SZALAY SÁNDOR, AZ EMBER

Berényi Dénes
MTA ATOMKI, Debrecen

Szalay Sándorról az iskolateremtőről, a tudósról és elért eredményeiről számos közlemény jelent már meg a legkülönbözőbb helyeken. Jelen írásomnak tehát semmiképpen sem az a célja, hogy valamiféle életrajzot írjak, vagy tudományos eredményei ismertetését, értékelését adjam, hanem inkább az hogy, bizonyos történeteken, epizódokon keresztül próbáljam visszaemlékezéseim alapján emberi egyéniségét bemutatni. Az alábbiakban ezek mozaikszerűen, de nagyjából időrendben fognak egymás után következni.

Szalay Sándor nagyon határozott egyéniség, kemény, gerinces ember volt, néha kissé talán merevnek is tűnt. Soha nem azt nézte, hogy merről fúj a szél, hogy ahhoz alkalmazkodjon. Akár tudományos, akár tudománypolitikai vagy kifejezetten politikai kérdésről volt is szó, mindig azt az álláspontot képviselte, és annak kifejezést is adott, amit helyesnek tartott.

Valamikor a 40-es évek végén egy "tegeződési hullám" futott végig az országon. Ennek keretében a szakszervezet és a diákszervezet egy adott napra összehívta a tanszék minden dolgozóját, hogy koccintás közepette mindenki tegeződjön össze az intézetben. A prof nem jött ki a szobájából. Ezért a diákszervezet és a szakszervezet képviselője (az előbbi a később akadémikussá lett Kiss Dezső volt) bementek a szobájába és informálták arról, hogy együtt vannak a tanszék dolgozói, hogy ünnepélyesen elkezdődjön az "össznépi tegeződés" a tanszéken belül. Kínos csend következett, majd a prof a következőket mondta: "A diákszervezet és a szakszervezet számos törekvését őszintén támogatom, de hogy kivel tegeződök és kivel nem, ez az én magánügyem. A viszontlátásra." Ma talán ez a magatartás arisztokratikusnak tűnhet, de akkor ez az emberi egyéniség és a személyiségi szféra bátor védelmét jelentette. Itt jegyzem meg - bár erről nekem semmiféle személyes tapasztalatom nincs -, csak nagyon közvetetten tudok róla, hogy hasonló határozottsággal viseltetett a zsidóüldözés idején is az üldözött hallgatók védelmében.

Talán itt érdemes megjegyezni - bár a konkrét időpontra nem emlékszem, de a történet mindenképpen jellemző Szalay egyéniségére és intézetvezetési stílusára -, hogy egy alkalommal, amikor valaki laboránsnőnek jelentkezett a Tanszékre, ahogy mentek be a prof szobájába, előreengedte a jelöltet, és azt mondta: "Most még előreengedem" (t.i. ha már intézeti dolgozó lesz, akkor nem nézi, hogy férfi vagy nő, formális udvariaskodásra nincs idő és mód).

1956. november 3-án éjjel Szalay Sándor svédországi tanulmányútjáról érkezett haza. Akkor csak úgy juthatott el Debrecenbe, hogy Csehszlovákián keresztülutazva Sátoraljaújhelyre jött, oda értement az intézeti autó és 3-áról 4-ére virradó éjszaka a szovjet tankok között, amelyek akkor már minden jelentősebb magyar várost körülvettek, tudott bejutni Debrecenbe. November 5-én, hétfőn reggel összehívta a Tanszék munkatársait, és beszámolót tartott svédországi útjáról, amely akkor, mint nyugati tanulmányút, igen nagy ritkaságnak számított.

Mielőtt továbbmennénk, itt érdemes megjegyezni egy Marx Györgytől kapott információt. Még ezután is, éveken át (bár lassan-lassan csökkenő mértékben) nagy dolog, valami kiváltságféle volt egy "nyugati" tanulmányút, konferenciarészvétel. Egyik bizottságban, ahol egy ilyen "kívánatos" kiküldetésről döntöttek, Marx György is tag volt, és mint elmondta, mindenki saját magát javasolta, kivéve Szalayt, aki a munkatársait. "Ezt csak azért mondom el," tette hozzá Marx - "hogy tudjátok ki a főnökötök". Egyébként Szalay el is érte, hogy 1957 novemberében-decemberében Csikai Gyulát és engem körülbelül egy-egy hónapra ki tudott küldetni tanulmányútra Svédországba, egymástól függetlenül, teljesen külön programmal. Sokat harcolt ezért, a különböző fórumokon érvelve, hogy elszigetelten nem lehet tudományt csinálni, ha a munkatársait nem engedik külföldre, akkor ne várjanak tőlünk eredményeket. Ezért szervezett különben kezdettől fogva angol nyelvtanfolyamokat az intézetben. Volt idő, amikor ez a tény egyébként Szalay és a Tanszék ellen támadási felületet jelentett, mert a szervezett angoltanulás "nyugat-imádatot", "nyugati orientációt" jelentett. Ne csodálkozzunk ezen, mert az ötvenes évek első felében a Debreceni Egyetemen az angol, francia, német tanszéket megszüntették, mert ezek "imperialista nyelveknek" számítottak.

Visszatérve Szalay november 5-i svédországi beszámolójára, ennek során kijelentette, hogy azt az életszínvonalat és tudományos teljesítményt, ami Svédországban van, csak munkával, becsületes, szorgalmas munkával lehet elérni. Ezzel lehet az országot előrevinni, nem hőbörgéssel. Ki fogok tétetni egy ívet a portára - mondta -, amelyen két oszlop lesz, az egyikbe azok tegyék a keresztet, akik dolgozni akarnak, a másikba azok, akik hőbörögni, de akik az utóbbiba teszik a keresztet, azok ne is jöjjenek be az Intézetbe. Bizonyára világosan látta, hogy november 4-e után céltalan és értelmetlen bármiféle "muszájherkuleskedés".

1957 tavaszán Kádár eljött Debrecenbe, és nagygyűlésen tartott beszédet a Vagongyárban. Ide az értelmiség vezető képviselői is meghívást kaptak, hogy demonstrálják, hogy az értelmiség az új kormány mellett van. Szalay nem ment el, és az Intézetben többek előtt kijelentette, hogy őt nem érdekli, hogy egy kormány zöldre vagy pirosra festi magát. Majd megnézi, hogy mit csinál, milyen intézkedéseket tesz, és majd azok alapján fogja megítélni.

Meg kell jegyezni, hogy az egész idő alatt se 56 előtt, se 56 után egyetlen május 1-jei felvonuláson vagy hasonlón nem vett részt, bár volt úgy, hogy a tribünre is meghívták.

56 nyarán nagy szüksége volt az Intézetnek egy a Miskolci Egyetemen dolgozó mérnökre. A dolog elhúzódott, és átkérése folyamatban volt, amikor kitört a forradalom.

A fiatal mérnök valamilyen szerepet vállalt Miskolcon a forradalom alatt (ezért később 5 évi börtönt kapott), és ezért a forradalom után Debrecenbe kerülése elé újabb és újabb nehézségek merültek, elsősorban az, hogy a rendőrség letartóztatta. Szalay egyre mérgesebb lett emiatt, és a következőt jelentette ki: "El kell már menjek Miskolcra, és meg kell pirongassam a rendőrséget, hogy vegyék tudomásul, hogy erre az emberre nekünk szükségünk van."

Valamikor az 50-es évek végén Marosán György nagy beszédet tartott a Debreceni Egyetemen, amelyben "kiprédikálta" Szalay Sándort, mondván, hogy ilyen embernek, mint Szalay ("reakciós", "nyugatbarát", "imperialista bérenc", a "nép ellensége" stb.) nincs helye az egyetemen. Mindnyájan nagyon meg voltunk ijedve. Szalay éppen nem volt itthon, és mikor hazajött, akkor hallott erről az eseményről. Rögtön elutazott Budapestre - a fáma szerint Kádárhoz személyesen -, a valóságban azonban a pártközpontba vagy a minisztériumba, és ott megkérdezte, hogy mi a szándékuk vele. Ott azt mondták, hogy menjen haza és dolgozzon. Az esethez még az is hozzátartozik, hogy néhány hét múlva - nyilván nemcsak ezért, hanem más hasonló ténykedésért is - Marosán Györgyöt leváltották és eltűnt a politikai süllyesztőben. Talán itt érdemes elmondani azt is, hogy 1984-ben, Szalay Sándor 75. születésnapján a városi és a megyei pártvezetés díszebédet adott a tiszteletére a debreceni Nagyerdőn található exkluzív pártüdülőben.

Egy másik jellemző történet, amelynek magam is szereplője vagyok. Egy alkalommal nagyon harcoltam azért, hogy csoportunk bizonyos igényeit az intézeti műhely feltétlenül elégítse ki, illetve, hogy a prof ezt engedélyezze. Lementem hozzá azzal, hogy meggyőzzem erről. Miután elmondtam az érveimet még hozzátettem, hogy ezek olyan igények, amelyek valóban nagyon fontosak nekünk, és tulajdonképpen az Intézet szempontjából is, de azért én nem akarom könyökkel félretolni a többieket. Mire a prof mosolyogva azt mondta: "Dehogynem, fiam, akár két könyökkel is."

Ha már az én személyes tapasztalataimról van szó, akkor az időrendtől eltérve itt említem meg, hogy pályám kezdetén mit jelentettek nekem azok a szombat délutánok, amikor kiültünk ketten a Bem téri épület előtti lócára és megbeszéltük a hét folyamán elért eredményeimet, a nehézségeket és azt, hogy hogyan tovább. Egyébként a mai számos intézeti, főosztály-, osztály- stb. szemináriumok "őse", az a heti összejövetel a prof szobájában, majd a könyvtárban, ahol körülültük az asztalt és beszámoltunk egy-egy eredményünkről vagy referáltunk egy-egy érdekes folyóiratcikkről. Ezeken részt venni egy hallgatónak nagy tisztesség volt.

Itt említem meg azt is, hogy akkoriban nem voltak automatizálva a berendezések, bizony sokszor éjjel-nappal mértünk, és a mérésekhez, mondjuk, félóránként az ébresztőóra riasztotta az embert. Egy ilyen alkalommal, éppen mikor az éjjeli mérésre készültem, bejött a prof a laborba és kérdezte: "Fiam, vacsorázott már?" Nemleges feleletem után lehívott, hogy vacsorázzunk együtt a prof családjával, mert akkor még a családjával együtt bent lakott a Bem-téri épületben.

A 80-as években Szalayt meghívták egy-egy népfrontgyűlésre, és egy alkalommal el is ment egy tsz-látogatásra. A program után - ahogy hallottam - odament hozzá az egyik résztvevő és megkérdezte: "Professzor elvtárs! Hogy lehet összeegyeztetni a tudományos munkát és ezt a mozgalmi munkát?" A prof válasza: "Sehogy! Vagy a laborban vagyok, vagy a gyűléseken. A kettőt nem lehet egyszerre végezni."

Halála előtt nem sokkal megkérdeztem tőle: "Hogy lehet az, hogy Sánthát (híres debreceni idegsebész professzor, akit az ötvenes évek elején megfosztották katedrájától és akadémiai tagságától) úgy "kinyírták", nem tűrték meg, téged pedig hagytak dolgozni, bár soha sem rejtetted véka alá meggyőződésedet és akár a legkritikusabb véleményedet se?" (Ekkor ugyanis már tegeződtünk.) A prof válasza ez volt: ,Ja, fiam, Sántha azt hitte, hogy lehet ezekkel parolázni." Sántha prof ugyanis, bár szintén független személyiség volt, de mint náciellenes, baloldali liberális szellemű ember, eleinte gesztusokat tett a kommunisták irányában, szerepet vállalt bizonyos megmozdulásokban, úgyhogy azok azt hitték, hogy Sántha az "ő emberük". Mikor "csalódtak benne", mindenféle szempontból "ejtették".

Végül van még egy dolog, amit nem hagyhatok említés nélkül. Az évek során sokszor elmondta, már hallgató korunkban hallottuk tőle, hogy minden nehézség nélkül kint maradhatott volna nyugaton a 30-as években - hiszen egy évet dolgozott Debye mellett Lipcsében, egy fél évet pedig Rutherford mellett Cambridge-ben -, de tudatában volt annak, hogy mivel tartozik a magyar népnek. Felmérte, hogy hány parasztcsalád élt akkora összegből, ami az ő ösztöndíjának felelt meg akkoriban, amit ő lényegében ennek a népnek az izzadságos munkája árán kapott. Ezt neki itthon kell kamatoztatnia. Azt hiszem, ez is Szalay Sándor jellemét mutatja, hiszen ehhez az álláspontjához hű maradt a legsötétebb diktatúra éveiben is, amikor ugyancsak lett volna alkalma elhagyni az országot.