... A TEHETSÉGET HASZNÁLNI KELLETT
(Budapesti beszélgetés Kürti Miklóssal)

A Fizikai Szemle számbaveszi azokat a neves fizikusokat, akiknek magyar gyökerei vannak és megkérdezi őket: mit jelentenek ezek a magyar gyökerek az ő számukra.

1908-ban születtem. Édesapám a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban volt aligazgató. 3 éves voltam, amikor apám meghalt, így nővéremet és engem édesanyánk nevelt. Gyermekkorom története egyszerű. Az evangélikus elemibe jártam, majd 1918-ban beiratkoztam a Trefort-utcai Mintagimnáziumba. Oberle Károly volt az igazgató. A Mintában jó tanuló voltam. Amikor 45 év múltán újra meglátogattam a Mintát, beszéltem a mostani igazgatókkal, ők is azt mondták, hogy igen, Kürti nagyon jó tanuló volt, de kétszer megbukott tornából. Alaposan megnézték a rekordom! Családom egy része azt mondta: jó volna, ha én is bankba mennék, mint édesapám és a nagyapám. De a többség azt mondta: jobb volna, ha egyetemre járnék. 1924-ben, 16 évesen kezdtem ezen gondolkozni. Tudtam, hogy olyan pályát kell választanom, ahol pénzt lehet keresni, hiszen nem voltunk gazdagok. A jogászat nem érdekelt. Az orvosi pályán soká tartott a kiképzés. Hogy valaha is egyetemi tanár lehetek, arról szó sem volt abban az időben. Milyen ipar jöhet számításba? Az egyetlen mérnöki pálya, ami engem érdekelt, a vegyészet lehetett. Teller is, Wigner is vegyészmérnök! De édesanyám egy nap az ő nagybátyjával, Pintér Józseffel teázott, aki a Tungsram egyik tudományos szervezője és aligazgatója volt. Neki a Tungsramban jó barátja volt Salpeter Jakab (Edwin Salpeternek, a Cornell Egyetem professzorának, a napbeli C-N-O fúziós ciklus egyik felfedezőjének apja). Én kétszer találkoztam vele. Megkérdezte: "Mit fog Miklós csinálni?" - Anyám azt válaszolta: - "Vegyészmérnök lesz." - "Miért?" - "Hát pénzt kell keresnie, mérnök lesz, vegyészmérnök." - "Túl sok már a vegyészmérnök! A vegyészet már nem lesz olyan fontos a jövőben. Legyen technikai fizikus!" - így érvelt Salpeter Jakab. Milyen prófétai előrelátás volt: perspektivikusan már 1924-ben a fizikát tekintette a gyakorlat számára fontos természettudománynak! Így határoztam el, hogy fizikus leszek.

Matematika tanáromról pozitív emlékem van: Kármán Ferenc raccsolt, de jó tanár volt. (Ö volt Kármán Tódor öccse, 15 évvel volt fiatalabb.) Fizikát Kronberger tanított, ő nem volt különös. Nem foglalkoztam sokat fizikával. Humán gimnázium volt. A görögöt nagyon szerettem, a latint nem annyira. Német, magyar, matematika, fizika érdekelt. Legtöbb időt zongorázással töltöttem, de tudtam, hogy nem vagyok elég tehetséges, hogy zenész legyek.

Teller Edét ismertem, egy évvel volt idősebb. Teller Ede nem volt nagyon népszerű az iskolában, kicsit strébernek tartották. Vámbéry Róberttel (Vámbéry Rusztem fiával), Fabínyi Andorral, Káldor Miklóssal jártam egy osztályba. Mi négyen jó barátok voltunk, és ez a barátság frissen megmaradt évtizedeken át, annak ellenére, hogy egymástól igen távol éltünk. Fabínyi Ausztráliában, Vámbéry az Egyesült Államokban, Káldor meg én Angliában. Most már csak Vámbéri és én maradtunk meg.

Káldor Miklós a 8. osztályt 3 hónap alatt végezte el, őt mint kitűnő tanulót az iskola is méltányolta. Erdős Pál papája máshol tanított matematikát, de jól ismerte Káldorékat és nyáron 3 hónap alatt felkészítette Miklóst a 8. gimnázium anyagából. Így Káldor Miklós a szeptemberi pótérettségi alkalmával letette az érettségit, és 17 éves korában ment ki Németországba egyetemre.

Az iskolai fizika elég száraz volt. Demonstrációs kísérleteket láttunk, de mi soha nem kísérleteztünk. A jobb tanulók néha Geduli Olivér tanár úrnál (papája református püspök volt) délutánonként csináltak kémiai kísérleteket. Egy nap azt mondta: "Desztillálni fogunk. Mindenki hozzon hazulról egy üveg bort!" Édesanyám sejtett valamit, kiválasztotta a legsavanyúbb bort, azt adta nekem. Az iskolában Geduli tanár úr ezt a bort szemelte ki, így inkább ecetet desztilláltunk, a többi jó bort pedig megittuk. Kicsit részegen mentünk haza. Ez volt a legemlékezetesebb - talán egyetlen - kísérletem a Mintában.

A gimnázium után Salpeter Jakab tanácsát követtem. 2 évre Párizsba mentem (ott szereztem első diplomámat), utána 3 évre Berlinbe. Németországban nagyon tetszettek Pohl fizikai kísérletei, ilyent Magyarországon nem láttam. Németország előtt Párizsban három tárgyból vizsgáztam: általános matematikából, általános fizikából, általános kémiából. Madame Curie akkor még tanított, radioaktivitásról adott elő. Néha elmentem az órájára. Egyik érdekesség számomra az volt, hogy amikor bejött fekete ruhában, mindenki felállt. 40 percig előadott, nagyon logikus felépítéssel. Az utolsó 20 percben pedig a leadott anyagot megismételte, de most már kísérletekkel. Kitűnő módszer volt!

Legtöbbjük a magyar zsidó középosztályból került ki. Gyakran gondoltam arra, hogy milyen sikeresek és zseniálisak voltak. Nem hiszem, hogy a pesti zsidó középosztály gyerekei eleve sokkal intelligensebbek, mint a német vagy más középeurópai zsidó középosztály gyerekei. Mi akkor a magyarázat? Nos, ezek a fiatalok, akikről beszélünk, külföldi egyetemekre mentek tanulni. Legtöbbjük jól tanult, ezért a budapesti egyetemekre a numerus clausus ellenére is bekerültek volna (én is tiszta jeles voltam). De azt éreztük: valószínűtlen, hogy Magyarországon futunk be karriert. Nem úgy volt, hogy ezek eleve sokkal tehetségesebbek voltak Németországból vagy Ausztriából származó társaiknál, hanem kimenve tudták: nem mehetnek vissza. A tehetséget használni kellett! Nem volt tehetség-pazarlás. Más azt gondolhatta: "Ha nem sikerül, legfeljebb visszamegyek Magyarországra." - Az Evangélikus Gimnáziumból jöttek azt mondták: volt egy csodálatos matematikatanárunk (Rácz László), neki voltak hálásak. A Mintában ilyen különleges tanár nem volt, de nem éreztük szenvedésnek az iskolát. Szerettem az iskolát: soha nem unatkoztam, és elég szabadok voltunk, nem volt sok házifeladatunk. Nagyon jó volt, hogy a tanárok nem előadást tartottak, hanem kérdésfelelet módszerrel tanítottak. Iskolában unatkozni rettenetes.

Ez nagyon szép utólagos elmélet. De a mi életünk "normális" volt. Első gimnazisták voltunk, amikor Károlyi Mihály jött, utána Kun Béla. Másodikosok, amikor pogromok voltak, Horthy jött és "rendet" csinált. A világ változott, de mi diákok a későbbi években nem érzékeltük a változást.

Az én időmben ilyenre nem emlékszem. Iskolánkban Káldor Miklóst tudtuk a legtehetségesebbnek, a természettudományok nem érdekelték, őt mindig a közgazdaságtan vonzotta. Teller inkább a természettudományok iránt érdeklődött. Ez az elmélet is igaz lehet statisztikailag, de én magam nem éreztem ilyet. Három jó barátom volt: Vámbéry Róbert nem ment egyetemre, Berlinben egy színházban lett dramaturg. Fabínyi Bandi könyvkereskedő lett, majd könyvkiadó Ausztráliában. Káldor Miklós pedig közgazdasági karriert csinált Angliában, később bekerült a Lordok Házába.

Az 1930-as évek végén ismertem meg Tisza Lacit Oxfordban, egy pár hétig velem lakott. Nagyon segített a Clarendon Laboratóriumban. Ha nem tört volna ki a második világháború, a második hanggal kísérleteztünk volna. A szuperfolyékony héliumban terjedő második fajta hullámot Tisza és Landau jósolták meg elméletileg. Landau ezt a közönséges hanghoz hasonlónak tekintette, ő hangban gondolkozott. Tisza László azonban azt mondta, hogy hőmérsékleti hullámokat kell keresni. Meg is beszéltük Tiszával: paramágneses sót váltakozó mágneses térbe teszünk, így az hol fölmelegszik, hol lehűl. Meg fogjuk mérni szuperfolyékony héliumban, hogyan terjed ez a váltakozás. Ha ezt mi mutattuk volna ki elsőként, a jelenséget egész biztosan nem második hangnak nevezték volna, hanem entrópiahullámnak.

Budapestről a Sorbonne-ra mentem Párizsba (1926). Innen a berlini egyetemre mentem (1929). Egy évig mint posztgraduális hallgató főleg elméleti fizikát és fizikai kémiát hallgattam. Utána két évig Simonnál készítettem el a doktori disszertációmat (1931). Ezután Simon Berlinből Breslauba ment, én is vele voltam tanársegédként. Akkor jött Hitler (1933), így Simonnal Oxfordba költöztünk. Közben Párizzsal is kapcsolatot tartottunk (1935-1938), mert csak ott volt erős mágnes 2 m átmérőjű vasmaggal, azt használtuk az adiabatikus lemágnesezésre hűtési kísérleteinkben.

Utoljára 1934-ben jártam Magyarországon. Ezután Európának ezen a vidékén már Hitler dominált. Édesanyám és nővérem viszont háromszor meglátogatott Oxfordban. Legközelebb 1964-ben jöttem Magyarországra, Pál Lénárd meghívására.

Igen, ez volt a háborús feladatunk. Oxfordban dolgoztunk a diffúziós izotópszétválasztáson. Erről született egy vicc, azt mondták, hogy Oxfordban az első diffúziós molekulaszétválasztás szódavízen történt, Simonné teaszűrőjével. Ebből annyi igaz, hogy egy szép napon Simon ellopta feleségének egy teaszűrőjét, behozta a laboratóriumba és kérte, hogy addig kalapáljuk, amíg a likak 20-30 mikronra csökkennek le. Ennek a diffúziós membránnak dúsítási hatásfokát H₂O-CO₂ gázkeverékkel állapítottuk meg. A koncentráció változást úgy mértük meg, hogy a vízpárát kifagyasztottuk. Ez volt első kísérletünk. Az oxfordi csapat (kb. 20 fő) főleg a diffúziós membránok hatásfokával és korrózióállandóságával foglalkozott. Amerikában intenzívebb munka folyt. Én azért mentem át New Yorkba, a Pupin Laboratóriumba négy hónapra (1943-1944), hogy ott is felállítsam az általunk kifejlesztett szeparáció-hatásfokmérő készüléket.

A fizikát nagyon kevés kollégám alkalmazza tudatosan a konyhában, pedig elég sokan vannak, akik passzív vagy aktív hívei a konyhaművészetnek. Például Mayer-Leibniz kitűnő, szinte professzionális szakács volt, nagyon jó könyve jelent meg németül a mikrohullámos főzésről. Annyit mégis elmondhatok, hogy angol kollégáim e hobbym miatt nem tekintenek engem excentrikusabbnak, mint a többi excentrikus professzort. Ezt bizonyítja, hogy többen hajlandók voltak közreműködni abban a könyvemben, amelyben a Royal Society rendes és külső tagjainak konyhai és étkezési élményeit gyűjtöttem össze a feleségemmel. ("But the Crackling is Superb," Adam Hilger kiadása, 1988, 260 oldalon). Talán egyszer a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak a segítségével itthon is kiadunk egy ilyen antológiát.