Fizikai Szemle honlap

Tartalomjegyzék

Fizikai Szemle 1993/1. 9.o.

Az ÖTVENES ÉVEK FIZIKÁJA III.

Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat felkérésére tanulmányt írtam a fizika második világháború utáni történetéről. A korszakkal foglalkozó történészek ismerik a forrásanyagok hiányosságait és azt a jellegzetességet, hogy nagyon fontos események is gyakran alapultak szóbeli megállapodásokon, az informáló kapcsolatok erején, írásbeli nyomot nem hagyva. Ezért van kiemelkedő jelentőségük a szereplőktől kapott közvetlen, szóbeli információknak. A visszaemlékezések természetesen nem kevés szubjektív elemet tartalmaznak, célszerű egybevetni őket egymással és a dokumentumokkal. Az alábbi interjúkat 1991 tavaszán készítettem négy fizikus akadémikussal, akik fontos szerepet töltöttek be szakmájukban az elmúlt évtizedekben. lényegében ugyanazokat a kérdéseket tettem fel mindannyiuknak. Tudták, hogy másokat is megkérdezek, de módszertani okokból egyikük sem ismerte a többiek válaszait. Emiatt a szövegben találhatók átfedések, amelyek megerősítik egyes történetek hitelességét, de persze interpretációs különbségek is jócskán. A magnóval készített interjúk leírt anyagát mindannyian elolvasták, rávezették olykor alapos módosításaikat. A beszélgetések szövegét az ő beleegyezésükkel, abban a reményben adjuk közre, hogy más tudományterületek is hozzálátnak közelmúltjuk történeti feltárásához. Az első beszélgetés 1992 szeptemberében, a második novemberben jelent meg. (Palló Gábor)

Tarján Imre:

"Ebben az időszakban vált közhellyé, hogy a fizika nagyhatalom"

- Voltak e "ötvenes évek" a fizikában, a fizikusok között?

- A természettudomány és különösképpen talán a matematika és fizika külön világ. A társadalomtudományban nyilvánvalóan erősebben érződött mindaz, ami akkor benne volt a levegőben, a nagy politikában, a nemzetközi kapcsolatrendszerben. Én most természetesen elsősorban a fizikával szeretnék foglalkozni.

Az ötvenes évek sajátosságához tartozott, hogy nem nagyon nézhettünk Nyugat felé. Nyugati kapcsolatok kiépítésére nemigen volt lehetőség, a hivatalos irányzat ezt egyáltalán nem támogatta, legföljebb néhány egyéni kezdeményezés volt. Ez volt az az időszak, amikor az élenjáró szovjet tudományról beszéltünk a természettudományok vonatkozásában is. Ha a mi tudományterületeinket nézzük, azt hiszem megállapíthatjuk, hogy kár volt ezt a kifejezést oly gyakran és differenciálatlanul használni, a kritikátlan emlegetése, politikai oldalról történő erőltetése ugyanis sokakban visszatetszést keltett. Bizonyos területeken a Szovjetunió kétségtelenül az élvonalat jelentette: például magfizikában és sok más területen is. Ez volt Dubna virágkora. Ne felejtsük el, hogy a mikroelektronika, az automatika, a számítástechnika még csak kialakulóban volt, a szilárdtestfizikai alapokra épülő modern trendek akkor még nem igen jelentkeztek. Később éppen ezek voltak azok a területek, amelyeken a Szovjetunió nem minden vonatkozásban állta a versenyt, bár számos nagyszerű teljesítmény, az elnyert Nobel-díjak és más magas nemzetközi elismerések itt is csúcsteljesítményekre utalnak.

A Szovjetunió felé Fordulás kétségtelenül befolyásolta a tudományos kutatás és ezen belül a fizika társadalmi szerepét. Ebben az időszakban vált közhellyé világszerte, hogy a fizika nagyhatalom. A szovjet tudománypolitika ezt nagyon komolyan vette erkölcsi és anyagi konzekvenciáival együtt. Becsülte a tudósait, sokat áldozott a tudományra. A fizikát nem zavarták meg olyan jelenségek mint például a biológiát a liszenkoizmus vagy Lepesinszkaja tanai. Legfeljebb néhány ideológiai-filozófiai kérdés kavart föl hullámokat. A komoly, alkotó fizikusok azonban ettől még tudtak dolgozni ott is, itt is.

Az Akadémia Fizikai Bizottságában komolyan vetődött föl az a kérdés, hogy mivel foglalkozzék a magyar fizika. Nyilvánvaló, hogy mindennel nem foglalkozhat. A világon talán 3 ország volt, amelyik elmondhatta, hogy - legalább nagyjából - lefedi az egész fizikát: az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Anglia. Németországról nem lehetett beszélni. A kis országokban mindig nagy probléma a kutatási irányok kijelölése, a témaválasztás. Két területet helyeztünk előtérbe. Az egyik a magfizika, ami akkor az egész világot varázsa alatt tartotta, a másik pedig a perspektívikusnak ígérkező, kevésbé drága és alkalmazásaiban viszonylag gyorsan "megtérülő" szilárdtestfizika. Tulajdonképpen ez a két fő vonal évtizedeken át jellemezte a hazai fizikát. Persze az évek során a program gazdagodott, bővült, elágazott - ahogyan a világ is fejlődött.

A tudomány és az ipar kapcsolata többször is felvetődött, sőt, 1954-ben - mint a Fizikai Bizottság akkori titkára - éppen én kaptam azt a feladatot, hogy több héten át tanulmányozzam ezt a kérdést a Szovjetunióban. A kedves fogadtatás azonban - ma már jól érthető módon csak egyetemi tanszékek és egy-két akadémiai intézet meglátogatására, az azokban folyó alapkutatások megismertetésére korlátozódott. Eredményként több gyümölcsöző együttműködés kialakulását könyvelhettük el, a hatalmas és rohamos fejlődésnek induló szovjet kutatófejlesztő szervezet azonban beláthatatlan volt. A feladat éppoly naiv volt, mint például a műszaki osztály akkori osztálytitkárának, Hevesi Gyulának az a kívánsága, hogy a hazai fizika hatásosan segítse megoldani a hazai ipar problémáit. Érdekes egyébként, hogy a visszatérő probléma során mindig a tudományt és sohasem az ipari (vállalati) struktúrát akarták megreformálni. Pedig örök igazság: a problémákat ott kelI megoldani, ahol felmerülnek.

- Gondolom, azért a KFKI létrehozásában voltak politikai szempontok, például az atomenergia.

- A KFKI létesítésének alapkoncepciója: működési területet biztosítani a hazai fizikának, elsősorban az addig elhanyagolt kísérleti fizikának. Annak idején - tudomásom szerint - az intézet úgy alakult meg, hogy első igazgatója, Kovács István összegyűjtötte azokat a kollegákat, akiket ismert és értékesnek, megfelelőnek tartott, és azok köré egy-egy osztályt, csoportot létesített.

- Kialakult az 50-es években a vezető csapat: Novobátzky Károly, Gombás Pál; Jánossy Lajos és persze Gyulai Zoltán, aztán hozzájuk csatlakozott Szalay Sándor és Te magad, Kovács István, Budó Ágoston. Hogy volt ez? Azt lehet mondani, hogy ezek a legérdemesebb fizikusok voltak, vagy létezett itt is politikai alapú kontraszelekció?

- Vannak, akik például Simonyi Károly mellőzésére hivatkoznak. Szerintem azonban 1956 előtt erről nem volt szó. Simonyi vezette a KFKI-ban a Gyorsító Osztályt. 1956-ban kezdődött a probléma, akkor vált feszültté körülötte a helyzet. Szalay Sándort is föl akarták hozni Debrecenből, de ő ezt nem vállalta. - Ne felejtsük el, hogy az 50-es évek elején nem volt az országban sok kutatói múlttal rendelkező fizikus, különösen kísérleti fizikus, ennek alig voltak előzményei. Például az egyetemeken a 30-as években szinte csak Gyulai Zoltán művelt kísérleti fizikát, nemzetközileg is elismerten.

És itt hadd tegyek egy megjegyzést! Amit Gyulai csinált, azt klasszikus kísérleti fizikának nevezhetjük. A göttingeni R. W. Pohl szellemében dolgozott. Ennek jellemző vonása, hogy a kísérletező az eszközét, a berendezését saját elképzelése szerint építi föl, bizonyos egységeket maga tervez meg és készít/készíttet el, közben esetleg változtat a felépítésen a felmerült problémának megfelelően stb. Nem csak a kísérlet megtervezése, elvi végrehajtása, de gyakorlati kivitelezése is tartalmaz egyéni, kreatív elemeket. Az ilyen típusú munkára utalt az 50-es években magyarországi látogatása alkalmával J. D. Bernal professzor: sok mindent láttam - mondta - a KFKI-ben, szép, új intézmény, de igazi kísérleti fizikát Gyulainál tapasztaltam Így dolgozott többek között Szalay Sándor és ide tartozónak érzem a módszert illetően jómagamat is. Persze ma is vannak olyan kutatási problémák, amikhez csak az említett klasszikus módon nyúlhatunk hozzá, de ez ritkaság, a legtöbb esetben "mindent tudó" gyári eszközökkel dolgozunk. Sokszor nem is szabad másképpen cselekednünk, hiszen akkor nem lennénk versenyképesek.

- Szabad Selényi Pálról is kérdeznem?

- Ő is a klasszikus kísérleti fizika képviselője volt, az Egyesült Izzó (TUNGSRAM) kutatólaboratóriumában dolgozott, ahol egyébként rendkívül ;kreatív, konstruktív együttes tevékenykedett. Ennek vezetője 1936-tól 1948-ig a sokoldalú; kísérleti és elméleti fizikusnak, kutatónak és vezetőnek, sőt tudománypolitikusnak is egyaránt kiváló Bay Zoltán volt; de már előtte is jól működött a laboratórium, amikor még Pfeifer Ignác volt a vezetője. Sok területen dolgoztak, körülményeik is jobbak voltak, mint az egyetemiek. Kár, hogy ez, a jó indulás az elmúlt időszakban nem folytatódott, pedig még ma is modellértékű.

- Mi lehet az oka annak, hogy Novobátzky Károly és Jánossy Lajos a párttal ilyen szoros kapcsolatban állt? Gombásról is furcsa történeteket lehet hallani.

- Valóban sokat mesélnek róluk, de minden ilyen megnyilatkozás tartalmaz egy csomó szubjektív elemet és ezért torzulást is. Az ember informáltsága ugyanis sohasem teljes. Senki sem lehet 100 %-ban informált egy korszakról, vagy a korszakban élt emberek nézeteiről, tevékenységéről.

Jánossy hazajövetelében nyilván alapvető szerepet játszott nevelőapja, Lukács György. Úgy vélem, ha nincs Lukács, Jánossy nem jön haza. Hazajövetelét a nagypolitika erőteljesen támogatta. Sőt, célul tűzetett ki az Akadémia vezetése számára, illetve a tudománypolitikai vezetők számára, hogy Jánossyt haza kell hozni. Ez az elképzelés találkozott egy személyes szituációval. Úgy tudom, hogy Jánossy remélte, Blackett után megkapja majd a manchesteri katedrát, de a dolgok nem egészen így alakultak. Ha nem is vált sértődötté, de talán egy kis megbántottság volt benne. Úgy tudom, a felesége nem akart Magyarországra jönni, nem is érezte itt nagyon jól magát. Jánossy azután Lukács Györgyhöz fűződő viszonya miatt is belesodródott a közéletbe. Ő volt az a tudós, akire hivatkozni lehetett: hazajött, íme társadalmunk többet nyújt, mint a kapitalista rendszer. Jánossy vállalta ezt a szerepet, jóllehet olykor-olykor - talán gyakran is - terhes volt számára. Beszélgetéseink alkalmával időnként éreztem, hogy fárasztó számára a közélet, fizikával szeretne foglalkozni. Minden energiáját; minden idegszálát kihasználták: bevonták ebbe, bevonták abba. Akkor egyébként is sok pártfunkcionárius azt hitte, hogy egy tehetséges kutató, egy jó egyetemi tanár mindenre képes, mindenre van energiája, sohasem fárad, mindent meg tud oldani. Jánossy úgy gondolta, hogy amennyiben nincs benne a közélet sűrűjében, akkor nem tud elérni semmit, megszűnik a befolyása, akkor a KFKI sem fog úgy fejlődni, a dolgok nem fognak úgy alakulni, ahogy szeretné.

- De a relativitáselmélet és a kvantummechanika interpretációjával kapcsolatos óriási vitája nem volt feltétlenül szükséges.

- Voltak bizonyos elgondolásai, és ezeket többszörösen is kifejtette. Ebben semmi különös dolgot nem látok. Igaz, ezek a gondolatok egy kicsit későn jöttek, amikor a relativitáselmélet és a kvantummechanika értelmezése körüli viták már lezárultak a Szovjetunióban is. - A fény természetére és persze eredeti kutatási területére, a kozmikus sugárzásra vonatkozó eredményei jelentősek és elismertek. Igen invenciózus kutató volt. Ez a három nagyszerű fizikus - Jánossy, Gombás és Novobátzky azonban, hogy is mondjam, nem minden összetételben kedvelte egymást. Bizony voltak esetek, amikor nem szívesen ment oda az egyik, ahol ott volt a másik.

- És Neugebauer Tibor, az elméleti fizika professzora nem vált mellőzötté?

- Őt azóta ismerem, hogy kezdő tanársegéd volt Ortvay Rudolfnál. Kétségtelenül jól képzett, tehetséges fizikus volt, de egy kicsit különös, az emberi magatartása, viselkedése távol volt az átlagostól. Hajlamos volt arra is, hogy megsértsen embereket. Megnyilatkozása nem volt mindig kifinomult, olyasmit mondott például: süllyedt volna el az a hajó, ami Ortvayt Indiába vitte.

- Nem szerette Ortvayt?

- Általában nem igen szerette az embereket, és őt sem kedvelte mindenki, bár feltétlenül voltak szakmai tisztelői, sőt rajongói.

- Politikai oppozícióban is volt?

- Nagyon nem szerette a rendszert. Nem is titkolta, úgy fejezte ki magát, hogy ő csak egy másodrendű állampolgár ebben az országban. Ezt elsősorban politikailag értette, de szakmai mellőzöttsége miatt is. Mellőzöttségében - gondolom - szerepet játszott megjelenése is. Alexits György mondta róla, amikor Novobátzky szorgalmazta az akadémiai tagságát: "Ilyen külsővel? Nem lehet." Rossz fehér tornacipőben járt, elhanyagolt öltözékben, vékony hangja, görbe háta volt, csípős megjegyzéseket tett. - Egyébként sok mindennel foglalkozott, nemcsak tiszta fizikával, például a lepkék szárnyának a struktúrájával is, azzal hogy a rovarok milyen színű fényre érzékenyek stb. Megállapította, hogy a nagy fotonenergiákra érzékenyek, és az a körülmény, hogy az ember már a vöröset is érzékeli, magasabb fejlődési fok. A rovarok nem észlelik a vörös színt, tehát nem azért mennek a pipacsra, mert vörösnek látják. Szóval sok minden érdekelte, nagyon olvasott ember volt. Olyan embert, akit őszintén szeretett, nehezen tudnék mondani. Talán Gyulai Zoltánt. Gyulai ugyanis nagyra becsülte Neugebauert, és Neugebauer ezt megérezte. Gyulai nem helyezett súlyt a külső megjelenésre. Egyszer-kétszer együtt vacsoráztunk hármasban. A kellemetlen hangján mindig érdekeseket mondott, oda kellett az embernek figyelnie rá. Novobátzky - mint említettem - nagyra értékelte őt, és mindent megadott neki, hogy tudjon dolgozni. Fölterjesztette sok mindenre, de nem minden sikerült. Az egyetemi tanárság megvalósult, de nem lett akadémiai tag. Részben megjelenése, részben modora, harmadrészt politikai állásfoglalása, és nem tudományos eredményei miatt.

- Érdekes a párhuzam Gombással. Ő sem volt párttag, de egészen magas szintű kapcsolatai voltak.

- Ez megint más eset. Gombás Pált Szent-Györgyi kicsábította Amerikába abból a kimondott célból (de nem volt nehéz Katót táncba vinni), hogy kinn marad, és mint jó nevű fizikus majd megfelelő elismerésben is részesül stb. Gombás azonban nem elégedett meg azzal, amit felajánlottak neki. Nem a legtekintélyesebb katedrák valamelyikéről volt szó, nem Harvardról, nem az MIT-ről, nem a Caltechről. Megsértődött, írt egy levelet - Révainak vagy Rákosinak, nem tudom biztosan, de kettőjük közül valamelyiknek -, hogy bánja, amit tett és hazajön. "Nagyszerű" - mondták, ami részemről természetesen nem szó szerinti idézet akar lenni. Reklámnak is jól jött a dolog. Olyannyira erről lehetett szó, hogy amikor Gombás Pál hazajött, azt hiszem, Révai mondta neki, ha bármilyen problémája van, csak szóljon. Gombás élt is ezzel a lehetőséggel. Ha például a Műegyetem párttitkára valami olyasmit mondott, ami nem tetszett neki, felhívta Révait. Kisebb emberrel nem is volt hajlandó beszélni. Ő lett a megtért bárány, és mint ilyen, egy időszakban az Akadémia alelnöke volt, beszélhetett, mondhatott szinte mindent.

- De talán ő volt az igazi alkotó elméleti fizikus, nem?

- Igen, ő volt az, akit egyértelműen elfogadtak és nagyra értékeltek külföldön. Az atom statisztikus elmélete valóban az egyik járható út volt az atomfizikában. Könyve a témával foglalkozó fizikusok bibliája lett.

- És Novobátzky? Ő teljes mértékben a rendszer híve volt?

- Azt hiszem, igen. Ő egyenes ember volt, úgy cselekedett, ahogyan gondolkodott. Mennyiségileg nézve, tudományosan nem produkált sokat, viszont nagyszerű előadó volt. Munkásságának következménye, hogy itt a pesti egyetemen virágzott és virágzik az elméleti fizika, ami kevésbé mondható el a kísérleti fizikáról. Akik mégis kiemelkedő kísérleti fizikusok voltak, azok kivételként említhetők. Így azután érthető, hogy az itt végzett fizikusok a hazai iparnak kevéssé keresett partnerei, ami viszont másképpen alakult Debrecenben. Tehát volt annak árnyoldala is, hogy a Novobátzky-iskola ilyen nagyszerű volt, és a tehetséges fiatalokat magához vonzotta.

- Árnyoldal tehát a kísérleti fizika elszegényítése és az iskola-alapító kevés publikációja?

- Helyesebb elszegényítés helyett elszegényedésről beszélni. Jelen esetben a publikációk száma kevésbé érdekes. Megismétlem: jó, hogy volt egy nagyszerű iskolateremtő elméleti fizikus, kár, hogy nem volt méltó kísérleti partnere. Sajnos az egyoldalúság az elmélet-kísérlet vonatkozásában a Budapesti Természettudományi Karon ma is fennáll, amiben persze nem csak az iskolateremtők vonzása, de az egyetemek általánosan fennálló anyagi elhanyagoltsága is szerepet játszott és játszik.

- És mi volt a helyzet a kísérleti fizikában?

- Erős kísérleti fizika elsősorban Debrecenben alakult ki. A magot a 30-as évek második felében Gyulai Zoltán vetette el, és ami azután ott kinőtt: a Szalay-féle iskola. Szalay Sándor Gyulai Zoltán tanársegédje, majd 1941-től utódja volt a debreceni egyetemen. Még 1936-ban Rutherfordnál körülbelül 8 hónapot töltött el és magfizikával foglalkozott. Itthon folytatta ezt a munkát, ezzel indult el hazánkban a magfizikai kutatás. Az MTA Atommag Kutató Intézete (ATOMKI) 1954-ben létesült, elsődlegesen kísérleti magfizikai jelleggel.

Kísérleti szilárdtestfizikai kutatások az 50-es években a két ismert forráshoz kapcsolódva két ágon folytatódtak: az egyik a Gyulai-féle, a másik a Tungsram-laboratóriumból származó ág. Ezek azután tovább ágaztak: a legnagyobb ág az utóbbiból kinőtt MTA Műszaki Fizikai Kutatóintézet (1959). Újjáéledő, sőt, új részlegek is aktivizálódtak egyetemeinken, akadémiai szervezésben (tanszéki kutatócsoportok) is, az ipari tárcák keretében stb. A KFKI-ben is elindult a szilárdtestkutatás, ami azután az ottani, relatíve kedvező körülmények között mindegyiknél gyorsabban fejlődött.

Ne vedd szerénytelenségnek, ha most egy személyes vonatkozású kutatási területet is megemlítek. A szilárdtestfizikából logikusan vezet egy elágazás a molekuláris biofizika felé. A makromolekulák szerkezete és funkciója közötti kapcsolat ugyanis elméletileg és módszertanilag egyaránt sok szempontból hasonlóan vizsgálható, mint egy kristály (szilárdtest) struktúrája és makroszkopikus tulajdonságai közötti kapcsolat. Mindkét esetben a rendezettségben kialakulnak hibák, ezek játszanak szerepet a félvezető tulajdonságokban, de ezek okozzák például a mutációkat is. Kiderült, hogy sokan gondolkoztak hasonlóan külföldön is: a molekuláris biofizika és a szilárdtestfizika hasonlóan kezelhető területek.

A mondottak összefoglalásaként hadd említsek egykét adatot az intézethálózat kialakulásával kapcsolatban az 50-es években. Az Akadémia jelenleg működő kutatóintézeteinek több mint fele a 40-es évek végén, illetve zömmel az 50-es években létesült. Például a Fizika vonatkozásában: KFKI 1950-ben, ATOMKI 1954-ben, MÜFI 1959-ben; több sikeres tanszéki kutatócsoport, ill, ezekből szervezett laboratórium is az 50-es évektől kezdve jegyezhető.

Az egyetemi tanszékek tekintetében kevésbé előnyös a kép. 1945 előtt körülbelül 10 fizikai tanszék működött egyetemeinken, 1945 után ezek száma csak néhánnyal nőtt, éspedig főként az új műszaki egyetemek létesítése, illetve az egyetemmé önállósult orvosi karokon szervezett Orvosi Fizikai, illetve Biofizikai Intézetek révén.

- Ugorva néhány évet: mikor derült ki, hogy túlságosan nagyot fejlődött a fizika az 50-es években? Tehát mikor kezdődött el a lelassulás, pénzproblémák stb?

- A fizika területén a lelassulás kezdete, véleményem szerint, elég jól összekapcsolható azzal az időszakkal, amikor a KFKI, amely több mint felét tette/teszi ki a magyar fizikának, az Országos Atomenergia Bizottságtól (OAB) visszajutott az Akadémiához. Az OAB volt a gazdag nagybácsi, ahová a KFKI-t az 50-es évek második felében csatolták, és a 60-as évek közepén került vissza az Akadémiához. Úgy tudom, megkapta ugyanazt a dotációt, mint korábban, de ennek az értéke egyre csökkent. Az Akadémia nem tudta az értékcsökkenést úgy pótolni, hogy a színvonal maradjon. A KFKI eléggé nagyvonalúan élt, sok mindent be tudott szerezni, létszámproblémák sem voltak, mindig tudott felvenni új embereket.

Az egyetemi tanszékek lemaradása parallel járt a főhivatású kutatóintézetek létesítésével, fejlesztésével. A munkatársak kiválasztása körül is voltak problémák. A legtehetségesebb fiatalok a KFKI-ba igyekeztek, majd a MÜFI-be, azután azokra a tanszékekre, amelyek részt vettek képzésükben. Elsősorban - mint erre már utaltam - a Puskin utcai Elméleti Fizikára gondolok. A többi tanszékre pedig az került, aki az említett helyeken nem tudott elhelyezkedni.

Budapesten az ipar nem igen kereste a fizikusokat, kölcsönösen érdektelenek voltak egymás számára. Ez a körülmény lényeges a hazai fizika alakulásában. Érdemes azt is megemlíteni, hogy az egyetemi tanszékek, és most ismét a kísérleti tanszékekről beszélek, nem kapták meg azt az erkölcsi támogatást sem, ami kellett volna munkájukhoz. A tudományos munka ugyanis igényel egy bizonyos elismerést a környezet részéről. Egészen más volt a helyzet vidéken, Debrecenben és Szegeden is kiegyensúlyozottabb volt a légkör minden tekintetben.

Még egy gondolat: szerintem szerencsés akció volt az Akadémia részéről a tanszéki kutatócsoportok létesítése. Az eredményesen dolgozó tanszéki közösségek az Akadémia támogatásával egészségesen tudtak továbbfejlődni. Az egyetemi és az akadémiai intézetek közötti együttműködés fontosságát jelenleg is hangsúlyozzuk, de új formákat keresünk.

- Visszatérve a lelassuláshoz: tehát így indult el az a folyamat, amely a Kádár-rendszer végromlása idején már válságközeli állapotig jutott el. A KFKI részben már gyárrá vált.

- Igen, amint az évek során a tudományos kutatás központi támogatása csökken, a gyakorlat, az ipar részéről a tudomány irányában az érdektelenség fokozódik (csökken a szerződéses munkák száma), úgy romlik a kutatók közérzete; és ma már az a helyzet, hogy aki teheti, külföldön keres anyagi és erkölcsi érvényesülést, illetve elismerést. Nyilván a legjobbak távoznak.

A pályázati rendszer bevezetése elvben helyes lépés az értékek kiválasztására, a gyakorlatban azonban ez sem csodatévő. A javakat nem szaporítja meg. Nyilván csak a nyertesek számára jelent szerény életlehetőséget, de vajon mennyire jó a kíválasztás? Erről majd csak utólag lehet véleményt mondani. És mi lesz a többivel? Kis ország vagyunk, minden válogatásba rengeteg szubjektivizmus vegyül. Pályázatok esetén mindenütt - még az Egyesült Államokban is - először a könyöklők kapnak, azután a csöndesebbek. A szakmai véleményalkotásba mindenütt sok bizonytalanság keveredik. Ahol azonban sok a kiosztandó javadalom, ott többen részesülnek belőle, nyilván kevesebb a hiba, ahol viszont kevés a pénz, ott kevesebben kapnak, több a tévedési lehetőség. Nem csak a pályázatok elbírálása, de a beszámolók kiértékelése, az egész pályázati rendszer figyelése napjaink fontos feladata. Persze mindez feszültséggel, izgalommal, indulatok felerősödésével, sok, részben felesleges adminisztratív munkával jár együtt, ami nem kedvez a koncentrálást és nyugalmat igénylő kutatómunkának.

Nem csak a KFKI-ban léteznek problémák, a KFKI egy olyan koncentrátum, ahol, miként a múltban, úgy most is; jól érzékelhetően tükröződik az egész kutatói társadalom hangulata.

Azt hiszem, sok mindent, sine ira et studio újra kell gondolni. - Az biztos, hogy - kis ország lévén - csakis nemzetközi együttműködésben dolgozhatunk, és példa is van arra, hogy miként teszi ezt más kis ország, például Hollandia. Remélem, hogy a tudományos élet vonatkozásában hamar kialakul a közös Európa. Ne felejtsük el azonban, hogy az együttműködésekben is úgy van, mint az élet minden területén: valamit valamiért. Egy együttműködés csak akkor virágzik, ha a partnerek összemérhetők minden tekintetben. Ha nem állunk jól felszereltség tekintetében, legyünk jók szakmai felkészültség, kreativitás és más emberi kvalitások vonatkozásában. Erről jut eszembe egy itthoni tennivaló, amivel nem kell várni a közös Európa megalakulásáig: biztosítani a munkához a konstruktív, nyugodt légkört, a biztonságérzetet, a jó közérzetet.

Kérdezte: Palló Gábor