Fizikai Szemle honlap |
Tartalomjegyzék |
Fizikai
Szemle 1970/4. 231.o.
NAGY
LÁSZLÓ 1924 -1969
A
hazai fizikus társadalmat
mélyen megrendítette Nagy Lászlónak, a magyar fizika és a magyar
tudományos
élet kiemelkedő egyéniségének váratlan halála. Kitűnő kollegánkat,
tudományos
életünk kiváló szervezőjét és vezetőjét, elvtársunkat és sokan
barátunkat vesztettük
el vele.
Nagy
László 1924. december 24-én
született; nagyon korán, 45 éves korában, alkotó ereje teljében érte
utol a
halál. Ifjúkori indulása: segédmunkás, majd samottüzemi formázó a
Kőbányai Téglagyárban.
Itt, ebben a környezetben alakult ki kommunista világnézete, amely
1947-ben
eljuttatta a Magyar Kommunista Párt soraiba, amelyhez mindig, a nehéz
időkben is
hűséges maradt. A tehetséges munkásgyerek egyetemre került, fizikus
szakra; 1948-ban
pedig felvételt nyert a Bolyai Népi Kollégiumba. Egyetemi tanulmányai
elvégzése
mellett hallatlan lelkesedéssel, erejét és idejét nem kímélve vett
részt a szocialista
típusú egyetem kialakításában. 1949-ben és 50-ben ő volt a
Természettudományi
Kar Tanulmányi osztályának vezetője. E fontos megbízatás mellett
aktívan részt
vett mind az egyetemi, mind a budapesti ifjúsági mozgalomban. Országos
jelentőségű,
komoly megterhelést jelentő megbízatásai mellett végezte el egyetemi
tanulmányait.
Szinte hihetetlen, hogy ilyen társadalmi igénybevétel mellett a tanulás
frontján is példamutatóan megállta a helyét: vizsgáit kitűnő
eredménnyel tette le
és 1951-ben matematika-fizika szakos tanári diplomát nyert. 1950-ben a
Magyar
Tudományos Akadémia III. Osztályának szaktitkára lett és ilyen
minőségben dolgozott
1952-ig.
1952-ben
került a Központi Fizikai
Kutató Intézetbe, mint Jánossy Lajos akadémikus aspiránsa. Hihetetlen
szorgalommal,
invencióval látott hozzá, hogy megismerkedjék a kozmikus sugárzás
fizikájával
és az elektronikával, amelynek ismerete elengedhetetlen volt ahhoz,
hogy mérőberendezését
megépítse. Első tudományos munkája a kozmikus sugárzás által ólomban
keltett záporok
kísérleti vizsgálata volt. E záporok számának az ólom vastagságától
való
függését leíró ún. Rossi-görbében egyes külföldi szerzők az első
prominens maximum
mellett felfedezni véltek nagyobb vastagságnál egy kisebb, második
maximumot
is. Nagy László rendkívül alapos, körültekintő, minden lehetséges
hibaforrást
figyelembe vevő, számos oldalról ellenőrzött mérései bebizonyították,
hogy a
második maximum nem létezik. Nagy László e munkájának jelentős szerepe
volt
abban, hogy ezután egyértelműen le lehetett zárni a titokzatos második
maximum
kérdését. E mérés során volt alkalmunk először megismerkedni Nagy
Lászlónak, a
fizikusnak erényeivel: az őt annyira jellemző mélyreható
gondolkodásával,
rendkívüli alaposságával és precizitásával. Kandidátusi disszertációját
1956-ban
védte meg, sikerrel.
Amikor
Magyarország megvásárolta a
Szovjetuniótól a kísérleti atomreaktort, szükségessé vált tapasztalt
kísérleti
fizikusok átirányítása a reaktor neutronjaival végezhető magfizika,
területére.
Nagy László elsőként vállalta az új feladatot. Ettől kezdve tudományos
érdeklődése az alacsony energiájú magfizika és ezen belül is a. hasadás
nagy
jelentőségű jelensége felé fordult. Elért eredményeiről számos idegen
és magyar
nyelvű publikáció tanúskodik. Munkássága nemzetközi elismeréseként
1969-ben a
Nemzetközi Atomenergia Ügynökség Maghasadási Konferenciáján meghívták
az egyik
szekció elnökének.
Kitűnő,
sokat ígérő fizikus volt,
de még talán nagyobb tisztelettel adózhatunk Nagy Lászlónak a kitűnő
szervezőnek
és vezetőnek. Neve összeforrott a KFKI Magfizikai Főosztályának
megteremtésével,
felvirágoztatásával. szervezői, vezetői munkáját alaposság, széles
látókör,
mély humanizmus és elvi szilárdság jellemezte. Voltak a hazai magfizika történetében nehéz
periódusok, és az esetleges
súlyos következmények elhárításában
a
magfizikusok sokat köszönhetnek
Nagy László harcos, szilárd, következetes kiállásának.
Szerepe
azonban messze túlnőtt a
magfizikán. Nagy László a KFKI egyik vezető egyénisége volt, akinek
szereplése
és munkája összeforrott az Intézet sorsával. Csaknem két évtizede
került az
Intézetbe. Az Intézet alakította őt és ő alakította az Intézetet.
Mindvégig
cselekvő, formáló tényezője volt közösségünk munkájának és közéletének.
Életének
utolsó éveiben egyik jelentős tagja volt a KFKI Igazgató Tanácsának és
a KFKI Pártbizottsága
Végrehajtó Bizottságának. Mint az Igazgató Tanács tagja nagy
hozzáértéssel, a
kutatók egyéni törekvéseinek és szempontjainak figyelembevételével és
ugyanakkor
példamutató szerénységgel intézte az Intézet nemzetközi kapcsolatait.
Jelentős
szerepet játszott az ország
tudományos életének a KFKI-n kívül eső területein is. Éveken át
szaktitkára
volt az Eötvös Loránd Fizikai Társulatnak, majd tagja a Társulat
elnökségének. Szaktitkára
volt a Magyar Tudományos Akadémia Magfizikai Albizottságának, a
Tudományos Minősítő
Bizottság Fizikai és Csillagászati Szakbizottságának, továbbá tagja
volt az
Országos Atomenergia Bizottság Nemzetközi Kapcsolatok Szakbizottságának.
Mindenütt
ott volt, ahol úgy
érezte, hogy kötelessége segíteni a magyar tudományos élet
felvirágoztatásában.
Sokrétű, gazdag, teljes élet volt az övé. Hallatlan erőfeszítéssel,
felelősségvállalással,
lelkiismeretességgel, egészségét sem kímélve igyekezett helytállni a
tudományos
munka, a tudományszervezés és a pártmunka minden jelentős frontján. Ez
a
hallatlan felelősségtudat, kötelességérzet, erejének nem kímélése, ami
jellemezte őt egész életében, a tudományos és vezető kötelességek
szüntelen
összeegyeztetése vezetett végül is oda, hogy az állandó túlterhelés
ilyen tragikus
módon megbosszulta magát.
Az
Intézet és egyben a magyar tudományos
közélet egyik legismertebb, legmegbecsültebb vezetője volt. Ezt
tükrözi, hogy
kétszer kapott munkája elismeréseként „Szocialista Munkáért
Érdemérmet"
(1955 és 1961), Bródy-díjat (1960), akadémiai elnöki jutalmat (1960),
Akadémiai
Díj első fokozatát (1962), OAB elnöki jutalmat (1969).
Kitűnő
ember volt. Egyénisége
nagyszerű emberi tulajdonságokat egyesített: a puritánságig menő
szerénység,
elvhűség és szilárdság, ugyanakkor mély megértés az emberi
problémákkal
szemben, következetesség és rendkívüli kitartás. Mint vezetőt nemcsak
közvetlen
munkatársai tisztelték és szerették, hanem szeretettel és
megbecsüléssel
vették körül a vele közvetlen kapcsolatban nem álló, de őt ismerők is.
Búcsúzunk
Nagy Lászlótól a kitűnő
kollegától, a nagyszerű vezetőtől és szervezőtől, az elvhű
kommunistától, barátunktól.
Bizonyosak vagyunk benne, hogy élete, tevékenysége, munkássága aktív
hatóerőként
sugárzik majd tovább, bár hiányát hosszú ideig fájdalmasan fogjuk
érezni
mindnyájan.
K. D.