Moravcsik Mihály

Moravcsik Mihály a háború után az Eötvös Kollégium diákjaként tanult fizikát a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Mint annyi sok magyar fiatal akkoriban nem látta biztosítottnak sem az ország jövőjét, sem a magáét. Így hát nekivágott a nagyvilágnak. Az Egyesült Államokban az a szerencse érte, hogy a Harward College diákja lehetett, majd pedig az a megtiszteltetés, hogy a Cornell Egyetemen Hans Bethe mellett tanulhatott, aki maga is bevándorló volt, csak egy hullámmal korábban.

A doktori fokozatot 1956-ben szerezte meg.

Az ötvenes években a magfizika volt a természettudomány legdinamikusabban fejlődő ága. Moravcsik Mihály érdeklődését és fantáziáját is a magfizika kérdései, elsősorban a két-nukleon közötti kölcsönhatás problémája ragadta meg.

Ezen a területen végzett eredményes munkát, amely ezután nevét ismertté tette szerte a világon. Leginkább az a kérdés izgatta, hogy adott energián összelőtt két nukleon szóródását leíró S-mátrixnak hány független eleme van. Megvizsgálta, hogy milyen szimmetriatörvények érvényesülnek és ezek hogyan szorítják meg a független S-mátrix elemek számát.

Ezzel függ össze szorosan az a gyakorlati kérdés, hogy hogyan lehet olyan és annyi kísérletet elvégezni, hogy az összes független S-mátrix elem tapasztalatilag meghatározható legyen.

Az egyes kísérletek közti különbség az ütköző nukleonok spinállapotának preparálási módjában, illetve a szórás utáni polarizációs állapotok detektálásában van. A teljes mérés egyszeres, kétszeres és háromszoros szórási kísérleteket igényel. Ezek megfelelő pontosságú megtervezése és végrehajtása alapvető jelentőségű a magfizika számára. A két-nukleon közötti hatóerőt leíró törvény korábbi tapasztalatokból nem következtethető ki, mégkevésbé dedukálható elméleti úton. Nélkülözhetetlenül szükség van arra, hogy megbízható és teljes információt nyújtó mérési adatok álljanak rendelkezésre a 0-1 GeV bombázó energia tartományban.

Ezen kísérleti adatok elemzésével meghatározhatók a szórási fáziseltolódások az egyes parciális hullámokban. A fenomenológikus potenciálmodelleket, illetve az egy bozon kicserőlédését feltételező potenciálok paramétereit ezen fáziseltolódásokhoz való illesztés útján lehet meghatározni.

Tudományos kutatói és oktatói pályájának állomásai Amerika leghíresebb laboratóriumai voltak. Harward és Cornell után Brookhaven és Berkeley. Végül Eugen-ban telepedett le mint egyik kiemelkedő vezetője az oregoni egyetem híres intézetének, az Institute of Theoretical Science-nek. Szellemi nagyságával vetekedett termete is. Ő volt a "legnagyobb" magyar fizikus, csaknem két méteres. Egész életében szoros baráti szálak fűzték a magyar fizikusokhoz kint is, meg az itthoniakhoz is. Amikor a hatvanas évek végén egy tihanyi nyári iskola előadójaként járt itthon, a magfizika aktuális kérdésein túl megtanulhattuk azt is, hogy hogyan kell helyes tudománypolitikát csinálni. "Pályázati rendszer kell" - mondta. A pályázatokat a potenciális "ellenfelek" kell, hogy bírálják. A bírálatokat olyan "hivatalnokok" kell, hogy értékeljék, akik maguk is aktív kutatók és csak két-három évre vállalnak ilyen "hivatalnoki" megbízatást. Pályája utolsó szakaszában energiájának jelentős részét a fejlődő országok problémáinak szentelte. Hosszú időt töltött Pakisztánban, Indiában, Nepálban és Chilében, alaposan megismerve az ottani viszonyokat és megértve, hogy milyen eszközök segíthetik igazán a fejlődésüket. Amikor egyszer Indiában találkoztunk és látta, hogy mennyire kétségbeestem a számomra addig elképzelhetetlen nyomor láttán, megpróbált megnyugtatni. "Tölts el itt egy hetet és akkor már kezdesz hozzászokni: ez az emberi természet csodája. Tölts el kettőt és látni fogod, hogy az emberek itt ugyanúgy boldogok és boldogtalanok, vidámak és búsak, mint Magyarországon, vagy Kaliforniában. Az emberi lélek is logaritmus skálán működik, hasonlóan az érzékszerveinkhez, és elsősorban a differenciálhányadosra érzékeny, nem annyira az abszolút értékre." Már bölcs volt, de még csak hatvanegy éves, amikor 1989-ben váratlanul érte a halál Itáliában.

Lovas István