NE FÉLJETEK, HA NEM TUDJÁTOK, HOGY MITŐL FÉLTEK...

(Teller Ede díszdoktorrá történt avatása és előadása az atomerőművek biztonságáról
a Budapesti Műszaki Egyetemen, 1991. január 23-án)

Michelberger Pál rektor: Engedjék meg, hogy az Önök nevében is tisztelettel és szeretettel üdvözöljem Teller Ede professzort, egyetemünk új tiszteletbeli doktorát. Teller professzor elvállalta, hogy egyetemünkön az érdeklődők számára előadást tart az atomenergia biztonságról, ezzel összefüggésben a jelenről és a jövőről.

Azzal akarom kezdeni, hogy miképpen jutottam én el az atomreaktorok biztonságának kérdéséhez. A II. világháború alatt csak részben foglalkoztam a reaktorokkal. Los Alamosban főleg azon dolgoztam, hogy a nukleáris fegyvereket hogy kell megszerkeszteni. De ugyanakkor, már abban az időben többféle nem is olyan egyszerű kérdés is felmerült. Megkértek, hogy foglalkozzam például azzal, hogy ha egy atomrobbanás történik, előfordulhat-e, hogy az nem fog ott megállni, hanem minden, a légkör, a Föld is felrobban. Én a teoretikus fizikából jöttem, és nekem a kérdés: milyen abszurditásból derülhet ki, hogy az nem abszurditás, hanem valóság, érdekesnek látszott. Sokat dolgoztunk is rajta. Hát nem fog tüzet a légkör. De a háború után, amikor a polgári Atomenergia Bizottság létrejött, az egyik első kérdésük az volt: Mit kell tenniük az atomreaktorok biztonsága érdekében? E téma megvizsgálására kis bizottságot neveztek ki, és én lettem az elnöke, e problémán dolgoztam két vagy három évig. Mi azzal kezdtük, hogy valami olyant jelentettünk ki, ami azelőtt sohasem volt szokásos a technika kifejlődésében.

Ha megnézik a technika múltját, azt fogják találni, hogy az egész Nyugat műszaki fejlődése azon alapult, hogy amit meg lehetett csinálni, azt az emberek kipróbálták. Előfordult az is, hogy amit megpróbáltak, abból baj lett, emberek haltak meg. Miután a baj megtörtént, hozzáláttak a bajok kijavításához. Én ezt azért mondom, mert az első ülésünktől kezdve világos volt előttünk, hogy az atomenergia esetében ez nem így lesz. Az emberek már akkor is féltek az atomenergiától, hiszen két atomrobbanás egy világháborút fejezett be, ezt az egyszerű tényt mindenki tudta.

Az első ülésünkön egyhangúan megegyeztünk: itt nagyobb szabású bajnak nem szabad előfordulnia, mert az atomenergia fejlődése ezt nem tűri el. Azzal indultunk, hogy a biztonságot kell megteremteni. Mi akkor elég különös körülmények között dolgoztunk, mert minden amiről beszélgettünk, amit elhatároztunk, az titkos volt. Szűk körben lehetett a kérdést megbeszélni, a sajtó mit sem tudott róla. De azok körében, akik reaktorokkal foglalkoztak, nagyon gyorsan rendkívül népszerűtlenek lettünk, mert mindenki tudta, hogy mi főleg kritizálunk, mi azt mondjuk: vigyázzatok, itt lehet baj és ott lehet baj. És nemsokára úgy neveztek, "The Committee for Reactor Preventation", a reaktort akadályozók ülése. A kapott feladatunk elég lehetetlen feladat volt. A háború alatt megkonstruáltak egyfajta reaktort, most pedig jött egy tucat ember vagy több, akik mindenféle más reaktortípust proponáltak. Hogy értessük meg egy új területen, hogy ebből hogy lehet baj? Nagyon egyszerűen. Ha valaki tudni akarta, hogy mi beleegyezünk vagy sem, nem csak azt kellett elmagyaráznia, hogy a reaktor működik, hanem azt is kötelessége volt nekünk megmondani, hogy milyen baj támadhat, és meg kellett magyaráznia, hogy ez a baj káros, de elfogadható. Ha azután egyikünk meg tudja mutatni, hogy a tervező a legkomolyabb bajra még nem is gondolt, akkor nem fogadjuk el a javaslatot. Ha az előrelátott baj korlátokon belül marad, akkor igent mondunk. Úgy esett, hogy talán 15 vagy több reaktorra azt mondtuk, jól van, és kettőt állítottunk meg.

Mi mindenre kellett gondolnunk? Az első gond természetesen az volt, hogyan történhetik meg az, hogy egy reaktor a vártnál intenzívebben működik, és annyi energiát termel, hogy végülis felrobban. De mi nem is magától a robbanástól féltünk, hanem attól, hogy a robbanás következtében a már meglévő radioaktivitás szétszóródik, mert bizony, mint ma már mindenki tudja, radioaktivitás nagy mennyiségben káros. Ezek voltak a világos és egyszerű szempontok. Hogy egy reaktor biztonságosan tudjon működni, az egy egészen speciális körülményen múlik. A reaktor úgy működik, hogy amikor az urán vagy plutónium-atommag elhasad, az neutronokat hoz létre. Ezen neutronok aztán újabb uránmagokba ütköznek és azokat hasítják. A neutronok közvetítik a láncreakciót. Már most a biztonság nagyrészt azon alapult, hogy azok a neutronok, amik a láncot közvetíteni képesek, nem mind egyszerre keletkeznek. Körülbelül 99 százalékuk keletkezik azonnal a hasadás pillanatában. Velük együtt hasadási termékek jönnek létre, amik radioaktívak, (ez az a radioaktivitás, amitől féltünk), de a hasadványok közül egyesek olyan energiatartalmúak, hogy képesek egy további neutront leadni. Nem azonnal, hanem a béta-bomlás után néhány másodperccel talán 100 másodperc késéssel! Ezek a késő neutronok, ezekre várni kell ahhoz, hogy a láncreakció továbbmenjen, ez alatt van idő, hogy a reaktort megfékezzük, az elnyelőrudat leengedjük, ha túl sok reaktivitás lépne fel. Ha az azonnali "prompt" neutronok önmagukban elegendők ahhoz, hogy a láncreakciót fenntartsák, akkor baj van.

Tanácskoztunk, dolgoztunk és egy érdekes következtetésre jutottunk, aminek aztán hatása is volt. Mi azt mondtuk, hogy mi nem hiszünk semmit, ami csak papíron van. Ki is kell próbálni. Itt volt például egy reaktor. Úgy hívták, hogy Uszoda Reaktor: ez egy reaktor egy csomó vízben. Róla mindenki azt mondta, hogy teljesen biztonságos. Mi azt mondtuk: nem hisszük el. Ha azt a reaktort nagyon erősen aktívvá tesszük, akkor meleg lesz, a víz elforr. Ha a víz eltűnik, akkor a reaktor vagy leállítja magát, vagy talán nem. Mi akkor azt mondtuk: csináljunk kísérletet valahol a sivatagban. Egy ilyen reaktort kipróbáltak, akár fel is robbanhatott, nem volt senki a közelében. A reaktor működött, az urán hasadt, gyors neutronok jöttek ki, a vízben lelassultak, a vízből a lassú neutronok visszakerültek az uránhoz, ezeknek már nagy volt a kölcsönhatásuk az uránnal, így a reaktor szépen működött. Akkor kirántottuk az összes abszorbeáló kontrolrudat, újabb uránhasadást keltettek, a reaktor most már úgy működött, hogy 100 neutronból nem 100 lett, hanem mondjuk 105, nem tudom a pontos számát. És a reaktor bizony szétment. Még pedig azért, mert a hőkicserélés a hűtőelemek és a víz között túl lassan történt. Mielőtt a víz el tudott, volna párologni, már elég hő volt az urán fűtőelemekben, hogy aztán a vizet gőzrobbanásszerűen szétvesse.

Mindezt csak azért mesélem (végeredményben nem volt fontos), mert ez a reaktor, ha a hűtést jól szervezik, még mindig nagyon biztonságos. De meg akarom világítani azt, hogy mi ezeket a kérdéseket nagyon alaposan és nagyon részletesen megnéztük, és belőle sok mindent megtudtunk, ami azelőtt nem volt világos.

Most el akarom mesélni az első esetet, amiből erős politikai diszkusszió lett. Pedig hát akkor nem volt sajtó, nem volt ellenzék, mindennek csöndesen és egyszerűen kellett volna menni, de nem ment. A háború alatt mi építettünk három reaktort Washington államban plutónium-termelésre, és mi azokra a reaktorokra azt mondtuk, mi nem vagyunk egészen biztosak azokban a reaktorokban. Csak működjenek, de körülbelül 10 kilométer vagy 8 kilométer környezetben emberek ne lakjanak, mert mi nem vagyunk egész biztosak, hogy ott nem lesz baj. Kiderült, hogy a reaktorok körül jól művelhető föld volt, és az Atomenergia Bizottságnak bizony nem tetszett, hogy ott emberek nem élhettek. Visszajöttek hozzánk: - "Hát mit akartok? Ezek a reaktorok most már 4 éve működtek, soha nem volt semmi baj, megvan a tapasztalat, engedjék az embereket visszajönni." - Hát mi újra leültünk, és jól megrágtuk a kérdést. És valami kijött belőle, ami nagyon fontos volt. Ezek grafitmoderátoros reaktorok voltak vízhűtéssel, mégpedig úgy, hogy az aktív urán körül víz volt, de a neutronok zömét a grafit lassította le. Kérdés: ha a víz valamilyen okból talán el fog forrni, akkor mi lesz? Mi lesz, ha benne buborékok keletkeznek? Hát ez nem volt világos. A víznek ugyanis a reaktorban két szerepe van. Az egyik az, hogy a neutronokat lelassítja, és a lassú neutronok az uránban nagyobb gyakorisággal idéznek elő maghasadást. A másik azonban az, hogy a víz maga is abszorbeálja a neutronokat, tehát a víz a láncreakciót gátolja. Elősegíti is, gátolja is a láncreakciót. Hogy melyik fontosabb, az attól függ, hogy mi a víznek az uránhoz való aránya. És kiderült, hogy ezeknek a reaktoroknak Washington államban (Hanfordban), az volt a tulajdonsága, hogy a víz a reakciót elsősorban gátolja neutronelnyelés által. Ha a víz felforr, és a gőz több vizet lök ki a reaktortérfogatból, attól a reaktor erősebben fog működni, még melegebb lesz, ettől a víz még jobban fog forrni, és ettől még melegebb lesz. Ez alatt a másodperc kis töredéke alatt, egy ezred-másodperc alatt gőzrobbanást idéz elő. Így mi bizony azt mondtuk az Atomenergia Bizottságnak, oda embereket ne engedjetek vissza, ezek a reaktorok, amiket mi a háború alatt építettünk, nem biztonságosak. Mindenről persze a sajtó nem tudott: ha a sajtó ott lett volna, akkor minden újság írt volna róla. De senki sem írt róla. És Lilienthal az Atomenergia Bizottságban egyáltalán nem szerette a véleményünket: - "Ti professzorok vagytok, ti csak teoretizáltok. Nekünk pedig itt van a tapasztalat, nem látjátok? A tapasztalat amellett szól, hogy ez a reaktor biztonságos. Én most kinevezek egy második bizottságot, az aztán majd mérnökökből áll és adminisztrátorokból, nem ilyen vad elméleti tudósokból. Aztán majd meglátjuk." - Hát kinevezett egy második bizottságot. Annak a bizottságnak az elnöke egy nagyon kedves kémikus professzor volt, hozzám jött és azt mondta: - "Mi nem értünk ehhez, bemehetünk az ülésekre, és meghallgatjuk, hogy mit hogyan diszkutáltok?" - Bejöttek, több hónapig hallgatták, hogy milyen úton és módon diszkutálunk. A fő problémát, Hanfordot nem diszkutáltuk. Nem esküdtünk össze, csak módszereinket beszéltük meg. Azután kevesebb, mint egy évvel később ez a második bizottság leült, és jól megtanácskozta ezt a háborús reaktort. És mit gondoltok mi lett? Az mondták: - "Az első bizottság lényegében jó véleményt adott, de nem mondta elég határozottan. Ezeket a reaktorokat le kell állítani!" - Ezek után a két bizottság összeült, elhatározták, hogy közöttünk olyan kevés a különbség, hogy akár egyetlen bizottságot alkothatnánk. Így lett a kettőből egy bizottság. A hanfordi reaktorokat leállították, és ilyet sehol a világon többet nem építettek. Kivéve Oroszországot. És ez volt az a fajta reaktor, ami Csernobilban felrobbant, és pedig elég pontosan ugyanabból az okból, amit már itt elmagyaráztam: a pozitív üregtényező miatt: attól, hogy a vízben buborék-üregek képződnek, a neutronelnyelés lecsökken a reaktivitás megnő. Én itt nem tudom elszavalni mindazt, ami Csernobilban történt. De ez volt a lényeg.

Amikor jó négy évtizeddel ezelőtt mindezen nehézségeket megbeszéltük, én bizony éveken át arról gondolkoztam, hogy a reaktorok elég veszélyesek. De a következő több, mint 4 évtized alatt kiderült, hogy tényleg gondoltunk mindenfajta nehézségre, ami történhetik.

Tíz évvel ezelőtt, az Egyesült Államokban Pennsylvaniában, a Három Mérföldes Szigeten (Three Mile Island) egy reaktor leállt, a hűtővíz tovább cirkulált, de zörejeket csinált. Az emberek, akik a reaktort kezelték, nem szerették ezeket a zörejeket. Nem értették, hogy miért van ez az extra vízáram és leállították azt. Ettől bizony ez a reaktor teljesen tönkrement. Megolvasztotta magát, de miután mi nagyon óvatosan építettük a reaktort, a végeredmény az volt, hogy egyetlenegy ember sem sérült meg. Sajnos a társaság pár milliárd dollárt veszített. Más baj nem volt.

Mindenki tudja, hogy Csernobilban emberek meghaltak. 31 emberről tudunk, köztük azokról, akik próbálták a reaktor tüzét eloltani, mert a grafit meggyulladt. Több ember is meghalhatott azóta, valószínűleg pár száz. Mind a két esetben a baj nem történt volna meg, ha azok, akik a reaktort kezelték, mindent értettek volna, de nem értettek mindent.

Ezt az egész biztonsági kérdést röviden össze akarom foglalni.

Reaktorok működnek több, mint egy negyed évszázad óta. Két vagy három komoly baleset volt. Ha azt nézem, hogy haltak-e meg emberek, csak egy volt komoly baleset, Csernobilban. Még ott is azok, akik atomenergiától szenvedtek, számban nem haladták meg az egyetlen repülő-szerencsétlenség áldozatainak számát. Én majdnem fél évszázad tapasztalata után azt mondom, hogy nincs még olyan energiaforrás, ami annyira biztonságos, mint az atomenergia. És azonfelül azt mondom, hogy azért biztonságos, mert elejétől kezdve vigyáztunk. Ha szénről beszélünk, egyedül a bányákban sokkal több ember pusztul el. Ha vízenergiáról beszélünk, néha a gát összeomlik, és emberek fulladnak meg. Az atomenergia biztonságos.

Most tovább akarok menni, még két nagyon fontos dolgot szeretnék megemlíteni. Az egyik az, mi történik a hasadási termékekkel, mi történik azokkal a radioaktív maradékokkal, amik egy reaktor üzeme során keletkeznek. Ez nagyon sok radioaktivitást jelent, és sok radioaktivitás árthat. De radioaktivitást nagyon könnyű észrevenni. Egy egyszerű ionizáló számláló olyan radioaktivitást is észre vesz, ami 100000-szer kevesebb annál, ami árthat. Ennek köszönhető az a tény, hogy a melléktermékek Csernobiltól eltekintve - sohasem ártottak senkinek. Ezen termékekkel háromféleképpen lehet bánni. Használni lehet őket, el lehet őket ásni, vagy további reaktorokban el lehet őket égetni. Manapság az emberek főleg arról beszélnek, hogy elássák vagy égessék. Arról túl keveset beszélnek, hogy felhasználják. Pedig energiáját is fel lehet használni.

A sugárzás fertőtlenít, a sugárzással ételt lehet a baktériumoktól nagyon alaposan megtisztítani. A sugárkezelés sokkal kevésbé árt az étel ízének, minőségének, mint akár a forralás, akár a fagyasztás.

Sugárzással fertőtleníteni lehet a biológiailag szennyezett szemetet, hulladékot, szennyvizet.

Most egy kis történetet akarok elmesélni. Három évvel ezelőtt Washingtonban jártam. Bajom van a szívemmel. Egy barátom, aki erről tud, megfogott és elcipelt a Georgetown Egyetem kórházába, hogy ott megvizsgáljanak. Elmondom maguknak, hogy vizsgáltak meg. Vettek néhány reaktorterméket és azt belémjuttatták. Nem belém, csak az ereimbe. És azok hova mennek? A szívembe! Ott van a legtöbb vér. Azokat a gamma-sugarakat figyelték, amiket azok kibocsátanak. Ebből azután pontosan lehet látni, hogy a szív hogy húzódik össze, hogy a vérnek mennyi százalékát löki ki, és hát azt találták nálam (ez nem nagyon fontos), hogy én ugyan működöm, noha a szívem nem úgy működik, mint egy fiatalemberé, de azért még elég jó ahhoz, hogy meglegyek. Miután elbocsátottak, egy fontos tárgyalásra mentem, ahol egy fontos személlyel beszéltem. Elmondtam neki, hogy tele vagyok radioaktivitással. Leültünk a vendéglőbe ebédelni, jött a pincér, akinek a barátom így mutatott be: "This is the radioactive Mr Teller." Ez a radioaktív Teller úr. Kérem, ezek a radioaktív izotópok mind szükségesebbek lesznek ahhoz, hogy az egészségünket ellenőrizzük. Az orvosok egyre többet használják azokat. És én ehhez a történethez egy másik családi eseményt fűzök hozzá. Nem rólam lesz szó, hanem egy nálam kicsit idősebb nővéremről, akinek a pajzsmirigyével volt baja, mikor hatvan éves volt. Az orvosok elhatározták, hogy a pajzsmirigyét ki kell szedni. Hát ez egy operáció, ami mint operáció elég biztonságos, de azért az emberek három százaléka belehal. Különösen az öreg emberek teszik azt. De végül nem is kellett az operáció, mert helyette radioaktív jódot lehetett adni. Az is veszélyes: ha azt kapja az ember, nem mondható, hogy egész biztos nem lesz semmi baja, talán kéttized százalék az esély arra, hogy 20 évvel később rákot kap. Hát inkább rák kéttized százalék valószínűséggel 20 évvel később, mint a halál most három százalék valószínűséggel. Hát ez egy borzasztó családi gond volt, mert az édesanyám, Isten áldja meg, még élt, és ő is olvasott ezekről az atom-rémtörténetekről. Azt mondta: - "Az én lányomnak senki sem fog radioaktív jódot adni." - Én sokat érveltem az édesanyámmal, és még sohasem tudtam meggyőzni. De ez alkalommal sikerült. A végén az édesanyám elhitte, hogy radioaktív jódról talán én mégis többet tudok, mint ő. A nővérem radioaktív jódot kapott, nagyon jól van ma is, jobban van, mint én.

Kérem szépen veszélyek vannak, a veszélyeket ismerni kell. De az úgynevezett radioaktív hulladékok tízféle felhasználását ismerem. Ha mind tovább gondolkozunk róla, valószínűleg ezer felhasználást találunk ki.

Az elhasznált fűtőelemek radioaktivitását energiaforrásnak is föl lehet használni. Itt van egy terület, amiről gondolkoztunk, ahol sok mindent lehetne csinálni, de ahol nem követjük a lehetőségeket, mert az emberek zöme túlságosan fél. Nem tudom hányan tudják itt azt, hogy Csernobil következménye Oroszországon kívül kicsi volt ahhoz, hogy komolyan ártson, de az emberek úgy féltek tőle, hogy több tízezer nő elhajtatta a meg nem született magzatát, mert azt képzelte, hogy baj lesz. Azok, akik az embereket ijesztgetik, a keltett félelemmel sokkal többet tudnak ártani, mint használni.

Befejezés előtt még egy dolgot akarok mondani arról, hogyan lehet teljesen biztonságos reaktorokat építeni. Hát ezt egy kicsit túl nehéz elmagyarázni. Hogy lehet olyan reaktorokat építeni, amik ránézésre biztonságosak? Amik nem csak biztonságosak, de mindenki láthatja is, hogy biztonságosak?

Tessék a reaktorokat kisebbre építeni úgy, hogy ha a reaktor leáll, akkor utána a radioaktív termékek ne fűtsék túlságosan, hanem csak annyira, hogy a reaktor hűtése könnyen menjen, lehetőleg külső segítség nélkül.

Másodszor a biztonságot ne bízzuk bonyolult rendszerekre. Bízzunk olyan processzusokban, amiket a természet szolgáltat. Van egy reaktortípus, úgy hívják, hogy Triga, aminek a szerkesztésében a barátaim és én nagyon közreműködtünk. Ennek az a tulajdonsága, hogy ha elkezd felhevülni, akkor nagyon gyorsan leállítja magát, mielőtt meg tudna olvadni, vagy akármi más bajt tudna csinálni. Abban az Uszoda-Reaktorban, amit a sivatagban felrobbantottunk, az volt a baj, hogy ott a reaktivitás nagyon gyorsan tudott nőni, több és több energia tudott keletkezni, mielőtt még a víz elpárolgása megmentette volna a reaktort. A Trigában a hűtő hidrogén közvetlenül össze van keverve a fűtő anyagokkal, az azután felmelegedés esetén szinte azonnal leállítja önmagát. Ha a láncreakciót fékező összes abszorbensrudat el is távolítjuk, akkor a reaktor egy kis energiatöbbletet ad, még egy hangot is hallat, felmelegszik 50 fokkal a normális fölé, és már le is állította magát. Nem lehet újra elindítani, csak 1-2 óra várakozás után. Ez a típus az, amit lehet és kell hosszúlejáratra megkonstruálni.

A reaktorokat mélyen a föld alá lehet tenni, így akármi történik, a radioaktivitás a föld alatt marad. Ha ilyem óvatossági intézkedéseket teszünk, ezek ellen a reaktorok ellen tiltakozni teljesen nevetséges lesz. De mindezt gazdaságosan létrehozni még több évig eltarthat.

Jelenleg a világon több száz reaktor működik.

A tudás emberi felhasználásának világszerte nagy akadálya a megokolatlan félelem. Én azt ajánlom mindenkinek, aki itt van vagy nincs itt: ne féljetek, ha nem tudjátok, hogy mitől féltek. Először próbáljatok mindent alaposan megérteni. Ha alaposan megértettük, akkor azt hiszem, a kezünkben lesznek azok az eszközök, amikből egyszerűen és biztonságosan kaphatunk energiát, eleget mindenkinek, mégpedig olyan módon, hogy akárki, aki hajlandó egy kicsit gondolkozni, meg tudja érteni, hogy nincs baj.

Két feladatunk van. Az egyik legyünk: óvatosak. A másik, hogy ezt az óvatosságot megértsük és mindenkinek megmagyarázzuk. Én az utóbbit igyekeztem itt megtenni. És mindenkinek köszönetet mondok, aki ilyen türelmesen hallgatott, eljött egy fontos kérdésre, egy fontos kérdés megbeszélésre.

Magam már kétszer lementem oda, ahol a magyar atomerőmű működik. Paksról két tényt tudok említeni. Az egyik az, hogy az emberek, akik azokat a reaktorokat kezelik, nagyon pontosan tudják, hogy mi történik. Az ő munkájukkal kapcsolatban olyan nehézség, mint az amerikai nehézség Pennsylvániában és az orosz nehézség Ukrajnában volt, nem fordulhat elő. Másodszor, olyanfajta reaktorból, amiket ők kezelnek, ahol vizet nagy nyomás alatt jóval a normális forráspont fölé hevítenek, a világon több mint 200 van. Sok tapasztalat, sok pontos megértés halmozódott fel. Egy kicsit másképpen nyugaton és keleten, de az amerikai és az orosz megközelítéseket az utolsó két-három évben nagyon alaposan kidiszkutálták. Én most már azt mondom, ezek a reaktorok a világon létező reaktorok között az átlagnál biztonságosabbak. Itt állunk. Egy jól kezelt atomreaktor nem fog bajt csinálni, nem szennyezi a környezetet. Ami radioaktivitást termel, az felhasználható. Az utolsó század tapasztalatának nagyon fontos része az, hogy tudást használni lehet, és hogy a tudás használata valamennyiünk életét meg tudja könnyíteni. Ez a Műszaki Egyetem ennek a célnak a szolgálatában áll.

A képzésről a világon nem tudok eleget. A képzésről Amerikában tudok valamit. Tudom azt, hogy a mi középiskolai képzésünk nem jó. Egyetemeink jól működnek. Ennek azután az amerikai egyetemeken következménye, hogy a doktorandusz diákok fele külföldi, és én ezt nem bánom. Én is külföldi vagyok. Sok ezek közül Amerikában marad, és sok hazamegy, és otthon működik jól. Én azt bánom, hogy miért olyan kevés az amerikai gyerek a mi egyetemünkön, és én tudom, hogy miért. És ennek sok köze van ahhoz, amiről itt beszéltem.

Amerika, amikor én 1936-ban odaértem, a haladás országa volt. Ma sok ember, köztük sok fiatal fél a haladástól. És ez így nem megy. Hiszem, hogy ez a világ jól el tud tartani milliárdokat, és megteheti továbbra is, de csak akkor, ha fejlesztjük a technológiát. Most félnek a technológiától. Sok amerikai újság, sok nyugati újság, és attól félek, hogy talán egy pár magyar újság is olyasmiket mond, hogy technológia nem fér meg az emberiességgel. Az angol szót használják: - "It is dehumanizing." - Hogy mondjam ezt magyarul? "A technológia nem emberi." Hát én azt mondom, a technológia pontosan az, ami az embert a többi élőlénytől megkülönbözteti. Ezzel nem feltétlenül azt akarom mondani, hogy jó. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy akár jó, akár rossz: emberi. És az emberiesség lényege, kívánsága az, hogy abból ami emberi, abból valami pozitívat, valami jót csináljunk. És ezt a pozitívat, ezt a jót el lehet érni. És ennek a pozitív és jó dolognak, egy kis részéről beszéltem itt, arról, hogy az energiaforrásokat hogy lehet biztonságosan kezelni, de arról is, hogy a melléktermékeket hogy lehet több mindenre felhasználni, többek között az egészségre is.

Csom Gyula dékán: Megköszönöm Teller professzor előadását. Mindenki tudja, hogy az atomenergia biztonsága Magyarországon is egyre fontosabb kérdéssé válik. A néha társadalmi méreteket öltő ellenzések az atomenergiával szemben Magyarországon is jelentkeznek. Már most is megjelentek ezek a problémák. Várható a következő években (talán nem is a következő években, hanem a következő hetekben és hónapokban), hogy ezek felerősödnek. Azt hiszem, hogy nagyon fontos, hogy ezekkel a nagyon sokszor a dolgok nemismeretén alapuló problémákkal szemben egyedül a tudást állíthatjuk: a dolgoknak a jobb ismeretét, a jobb megértését.