AZ ÖTVENES ÉVEK FIZIKÁJA II.

- Mi volt a legjellemzőbb az ötvenes évek fizikájára Magyarországon?

- Minden bizonnyal a KFKI kialakítása. Magyarországon korábban lényegében nem léteztek kutatóintézetek, eltekintve olyan kivételektől, mint mondjuk a Csillagászati Intézet. Voltak persze laboratóriumok, például az Egyesült Izzóban és Csepelen, a Weiss Manfréd Műveknél, de kutatóintézetek nem. Kimondott tudományos kutatás lényegében csak az egyetemeken folyt. Az ország a felszabadulás után romokban állt, de a kutatást magas szinten nemcsak ezért nem lehetett támogatni, hanem azért sem, mert a mienkhez hasonló kis ország erre természetesen nem volt képes. Ésszerű volt tehát az az elgondolás, hogy az erőket összpontosítani kell: kevesebb témát űzni, de nagyobb hatékonysággal. A KFKI ennek az elgondolósnak a szülötte: a legjobb fizikusokat egy intézetbe tömöríteni, és igazán magas színvonalú kutatást végezni mind a felszereltséget, mind pedig a kutatók képességeit, felkészültségét illetően. Mindez természetesen együtt járt az egyetemek elszegényítésével. Hiszen honnan máshonnan lehetett az embereket összeverbuválni, mint ahol eddig is dolgoztak? Ez persze igen veszélyes terv volt, azzal fenyegetett, hogy nem lesz megfelelő színvonalon biztosítva a következő generáció felnevelése. Ezt világosan látták a tervezők is, de azzal számoltak, hogy az áldozat csak átmeneti, és hamarosan bőven visszaadja az egyetemnek azt, amit elvett tőle. A megvett, bemért, sőt megkonstruált, megépített műszerek majd visszajutnak az egyetemekre, és a kutatók egy része is, mivel közben kinevelődnek újabb tehetségek, akik majd részben felváltják, részben pótolják őket a KFKI-ban. De ez nem következett be. A megindult KFKI csak ment, vitte a saját tehetetlensége. Nagyrészt azért, mert az eredetileg elképzeltnél lényegesen hosszabb időt vett igénybe a tényleges kutatómunka beindulása. Legalább 5-6 évet. Csak 56 után lett volna lehetőség a folyamat visszafordítására, de akkor sem sikerült. Egyébként a kutatási koncepció kialakításában két tényező játszott nagy szerepet: az atomenergia kutatásának nemzetközi tudományos fontossága - ebben az időben ez állt a nemzetközi fizikai érdeklődés középpontjában -, másrészt katonai jelentősége. De itt mindjárt meg kell jegyezni, hogy szó sem volt valami aktív vagy támadó jellegű fegyver kutatásáról! Kimondottan a védekezés megszervezése, az esetlegesen sugárszennyezett helyek felderítése, a lakosság megóvása, felderítése és hasonló feladatok ellátására való felkészülés volt csupán a cél.

- Ez volt tehát a legfontosabb esemény a fejlesztéseket illetően. De nem voltak hasonló jelenségek, mint az élet más területein? Feljelentgetések, politikai sakkjátszmák, egyesek méltatlan mellőzése, mások indokolatlan előtérbe tolása stb? A vezető fizikusok valóban a legjobbak voltak?

- Nem szabad elfelejteni, hogy az ötvenes években még nem volt olyan sok fizikus az országban. Azt hiszem, valóban a legmegbecsültebbek töltötték be a fontos tisztségeket, kapták meg az akadémikusi címet, illetve a tanszékvezetői beosztásokat. De nem is igen voltak jelentős politikai problémák. Néhány emberrel kapcsolatban persze lehettek bizonyos fenntartások, például Szalay Sándorról mindenki tudta, hogy nem barátja a rendszernek. Ez azonban nem vezetett semmiféle kitaszításhoz, mert tudták, hogy vannak jelentős eredményei, és ezt az akkori vezetés általában becsülte. Kutatása megkapta a támogatást, talán mert sikerült széles körű érdeklődést keltenie. Ezért aztán a politikai fenntartások nem nyilvánultak meg a gyakorlatban.

- Mi volt a helyzet Neugebauer Tiborral?

Az ő sorsát nem politikai kifogások határozták meg, inkább egyéb bajok voltak vele. Például mániákusan rágalmazta mesterét, Ortvayt. Olyanokat mondott, amikor Ortvay Indiában volt, hogy igazán megehetnék a krokodilok és hasonlókat. Ortvay valóban nem volt valami nagy alkotó tudós, de kiváló tudományszervező és nagy pedagógus volt. Neugebauer a tanítványa volt, és fe1ül is múlta őt a tudományos eredményeit tekintve. Ortvay erre büszke volt, mégis arra kényszerült, hogy kitegye a tanszékről, ne hosszabbítsa meg tanársegédi állását. Egyszerűen azért, mert nem tudott kijönni vele. Teljesen összeférhetetlen ember volt. Mindenről speciális véleménye volt: a politikáról is, a tudományról is. Budóról és rólam azt mondta, olyanok vagyunk, mint a jávai majomember, amelyik se nem ember, se nem majom. Ezzel a munkásságunkat akarta becsmérelni. Azt fejezte ki, hogy amit csinálunk, se nem elméleti fizika, se nem kísérleti fizika. Ebben persze volt valami, mert mi mindig az elmélet és a kísérlet határán mozogtunk: kísérleti eredményeket igyekeztünk elméletileg interpretálni, illetve számításokat kísérletileg igazolni. Nem a nagy általános elméleti kérdéseket feszegettük, mint például a kvantummechanika fizikai értelmezése és hasonlókat.

- Az Akadémia átszervezésekor két fizikus veszítette el akadémikusi címét: Császár Elemér és Rybár István. Ebben sem voltak politikai meggondolások?

- Császár ügye valóban politikai indíttatású volt, de egészen súlyos. Állítólag az ő lelkén száradt Ernst Jenő deportálása. Császárt a népbíróság ítélte el, és bizonyos idő múlva Recskre került. Ráadásul nem is volt igazán jelentékeny tudós. Amikor 89-ben az akadémiai rehabilitálási ügyek előkerültek, öt nem is lehetett rehabilitálni, mert a népbíróság ítéletét nem állt jogunkban megváltoztatni. Ha a népbírósági ítéletet semmisnek mondták volna ki, az Akadémia is foglalkozhatott volna a rehabilitálásával, de ez ezideig nem történt meg.

Ami Rybárt illeti, öt tanácskozó taggá minősítették vissza, de ez is reális volt, mert nem volt komoly tudományos munkássága. Nem volt több Eötvös egyik árnyékánál, néhány társával együtt. Nincs kizárva, hogy közrejátszottak kisebb politikai okok is, állítólag tett rosszmájú megjegyzéseket a rendszer ellen, amiket akkor persze néhányan nem jól tűrtek. De nem ez volt a lényeg, hanem a tudományos kvalitásai.

- Komolyabb politikai ügyek tehát nem voltak. A fizikusok között nem volt Standard-per, se a Náray-Szabó elleni fellépéshez hasonló szörnyűségek De talán voltak a rendszernek kegyeltjei. Talán a vezetők között voltak olyanok, akik túlzott lojalitásukkal érték el magas tudományos rangjukat. Mi volt a helyzet például Jánossy Lajossal?

- Jánossy jelentékeny fizikus volt. Lukács György fogadott fia volt olyképpen, hogy Jánossy Lukács feleségének első házasságából származott. Lukács 1919 után Bécsbe emigrált, és ezért Jánossy is ott járt iskolába. Később az egész család Berlinbe költözött. Hitler hatalomra jutása után Lukácsék Moszkvába mentek, Jánossy két testvérével együtt, de Jánossy Lajos Berlinben akarta befejezni a tanulmányait, és ott is maradt. Kolhörster, a kozmikus sugárzás egyik kiváló kutatója mellett kezdett dolgozni. Berlinben is nősült meg, német nőt vett feleségül. Aztán a Nobel-díjas Blackett meghívta Manchesterbe dolgozni, és itt egy alkalommal Írország akkori elnökével, de Valerával találkozott, aki felajánlotta neki, hogy legyen a Dublinban akkoriban megalakított Institute for Advanced Studies munkatársa, igen kedvező feltételekkel. Amikor azonban Lukácsék 45 után hazatelepültek, ő is hazalátogatott, hogy találkozzon a családjával. Persze előadásokat is tartott. Lukács volt az, aki elintézte, hogy a kormányzat hazahívja. Jánossy tehát végül is a családja miatt tért haza. Hogy voltak-e egyéb indítékai, nem lehet tudni. Eléggé zárkózott volt ilyen dolgokban, másoknak sem mondta el részletesen az indokait.

Itthon aztán túlságosan is baloldali lett, és politikai módon is megkevergette a tudományt. Végül is a tudomány politikai ideológusa lett. A relativitáselméletet klasszikus alapon akarta értelmezni, mégpedig nem úgy, hogy az egész elméletre adott volna klasszikus interpretációt, hanem minden egyes relativisztikus effektusra külön-külön. Nagy politikai súlya is lett, ami például olyasminek is volt köszönhető, hogy Bécsben, az emigráció idején Révai a térdén lovagoltatta. De mégis Révai fúrta meg, hogy Jánossy megkapja 1951-ben a Kossuth díj arany fokozatát, ami akkor nagy hiba volt. Mert vagy nem kellett volna neki akkor egyáltalán adni, vagy ha mégis adnak neki, akkor csakis arany fokozat lett volna indokolt. Ezt a hibát később sem sikerült rendbe hozni.

- A másik vezető személyiség Novobátzky Károly volt. Ő is vezető kommunistává lett.

- Nehéz megítélni, hogy karrierista kommunista volt-e vagy nem. Én a tanszéken dolgoztam a negyvenes évek végéig, és ketten voltunk párttagok Szamosi Gézával. Mi agitáltuk Novobátzkyt, lépjen be a pártba. Ne felejtsük el, hogy Novobátzky már nem volt fiatal ember 45-ben, amikor tanszékvezető lett; 60 körül járt. Igen tisztességes, becsületes embernek ismertem, akinek egyik fő célja volt a komoly tudományos felkészültség és a dialektikus materializmus összeforrasztása. 56-ig nem is volt pártpolitikai személyiség. Akkor azonban, amikor sokan menekültek el az országból, Novobátzky az Akadémián kijelentette, hogy menekülnek a patkányok a süllyedő hajóról, pedig a kommunizmus hajója egyáltalán nem süllyed. Ehhez a kijelentéshez bátorság is kellett azokban a napokban, amikor még nem dőlt el semmi. Ez aztán később az illetékesek fülébe jutott, és magas rangú pártpolitikai személyiséget csináltak belőle. De valójában nem sokat tett ebben a minőségében. Inkább tudós volt, de főképpen tanár. Hihetetlenül jó tanár volt. Nála hallgattam egyetemi hallgató koromban relativitáselméletet. Diákkoromban olyan dolgokról is el tudta hitetni velem, hogy értem, amikről csak az óra után jöttem rá, hogy teljesen homályosak maradtak. Az óráján minden tiszta volt és érthető. Igazi brilliáns pedagógus volt. Pontosan ilyen ember kellett az ő helyére. Igaz, nem sokat publikált. Mint tudós legalábbis nem volt annyira jelentős, mint amilyennek igyekeztek beállítani.

- Mi történt Szamosival?

- Szamosi a negyvenes évek végén gyakornokként dolgozott a Novobátzky-tanszéken. Csillogó, színes egyéniség volt. A világon mindenről tudott, mindenhez nagyszerűen szólt hozzá, ráadásul remek humorral. Mindent tudott minden emberről is persze. Sziporkázó ötletei voltak, de nem tudta kidolgozni őket. A KFKI szervezésében is tevékenyen részt vett. Párttag volt, politikai problémák nélkül. Jó barátom volt, de egyszer megsértettem. A Tudományos Tanácsban, amikor a tudósok fizetését megállapították, Szamosi Gézát nem javasoltam a legmagasabb fizetési kategóriába. Azzal indokoltam, hogy úgy érzem, tudományos eredményei alapján nem tartozik ide. Erre megsértődött, de később azt mondta: "Nem azért voltam megsértve, mert nem kaptam elég magas fizetést, hanem azért, mert igazad volt." A KFKI szervezésével kapcsolatban is tele volt kitűnő ötletekkel. Amikor azonban igazán nagy szükség lett volna a munkájára, mert megindult a tényleges szervezés, ösztöndíjjal elment Berlinbe egy évre. Nem lehetett rá teljesen számítani. 56-ban végleg elhagyta Magyarországot, de külföldön többször találkoztam vele. Azt mondta, szerinte a tudományban kétféleképpen lehet érvényesülni. Úgy, hogy az ember gürcöl, írja a cikkeket, és megismerik. De úgy is, hogy az ember részt vesz különféle összejöveteleken, állandóan hozzászól és mindenki azt hiszi róla, hogy roppant fontos ember. Ő ez utóbbi utat követte. Írt egyébként nemrégiben egy érdekes természetfilozófiai jellegű könyvet.

- Gondolom, az egyik legjelentékenyebb kísérleti fizikusról, Gyulai Zoltánról nem sokat lehet mondani ebből a szempontból.

- Nem. Gyulai politikailag semleges tudós volt. A rendszerrel semleges viszonyban állt, a rendszer is vele. Megkapta, amire feltétlenül szüksége volt; elismerést is, de soha nem emelték ki.

- Sokkal komplikáltabb lehetett a helyzet Gombás Pállal.

- Igen, az ő politikai helyzete a Révaival fennállt személyes jó viszonyán alapult. Ez azért volt fontos, mert minden kézivezérléssel működött. Gombásnak magának nem volt komoly ellenállási tevékenysége a háború alatt. Igaz, becsületesen viselkedett, mert tudta, hogy a Schmid-laborban, főleg Farkas Imre jóvoltából bújtattak kommunistákat és zsidókat, és persze ezt nem akadályozta. Gombás valójában nem volt a rendszer híve, de nem is volt különösebben ellene. Általában igen óvatos, bizalmatlan ember volt, senki sem ismerte igazán. Sajátos trükköket csinált. Kiharcolta például, hogy létesítsenek a KFKI-ban egy elméleti fizikai osztályt. Ebben az időben ugyanis szinte minden energiát a KFKI fejlesztésére szántak. Aztán amikor létrehozták az osztályt, önállósította magát, és úgy ahogy volt, áttelepítette az egészet a Műegyetemre. Ebből lett a ma is működő Elméleti Fizikai Kutatócsoport. Ennek létrehozása a trükk nélkül teljesen lehetetlen lett volna. Egyébként vitathatatlanul ő volt a legkiemelkedőbb elméleti fizikus. A könyve csakugyan a szakma egyik alapműve.

Gombást politikai kívülállása, pártonkívülisége alkalmassá tették arra, hogy 56-ban megválasszák az Akadémia akkori Nemzeti Bizottsága alelnökének. Ő persze ezért nem tett semmit, jelen sem volt, semmilyen politikai elkötelezettséget nem vállalt a rendszer ellenségeivel sem, csak éppen megválasztották. Ezután soha többé nem lehetett alelnök; kis folt keletkezett a lapján.

- Egyébként azt hiszem, a fizikusok között nem sok esemény történt 1956-ban sem. Nemigen keletkeztek 56-os ügyek, hacsak Simonyié nem.

- 56-ban volt egy átmeneti időszak, amikor azok kerültek vezetői helyzetbe, akik a rendszer által megtűrt ellenzékhez tartoztak. Mert ilyenek is voltak. Simonyi olyan értelemben volt ellenzéki, hogy őt inkább a magyarság ügyei, a jó értelemben vett nacionalizmus vezérelte, de egyáltalán nem abban az értelemben, ahogy ma sokakat. Valamelyest szemben állt a rendszerrel, de nem élesen. Nem volt párttag, és tett olyan megjegyzéseket, amelyek önálló gondolkodásra vallottak, ami persze egyáltalán nem volt általános. De ezért semmiféle hátrány nem érte őt. Én 1956. szeptember 26-án jöttem el a KFKI-ból, miután hosszú hónapokkal korábban beadtam lemondásomat az igazgatói tisztségről. Ebben az időben két igazgatóhelyettesem volt: Jánossy és Simonyi. Az új igazgató kinevezéséig az intézet operatív vezetőjéül nem Jánossyt, hanem Simonyit választották meg. Aztán persze, amikor Jánossy felismerte, hová kell állnia, ő lett az igazgató, Simonyi Jánossy és az akkori politikai vezetés útjában állt. Pusztán akkori igazgatóhelyettesi tevékenysége is elég volt ahhoz, hogy később megbízhatatlannak számítson valaki a korai Kádár-féle vezetés szemében.

Pedig sokan éppen csak azzal kerültek előtérbe 56-ban, hogy a Rákosi rendszer idején nem kompromittálták magukat. Nem voltak ellenzékiek, csak nem álltak a lelkes, aktív támogatók mögé. 56-ban csupán ezért tűntek politikailag alkalmasabbnak másoknál, és hiába voltak lényegében apolitikusak, hiába nem voltak "ellenforradalmárok", már az akkori terminológia szerint, viselniük kellett annak a következményeit, hogy egy rövid, átmeneti ideig felszínre kerültek. Egyébként ez történt Gombás előbb említett esetében is.

- Az természetes volt, hogy mindent a politikai vezetés irányított?

- Mindent, mégpedig a lehető legközvetlenebbül. Ez vezetett oda, hogy én mint igazgató és kollégáim is "csirkefogó" trükkökkel tudtunk elérni egyszerű dolgokat is. Azért is, mert a KFKI túlságosan sokat vitt el egymagában a tudományra szánt pénzből. Így aztán az Akadémiával örökös harcban álltunk. Jánossy például egyszer találkozott egy fogadáson Rákosival, aki megkérdezte tőle, hogy van. Erre Jánossy azt felelte, az intézetnek szüksége lenne 20 emberre. Rákosi ezután utasította az MTA akkori elnökét, Rusznyákot, azonnal adjon 20 embert Jánossynak. Rusznyák meg persze tépte a haját.

De én is hasonló módszerekkel voltam kénytelen dolgozni. Egyszer egy intézeti látogatás alkalmával például Gerő és Hegedűs megkérdezte tőlem, van-e megfelelő intézeti autóm. Mondtam, nagy szükség lenne egy jó kocsira. Megígérték, hogy megkapom. Csakhogy ha Gerő átszól az Akadémiára, hogy adjanak nekem egy kocsit, ő biztosítja az Akadémia számára a pótlást, akkor az Akadémia ad egyet a saját lestrapált parkjából, és az újonnan kiutaltat megtartja magának. Ezért elintéztem, hogy tartsák titokban egy ideig a kiutalást. A kocsi beérkezése és átadása között eltelt pár óra. Ezalatt a Minisztertanácsból az egyik ismerősömtől kapott telefonértesítés nyomán én átvettem a kocsit, és csak azután ment az Akadémiára a hivatalos értesítés a KFKI jogosultságáról. Ki is akarták adni az egyik öreg kocsijukat, és átvenni maguknak az újat, de amikor kiderült, hogy én már régen átvettem, nem tehettek semmit.

Hasonlóan ment a műszerigénylés. Előfordult, hogy drága külföldi műszerhez úgy szereztem pénzt, hogy miután az Akadémia adminisztratív apparátusa a dolgot nem engedélyezte - a kérelmet a KFKI apparátus becsempészte egy hatalmas paksamétába, ami egyéb, kisebb értékű rendelések tömegét tartalmazta. Persze, hogy nem olvastak át minden apróságot részletesen, csakúgy mechanikusan aláírták. Aztán amikor megvettük a műszert, és kérdezték, hogy történhetett ez, megmutattam az általuk aláírt papírt.

Ez a vagánykodás persze nem önös érdekeket szolgált, nem saját zsebünkre dolgoztunk. De vezetni jól megszervezett, egységes társasággal lehetett csak. És persze ez így ment máshol is. Az Akadémia éppen ilyen módszerekkel dolgozott, úgyhogy végül is mindig helyreállt az erkölcsi világrend.

Csak időközben éppen az én balzaci szamárbőröm fogyott el végleg...