Fizikai Szemle 2005/5. 184.o.
MEGEMLÉKEZÉS MUKI BÁCSI 100. SZÜLETÉSNAPJÁN
Muki bácsi tanárjelöltje és kollégája voltam. 1971 nyarán
tőle hallottam, van esélyem, hogy a Jedlikbe kerüljek
tanárnak. Nagy boldogságomat egy kicsit lehűtötte az a
tény, hogy csak fizikaórákat kaptam, ráadásul tagozatos
osztályokban is. Rohantam Muki bácsihoz és kértem, segítsen,
mert különben bele fogok bukni. Kezdő tanárként,
nőként, ismeretlen fizikaszertárral kísérleti fizikát
tanítani szinte megoldhatatlan feladatnak tűnt. "Nem lesz
semmi probléma" - nyugtatott meg, és nagyon feszes napi
programot dolgozott ki számomra. Amellett, hogy
megtartottam az óráimat, minden lyukasórámon bent ültem
az előadóban és figyeltem, hogyan tanít. Ott készítettem
azokat az óravázlataimat, amelyeket ma is használok.
A tanítás befejezése után együtt készítettük ki a kísérleti
eszközöket, állítottuk össze a kísérleteket. Fogásokat,
módszereket, trükköket mutatott az eredményes demonstrációhoz.
Ezek után nekem kellett bemutatni az általa
megtanított kísérleteket. Addig kellett ismételnem,
míg meg nem volt elégedve vele. Ekkor beült a padba,
én pedig a katedrán állva próbáltam megválaszolni kérdéseit.
Azokat a kérdéseket, amelyekkel másnap akár zavarba
is hozhattak volna diákjaim. Már este volt, mikor
hazaindultunk, viszont nem kellett másnapra készülnöm.
A módszer nagyon eredményesnek bizonyult, máig is abból
élek, amit így tanultam tőle.
Akkoriban szombaton is tanítottunk és ő nem mentett
fel a szombat délutáni felkészülés alól. Családom már
kezdett lázadozni, hogy a szombat délutánt is az iskolában
töltöm, ezért elhatároztam, hogy 4 óra körül megszököm
és hazamegyek. Lábujjhegyen kilopóztam a szertárból
és azonmód nekiütköztem Muki bácsinak. Valószínű,
megsejtette szándékomat, és gyors léptekkel a szertárajtó
előtt termett. "Készen van már hétfőre?" - kérdezte, én
pedig szó nélkül befejeztem a felkészülést.
Nagyon jó dolgunk volt mellette. Naprakész volt a fizika
legújabb eredményeivel. Elvárta, hogy kikérjük véleményét
szakmai kérdésekben, hogy kérdezzük a fizika
legfrissebb eredményeiről, tanácsot kérjünk kirándulásaink,
utazásaink megszervezéséhez. Nem tudtunk olyat
kérni, amiben ne segített volna.
Mellette tanultam meg kirándulást, túrát szervezni. Ez
többnyire abból állt, hogy mindent elintézett, nekem csak
alá kellett írnom a papírokat. Mindig vonattal utaztunk,
nem szeretett buszozni. Miután felszálltunk a vonatra, mindenkinek
a helyén kellett ülni a vonat indulásáig. Azoknak
is, akik nem tartoztak hozzánk. Emiatt szóltam neki, de azt
mondta, abból nem lehet baj, ha nyugton maradnak.
A túrákon ragaszkodott ahhoz, hogy ő menjen elől, ő
diktálja a tempót. Senkinek nem volt szabad megelőznie.
Én voltam a sorban az utolsó. Feltűnő színű pulóverben
vagy dzsekiben kellett túráznom, hogy messziről
is tudja ellenőrizni, senki nem maradt le, nem került
mögém. Nagyon féltette a gyerekeket. Mindig arra gondolt,
mit mondunk a szülőknek, ha valami baj történik.
Volt egy ötnapos hátizsákos túránk a Zemplénben, Sárospataktól
Füzéren és Telkibányán keresztül Regécig.
Laktunk árvízvédelmi szükségszállón, turistaházban és
pajtában, széna közt. Utaztunk teherautón, de legtöbbet
gyalog, végig a gerincen. Mikor már senkinek nem volt
innivalója, hátizsákjából elővarázsolt pár doboz konzervüdítőt,
összeadta térfogatukat, elosztotta az osztálylétszámmal,
majd egy mérőhenger segítségével igazságosan
szétosztotta a gyerekek között. Volt, amikor szendvicset
kaptunk tőle, volt úgy, hogy mi láttuk el édességgel. Nagyon
édesszájú volt.
Tanítás vagy túrázás közben sokszor gondolok arra,
vajon meg lenne-e elégedve velem. Hálás vagyok a sorsnak,
hogy tőle tanulhattam, mellette válhattam tanárrá.
Sebestyén Zoltánné
Jedlik Ányos Gimnázium, Budapest