Fizikai Szemle 2005/1. 11.o.
A FIZIKA ÉS A MŰSZAKI FEJLŐDÉS
Gyulai József
MTA Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Kutatóintézet
Bevezető aggodalmak
Amikor a megtisztelő felkérést és a cikk tervezett címét
megkaptam, a feladatot szinte megoldhatatlannak tartottam.
Hogy miért? A műszaki haladás "alapanyagát" ugyanis
mindaz a tudás, jelenségértelmezés, felfedett törvényszerűségek
tára képezi, amelyeket az alaptudományok,
így most kiemelten a fizika, valamint más tudományok,
például a kémia vázol fel, vagy a fizika mérnöki tudományként
önállósodott részei, mint például a mechanika,
az aero-, illetve hidrodinamika, műszaki termodinamika,
elektromosságtan írnak le. A feladat megoldására tehát
csak egy "Simonyi Károly-i kvalitás" vállalkozhatnék.
Érthető, ha más irányt veszek. Például megmagyarázom,
hogy nem tollbotlás volt, hogy a szigorúan vett alaptudományoknál
"vázolás"-t írtam. Az alapkutatásban a
megértéshez vezető út tévedésmentessége, egyértelműsége
érdekében ugyanis a probléma egyszerűsítésének, lemeztelenítésének
útját kell választani. Emiatt, ha a modellszerűvé
redukált problémát megoldották, a kutatók többnyire
lezártnak is érzik az ügyet (mai prioritásokra gondolva:
aligha hoz már magas impakt faktort vagy jelentős
számban további hivatkozásokat .... ) - ritka és kivételes
tehát, hogy alapkutatói szakmai iskolák felbővítsék az
értelmezéseket arra a komplexitásra, részletességre, amely
a gyakorlati alkalmazások megvalósításához viszont nélkülözhetetlen.
A célzott alapkutatás, a targeted research
teszi meg az első lépéseket ebben az irányban és viszi
közel az iparhoz, hívja fel annak a figyelmét, hogy valami
"használható" született. Ez a "munkamegosztás" alap- és
alkalmazott kutatók, valamint a horogra került fejlesztők
között: ez az ideális modell. A fordított a sorrend, amikor
az értelmezés csak késve követi az alkalmazást, sajnos az
is gyakori, de ott kibuknak a gondok - mondjuk - a környezeti,
egészségi hatások környékén .... Szeretném hinni,
hogy a csúcstechnológia éppen ebben az értelemben talpára
állítja a világot: értelmezésemben az a csúcstechnológia,
ami szimulációval is követhető, előre lejátszható, és
tökéletesen kézben tartott folyamatokkal alkot.
A műszaki tudományok tehát az alaptudományok által
felfedezett és leírt törvényeket úgy kezelik, alkalmazzák,
mint "szerszámokat", amelyekkel valami olyan alkotást lehet
létrehozni, ami eddig nem létezett. Emiatt azután szinte
a teljes civilizációs világ nem egyéb, mint a (matematizált)
fizika, kémia stb. műszaki alkotássá formálódásának
példája, azaz a most megírandó cikknek valamennyi emberi
termék, alkotás természetes tárgya lehetne.
Érthető tehát az elbátortalanodásom. Végül a konfliktusból
azzal bújtam ki, hogy feltettem magamnak a kérdést:
melyik az a fizikaalapú felfedezés (lehetőleg a Nobel-
díjjal is jutalmazottak, vagy akár a szabadalommal
védettek közül), amelyik közvetlenül, vagy a háttérben,
de leginkább hozzájárult a 20. század arculatának kialakításához,
illetve melyik vált kiemelten a mai életformánkat
meghatározó tényezővé. Döntse el a tisztelt Olvasó, mekkora
sikerrel tettem ....
Elgondolkodhat az ember, hogy a legtöbb felfedezés
valahol a természettől ellesett gondolatra, analógiára alapozódott.
Alig van olyan, amelynek nincs, vagy amelynek
a felfedezés idején nem lehetett természeti ötletadója.
Sokan a kereket, a forgómozgást tartják ilyennek, bár
arra a pusztai szél által hajtott kórók azért adhattak ötletet.
A másik, szerintem a legjobb példa, az indukált optikai
emisszió, illetve az arra alapozott lézer. Erre ugyanis
legfeljebb logikai, netán formális általánosítás alapján
gondolhatott Einstein.
Kezdtem tehát gondolatban sorra venni a 20. században
tárgyiasult felfedezéseket. Kiderült, hogy a komplex
rendszerek önmaguktól is hátrább kerültek az ítéletemben.
Például az óriási jelentőségű gépkocsi előre engedte
a sorrendemben magát az Otto-motort ....
Itt, szívem szerint, cezúrát alkalmaznék, vagy a cikk
végén egy "Megfejtések" részt iktatnék be - fejére állított
betűkkel - megvárva a tisztelt Olvasó következtetéseit.
Hiszen itt lehet véleményeltérés. Remélem azonban,
hogy a cikket végigolvasva, meggyőző lesz mindaz,
amire gondoltam.
Ne tekintsen aposztatának a tisztelt Olvasó, hogy a
nagyszerű fizikai elveket, úgymint a relativitáselméletet
vagy a kvantumfizikát, vagy a remélten egységes térelméletet
nem hoztam ki nyertesnek. Noha nyilvánvaló, hogy
ezek a szellem legnagyobb fizika tárgyú alkotásai, amelyek
beleszóltak már a század alakításába is, és abban én
is hiszek, hogy a jelentőségük a 21.-ben ki fog teljesedni
(amelyre igyekszem példát is hozni), de eddig csak korlátozottan
kaptak alapvető, életátformáló szerepet. A következő,
műszakivá vált ötletként az előzőekben már a
kiemelt fontosságú lézerek jutnak az ember eszébe, amelyek
az életünket jelentősen és széles körben átformáló
alkalmazásokhoz vezettek és - várhatóan - fognak továbbiakhoz
vezetni.
A megoldás
Van azonban egy eszköz, felfedezés, találmány, alkotás
(minek is nevezzem?), amely nélkül sem a nagy elméleteknek,
sem más ötletnek az íve nem alakulhatott volna
olyanná, mint ami az ezredforduló világában elénk tárul.
Beleértve a kvantumkémia praktikus értékké válását is.
Ami nélkül a lézerek sem fejlődhettek volna a mai gyakorlat
szintjére, sőt az egyik, egyre fontosabbá váló fajtájuk,
a félvezető lézer meg sem született volna.
Lassan közeledik - feltételezem - a tisztelt Olvasó a
rákérdezéshez. Azt kell mondanom, hogy egy alapvető
találmányt, eszközt várok válaszul, nem általánosan azt,
hogy "Számítástechnika" vagy "Elektronika", amelyről
lesz önállóan is szó e célszámban ....
A magyar szomorú valóságban az általam várt válasz a
számítástechnika Hamupipőkéje, a félvezető eszköz, a
dióda, de főleg a tranzisztor. Magyarul azért nevezem
Hamupipőkének, mert nálunk az oktatás-kutatás-ipar
rendszerében ez a zseniális felfedezés elkerülte a köztudattá
válásnak másutt természetes formáit. A középiskolába
éppen csak hogy beverekedte magát - szinte akkorra,
amikorra a gyerekeink fizikát se nagyon tanulnak. A
felsőoktatásból meg mára szinte kikopott ....
A kései siratómhoz kérem a tisztelt Olvasó empátiáját.
Elismerem, hogy a tranzisztor nem deus ex machina
robbant be a műszaki életbe, nem is annyira originális,
mint a lézer vagy a maser. A tranzisztor őse ugyanis egy
erős versenyző, a vezérelhető rádiócső. Ez vezetett el a
gondolathoz, már a húszas években, hogy meg lehet-e
mindazt, vagy hasonlót, amit ez a zseniális vákuumeszköz
produkál, szilárd testekben is valósítani. A gondolat
első szabadalma 1924-ből való: egy orosz kutató, Lossow
jelentett be szabadalmat Németországban Kristalle als
Verstärker címen. Az első, kifejezetten tranzisztor-analóg
USA-szabadalom 1925-26-ból, J.E. Lilienfeldtől1 származik.
Ő még rézszulfid vékonyrétegekkel működő eszközt,
de már rádióvevő kapcsolási rajzát is tartalmazó bejelentést
tett, amelyet 1928-ig két további szabadalma követett
[1] (1. ábra).
H.F. Mataré 1944-ben szabadalmaztatta a tűs tranzisztort
Németországban, amely eredmény eltűnt a világkavarodásban.
H. Welker azonban 1945-ben bejelentett egy
német szabadalmat a térvezérelt tranzisztorra, kidolgozva
annak egyenleteit is. Ők ketten, közösen jelentettek be
szabadalmat 1954-ben - 1948-as franciaországi elsőbbségi
igénnyel [2].
A tranzisztor gondolatnak tehát mindkét változata a
"levegőben lógott": mind az unipoláris, amelyet ma MOSnak
nevezünk, mind a bipoláris eszköz. Érthető, hogy az
USA történelmi értékű laboratóriumában, a Bell Telephone
Laboratories-ban (legyünk jóhiszeműek, a háborús
nyertesek eufóriáját is megértve), mindettől függetlenül
kezdtek a kérdéssel foglalkozni - bár A. Glasernek 1932-
ben megadott, 130102. számú osztrák szabadalmáról,
amely két szembefordított kristálydiódával, amelyet egy
vezérlőelektróda választ el, és így működik erősítőként -
igazán tudhattak volna .... .
A Nobel-díjassá vált Bell-trió, J. Bardeen, W.H. Brattain
és W. Shockley története is szokatlan. Nem csak abban,
hogy két egymás utáni bejelentést tettek 1948-ban. Először
Bardeen és Brattain a vezérelt, lényegében tűs eszközre,
majd Shockley, a főnökük az ötvözött npn-tranzisztorra
(2. ábra). Tudjuk, hogy ez utóbbi indította el a hódítást.
A trió, az akkori személyes ítéletemben (a párhuzamokról
persze akkoriban nem volt tudomásom) azzal
érte el a Nobel-díj normáit, hogy rájött a külső térrel vezérelt
germánium-tranzisztor kudarcának okára is. Fizika
volt az a javából, amikor rájöttek, hogy a levegőből pára-
komponensek (hidroxilgyökök, ionok) adszorbeálódnak
a germánium felületére, és mint dipólusok, a geometriai
közelségük miatt teljesen leárnyékolják a mikrométer
vastag távtartóval alkalmazott külső teret. Azaz, annak
hatása elhanyagolhatóvá vált az úgynevezett tértöltési
rétegben, ahol a vezérelt vezetési jelenségek zajla(ná)nak.
Ezzel megalkották a "felületi állapotok" elméletét is.
A rétegtranzisztort (junction) azonban nemcsak megvalósították,
de például Shockley első könyvében olyan
részletes elméletet is közöl, amely ma is alapmű.
A rétegtranzisztor nemcsak megindította az elektroncsövek
kiszorulását, de emellett ébren tartotta a tudományt,
az érdeklődést a külső térrel vezérelt eszköz megvalósítására
is. Amíg Bruce Deal vezetésével, Andy Grove
és mások kongeniális munkájával, az Intellé váló Fairchild
kutatógárda megoldotta az oxidnövesztés technológiai
higiénéjét, és esély lett az unipoláris tranzisztornak
(MOS: Metal-Oxide-Semiconductor tranzisztor) a megvalósítására,
valamikor a hatvanas években.
Ehhez azonban a szilícium "győzelmére" is szükség volt.
A szilícium ugyanis istenáldotta anyag: a) kiváló kristály
növeszthető belőle, ma akár 450 mm átmérőben, b) a saját
termikus oxidja kiváló dielektrikum a MOS kapuelektródájának
távtartására. Ugyanez az oxid c) alkalmas arra is,
hogy megakadályozza a nemkívánatos anyagok atomjainak
bejutását a kristályba ("maszkoló anyag"), de - a HF
specifikus marószere lévén - a kristály felületén kialakított
oxidábrák "ablakaiban" igenis bejuttathatók az adalékok,
azaz a kívánatos atomok. Egy átok azonban sújtja: a sávszerkezetének
a sajátosságai miatt nem lehet hagyományosan
világító diódát (LED), pláne lézert készíteni belőle. A
vájt fülűek indirekt félvezetőnek nevezik ezeket.
A mai varázslat, az integrált áramkör
A következő lépést az integrált áramkör ötlete adta (J.S.
Kilby, 1959, és R.N. Noyce, 1961, [3] csak az előbbi érte
meg a Nobel-díjat, 2000-ben). A 3-4. ábrán mutatjuk be a
kezdeteket.
A következő meghatározó ötlet inkább üzleti, semmint
fizikai volt. G. Moore -tól ered (ejtsd "mór"), aki szintén a
"Fairchildból Intelt alapító" csapat tagja, annak kereskedelmi
igazgatója volt a hetvenes évek elején. Tőle kért a
fiatal cég üzleti tervet. Moore megvizsgálta az első néhány
év termelését, és észrevette, hogy az Intel képes volt minden
évben kétszer annyi tranzisztort kialakítani egy-egy
chipen, mint az azt megelőző évben. Arra következtetett,
hogy ez a fejlődés még egy ideig, akár a hetvenes évek
végéig tartható lesz. Nem gondolhatott arra, hogy a szakma
generikus jellegét vette észre. Az üzleti verseny, az
informatikai alkalmazások elvárásai ugyanis ilyen tempójú
fejlődésre késztették a mikroelektronikát, amely fejlődés -
noha a kettes faktor mára 1,8-re mérséklődött - évtizedes
trenddé változott, és amely minden jel szerint még vagy tíz
évig tartható. Jómagam olyan "nagyra" tartom a "Moore-törvényt",
hogy remélem, ha már végleg lezárul a mai logikájú,
mai szervezésű integrált áramkörök korszaka, és
valami más elv veszi át a helyét, lesznek mérnökök, akik
elkészítik az akkori, nagyságrendekkel komplexebb eszközöknek
a helyettesítési kapcsolását. Azaz, hogy hány
billió-trillió tranzisztorkapuval lehetne azt, az akár biológiai
funkciót megvalósítani, amikor is - szorítok - kiderülhetne
az, hogy a törvény tényleg generikus ....
Hol kezdődött mindez az én emlékeimben? Természetesen
a Caltech-es tartózkodásokkal teli életem évtizedében,
ahol sikerült - J.W. Mayer csoportjában - egy felvetett
kételyem nyomán és egymást váltó munkatársaimmal,
elsősorban a tragikus sorsot élő Csepregi Lászlóval,
valamint amerikai kollégákkal, elsősorban az NSF pénzügyi
támogatásával egy az ipar által mindmáig általánosan
használt implantációs eljárást, valójában egy szilárdtestfizikai
"trükköt" felfedeznünk, amely nem jelentéktelen
mértékben járult hozzá a Moore-jósolta fejlődéshez. A
KFKI-ban is megkaptuk a támogatást, az eszközöket,
hogy mindezt laborszinten itthon is megvalósítsuk.2
A miniatürizálási trendről egy kedves hazai emlékem
maradt. Valamikor a hetvenes évek közepén érkezett
haza az USA-ból Zámori Zoltán, KFKI-s barátom, egy
ZX-80-as miniszámítógéppel, amelyet egy szemináriumon
bemutatott. Ott fogalmazott úgy, talán az egyik első
Semiconon szerzett tapasztalatai alapján, hogy amikor
egyetlen bit információ kezelésének költsége egy ezred
dollárcent alá süllyed, attól fogva minden aritmetikai műveletet
érdemes digitálisan végezni. Nos, ez mára valahol
a piko-femto-szinten van, és nincs megállás. Mára ugyanis
már az iparág "brute force" dominanciája is érvényesül
- hátráltatva akár izgalmas, például az analóg megoldások
újbóli terjedését.
De beszéljünk a miniatürizálásról. A közhit - nem csekély
joggal - a miniatürizálás fő hasznának a kis méretben
azonos vagy nagyobb számítási kapacitást, vagy a
kisebb fogyasztást, vagy a hordozhatóságot tartja. Van
azonban egy ennél talán még fontosabb elem. Ez a méretcsökkenéssel
együtt járóan, a megbízhatóság növekedése.
A tranzisztorok öregedése, meghibásodása egyértelműen
szilárdtestfizikai kérdés: a helyi melegedések,
nagy elektromos térerősségek képesek nemkívánatos -
ma "nanofizikainak" mondanók - anyagtranszportot létrehozni.
Ez vezet a katasztrofális meghibásodásokhoz.
Egy jól méretezett chip belsejében azonban ilyenek csak
a legkisebb valószínűséggel lépnek fel. Azaz, ha a chipbe
maximális intelligenciát zsúfolunk, hogy az önállóan
lássa el a feladatokat, és csak ritkán kérdezzen tőlünk,
tévedésre hajlamos emberektől bármit, a megbízhatóság
jelentősen megnövekszik.
A Moore-törvény "professzionalizálását" az úgynevezett
Roadmap-tanulmányok, teljes mai névvel: International
Technology Roadmap of Semiconductors
(http://public.itrs.net) valósították meg. A nyolcvanas években
bízott meg először az USA félvezető ipara egy szakértő
csoportot, hogy készítsen tanulmányt a szakma fejlődése
fenntartásának követelményeiről. Ezek a nemzeti tanulmányok
bővültek mára nemzetközivé. Négyévenként
újra elemzik, kétévenként kiigazítják a tanulmányt. Sorra
veszik valamennyi feladatot, azaz a tízegynehány kritikus
műveletet, valamint a szimulációt, a rendszerré szervezést
érintő követelményeket, azoknak az előrelátható szakmai
igényeit. A Természet - ritka eset - nagyon segíti a szakmát
azzal, hogy érvényes a skálázási elv: ha egy tranzisztor
bizonyos méretekkel működőképes, annak minden
méretét arányosan lecsökkentve, ugyanolyan paraméterű
tranzisztort kapunk. Itt kell megemlíteni, hogy mindez
elsősorban a mára befutott, úgynevezett komplementer
MOS, a CMOS technológiára3 vonatkozik.
1. táblázat |
Egymást követő (1999 és 2003) ITRS-ek összehasonlítása.
A számok mutatják, hogy a fejlődés konzervatívvá
minősítette az előrejelzést.
|
év |
1999 | 2003 |
1999 | 2003 |
félmodul (nm) | effektív oxidvastagság (nm)
|
2001 | 150 | 130 |
1,6 | 1,4 |
2005 | 100 | 80 |
1-1,5 | 1,0 |
2007 | 80 | 65* |
1 | 0,8 |
2010 | 55 | 45 |
0,8 | 0,6 |
2016 | - | 22 |
0,5 | 0,4 |
* A dőlt betűk a "red brick wall"-ra utalnak. Vö. az oxidvastagságot a
szilícium rácsállandójával, amely 0,5 nm!
Egy-két mennyiség azonban nem skálázik, például a
Joule-hő .... ennek hatása van/lesz a végleteknél kritikus ....
A Roadmap-tanulmány - szellemesen - színkódolja
a problémákat: fehér alapon szerepelnek azok, amelyek
ma már ipari fejlesztés szintjén lényegében megoldottak,
zöld kóddal azok, amely követelmények teljesítése
még komoly KF-munkát igényel. Vörös alapon szerepelnek
a "red brick wall"-ként aposztrofált kérdések,
amelyekre "No known solution" a jelző. Ez az olvasmányrész
aranybánya az érdeklődő kutatóknak, akár az
akadémiai szférában is (1. táblázat ) ....
A fizika csodái az integrált áramkörökben
Az eléggé közismert, hogy a fizikai nagyberendezések,
gyorsítók vagy az űrkutatás is óriási műszaki fejlesztéseket
kényszerít ki, de számomra az integrált áramkörök
jelentik a csúcsfizikát. Ezt néhány példával kívánom
megvilágítani. Az egyik maga a szilícium alapanyag. A
Moore-törvény egyik sajátja, hogy megszabja a gazdaságosságot
is: a tehát a mintegy tizenötféle fizikai-kémiai
műveletnek4 vagy kétszázlépéses (!) egymásutánját úgy
kell megszervezni, hogy a gyártósor átbocsátóképessége
1 szelet/perc legyen - függetlenül az egyre növekvő
komplexitástól. Ez megköveteli az egyre nagyobb átmérőjű
szeletek alkalmazását. Ma 300 mm (!) a standarddá
váló, 450 mm a remélt. Ekkora, emberderék méretben
kell tehát "diszlokációmentes" kristályt előállítani (számszerűen:
egy-két diszlokáció tűrhető el a szűken 10 cm2
chipfelületen) ....
Hadd idézzek két számot, mielőtt a kritikus kapuelektróda
kialakítására térnék rá: a Si-kristály rácsállandója 0,5
nm, továbbá az anyagok dielektromos letörése valahol
1010 V/m térerősség körül következik be. Mindez azt jelenti,
hogy a mára 300 mm átmérőjű, tehát közel egytized
m2 szeletfelületen hihetetlenül egyenletes vastagságban
kell a szigetelőréteget létrehozni. A viszonylag "passzivált"
szilíciumfelületen (ami azt jelenti, hogy a szabad
kötések miatt az elektronok páronként "súlyzókat" -
dumbbell - alakítanak) fel kell tépni a kötéseket, és szabályosan
ma két Si-O-Si-O, holnap már talán csak egy
réteget kell létrehozni. Tehát a szükséges - nem több és
nem kevesebb - oxigénatomnak a teljes szeletfelületen
egy időben rendelkezésre kell állnia. Azaz a redukált
atomszférát úgy kell kialakítani, hogy a maradékgázok
parciális nyomása a pikobarok tartományában legyen, és
az oxigénatomok szabad úthossza elég nagy legyen ahhoz,
hogy biztosítsa az egyenletes transzportot. Utalhatnék
itt arra, hogy milyen szimulációs programok képesek
a reaktortervezést átlendíteni a véletlen próbálkozások
(trial and error ) stratégiáján. Még egy nem kevésbé kemény
követelmény, hogy a dielektrikum ellenálljon a
letörési feszültséget szinte megközelítő üzemi feszültségnek.
A lehetőleg nagy feszültség azért követelmény, hogy
a kT-től minél messzebb legyünk. Emellett, mivel a Si és
az oxid határfelületén keletkezett hibák, atomi lépcsők
mind "lógó kötéseket" (dangling bond) okoznak, amelyek
elektroncsapdákként viselkednek, a lépcsőhibák
számára is korlát adódik: legfeljebb minden ezredik atom
helyén tűrhető el egyetlen egyatomos lépcső.
Az ionimplantáció feladata sem sokkal egyszerűbb.
Gondoljuk meg, hogy egy tranzisztor kapuelektródája
néhány tíz nm, amelybe egy-két bóratomot kell bejuttatni,
hogy azok a töltésükkel beállítsák az üzemi feszültséget.
A statisztika mindennek ellene dolgozik. Vagy, a Si
kristályos jellege csatornázza a bórionokat, és reprodukálhatatlan
mélységekbe jutnak. Mindmáig az 1975-beli
Caltech-KFKI trükk segít leginkább, amikor is Si-ionokkal
amorfizáljuk a felszínt, és az adalékionokat ebbe a
rétegbe implantáljuk, amelyet egy alacsony hőmérsékleten
végzett epitaxiás visszanövesztéssel hozunk rendbe.
Ezzel is gondok vannak, persze, valahol a 45 nm-es "csomópont"5
táján, amikor egy-két (nem mindegy, hogy egy
vagy kettő!) bóratom kell az üzemi feszültség beállításához,
de jobb ötletről még nem tudunk: az Intel most induló
processzorgyártásában is még 23 ionimplantációs
lépés szerepel.
Hasonlóan kitérhetnék az ábraméretek követelményeinek
kielégítésére, amelynél évtizedek óta jósolják,
hogy a fotolitográfia nem lesz képes ennek eleget tenni.
Nos, a félvezetőipar szorítása az optikát is csodákra kényszerítette:
hol van már a tanult szabály, hogy a hullámhossz
közelébe eső méreteket nem lehet hibátlanul leképezni?
Mert ma valahol az egyharmad lambdánál látszik
gond, azaz a még a 193 nm-es excimer vonal is jó a 90
nm-es csomópontnál. A 157 nm-es vonal használata is
lehetséges (65 nm csomópont) és csak ezt követően látszik
az áttérés szükségessége a röntgen-, elektron-, vagy
ionlitográfiára ....
Hogy mi lesz 2015 táján, amikor már nem lehet hagyományos
szerkezetű, kisebb tranzisztorokat előállítani -
nincs ugyanis elég atom hozzá, hogy klasszicizálódjék a
rendszer? A kvantumfizika ad már ma is ötletet a kvantumszámítógépek
változataira, azaz belép az emberiség e
nagy szellemi alkotása a műszaki világunkat direktben
alakító erők közé - és az abból kiépült műszaki tudomány
új szerepet kap. És ezek fognak megmérkőzni .... a
közgazdaságtannal. Mert ez lesz a döntő. Személyes jóslatom
szerint csak olyan változatok lehetnek "nyerők",
amelyek a mai CMOS-technológia alapjaira épülnek.
Egyébként a mai, gazdaságilag erős IC- és a ráépülő
elektronikai ipar aláásná a haladást. Tudok két változatról,
amelynek látok esélyét, mert mindkettő csak egyetlen,
hozzáadandó technológiai lépést igényel. Az egyik a
vertikálisan, in situ növesztett, félvezető tulajdonságú
szén nanocsövekre épül (5. ábra), a másik a spintronika
CMOS-kompatibilis változata, ahol 28Si epitaxiás rétegbe
implantálnak egy-egy, de a spinjeik tekintetében kölcsönható
távolságban lévő foszforatomot (6. ábra ).
Az igazi kvantumkomputer, ahol a szuperponált állapotoknak
a parallel-processzorok tulajdonságait megvalósító
rendszeréről van szó, csak ezután várható. Idő is
kell ugyanis a gyártmánnyá válásig. Meghívtak 1986-ban
(!) arra a diszkusszióra, amely a Cornell Submicron Facilityben
elkészült, első 100 nm-es tranzisztorok közel nulla
kihozatalának javítását célozta. Nézze meg a tisztelt Olvasó
a táblázaton: a 100 nm-es eszköz ma lett tömegtermék!
Azaz a húszas évek eszközének már itt kell(ene)
lennie a laborokban! És nem sok, gyökeresen más van itt.
Én a nanowire, nanocsőre, illetve a spintronikára fogadok,
de hát könnyű egy öregembernek, úgyis megússza
a tetemrehívást ....
Kissé terjedelmes epilógus
Hogy azért szóljak más nagyszerű, a számítógépek által
való paradigmaváltásoknak köszönhető eredményről is.
Uticai Cato után szabadon egy, a római-pún kérdésnél
nem kevésbé életbevágó "Egyébként .... " kívánkozik ide:
"Ceterum censeo, artem omnium industriarum esse
revisitandam."
Buckminster Fuller6 már 1969-ben értekezett a Földről,
mint "Spaceship Earth". Az Operating Manual for
Spaceship Earth című munkájában azt írta, hogy "One
outstandingly important fact regarding Spaceship
Earth, and that is that no instruction book came with
it .... " Gondolkodjék el a tisztelt Olvasó erről a "spaceship"-
ről, mit is jelent? A bolygónk termikus egyensúlyban
lebeg a napsugarak fürdőjében - némi örökölt radioaktív
bomlástöbbletével. Ez az egyensúly, évmilliárd
óta - viszonylag kis fluktuációkkal - fennáll. Ennél mélyebb
értelműen aligha lehet megfogalmazni a homo
sapiens egyelőre egyetlen szállásterületének credóját és
a kapcsolódó feladatokat. Módom volt személyesen
megismerni a Római Klub egyik alapítóját, Albert Rose
professzort, aki - még a hetvenes években - mesélte,
analizálták ezt a ma még kékesszürke, azaz eszerint
abszorbeáló és emissziójú "űrhajót" a Kirchhoff-féle
sugárzási törvény alapján (üvegházhatás nélkül). Kimutatták,
ha az emberiség - bármilyen, akár környezetkímélő
fúziós folyamatokkal - felszabadítja a Napból érkező
energiának mindössze öt tízezredét, már az egy
fok átlaghőmérséklet-emelkedést okoz! Én hiszek
ennek a számításnak, legalábbis nagyságrendi érvényében,
amit az üvegházhatás csak tovább ront. A fejlett
országok, a területükre vonatkoztatva, már jó ideje itt
tartanak. Hozzájuk nőnek fel teljes joggal a fejlődő országok.
Tehát nem elég olyan energiaforrásokban gondolkodni,
amelyek alig bontják meg a termikus egyensúlyt
(azaz a napenergiát real time hasznosítók, mint a
növényi élet, de legalábbis megújulók), hanem el kell
érni - erre mintegy száz év tartalékidőt becsülök -,
hogy ugyanazt a terméket, emberi funkciót jelentősen
csökkentett energiával hozzuk létre. Azaz, a fejlett emberiség
legfőbb missziója, hogy "újralátogassa" valamennyi
technológiáját, hogy energia- és anyagtakarékosabb
változatokat dolgozzon ki, főleg pedig zárt termelési-
fogyasztási ciklusokat hozzon létre - nem az üvegvisszaváltás
szintjén. Nos, ez szabja meg a következő
évtizedek műszaki kutatásainak fő irányát, és kell - bármilyen
áttételesen - szolgálnia a fizikának, kémiának,
biológiának - benne a nanotudományoknak.
Tisztában vagyok azzal, hogy a fejlett világ számára a
mi száznegyven évig való életünk nagyobb pénzmozgósító
erő, de a tízmilliárd ember víziója nekem más lózungot,
súlypontot sugall - igaz, lehet, hogy a kutatási tematika
ugyanaz, vagy ahhoz közeli.
Ennek két nagyszerű, bár inkább lélegzethez jutásnak
tekintendő eredményről kell szólnom. Az 1980-as
évek elején zárult sikerrel az az EUREKA-program,
amely - kétszázmillió akkori ECU-ből - megépített egy
"egyliteres gépkocsit", azaz, amely 100 km/h sebességgel
haladva, 100 km-en 1 l üzemanyagot fogyaszt. Az
már társadalmi kérdés, hogy - mondjuk - a 2-3 l-es
mikor válik szériakocsivá. Az ebben a projektben is szerepet
kapott magas hőmérsékletet elviselő fémkerámiák
mást is lehetővé tettek: a 60%-nál jobb termikus hatásfokú gázturbinák,
azaz a Carnot-hatásfokot jobban megközelítő
ciklusú hőerőgépek kifejlesztését. Ezek biztosan
adnak lélegzetvételnyi időt, hogy milyen legyen,
illetve lehet a közlekedés, ha már tízmilliárdan leszünk ....
Ezek a találmányok az energiaigény-görbének
a telítődésbe hajlását is szolgálják.
Itt kell megemlíteni a szakterületen kibontakozó két
"forradalmat": az érzékelők-beavatkozók forradalma az
egyik, a világításé a másik.
Kezdjük a világítással. Nem igényel bizonyítást, hogy
az emberiség pazarlóan világít. Sok ötlet ismeretes, de a
fehéren világító diódából (LED) - mivel csak a láthatóban
sugároz - 5 W elegendő egy gépkocsi reflektorába. Vagy
az organikus félvezető LED (OLED) a következő csoda,
amely sugárzó falfestékként is használható? Vagy a szinte
hihetetlen, ismét csak az optika csodája, amely az izzólámpát
különleges, wolframrudakból álló háromdimenziós
fotonikus kristállyal7 venné körül, és a hősugárzás
jelentős részét fénnyé konvertálva, jelentős hatásfokemelést
érne el [4] - megmentve ezzel az izzólámpát?
Mit is értünk az érzékelők-beavatkozók szimbiózisán?
Az érzékelők - mint aktív, funkcionális elemek, anyagok -
hivatottak kielégíteni a számítástechnika és az adatforgalom
adatéhségét, azaz megadni annak a joysticken, vagy a
virtuális valóságon túli értelmét: a tízmilliárd emberrel
megrakott Föld életesélyét. Ma már az egész környezetünk
kiokosítása a kutatási cél. A mindent mérni, szabályozni
ma perspektivikus formájának Ambience intelligence nevet
adtak. Ez arról szól, hogy minden tele van szórva intelligens,
a gépeinkkel kommunikálni képes mérő-jelző, akár
csak porszemnyi autonóm eszközökkel, amelyek egyike-másika
(kon)föderatív módon be is avatkozik a világunk
irányításába - az élő szervezet modellje szerint.
Szívesen leközlöm időnként azt a táblázatomat, amely
iparáganként és anyagcsaládonként mutatja be az élvonalbeli
anyagkutatásokat (2. táblázat ) - bemutatva, hogy vannak,
lesznek eszközeink mindezen terv megvalósítására. Itt
lenne az ideje, hogy rákerüljenek a táblázatra az anyagcsaládok
sorai közé az élő vagy biomimetic anyagok ....
Igaz, az a világ aligha lesz könnyen élhető, de legalább
a humánus esély megmarad a homo sapiensnek. Köztudott,
hogy 2050-re a fejlődő országok fajlagos energiafogyasztása
eléri a mai OECD-szintet. Az IEEE Spectrum
2004. októberi száma írja a kínai fejlődésről, hogy ott ma
is a szén a főszereplő .... . Jaj! Valami olyasmit kell, még
komplexebbül megismételni, mint a korábbi olajválságok
idején, illetve után. Valami fényt jelent az alagút végén,
hogy a DOE szerint 1 dollár GDP megtermeléséhez szükséges
energia az USA-ban évi 6%-kal csökken. Tehát megindultunk.
A század végéig talán még van lehetőségünk ....
És ha Magyarország ott akar lenni az élbolyban, akkor
az ír modellnek csak a második felét szabad, kell lemásolnunk ....
Az első tizenöt évet, a gazdasági romláshoz
vezetőt, az EU-pénzeket elpocsékolót, semmiképp.
A régi viccel:" " ....
Köszönetnyilvánítás
Köszönettel tartozom mind Dr. Wolfgang Höhnleinnek (Infineon), mind
Prof. Dave N. Jamiesonnak, tagtársamnak a Böhmische Physical Societyben
(Melbourne-i Egyetem, Centre for Quantum Computer, Ausztrália),
hogy készségesen hozzájárultak eredményeiknek felhasználásához.
Hivatkozások
- J.E. LILIENFELD - US Patent No. 1,745,175; 1,877,140; 1,900,018.
- H. WELKER - Deutsches Patentamt, No. 980 084.; H.F. Mataréval
együtt H. Welker 1954-ben, de 1948-as franciaországi elsobbségi
igénnyel, az USA-ban is bejelentette a tus tranzisztort, illetve az
azzal konstruálható erosítot, US Patent No. 2,673,948.
- J.S. KILBY - US Patent No.; R.N. NOYCE - US Patent 2,981,877
- J.G: FLEMING, S.Y. LIN, I. EL-KADY, R. BISWAS, K.M. HO - Nature, 417
(2002) 52
_____________________________________________
1 A Monarchiában honfitársunk Lembergben született 1882-ben, iskoláit
már Németországban végezte, 1926-ban emigrált az USA-ba, és ott
is halt meg 1963-ban.
2 A KFKI-ba kerülésemkor, 1970-ben már itt találtam Csepregi Lászlót,
míg az első, általam felvett fiatal Keresztes Péter volt, majd Révész Péter,
Hegedűs András, Kótai Endre következett, illetve Erős Magda technikus
említendő együtt azokkal, akiket az Egyesült Izzó előrelátása delegált:
Mohácsi Tibor, Schiller Róbertné, Gyimesi Jenő. A később - még a
KFKI-s időkben - Lohner Tivadar, Drozdy Győző, Fried Miklós, Vályi
Géza lett tagja a csapatnak. Velük - és az implantációt működtető és
sajátfejlesztésű implantert is építő Pásztor Endre részlegével - sok műszaki
"elsőséget" valósítottunk meg. A témához annak kezdetekor csatlakozott
fizikusokkal, Keszthelyi Lajossal, Mezei Gáborral, Demeter
Istvánnal, Varga Lajossal, Bagyinka Csabával, Manuaba Ashramaval,
Szokefalvi-Nagy Zoltánnal, majd Pászti Ferenc és Szilágyi Edit révén -
és a gyorsítót üzemeltető Kostka Pállal, Klopfer Ervinnel és csapatukkal
pedig az ionsugaras analitikában tettük le a névjegyünket.
3 A CMOS, egy invertert alkotó komplementer tranzisztorpár egy p- és
egy n-csatornás elemből áll, azaz ezeknek a tértöltési rétegében, a "csatornában"
az egyiknél lyukak, a másiknál elektronok közvetítik az áramot.
Ennek az a fő előnye, hogy csak tranziens áramok folynak és a logikai
"0", illetve az "1" állapot tartása nem emészt energiát.
4 A rétegépítő műveletekre példa a fizikai, illetve kémiai rétegleválasztás,
ionimplantáció (amely az IC-iparban vált nélkülözhetetlenné: egy
mai Intel processzorchip 23-szor jár az ionimplanterben - ebből három
kritikus esetben alkalmazzák az említett Caltech-KFKI trükköt .... ), a rétegeltávolító
műveletekre a kémiai marások mellett az egyébként szelektív
és anizotróp plazmás marások a példa. Az egyes rétegek rajzolatait
a rézkarctechnikából eredeztethető litográfiás eljárások jelentik .... A
litográfia és az implantáció a két legtöbbször előforduló művelet, de
talán a kapuelektród dielektrikumának előállítása a legkritikusabb.
5 A csomópont (node) egy-egy, a tranzisztor félméretével jelzett miniatürizációs
generációra vonatkozik, amelynél jelentős technológiaváltások
is megszokottak.
6 A szén gömbszerű formációját erről az építész Fullerről nevezték el
"buckyball"-nak, vagy a "fullerén"-nek.
7 A fotonikus kristályok (photonic crystal, vagy photonic bandgap
anyagok) olyan háromdimenziós szabályosan lyukacsos/"átlátszó" (?)
szerkezetek, amelyeken - a bennük létrejövő interferencia révén - bizonyos
hullámhosszak nem képesek áthaladni. Az élővilágban az irizáló,
gyöngyházfényű állatok színét rendszerint ez a hatás okozza.