Fizikai Szemle honlap

Tartalomjegyzék

Fizikai Szemle 1958/4. 103.o.

Statikus gyorsító-berendezések

Bevezetés

Atommagreakciók kísérleti vizsgálata általában egy- anyagmintának meghatározott energiájú részecskenyalábbal való bombázása útján történik. A részecskék energiája a legkülönbözőbb lehet, a vizsgálandó jelenség természetének megfelelően ezred eV -tól több milliárd eV -ig terjedhet. A kisenergiájú tartományban - néhány keV alatt - természetesen nem jöhetnek számításba olyan magreakciók amelyekben a bombázó részek elektromos töltéssel rendelkeznek (proton, deuteron, képlet-rész) mert az atommagok azonos töltése miatt a Coulomb-taszítás megakadályozza a kölcsönhatást. Ebben az energia-tartományban ezért kizárólag neutronokkal hozhatunk létre magreakciót. A keV-os nagyságrend felett az alagút effektus már elég nagy ahhoz, hogy - főleg könnyű magoknál - töltött részecskék is megközelítsék az atommagot és számottevő valószínűséggel hozzanak létre magreakciót még akkor is, ha energiájuk nem éri el a néhány MeV-os Coulomb-gát magasságát. Töltött részekkel létrehozott magreakciók a MeV tartományban bírnak legnagyobb jelentőséggel. Itt az energia még elég kicsi ahhoz, hogy az atommag teljes egészében kölcsönhatásba lépjen a bombázó résszel és a reakció eredményeként mindössze egy-két könnyű rész hagyja el a magot. Ezt tekinthetjük a klasszikus magreakciók tartományának, ahol különösen az atommag energianívórendszerének tanulmányozása tart számot érdeklődésre, akár a nívók egyedi, akár pedig statisztikus jellegű vizsgálatával. 50-100 MeV felett már sok nukleon emittálására van lehetőség, hiszen a nukleonok átlagos kötési energiája az atommagban mindössze 8 MeV. Itt már az atommag "felrobbanása" következik be és ezekből a folyamatokból a mag szerkezetére vonatkozóan nem sokat tudhatunk meg. Annál nagyobb szerepük van az ilyen nagyenergiájú reakcióknak az elemi részek kutatása szempontjából, hiszen ebben a tartományban már nagy valószínűséggel következik be mezonképződés.

Az képlet bomlással a természet maga szolgáltat olyan részecskéket, amelyek elegendő energiával rendelkeznek magreakciók létrehozásához. A rádióaktív források több MeV képlet-részeivel létrehozott átalakulások tanulmányozása igen nagy jelentőséggel bírt a magfizika kezdeti időszakában. Ilyen módszerrel sikerült először magreakciót megfigyelni 1919-ben. Az ezt követő években a kísérleti technika kifejlődésével lehetőség nyílt az alfa.gif részekkel létrehozott reakciók részletes tanulmányozására is. Az alfa.gif-részek ugyanis jól definiált energiával lépnek ki a magból és vékony anyagrétegen áthaladva a rétegvastagságtól függő meghatározott energiát veszítenek. Így meg van a lehetőség a bomlási energiánál kisebb bármilyen energiájú alfa.gif-rész előállítására és ezzel a magreakciók energiafüggésének vizsgálására. Sajnos a rádióaktív bomlás csak igen korlátozott lehetőséget nyújt a magreakciókkal foglalkozó kutatók számára. Korlátozva van a bombázó részecske típusa hiszen a csak elvétve felhasználható képlet sugárzáson kívül egyedül az képlet-részecske tanulmányozására ad lehetőséget (a képlet-részek az atommaggal nem lépnek kölcsönhatásba). Limitálva van ezenkívül az energiatartomány és az időegység alatt kibocsátott részecskék száma is. A természetben előforduló maximális energia 10 MeV körül van, egy Curie aktívitású preparátum pedig mindössze 3,7 · 1010 részecskét bocsát ki másodpercenként. Ezért volt indokolt a törekvés, hogy az elektromos töltéssel rendelkező protonokat, deuteronokat, vagy akár az képlet -részeket is mesterséges úton, nagyfeszültség segítségével gyorsítsuk fel a kellő energiára. Az első ilyen kísérletet Cockroft és Walton végezte el 1930-ban. 600 kV-os feszültséget állítottak elő az általuk kidolgozott kaszkádkapcsolás segítségével, és ezt protonok gyorsítására alkalmazták. A nagyenergiájú protonok líthiumba ütközve a

Li7 + H1 = 2 He4

magreakciót hozták létre.

A gyorsítás általános elvei Elektromos térbe helyezett e töltésű részecskére

P = eE

erő hat, ahol E az elektromos térerősség vektora. Ha biztosítani tudjuk azt, hogy az erő hatására szabadon elmozdulhasson, akkor felgyorsul és kinetikus energiája megnő a kezdő (1) és a végpont (2) közti potenciálkülönbségnek megfelelően

E = e (V1 - V2)

értékkel. Nagyenergiájú atommagok előállításához tehát, szükség van mindenekelőtt egy ionforrásra, amely a kisenergiájú és lehetőség szerint teljesen ionizált atomokat szolgáltatja, majd egy olyan térrészre, amelyben a nyomást kis értékre csökkentettük le, hogy az ionok ütközés nélkül vagy legalábbis minimális számú ütközéssel tudják befutni pályájukat. Végül elő kell állítani egy megfelelően kialakított elektromos teret, amely a most már szabadon mozgó ionokat felgyorsítja és az ionforrástól a céltárgyhoz irányítja.

A gyorsítóberendezéseket két nagy csoportba oszthatjuk. Az első, elvileg egyszerűbb megoldásnál a vakuumrendszer, az úgynevezett gyorsítócső két végpontja között azt a teljes feszültségkülönbséget hozzuk létre, amelynek megfelelő energiát el akarunk érni. A gyorsítócső egyik végén elhelyezett ionforrásból kilépő kisenergiájú ionok a csövön való egyszeri végigfutás alatt végső energiájukat érik el. Ezt a típust nevezzük statikus gyorsítóknak. A másik típus, - amelyet célszerűen periodikus gyorsítóknak nevezhetünk - jellemzője, hogy a végenergiának megfelelő feszültségnek csak tört részét állítja elő, és ezen az aránylag kis feszültségkülönbségen többször futatja át a gyorsítandó részecskét. Ennek energiája minden átfutásnál a feszültségkülönbségnek megfelelően megnő.

Bármelyik típusú gyorsításról legyen is szó, a kívánt nagyságú gyorsítófeszültség előállításával a feladatnak csak egy részét oldottuk meg. Az ionforrás és a céltárgy között az ionok ugyanis néhány métertől sok ezer km-ig terjedhető utat tesznek meg, ami a céltárgy néhány cm2-es felületéve1 rendkívül kis térszöget definiál. Ezért gondoskodni kell arról, hogy ne csak azok az ionok jussanak a céltárgyra, amelyek az annak megfelelő térszögben indultak el, hanem azok is amelyek akár a kezdeti helytelen irányítás, akár később bekövetkező irányváltozás miatt a helyes iránytól eltértek. Ezt az irányfokuszálást elektromos és mágneses terek kialakításával tudjuk elérni.

A periodikus gyorsítók egyes típusainál a gyorsítás feltétele az, hogy az ionok a gyorsítási periódus meghatározott pillanatában, fázisában fussanak át a gyorsító résen. Itt tehát az irányfokuszálás mellett a fázisfokuszálás szükségessége is fellép, azaz gondoskodni kell arról, hogy a helyes fázishoz képest sietve, vagy késve érkező ionok se essenek ki a további gyorsításból. Ezt általában a gyorsító tér időbeli változásának helyes megválasztásával lehet elérni.

Statikus gyorsítók

Az 1. ábrán látható a statikus gyorsítók elvi felépítése. A kívánt potenciálkülönbség előállításáról a nagyfeszültségű berendezés gondoskodik, amely manapság általában kaszkád generátor vagy nagynyomású szalaggenerátor. Az előállított nagyfeszültséget a gyorsítócső elektrodáihoz vezetjük, amelyek egyrészt a gyorsítás, másrészt az irányfokuszálás feladatát látják el. A gyorsítás menete természetesen független attól, hogy milyen berendezés állította elő a feszültséget és kizárólag a gyorsítóelektródák kialakításától függ.

1. ábra

A gyorsítócső: A gyorsítócső egy 20-30 cm átmérőjű, néhány méter hosszú szigetelőanyagból készült cső, amelyben diffúziós szivattyúk 10-5 - 10-6 Hgmm nyomású vakuumot tartanak fenn. Ezáltal biztosítva van benne az ionok szabad mozgása. Az ionok a felső, nagyfeszültségű elektródában elhelyezett ionforrásból indulnak ki. Ez lényegében egy gázkisülési cső, amelynek katódjában nyílás van, hogy a feléje tartó ionok a kisülési térből a gyorsítócsőbe juthassanak. Itt a kívánt elektromos teret fém elektródák segítségével alakítjuk ki, melyek potenciálja fokozatosan csökken a nagyfeszültségű elektróda potenciáljától egészen földpotenciálig.

Kétféle elektróda elrendezés használatos. A szakaszos felépítésnél - amilyen az 1. ábrán is látható - az elektromos tér kevésszámú gyorsító rés közvetlen környezetében van koncentrálva, ami egyenetlen, lépcsős potenciál eloszlást jelent az ionok útja mentén. A homogénteru gyorsítócsőben - mint: neve is mutatja - egyenletes potenciáleloszlást, homogén elektromos teret hozunk létre.

A 2. ábrán egy szakaszos gyorsítócső hét hengeralakú elektródája között kialakuló elektromos teret láthatjuk. Jól végig tudjuk követni ennek az elektromos lencsének gyorsító és fokuszáló hatását. Az első, V1 potenciálon levő gyorsítóhenger belsejében az ionsugár energiája Ek1 = e(V0 - V1), ha V0 a nagyfeszültségű elektróda potenciálja, ahonnan az ionok Ek0= 0 energiával indultak el. A második henger potenciálja V2 < V1, a köztük kialakuló elektromos tér axiális komponense Ek2 = e (V0 - V2) energiára gyorsítja fel az ionokat. Ha most egy olyan ion mozgását vizsgáljuk, amely az ábra szerint a szimmetriatengellyel párhuzamosan, attól bizonyos távolságra halad az első henger belsejében, akkor láthatjuk, hogy erre a gyorsító résben radiális irányú erők is hatnak mégpedig az A - A szimmetriasík felett a tengely felé, alatta attól elmutató iránnyal. A szimmetria következtében ugyanakkora erőhatás irányítja az ionokat a

2. ábra

tengely felé, mint amekkora az A - A sík után ellenkező irányba. Az első szakaszban azonban még kicsi a részecskék energiája, lassan haladnak s így soká tartózkodnak a tengely felé mutató erő hatása alatt. Az A - A sík alatti szakaszt már felgyorsulva nagy sebességgel futják át, ezért a kifelé mutató erők hatása kevésbé tud érvényesülni. Az összegezett hatás végülis az eredetileg tengellyel párhuzamos nyalábnak tengely felé való irányítása, fokuszálása lesz.

A homogénterű gyorsítócsőben nagyszámú elektróda alkalmazása biztosítja az egyenletes potenciáleloszlást, és a tengely mentén állandó elektromos tér kialakulását (3. ábra). Ennek a homogén térnek fokuszáló hatása kicsi, feladata elsősorban a gyorsítás. A fokuszáló hatást a homogén tér elején és végén kialakuló inhomogén terek fejtik ki.

A gyorsítócső alsó, földpotenciálon levő végén, ahol a céltárgy és a megfigyelőberendezések helyezkednek el Ek, = eV0 energiával, megfelelő fokuszálás esetén néhány milliméter átmérőjű sugárnyaláb formájában jelennek meg a felgyorsított ionok. Mielőtt a céltárgyba ütköznének többnyire egy mágneses elhajlítón futnak át, amely elkülöníti a meg nem felelő ion-fajtákat. Ez a mágneses eltérítés - amelynek mértéke az ionsugár energiájától függ - felhasználható megfelelő szervomechanizmus közbeiktatásával a feszültségforrás feszültségének és ezzel az ionsugár energiájának stabilizálására is.

A nagyfeszültségu generátor. Ha egy szigetelten elhelyezett fémelektródát elektromos töltéssel látunk el, akkor annak a földhöz képest

V = Q / C

lesz a potenciálja, ahol Q az elektródára vitt töltést, C pedig az elektróda és a föld közötti kapacitást jelenti. Ennek következtében az elektróda felületén E térerősség lép fel, melynek nagysága a feszültségtől és az elektróda alakjától függ. A feszültséget addig lehet növelni, amíg a felület valamelyik pontján a térerősség túl nem lépi a levegő Eü átütési szilárdságát és átütés nem következik be. Normálállapotú levegőre Eü = 3 millió Volt/m. R sugarú, önmagában álló gömbön a feszültség és a térerősség közötti összefüggés

E = V / R

Ha ezt összevetjük az átütési szilárdságra megadott fenti adattal, láthatjuk, hogy egy 2 m átmérőjű gömbön maximum

Vmax = Eü · R = 3 MV / m · 1m = 3 MV

érhető el. Ezt természetesen a felületi egyenetlenségek és a földpotenciálon levő felületek (falak, mennyezet) közelsége még csökkenti.

A levegő szigetelőképességének letörése a feszültségnövelés szempontjából csak az egyik korlátozó tényező. Az elektródát tartó szigetelőoszlopok és a gyorsítócső mentén ugyanis átívelés következhet be, esetleg még az átütésre vezető feszültség elérése előtt. Az átívelés ellen az oszlopok hosszának elegendő nagyra való választásával lehet védekezni.

3. ábra

Mindebből következik, hogy egy-két millió Volt feszültségnél nagyobb feszültség eléréséhez rendkívül nagy méretekre van szükség ezért a feszültségnövelés a geometriai méretek növelése útján ezen a határon túl gyakorlatilag nem valósítható meg. Van azonban egy másik lehetőség is a feszültség növelésére, mégpedig a környező gáz szigetelőképességének, átütési szilárdságának növelése. Ez a gáznyomás megemelésével egyszerűen valósítható meg. Fennáll ugyanis az alábbi összefüggés:

Eü(p) = Eü(1) · p

vagyis pl. 10 at nyomás esetén a levegő eredeti Eü(1) = 3 MV/m átütési szilárdsága Eü(10) = 30 MV/m-re nő meg s így azonos geometriai elrendezés mellett 10-szeres feszültséget lehet elérni. Gyakorlati kivitelnél a nagy feszültségű elektródarendszert egy nagynyomású tartályban helyezik el, amelyet valamilyen indifferens gázzal - legtöbbször nitrogénnel - töltenek meg. Ezeknél az úgynevezett tankgenerátoroknál egy feszültségosztó ellenálláslánc megfelelő potenciálú pontjaihoz kötött segédelektródákkal szokás gondoskodni

4. ábra

arról, hogy minél egyenletesebb potenciáleloszlás, minél homogénebb tér alakuljon ki a nagyfeszültségű elektróda és a földelt felületek között. Így a nagyfeszültségű elektróda közelében a gyors potenciálesés mérsékelhető, ami egyben a felületi érerősség csökkenését is jelenti.

A kaszkád-generátor. A közönségesen ismert ventilcsöves egyenirányító kapcsolás a feszültség megkétszerezésére is felhasználható és az alapkapcsolás továbbépítésével az első fokozat feszültsége elvileg tetszőleges mértékben megsokszorozható. Egy három fokozatú kaszkádkapcsolás látható a 4. ábrán, mellette az egyes pontok feszültségének változása terheletlen állapotban.

Az a) pont földpotenciálon van, a b) pontra a transzformátor váltófeszültsége jut. A b - c kondenzátor feltöltődik a váltófeszültség csúcsértékére és így a c) pont ennyivel van a b) pont feszültsége felett. Az a - c ventilcsövön levő feszültség - mint látható - a 0 és a kétszeres csúcsfeszültség között mozog. A c - d ventilcsövön nyitott állapotban átfolyó áram feltölti az a -d kondenzátort a c) pont maximális feszültségére, vagyis a kétszeres csúcsfeszültségre. Ez a kondenzátor a c - d ventil szelephatása miatt nem tud kisülni és így a d) ponton a transzformátor kétszeres csúcsfeszültségének megfelelő egyenfeszültség jelenik meg. A c - d ventilen ugyancsak 0 és a kétszeres csúcsfeszültség között változik a feszültség. Ezt egyenirányítja hasonló módon a következő kaszkádegység és így a d - f kondenzátor ismét a kétszeres csúcsfeszültségnek megfelelő egyenfeszültségre töltődik fel. Ugyanez a helyzet a harmadik fokozat f - h kondenzátorán. Az a - h pontok között tehát az első fokozat feszültségének háromszorosa azaz a transzformátor csúcsfeszültségének hatszorosa jelenik meg. További fokozatok hozzáadásával a feszültség az eddigiek szerint tovább nő.

A fenti egyszerű feszültségviszonyok terheletlen állapotra vonatkoznak. Ha a a - h pontok közé terhelést iktatunk be, akkor az a záróperiódusokban kisüti a kondenzátorokat s így hullámosságot okoz. Ezenkívül a h) pont feszültségének maximális értéke sem éri el a terheletlen állapotnak megfelelő feszültséget. Úgy ez a feszültségesés, mint a hullámosság a fokozatok számával rohamosan nő és a fokozatszám túlságos megnövelése esetén elérheti egy fokozat teljes feszültségének értékét is. Ezen túl a fokozatok számát hiába növeljük. A feszültségesést és a. hullámosságot csökkenteni lehet a kondenzátorok kapacitásának és a tápfeszültség frekvenciájának növelésével.

A kaszkádgenerátor konstrukciójának egyik fő problémája a ventilcsövek fűtése. A fűtőszálak ugyanis - mint az ábrából is látható - nagyfeszültségen vannak, s így a hálózatról nem táplálhatók. Ezért legtöbbször a fűtőszálnak megfelelő potenciálú helyen szigetelt tengellyel hajtott fűtődinamót helyeznek el, amely a szükséges energiát szolgáltatja. Elvileg különbözik ettől az az ugyancsak használatos megoldás, amelynél a ventilcsöveket nagyfrekvenciás energiával fűtjük. Néhány száz kc váltófeszültség számára ugyanis a nagyfeszültségű kondenzátorok igen kis impedanciát jelentenek, ami lehetővé teszi, hogy a fűtőszálakhoz rajtuk keresztül juttassunk nagyfrekvenciájú energiát. A legkorszerűbb kaszkádgenerátorokban radikálisan oldják meg a ventilcsövek problémáját : ventilcsövek helyett megfelelő nagy zárófeszültséggel rendelkező száraz egyenirányítókat alkalmaznak. Ez nagymértékű egyszerűsítést jelent a kaszkádgenerátor felépítésében és üzemében is.

5. ábra

A szalaggenerátor. Elvi felépítése az 5. ábrán látható. A nagyfeszültségű elektróda és a föld között szigetelőanyagból készült szalag fut a nyilak irányában nagy sebességgel. E közben elhalad az alsó meghajtó henger közelében elhelyezett tűsor és egy elektróda között. E két utóbbira néhány kV-os nagyfeszültség van kapcsolva, aminek hatására a tűk hegyénél a levegő ionizálódik és a pozitív ionok a szalagra vándorolnak. Az így feltöltött szalagfelület a nagyfeszültségű elektróda belsejében elhelyezett tűsor előtt fut el, a megosztás következtében kialakuló elektromos tér itt is ionizálja a levegőt és a tűről a szalagra vándorló negatív töltés semlegesíti a szalag pozitív töltését: A tűsor a pozitív töltést mintegy "leszedi" a szalagról. A lefelé haladó szalagág ugyancsak kihasználható töltőáram szállításra, ha azt a nagyfeszültségű elektróda belsejében negatív töltéssel látjuk el, a fentiek során ismertetett módon.

            

A szalag által szállított töltőáram nagysága a szalag sebességének, szélességének és a felületi töltéssűrűségnek szorzata:

képlet

Technikai okokból v és d nagysága korlátozva van, a töltéssűrűség maximális értékét pedig az szabja meg, hogy a töltések hatására fellépő elektromos térerősség nem haladhatja meg a levegő átütési szilárdságát. A felületi töltéssűrűség és a térerősség között fennálló összefüggés::

képlet

E0 = 3 MV/m átütési szilárdság mellen: a szalaggal felvihető áram maximális értéke:

képlet

d = 0,20 m és v = 10 m/sec esetén I max = 53 µ A. Ha gondoskodunk arról, hogy a nagyfeszültségű elektróda tartóoszlopai kellő szigetelőképességgel rendelkezzenek, akkor ez az aránylag kis áram fel tudja tölteni az elektródát akár az átütésnek megfelelő maximális feszültségig is.

A szalaggenerátort egyszerű felépítése rendkívül alkalmassá teszi arra, hogy nagynyomású tartályba helyezve tankgenerátorként működjék. (l. 6. ábra). Ilyenkor feltétlenül szükség van az elektromos tér egyenletessé tételére szolgáló nívólemezekre, ezen kívül a nagyfeszültségű elektróda valamint a tank közé gyakran még egy segédelektródát is helyeznek, amint az a Központi Fizikai Kutató Intézet Atomfizikai Osztályán épült 4,5 MeV tankgenerátor fényképén is látható. A nívólemezek potenciálját egy ellenálláslánc segítségével csökkentjük földpotenciálra úgy, hogy két-két lemez között mindenütt azonos feszültségkülönbség van. Ily módon csaknem teljesen homogén potenciál eloszlást lehet biztosítani, ami a gyorsítócső, a szalag és a tartószigetelő elektromos igénybevételét nagymértékben csökkenti. A szalaggenerátornak nagynyomású tartályba való helyezése a feszültség növelésén kívül azzal az előnnyel is jár, hogy az átütési szilárdság megnövekedése következtében a szalag nagyobb töltőáramot tud szállítani.

A statikus gyorsítók f elhasználása

Említettük már, hogy a gyorsítócsőben bekövetkező gyorsítás szempontjából elvileg közömbös a nagyfeszültség előállításának módja. A kaszkádgenerátor és a szalaggenerátor azonban egymástól annyira eltérő tulajdonságokkal rendelkezik, hogy ezt a gyorsításnál is figyelembe kell venni. Ennek az eltérésnek a következménye az is, hogy alkalmazási területük egymástól

6. ábra

meglehetősen elhatárolt. A kaszkádgenerátor ventilcsövei aránylag nagy áramerősséget képesek átengedni, s így a kaszkádgenerátorok általában több mA terhelő árammal dolgozhatnak, vagyis nagyintenzitású ionsugár gyorsítására alkalmasak. Nagy hátrányuk ezzel szemben a terheléskor fellépő feszültségingadozás, ami több kV-ot is kitehet. A szalaggenerátornál épp fordított a helyzet. A szalagra aránylag kis áramot lehet csak felvinni s így 100 µA nagyságrendű ionáram gyorsítására van csak lehetőség. A generátor feszültsége ezzel szemben igen jól stabilizálható, úgyhogy ma ez a típus - főleg tankgenerátorként használva a magfizikai kutatások egyik legprecízebb berendezésének tekinthető,

A két generátornál a gyorsítócső felépítési is különböző. A kaszkádgenerátor, minta láttuk, szakaszosan állítja elő a nagyfeszültséget, s így szinte megkívánja a szakaszos gyorsítást. Ezért a kaszkádgenerátorokhoz szinte kivétel nélkül szakaszos gyorsítócső csatlakozik, míg a tankgenerátorban

kaszkádgenerátor

a már amúgyis meglevő potenciálosztás a homogénterű gyorsítócső alkalmazását teszi lehetővé.

A kaszkádgenerátort, minthogy bonyolult szerkezeti felépítése miatt tankban való elhelyezésre általában nem alkalmas, 1-1,5 MV-nál nagyobb feszültségre nem szokták építeni. Az 1 MeV alatti energiatartományban azonban nagy áramerőssége következtében igen sokoldalúan használható, akár a gyorsított részekkel létrehozott magreakciók közvetlen tanulmányozására, akár olyan részecskék forrásaként, amelyek a direkt nyalábbal keltett magreakciók során jönnek létre (neutronok, képlet kvantumok). Különösen elterjedt a kisfeszültségű (néhány száz kV) generátorok neutron forrásként való alkalmazása, mert aránylag egyszerű felépítésük mellett D - D vagy D - T reakciókból igen nagy neutron fluxust képesek szolgáltatni.

A magreakciók tanulmányozása során legtöbbet használt készülék a tankgenerátor. Többnyire 3-4 MV feszültségre készül, de néhány nagy generátor 10-12 MeV energia előállítására is alkalmas. néhány tized ezrelékre stabilizált energiájú ionsugarával különösen alkalmas a magreakciók rezonancia tulajdonságainak vizsgálatára, nagy energiája pedig lehetővé teszi, a magreakciók tanulmányozását nehéz atommagokon is. Igen elterjedt felhasználása éppen avval magyarázható, hogy a magreakciók szempontjából legfontosabb néhány millió eV-os energiatartományban tud kellő energiahomogenitással aránylag nagy ionáramot szolgáltatni.

Erő János
Központi Fizikai Kutató Intézet
Atomfizikai Osztálya