SZILÁRD LEÓ

Wigner Jenő
Princetoni Egyetem, USA

Tudósok között eltöltött hosszú életem során sohasem találkoztam fantáziadúsabb, eredetibb, függetlenebb gondolkodású és véleményű emberrel, mint Szilárd Leó. Tudósként a statisztikus fizikában, a magfizikában és a biológiában alkotott. Mérnökként a fémfolyadékok pumpálásának módszerét fejlesztette ki, dolgozott a nukleáris láncreakció gyakorlati megvalósításán, elsők közt ismerte fel annak széles körű alkalmazhatóságát. Állampolgárként a hasadási folyamatok hasznosításával éppúgy hozzájárult mint sokan mások - vagy talán még inkább, mint akárki más - az Egyesült Államok óriási erőfeszítéséhez, amely végülis elvezetett a nukleáris fegyverek előállításához. Állampolgárként legalább két társaságot alapított, hogy befolyásolja annak az országnak a politikáját, amely befogadta őt. A politikára éppúgy erős hatással volt, mint kollégáinak gondolkodására. Írt egy kedves kicsi könyvet, A delfinek hangját, amelyet hat nyelvre fordítottak le.

Szilárd Budapesten született 1898-ban. Keveset beszélt szüleiről, de ha édesanyjáról esett szó, ritkán fordult elő, hogy nem fejezte ki ragaszkodását a maga teljességében. A középiskola után beiratkozott a budapesti Műegyetemre, tanulmányait azonban megszakította az első világháború. Az osztrák-magyar hadseregben hivatalnokként szolgált, sohasem járt a harcmezőn. Néhány nappal a front összeomlása előtt tért vissza Budapestre. A háború után a Berlini Műegyetemen folytatta tanulmányait. Eleinte elektromérnök akart lenni, de érdeklődése fokozatosan az elméleti fizikához vonzotta. A szerző a Technische Hochschule Fizikai Kémiai Intézetében találkozott vele először, amikor Szilárd rövid ideig ezzel a témával kacérkodott.

Amint tisztázódott Szilárd számára, hogy valójában a fizika érdekli, az őt nagyon is jellemző direktséggel bemutatta magát Albert Einsteinnek. Hiszem, hogy nagyrészt Szilárdnak köszönhető Einstein szemináriuma a statisztikus fizikáról, amelyen többek között Szilárd Leó, Gábor Dénes és a szerző is résztvett. Einstein csodálatos virtuozitása nem csak az igazán fontos megoldatlan kérdések felismerésében mutatkozott meg, de előre megnyilvánultak az elmélet eredményei és szelleme is. A szeminárium felejthetetlen élmény volt a legtöbb résztvevőnek. Meggyőződésem, hogy ez is inspirálta Szilárd doktori disszertációját (1922).

Szilárd disszertációja, és a hozzácsatlakozó tanulmány, amelyet 1929-ben publikált, tartalmazott néhány ötletet, amely a jelenlegi információelmélet alapja. Ezeknek az ötleteknek nyilvánvaló értékei ellenére Szilárd mégsem érezte magát egészen otthon az elméleti fizikában. Tudta, hogy a matematikai képességei nem mérhetők kollégái képességeihez, így idejének java részét H. Markkal közösen végzett röntgensugár-kísérletekkel, valamint mérnöki ötleteinek kivitelezésével töltötte.

Hitler hatalomátvételekor, 1933-ban, Szilárd elhagyta Berlint és Angliába költözött. Ekkor történt először, hogy politikai jellegű aktivitásba kezdett. Ugyanazzal az egyenességgel-erőszakossággal, ami minden tevékenységét jellemezte, Szilárd megkörnyékezte Sir William Beveridge-t. Rávette, hogy alapítsa meg az Akadémiai Segélyező Tanácsot (az Academic Assistance Councilt). E szervezet célja az volt, hogy segítse a Németországot elhagyni kényszerülő nem-árja (rendszerint zsidó) származású tudósok letelepedését egy másik országban, és anyagilag támogassa őket a kezdeti nehézségek legyűrésében. Az alapítvány pénze részben adományokból jött össze, részben azoknak a Németországból jött tudósoknak önmagukra kivetett adójából, akiknek már sikerült megállapodniok valahol. (Az Akadémiai Segélyező Tanács történetét teljesebben Edward Shil írta le Szilárd megemlékezésében, amely az Encounter 1964. decemberi számában jelent meg.)

Szilárd Angliába menetele egyben a nukleáris fizika iránti aktív érdeklődésének kezdete is. Londonban felfedezte a modus operandit, amely leginkább illett egyéniségéhez és tehetségéhez: munkacsoportot alakított ki egy ifjabb kollégával, ebben az esetben T. A. Chalmers-szel. A közösen fogant ötleteket az ifjú kolléga kivitelezte, ezzel időt hagyott Szilárd képzeletének, hogy bebarangolja a még nem feltérképezett területeket. Néhány, az akkori időben nagyon fontos, lassú neutron kísérlet datálódik erre a periódusra, valamint az a technika is, amely lehetővé teszi azon atommagok kémiai szétválasztását, amelyek egy vegyületből lökődnek ki neutronelnyelést követően. Ez a technika - a Szilárd-Chalmers-reakció - manapság is széles körben használt.

Megkérdőjelezhetetlen, hogy a legfontosabb esemény Szilárd életében Angliában történt. Ekkor alakult ki benne az a meggyőződés, hogy nukleáris láncreakció lehetséges, és hogy ennek alapján atombomba kifejleszthető. Szilárd meggyőződésének eredeti változatáról bebizonyosodott, hogy téves volt, de ő szilárdan ragaszkodott az ötlethez. A gondolat végülis beérett, amikor 1939-ben felfedezték a maghasadást, ami a megvalósításhoz hiányzó kulcsot adta. Valószínűleg Szilárd volt az első, aki arra gondolt, hogy a hasadással neutronkibocsátás is együttjárhat, hogy a folyamatban kibocsátott neutronok száma meghaladhatja az 1-et, és ezáltal lehetségesnek kell lennie az energiatermelő láncreakció kialakulásának.

Szilárd saját szavai szerint csaknem első látásra szerelmes lett Angliába. Amikor azonban 1938-ban a Müncheni Egyezmény következtében kétségessé vált számára a jövő Angliában, véglegesen az Egyesült Államokba költözött. (1943-ban kapta meg az amerikai állampolgárságot.) Eleinte Szilárd a Columbia Egyetemen dolgozott. Amint meghallotta a nukleáris hasadás hírét, azon nyomban hozzáfogott, hogy meghatározza a hasadás azon jellemzőit, amelyek lehetővé tehetik a láncreakció kialakulását. Ezeket a kísérleteket W. H. Zinn-nel együttműködve végezte, vele párhuzamosan Anderson és Fermi is hasonló kísérleteken dolgozott. E kísérletek sikere előkelő helyet biztosított Szilárdnak abban a laboratóriumban, amelyet 1942-ben A. H. Compton vezetésével Chicagóban állítottak fel, és amelynek valódi célja a láncreakció kifejlesztése, egy nagyteljesítményű láncreakció-egység tervezése volt. Tény, hogy a Generális, ahogyan Szilárdot barátai és ellenfelei nevezték, nagyon nagy hatást gyakorolt a munkára. Nemcsak Szilárd töméntelenül sok technikai ötlete miatt - amelyek közül csak néhányat használtak fel - de sokkal inkább azáltal, hogy Szilárd előre látta a továbbiakban felbukkanó problémákat, és méréseket javasolt azok megoldására. A munka azonban a Metallurgiai Laborban (ez volt a Dr. Compton által vezetett intézet fedőneve) nem elégítette ki.

Amint Dr. Compton csapatának sikere meggyőzőnek kezdett látszani, Szilárd érdeklődése a nukleáris láncreakció és a termelt robbanóanyag távolabbi alkalmazásai felé csúszott. A tenyésztő reaktornak (annak a reaktornak, amely több üzemanyagot termel, mint amennyit beletettek) az elve ezekben a napokban született. Ugyanakkor a réginél néhány milliószor hatékonyabb új robbanóanyag nehéz politikai kérdéseket is felvetett. Ez foglalta el őt 1949-ig, amikor 51 éves korában a biológia felé fordult érdeklődése.

A biológiában Szilárd végre teljes potenciálját realizálhatta. Élvezte a Chicagoi Egyetem professzori állásának biztonságát és szabadságát, éppúgy, mint tehetséges és rokonszellemű munkatársát, Aaron Novickot. A kísérleti eszközök egyszerűsége, a téma összetettségének relatív hiánya tökéletesen megfelelt temperamentumának. Mind a hét cikk, amit e 1948-1955-ös periódusban publikált, tartalmazott néhány releváns és új információt. Legfontosabb talán a chemosztát kifejlesztése volt, ami egy olyan eszköz, amely időben változatlan körülményeket biztosít egy szaporodó baktériumpopuláció fenntartására. Így a baktériumok szaporodása ellenére a térfogategységre jutó baktériumok száma változatlan marad. Ez az eszköz Szilárd és Novick számára lehetővé tette például azt, hogy tanulmányozzák az időegységenként bekövetkező mutációk számát különböző szaporodási gyorsaságok mellett. Azt találták, hogy a mutáció gyakoriság független a szaporodási gyorsaságtól (az időegységenkénti sejtosztódások számától). Ezen időszak terméke az öregedés Szilárd-féle elmélete, amely igencsak megkérdőjelezhető, de kétségtelenül széles körben inspirálta a további kutatást.

Szilárd utolsó éveiben megint a politikának szentelte magát. Egészében véve, az ő esetében a homo scientiarum alig választható el a homo polilcustól. Nagyon erősen hatott rá Platon, különösen az elit által való kormányzás elve. Szilárd kedvenc mondása volt, hogy egy buta ember éppoly gyakran dönthet helyesen, mint egy okos, de két buta ember sokkal gyakrabban dönt hibásan, mint két okos; az előbbieknek nem szabadna egymással a nemzeti politikáról olyan sokat beszélgetniök, mint az utóbbiaknak. Akárhogyan is, Szilárd jószándéka mindannyiuk iránt, beleértve a butákat is, mindig teljes szívű volt, ezért rosszmájúsága miatt soha senki nem vádolta.

Szilárdot 1961-ben megválasztották a Nemzeti Akadémia tagjává. Az Einstein-díjat, amit Lewis Strauss alapított, 1958-ban kapta meg, és az Atom a békéért díjat pedig 1959-ben. 1964-ben halt meg.

____________________________