Láthatják, hogy hajlamos volt a világot statisztikus szemmel nézni.

Statisztikai szempontból természetesen igaza volt, de az adott egyetlen esetben tévedett. Igaz, nem lettem Neumann János, de sikeres és elismert pályát futottam be mint okleveles közgazdász, elnöki tanácsadó és vállalati szervező. Pályámon mindig szem előtt tartottam azt a tanácsát, hogy nem erkölcsös, ha szellemi kapacitásunkat nem használjuk fel a lehető legnagyobb mértékben.

És nézzük a következő generációt, azt, amelynek sorsát nem láthatta előre, hiszen túl korán meghalt, még azelőtt, hogy ők megszülettek.

Nagyon elszomorít, hogy nem érhette meg, hogy fiúunokája elérte azt, amiről már tíz éves korában álmodozott, hogy "ki fog találni valamit a rák gyógyítására". Most molekuláris biológiával, biokémiával foglalkozik, és a Harvard Orvosi Egyetem professzoraként a sejtek közötti üzenetátadás kémiáját kutatja. Örült volna a Malcolm fiam munkájában megnyilvánuló folytonosságnak is, aki munkatársaival a világegyetem titkait kutatja, és olyan alapproblémákon dolgozik, amelyek Neumann Jánost is foglalkoztatták. Örömet okozott volna neki, ha látja, hogy az orvosi biológia tudománya a 21. században valószínűleg ugyanolyan radikális változásokat hoz életünkben és a világ megértésében, mint amilyeneket a matematika és a fizika hozott a 20. században.

Szomorú vagyok azért is, hogy nem érhette meg, hogy lányunokája, aki egyetemi évei alatt nem foglalkozott természettudománnyal, úgy határozott, hogy orvos lesz, és most a Yale Orvosi Egyetem belgyógyászati osztályán a végzős orvostanhallgatók gyakorlati munkáját irányítja, amellett egy olyan kórházban végzi orvosi munkáját, ahol főleg Connecticut állam iparvárosainak szegény betegeit kezelik. Korai volna megmondani, hogy mi válik az utánuk következő generációból, a jelenleg még csak hét, illetve négy éves dédunokákból, de mi születésüktől kezdve beléjük oltottuk azt, hogy nagyra becsüljék a szellemi tevékenység fontosságát.

Úgy gondolom, Neumann János megnyugvást és elégtételt érzett volna, ha látja, hogyan választottak leszármazottai, és azok gyermekei, és tapasztalná, hogy ők éppen azt teszik, amit ő maga a legfontosabban tartott: a felső határig használják fel képességüket, és arra törekednek, hogy feladataikat - legyenek bármilyenek is - tökéletesen végezzék el. Megkönnyebbülést és önigazolást érzett volna, ha látja, hogy a demokrácia és a szabadság habár még sokféle veszély fenyegeti őket - szülőhazájában, Magyarországon is győzött az intolerancia és a totalitarizmus erői felett. Meglepődött, sőt mulatott volna talán bizonyos tekintetben csalódott is volna -, ha látja, milyen hatása van az ő kezdeményezéseinek a mi mindennapi életünkre. Jó érzés töltötte volna el, hogy még 2003-ban is napirenden tartjuk azokat a félelmeket, amelyekkel kapcsolatban az említett Fortune-cikkében azt vetette fel, hogy esély van arra, hogy az emberiség még 1980 előtt elpusztítja önmagát. Nagy elégtétel lett volna számára, ha tudomására jut, hogy magas intellektusú emberek kiváló csapata gyűlt össze, azért hogy centenáriumát ünnepelje, és értékelje alkotásait éppen itt, a szülővárosában, ahova sohasem térhetett vissza, de ahol szelleme tovább él.

_________________________________