Fizikai Szemle honlap |
Tartalomjegyzék |
Kovács László
NYME Savaria Egyetemi Központ Szombathely
A fizikatörténet művelői leggyakrabban a 20. századi, külföldre szakadt tudósainkról írnak, esetenként visszanyúlnak Bolyai, Jedlik idejéig, de igen ritkán foglalkoznak a régebbi korok kiemelkedő személyiségeivel. Most a reneszánsz éve ráirányította figyelmünket a 15-17. századra. Korábban nekem is csak mozaikszerű ismereteim voltak ebből a korból. Láttam ugyan a Loire menti Amboise-ban a Leonardo da Vinci sírját őrző St. Hubertus-kápolnát, de nem jártam szülőfalujában, a Vinci melletti Anchianóban. Láttam Oxfordban a Sheldonian melletti múzeumban Galileo Galilei távcsövét, láttam síremlékét Firenzében a Santa Crocéban, de nem volt türelmem végigolvasni a Discorsit. Nem fényképeztem le Simon Stevin szobrát a róla elnevezett téren, szülővárosában, Bruges-ben, de még csak fényképet sem találtam az Eugen Simonis alkotta szoborról. Nem ellenőriztem személyes megtekintéssel, hogy legenda-e vagy valóság: Stevin sírkövére a lejtőre helyezett gyöngysort - felismerésének zseniális ábrázolását - vésték. Nem volt a kezemben Giambattista della Porta 1558-tól kiadott húsz könyvéből, a Magiae Naturalis - ból a 8. könyv, amely a fizikai kísérletekről szól, és az angol fordítást, a Natural Magic-et is csak az interneten tudtam megnézni.
Most sem kívánok áttekintő képet adni, csupán néhány figyelemreméltó életműből emelek ki részleteket.
A csodálatos reneszánsz művészet természettudományos ismereteket követelt: optikát, botanikát, anatómiát, statikát. Máig ható élményem az 1966-os, első olaszországi utam. Firenzében az Uffizi Képtárban az idegenvezető felhívta figyelmünket a természeti háttérre és az emberábrázolásoknál a helyes arányok megjelenésére. Ekkor szerettem bele Michelangelo szobraiba. Ő a márvány holt anyagában ábrázolt alakot élővé tudta tenni. A firenzei Akadémia kiállítótermében a Dávidhoz vezető út jobb oldalán a haldokló rabszolga karja már élettelenül csüng, mégis az ember önkéntelenül oda akar nyúlni, hogy segítsen. A fiatalkori Pietán Mária ölében a holt Krisztus megtört vonalban fekszik, mintha nem akarna teljes súlyával édesanyjára nehezedni. Az épületet, ahova ezt a szobrot tették, szintén Michelangelo tervezte. Igaz, ő még a legtökéletesebb mértani testnek, gömbnek (félgömbhéjnak) akarta kívülről is látni a Szent Péter bazilika kupoláját, olyannak, amilyennek a példaképül vett firenzei Filippo Brunelleschi tervezte dóm kupolája belülről látszik. Utódai a kor ízlésének megfelelően nyújtották meg azt.
Furcsának tűnhet, hogy "fizikusok" címszó alatt ilyen dolgokról írok, azonban a reneszánsz lényegéhez tartozik, hogy tökéletes volt a harmónia az ember, a természet és az ember alkotásai közt. Azért tudott Leonardo, Michelangelo, Stevin, Garay, Porta az embereket jól szolgáló, szép eszközöket, épületeket tervezni, mert voltak művészi adottságaik, és egységben látták a teljes emberi kultúrát, ismerték, tisztelték magát az Embert.
Nagyon jó lenne, ha a reneszánsz éve kapcsán nemcsak emlékeznénk, hanem tanulnánk is az akkori emberektől. Ismét Michelangelóról írok. Ő maga tervezte a Sixtusi Kápolna mennyezetfreskói elkészítéséhez az állványzatot. Gondos volt a kivitelezés is, így minden rendben folyt. Ezzel szemben nemrég meghalt egy magyar művész-restaurátornő azért, mert a templomban összeomlott alatta az állványzat. Simonyi Károly a reneszánsz eredmények közül a következőket emeli ki: Domenico de Soto a szabadesést egyenletesen változó mozgásnak tekintette. "Niccolò Fontana Tartaglia a lövedék pályáját három szakaszra bontotta. Giovanni Battista Benedetti a szabadesésre vonatkozó gondolatkísérletet, Stevin és társa tényleges ejtési kísérletet végzett. Isaac Beeckman elméleti úton levezette, hogy a szabadon eső test sebessége arányos az idővel. Juan Bautista Villalpando a Földre állított test feldőlésével foglalkozott. Gerhard Kremer (Mercator) jó térképeket készített. Albrecht Dürer megalapozta az ábrázoló geometria szemléletét. Leonardo összekapcsolta az egyenletesen változó mozgást és a szabadesést, vizsgálta a lejtőn való mozgást.
Matematikai képességeit számos területen alkalmazta. Kezdjük a zenével! Galilei apjának, Vincenzo Galileinek hatására 1585-ben - a kínai Csu Cai-jüvel1 egyidőben, de tőle függetlenül - megalkotta a billentyűs hangszerek egyenlő közű hangolásának elméletét. Igazán csak az énekesek tudnak egy dallamot a harmonikus "hangolásnak" megfelelően megszólaltatni, azaz úgy énekelni, hogy a hangközök hangjaihoz tartozó frekvenciák egész számok hányadosa legyen, például kisszekund esetén 25/24 = 1,0417. A vonós hangszerek hangolása a kvintekre épül. A billentyűsök játszanak összhangzattani hangzás szempontjából a legrosszabbul, mert náluk a kromatikus skálában (ahol az összes félhangot játsszuk le egymás után) bármely két egymásra következő hanghoz tartozó frekvenciák hányadosa azonos: tizenkettedik gyök 2, azaz közelítőleg 1,059. Ezt találta ki Csu Cai-jü és Stevin. Az egyenlő közű hangolás (zenei szakszóval: egyenletes temperálású hangolás) előnye az, hogy egy dallam bármely hangnemben azonosan jól (illetve a "vájtfülűek" számára azonosan rosszul) hangzik. Tudtam én gimnazista koromban, hogy az egyenlő közű hangolást Johann Sebastian Bach (1685-1750) is népszerűsítette, de hogy ezt a temperálást egy fizikus találta ki, azt most olvastam a neten.
Stevin fogalmazta meg azt a hidrosztatikai tényt, hogy az edény aljára a benne levő folyadék által kifejtett nyomóerő csak az edény aljának területétől és a felette levő folyadékoszlop magasságától függ, az edény alakjától független. Ezt hidrosztatikai paradoxonnak mondják, megzavarva ezzel a tizenévesek fejét: miért paradoxon, ha ilyen szép a törvény! (Ha kicsit belegondolunk, láthatjuk, hogy a háttérben meghúzódik az erők felbontása és összetevése, amit majd a lejtőre helyezett testeknél is használ.) Blaise Pascal (1623- 1662) kieszelt egy pompás kísérletet a hidrosztatikai paradoxon szemléltetésére. "100 fontnyi teherre van szükség ahhoz, hogy egy uncia víznek az edény aljára gyakorolt nyomását kiegyensúlyozzák, a kísérlet során a víz megfagy, és ezután elegendő egy uncia teher. Pascal sajátos pedagógiai érzékkel rendelkezett." Simonyi Károly fizikatörténeti könyvéből tudtam meg, hogy Kosztolányi Dezső Pascalnak tulajdonítja a világirodalom legszebb mondatát: "A végtelen tér örök csöndje megrémít." Ezután elolvastam a Gondolatokat, s még néhány más szépirodalmi Pascal-művet.
Visszatérve Stevinre és a folyadékokra: Stevin tervezett vízimalmot is. Az árapály-jelenséget a Hold vonzásával magyarázta. "Földi yachtjával" vízparton is tudott vitorlázni. 1600 körül huszonhárom társával Scheveningen és Petten között a tengerparti fövenyen, csupán a széltől hajtva gyorsabban haladtak, mintha lovakkal húzatták volna magukat.
Ő, a "dadogós" (tartaglia), alapvetően matematikus, ilyen szemlélettel foglalkozott ballisztikával, így került be a fizikusok látókörébe. Hadmérnöknek és földmérőnek is tekintik; szerkesztett lőtáblákat, foglalkozott a lejtőn álló testek egyensúlyával, a szabadeséssel. Tervezett erődítményeket és könnyebb használhatóságot biztosító tokot az iránytű számára. Az ő születési éve sem ismert pontosan: Bresciában született 1499-ben vagy 1500-ban. Halálának helyét és idejét ismerjük: Velence, 1557. december 13.
Quesiti et Inventioni diverse (Különféle feladványok és megoldások) (Velence, 1546) című művének ajánlásában nagyon szépen fogalmazza meg a reneszánsz kor már taglalt lényegét:
Alapvetően autodidakta volt: egy keveset tanult otthon és Páduában. Később viszont matematikát tanított Veronában és Velencében. Értetlenül állok az előtt a tény előtt, hogy aki olyan kiváló matematikus, hogy általános eljárást talált a harmad- és a negyedfokú egyenlet megoldására, hogyan tudott a hajításokkal kapcsolatban megmaradni Arisztotelész és francia követőinek befolyása alatt, az impetuselméletnél. Hogyan állíthatta az 1537-ben megjelent Nova Scientia című könyvében azt, hogy a kilőtt ágyúgolyó először egyenes vonalban, majd körpályán, végül függőlegesen lefelé halad? Meglepett, hogy Simonyi Károly is ebből a könyvből vette a három szakaszra osztott ferde hajítás illusztrációját. Ugyanis a fent említett, 1546-os Tartaglia-könyvben már az áll, hogy a pályának egyetlen része sem egyenes. Pierluigi Pizzamiglio, az Università Cattolica del Sacro Cuore matematikaprofesszora digitalizálta Tartaglia összes írását. Ha beletekintünk a CD-kbe láthatjuk, hogy Tartaglia nem végzett kísérleteket, matematikai modell alapján dolgozott, azonban így remekül közelítette meg a mozgás elemzését, hisz tudta, hogy 45 fokos kilövés esetén jut legmesszebbre az ágyúgolyó.
Benedetti Velencében született 1530. augusztus 14- én. A pármai herceg udvarában matematikusként alkalmazták, majd 1567-től haláláig, 1590. január 20-ig Savoya hercegének tanácsadója, udvari filozófusa volt Torinóban.
1535. november 15-én született Nápolytól 12 mérföldre délre, Vico Equensében. Ez a sokoldalú autodidakta tudós Nápolyban élt, ott is halt meg 1615. február 4-én. Valódi reneszánsz csodabogár volt. Drámaíróként ismerték, ugyanakkor műszaki területen is alkotott: hidraulikával, hadmérnöki munkákkal, gépekkel, és gyógyszerekkel foglalkozott. Ô írta korának legátfogóbb művét a titkosírásokról: De Furtivis Literarum Notis (1563) címmel.
Irodalom:
Dugas R: A History of Mechanics. Courier Dover Publ., 1988._____________________
1 A különbözo latin betus átírások szerint: Chu Tsai-Yu, illetve Zhu Zaiyu