Fizikai Szemle 2005/5. 182.o.
EMLÉKEZÉS VERMES MIKLÓSRA
Vermes Miklós tanár úr 1952-ben, egy nyári napon jelent
meg először az iskola irodájában. Azon a héten éppen én
voltam az iskolatitkár mellé beosztott ügyeletes tanár.
Bemutatkozott, s mondta, hogy ősztől itt a csepeli Jedlik
Ányos Gimnáziumban fog tanítani, aztán így folytatta:
Kérem, hogy az iskolavezetés rendeljen számomra egy teherautót
- lehet kettőt is -, és lehetőleg azonnal, mert elintéztem,
hogy a Fasori Evangélikus Gimnázium fizikaszertára
anyagának egy részét ide, ebbe az iskolába elhozhatom.
Elintéztük, amit kért, és ő 3 napig szállított. És
abból, amit elhozott, berendezte birodalmát. Ettől kezdve
végig, amíg köztünk volt, ott a 3. emeleten, az ő fizikatanítását
meghatározó környezetben tartózkodott szinte
állandóan. Sokat dolgozott. (Így mondta: "tanítottam és
egyéb értelmes és fontos dolgokkal foglalkoztam".)
Én magam közel négy évtizeden át voltam a folyosó túloldalán
a szembe-szomszédja. (Ugyanis a tanár úr szobája
és a biológia szertár között csak kb. tíz lépésnyi a távolság.)
Az ünnepélyen a megemlékezők közé tehát azért kerültem,
hogy szólaljon meg az a kollégája, aki bár nem szakos
társa Vermes Miklósnak, de sok-sok éven át a közelében
dolgozott. Nem kell aggódni, nem kezdek bele személyes
emlékeim felsorolásába, és mindazt, amit róla elmondani
szeretnék, igyekszem röviden megfogalmazni. Már csak
azért is, mert közismert, hogy a tanár úr (én mindig így szólítottam őt)
mennyire nem szerette a sok, szerinte felesleges
beszédet. De az is jellemző volt rá, hogy mindig szívesen
segített annak, aki hozzá fordult. Társalogni csak ritkán
lehetett vele, de kérdezni tőle bármikor. Komolyan, figyelmesen
meghallgatta az illetőt, aztán a jól-rosszul elmondottakból
kihámozta, hogy mi a kérdező problémája, továbbá
számításba véve, hogy az mennyire lehet tájékozott a témában,
úgy válaszolt - az érdeklődő személyéhez és tudásához
igazítva -, hogy az embernek az volt a benyomása,
hogy a leglényegesebbet a legérthetőbben és használhatóbban
tudta meg arról, amit megkérdezett.
Gyakran bementem meghallgatni Vermes tanár úr fizikaóráját.
Leültem az utolsó padba, figyeltem, és igyekeztem
tanulni. Nem annyira fizikát, hanem inkább tanári
magatartást és módszert. Például érdekelt, hogy az új tananyag
tárgyalásakor milyen kérdéseket tesz fel az osztálynak.
A válaszokat hogyan használja fel magyarázatában?
Hogyan értékeli, ha a tanuló értelmesen kérdez? Mikor
hatásos, és mikor viszi előre az ügyet egy-egy tréfás megjegyzés?
Hogyan éri el, hogy a tanulók rájöjjenek arra,
hogy már nem lehet boldogulni az okoskodással és csak
a - természetesen előkészített - eredmény fogja a helyes
irányba terelni a közösen végzett, tudományos nyomozást.
Megrendezte, hogy úgy tűnjön a tanulóknak, hogy -
bár némi tanári segítséggel - tulajdonképpen ők fedezték
fel azt a fizikai törvényt, "amelyet az egész órán annyira
kerestek". (Az idézett részt az egyik tanuló fogalmazta
így.) Legyen, hadd gondolják úgy, hogy övék az érdem,
mert hiszen ők válaszoltak jól a feltett kérdésekre, és ők
kérdeztek olyan okosan, és ők keresték meg azokat a
tényeket, amelyeket még figyelembe kellett venni. Talán
még a tanár úr által végzett kísérlet is azért sikerült olyan
jól, mert ők kellő érdeklődéssel figyelték.
Vermes tanár úrnak volt valami utolérhetetlen, jellegzetes
személyes varázsa, ami persze a tanításában is érvényesült.
Azonban kollégái és a tanárjelöltek nemcsak kiváló
fizikaórákat láthatták, hanem azt is, hogy azok előkészítésében
milyen sok és rendszeres munka van. Azzal, ahogy
dolgozott és tette a dolgát - magatartásával - hatott ránk.
Az ember igyekezett többet kihozni magából, és többet és
jobban dolgozni azért, hogy tanítása eredményesebb legyen.
Megtanultuk tőle, hogy a legbeváltabb módszert is
lehet tovább javítani, tökéletesíteni, korszerűbbé, hatékonyabbá,
élményt adóbbá tenni. Én is megpróbáltam példáját
követni. És ha igyekezetemnek volt valami eredménye:
köszönöm Tanár úr, hogy segített nekem.
Kövesi Sándorné
Jedlik Ányos Gimnázium, Budapest