Fizikai Szemle 2005/5. 183.o.
NAGYON SZUBJEKTÍVEN VERMES TANÁR ÚRRÓL
Tudós munkatársak, tanár kollégák, volt diákok emlékeznek
Vermes tanár úrra. Én mint volt diákja s egyszersmind
későbbi tanár kollégája szólnék néhány szót emlékeimről.
Diákja a csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumban lettem,
elsős gimnazista koromban, oda kerültem vissza tanárnak,
és lettem csodáló kollégája haláláig. Ez a kettős minőségem
már megkülönböztet emlékező társaimtól, de
van még egy lényeges különbség köztük és köztem.
Mégpedig az, hogy ők (az Eötvös Kollégiumban és a Fasorban
megszokott szóhasználattal élve) dögészek, én
meg filosz volnék, magyar-angol szakos bölcsész.
Ezt lényeges közlendőnek tartom, hisz bárki tudhatja,
hogy mennyire más a kétféle érdeklődésű ember agya
járása. És mégis, jóllehet engem nem befolyásolt a tanár
úr hatalmas tudása a pályaválasztásban, és azoknak a
szellemi örömöknek sem lehettem részese, amelyeken
tudós társaival osztozott, legalább annyit köszönhetek
Vermes tanár úrnak én is, mint a másik tábor.
Neki köszönhetem először is a természetet. Kisgyerekkoromtól
kezdve könyvmoly lévén, semmi nem vonzott,
csak a szoba mélyén az olvasás, meg a nyelvek mérhetetlenül
érdekes világa, és akkor a fizika előadó ajtaján egyszer
csak megjelent egy rózsaszínű selyempapírra gépelt
cédula: "Vasárnap séta a budai hegyekbe. Indulás 8 órakor
a Boráros térről." Séta? Nos, pár barátnőmmel a lehetőségekhez
képest kiöltözve megjelentünk. Hó esett előtte,
a vastag hólepel tetejére vasárnapra kéreg fagyott.
Csúcshegy. Vasárnapi cipőinkben lábszárközépig beroppanva
a hóba. A télikabátok alja jéggel bélelve. Egy csomó
kaján, hegymászásra öltözött fasori volt diák. Nos, akkor
alaposan megtanultuk, mi újonc jedlikes lányok, mit
jelent Muki bácsinál a "séta". És attól kezdve mindig vele
mentünk. Hegyre, biciklitúrákra, síelni, uszodába. Mulatság
volt, testedzés, de mindig tanulsága is volt ezeknek a
"sétáknak". Őáltala ismertük meg sok társammal együtt a
természetet, szerettük meg, lett része az életünknek.
S a zene. A zenéhez nem ő vitt engem közel, de a tanítás
előtti komolyzenei hangos napkezdéseivel, az állandó
zenedélutánjaival, a kísérletekben gazdag szakköreinek
végén felhangzó zenei zárással megéreztette, élménnyé
tette, hogy a tudományok és a művészetek milyen nagyszerűen
egészítik ki egymást.
Mikor tanárként visszatértem a Jedlikbe, sikerült az
angoltanári szobát Muki bácsiéval majdnem szemben berendeznünk.
Így ismét a közelébe kerültem, és ezt a közelséget
igyekeztem is kihasználni. Sokszor bejártam az
óráira, nemcsak azért, mert a kísérleteit éppoly kíváncsian
vártam, mint diákkoromban, hanem mert a tanártól,
a ragyogó módszertanásztól rengeteget lehetett tanulni.
Az órák felépítését, az időbeosztást, a súlyos és
könnyebben emészthető anyagrészek adagolását, a figyelemfelkeltés
módjait, az ismeretanyag többféle megvilágítását,
hogy minden értelmi szinten álló tanulóhoz
eljusson az adott tétel. Azt, hogy minden órát éppoly
hihetetlen alapossággal készített elő, mintha először, és
nem ki tudja hányadszor tanította volna azt az anyagrészt
- ilyesmiket, és még mennyi minden mást is ellestem
tőle, illetve igyekeztem ellesni.
És azt a véghetetlen türelmet, ahogy a tudását megosztotta
tanítványaival. Azt a meleg emberséget, ahogy segíteni
akart és tudott a tanácsért hozzá fordulókon. És a
kiapadhatatlan humorát, amellyel mindenből és mindenkiből
viccet is tudott csinálni. A tudós tanár Vermes Miklós
páratlan ember volt, páratlan egyéniség.
Tótfalusi Istvánné Koncz Éva
Jedlik Ányos Gimnázium, Budapest