VESZEDELEM ÉS ALKALOM

50 év hosszú idő. És 50 évvel ezelőtt senki sem álmodta, hogy mi fog történni. Meglepetés meglepetés után. Egy néhány meglepetésről szeretnék beszámolni. Egy kicsit tovább megyek vissza, mondjuk 60 évet!

1932 tavaszán elmentem Rómába, hogy befejezzek egy cikket a Raman-effektusról, és hogy Fermivel megismerkedjem. Fermi akkor hagyta ott az elméleti fizikát, mert a neutronokat akkor fedezték fel, és őt nagyon érdekelte, hogy neutronokkal mit lehet csinálni. Ezért neutronokkal sorra bombázott minden elemet, az uránt is. És amikor egy kísérletet elvégzett, hát a neutron nagyon gyakran benne ragadt az atommagban. Ez már túl sok volt, aminek az lett az eredménye, hogy az atommag egyik neutronja protonná változott radioaktív bomlás révén. Mesterséges radioaktivitást lehetett észlelni. Ha nátriumot vagy majdnem akármilyen más anyagot bombázott, egy-két radioaktivitást lehetett megfigyelni. De az uránnál tucatjával! Nagyon érdekes volt, nem lehetett érteni. De valaki mégis megértette! Egy német kémikus asszony, Noddack értette meg. Ő a férjével korábban két új elemet fedezett fel, amiket úgy neveztek el, hogy mazúrium és rénium. Hát ne keressék a mazúriumot, mert arról később kiderült, hogy nem létezik! A rénium viszont létezik. Hát ez a Noddack asszony azt írta a Ferminek: "Azért látsz annyi radioaktivitást, mert az urán elhasad!" - Ezt Fermi igyekezett elhinni, de nem sikerült neki. Kiszámította ugyanis, hogy az urán nem tud elhasadni, mert nincs elég energia ahhoz, hogy ezt elég nagy valószínűséggel tegye meg. Fermi jól számolt, de hibás adatok alapján.

Megmondom, hogy én ezt a kis történetet most miért idézem fel. Egy hajszálon múlt, hogy az uránhasadást 1938-ban, és nem 5 évvel azelőtt fedezték fel. 1933-ban még a világ egész másféle volt. Amerikában sokkal kevesebb volt a magfizikai kutatás, és hadi alkalmazások sem érdekelték az embereket. De Németországban és Oroszországban igen! Ha véletlenül az atomhasadást a 30-as évek elején fedezték volna fel, a világtörténelem egész másként alakult volna.

A kvantumelméletből már tudjuk: a jövő bizonytalan! Nem igaz, amit a tudomány a múlt században tanított, hogy a Jóisten egyszer megteremtette a világot, és ezáltal minden végleg meg lett határozva, ezután már senkinek, még a Jóistennek sem lehet semmit változtatni a világon. Ez nem igaz! A múlt létezik, de a jövőt minden atom, minden csillag, minden élőlény minden pillanatban újra alkotja.

Ami akkor, 60 évvel ezelőtt történt, az hozta létre mindazt, ami most van. És ebből nyílván következik, hogy ma mindegyikünknek nagyon nagy a felelőssége. Amikor Fermi ezeket a kísérleteket csinálta, majdnem ugyanakkor egy magyar barátomnak nagyon sajátos gondolatai támadtak. Azt hiszem, mindenki hallotta már a nevét: Leo Szilárd, vagy inkább Szilárd Leó, hogy magyarul mondjam. Ő egy olyasfajta ember volt, akinek volt egy elve: sohasem mondta azt, amit vártak tőle. Embereket megsérteni: nem olyan nagy baj. De az embereket untatni sohasem szabad. Szilárdnak mindig valamifajta új dologra kellett gondolnia, és majdnem mindig igaza is volt. Én akkor kezdtem pályámat, mint fizikus. Akkor is voltak történelmi változások, 1933-ban Hitler hatalomra került. Így Németországból elmentem Bohrhoz dolgozni Koppenhágába, azután 1934-ben tovább mentem Angliába. Alig érkeztem meg, volt egy nagy gyűlés a British Associationban. Rutherford beszélt, az az ember, aki az első magreakciókat megfigyelte. Nitrogén-magokat bombázott alfa-részecskékkel és azt látta, hogy protonok jönnek ki. Új reakció! Hosszú előadást mondott, a végére nagyon felhevült, és egyre csak ismételte: "Ezeket a magreakciókat gyakorlati célokra felhasználni sohasem lehet. Amit mi itt csinálunk" - mondá - "az tiszta tudomány. Aki azt hiszi, hogy ebből valami alkalmazás is lesz, az megőrült!" Ezt fél óra hosszat prédikálta, és én ezen fél óra hosszat csodálkoztam. Persze igaza van, de miért mondja? Miért ismétli annyiszor?

Pár nappal később Londonban találkoztam Szilárd Leóval, aki elmondta, hogy ő bizony elment Rutherfordhoz, és azt mondta neki: - "A magenergiából lehet valamit csinálni! A magok egymást nagy nehezen tudják megközelíteni az elektromos taszítás miatt, de a neutronok bejuthatnak minden magba. Neutronokból nincs készletünk, nehéz őket csinálni, de ha volna egy metódus neutronokat csinálni, akkor aztán…" - Erre Rutherford a Szilárdot nagy ívben kirepítette az ajtón. Utána Rutherford hetekig ezen méltatlankodott, és bizonyára tudják: Szilárd nem kevésbé. Ha neki nem hisz el Rutherford semmit, akkor ő bizony erre egy szabadalmat fog kiváltani! És meg is tette. De hát honnan kapja a neutronokat? Nem kapta meg őket évekig.

Engedjék meg, hogy egy ugrással 1939. januárjába teremjek. Volt egy jóbarátom, egy orosz menekült, Gamow, aki - én segítettem neki - minden évben rendezett egy-egy fizikus összejövetelt. 1939 januárjában a vendégek között ott volt a legnagyobb fizikus, Niels Bohr. A konferencia megkezdése előtti este felhív Gamow és azt mondja a telefonon: - "A Bohr megőrült. Azt mondja, hogy az urán elhasad." - Mi nem akartunk magenergiáról beszélni, mi mély hőmérsékletekről akartunk beszélni, de a Bohrt nem lehetett megállítani, ott volt, éppen megérkezett Európából, és azt mondta, hogy az urán bizony elhasad! Hát ez hogy derült ki?

Már mondtam, Fermi uránt bombázott neutronokkal, amitől sokfajta radioaktivitás keletkezett. Fermi azt hitte Nobel-díjat is kapott érte - hogy ilyenkor az uránnál nehezebb elemek jönnek létre. Volt közöttük egy-két uránon túli elem is. De azt a 30 különböző radioaktivitást, ami ott keletkezett, a németek Berlinben a Kaiser Wilhelm Institutban nagyon jól megnézték, és bizony az új radioaktív anyagok között ott volt valami, ami annyira úgy viselkedett, mint bárium, hogy nem lehetett más, mint bárium. És egy másik radioaktív anyag pedig jód volt. A kémikus Noddacknak igaza volt: az urán elhasadt! Az urán könnyebben hasad el, mint azt a régebbi mérések alapján Fermi sejtette.

És még aznap este az egész konferencia elment egy washingtoni laboratóriumba, úgy hívták, hogy Department of Terestial Magnetism, de ebből nem volt egy szó sem igaz, mert ott keveset foglalkoztak a föld mágnesességével, de foglalkoztak atommagokkal. Ott azon nyomban neutronokat lőttek uránra. Erre azután olyan nagy elektromos lökések jöttek, hogy világos volt: ott nehéz részecskék, az urán két fele mozgott hihetetlenül nagy energiával. Egy darab energiája 100 millió elektronvolt volt, ami 100 milliószor annyi, mint amennyit egy kémiai reakció szabadít fel. A kísérletet könnyű volt elvégezni, csak 7 hosszú éven át rejtve maradt; egészen 1938-ig. 1939 januárja volt. Küszöbön állt a második világháború. Akkor már Amerikában legalábbis a tudósok között megvolt az érdeklődés. A tudósok akkorra megértették, hogy a Hitler mindenféleképpen egy veszedelem. Többek között Hitler elítélte a relativitást, mert zsidótól származott. Hogy nem becsülte a tényeket, a tudományt, azt már minden művelt ember tudta. De mégsem tudta mindenki!

Heteken belül minden világos lett. Szilárd Leó azonnal kísérletezni kezdett ezekkel a maghasadásokkal, és látta, hogy amikor egy neutron bemegy az uránba, az két darabra esik szét, és két neutron jön ki belőle, néha három is . Az ember egy neutronnal kezdi, kettőt kap, a kettőből négy lesz, a négyből nyolc, ez megismétlődik 50-szer, és a végén az urán egész energiája felszabadul!

Ha ezt a tervet tényleg véghez tudjuk vinni - itt volt a nagyon reális lehetősége egy atomrobbanásnak. El is ment a Fermi és egy másik barátom a tengerészethez, akik Amerikában leginkább hallgatnak az újdonságokra. - "Hát ilyesmiről ki hallott?" - Azoknak bizony ugyanaz volt a nézetük, mint sok évvel azelőtt Rutherfordé.

Mindenki feladta a hiábavaló próbálkozást: ez iránt nincs hivatalos érdeklődés, nem is lesz. De volt valaki, aki nem adta fel - Szilárd Leó mindent véghez tudott vinni, még Amerika kormányát is meg tudta győzni akármiről. Kivéve egy dolog: Szilárd Leó barátom nem tudott autót vezetni.

Azon nyáron New Yorkban a Columbia Egyetemen tanítottam. Szilárd hozzám jött: - "Kérem Teller úr" mindig nagyon formális volt (jó barátok voltunk, sosem tegeztük egymást) - "elvinne Einsteinhez?" - Meg is tettem. Nagy nehezen találtuk meg Einsteint. Végső kétségbeesésünkben megkérdeztünk egy hosszú hajú kislányt: tudja-e, hol lakik Einstein? Nem tudta. Azután így kérdeztük: - "Van-e itt egy ember hosszú fehér hajjal?" - "Ja, az ott lakik a második házban!" - Hát Einstein meghívta a Szilárd Leót teára, s miután demokrata volt, a sofőrjét is meghívta. Ott Szilárd kihúzott a zsebéből egy levelet: "Elnök Úr, Mister Roosevelt! Itt van egy találmány, ami a világot meg fogja változtatni."

Szilárd és Einstein már ismerték egymást Berlinből, a Hitler előtti időkből. Megbeszélték ezt, Szilárd megírta a levelet - jó angolsággal, hogyan csinálta, azt nem tudom. 1939. augusztus 2-án történt, ekkor még béke volt. Einstein aláírta a levelet. Szilárd nem adta postára, hanem visszatette a zsebébe. Jól tette. Ha postára adta volna, akkor valamilyen titkárnő elolvasta volna és eldobta volna. De Szilárd odaadta azt egy barátjának, Alexander Sachsnak, aki ismerte az Elnököt. Ő három hónappal később adta az Elnöknek: Közben Hitler támadott, Hitler és Sztálin feldarabolták Lengyelországot. És a levél azt mondta, itt van egy új, nagy fegyver lehetősége, és a maghasadást Berlinben találták ki. Itt valamit csinálni kell!

Roosevelt azonnal felhívta, a hivatalos laboratórium, a Bureau of Standard fejét: - "Tessék ezt megbeszélni!" Nemsokára összeültünk egy páran, ott volt a Szilárd és ott volt egy másik magyar, aki nélkül ez nem ment volna: Wigner Jenő. Ő és Fermi - nem tudom, melyik először - jöttek rá arra, hogy a neutron-láncfolyamat nem működik, hacsak az ember nem nagyon ügyes. Mert az uránnak két fajtája van. A nehéz urán 238 részecskéből áll, ez eszi a neutronokat, a legtöbb esetben anélkül, hogy elhasadna. De van egy könnyebb fajta, kevesebb, mint 1 %, amelyik csak 235 részecskéből áll, három neutronnal kevesebb van benne; ez éhes, ez szeret több neutront kapni. Ha ezt egy neutron megüti, akkor elhasad. Ha az ember mindezt természetes uránban próbálja megcsinálni, semmi sem történik, mert többségben van az az urán, amelyik nem hasad. Ha viszont az embereknek valahol sikerül lelassítani a neutronokat, akkor ezek a lassú neutronok kikeresik a könnyebb uránt; a hasadó fajtát és elhasítják. A neutronokat ügyesen úgy kell lelassítani, hogy közben a 238-as többségben lévő urán a neutronokat ne egye! Ezt meg lehet csinálni olyan módon, hogy az uránból rudacskákat csinálnak, és ezen rudacskák közé olyan anyagot tesznek, ami a neutronokat lelassítja. Nem egyszerre. Százszor kell ütközniük ezzel a másik anyaggal, ami nem más, mint közönséges szén, grafit.

Összehívták az Urán Bizottságot. Valakinek rá kellett beszélnie Fermit, hogy jöjjön el. Én Fermit egyszer megvertem pingpongban, és ilyesmit az ember nem felejt el. Ezért engem küldtek Fermihez, hogy jöjjön! - "Én bizony nem jövök, én egyszer már elmentem a tengerészekhez, azok engem kidobtak,"- mondja Fermi - "megmondom Neked, hogy mit mondanék, ha ott lennék, Te azután elmondhatod! Tudod, nekünk szén kell, de tiszta szén, nagyon tiszta, - mert ha abban piszok van, az eszi a neutronokat: Mi a Columbia Egyetemen készek vagyunk végrehajtani a kísérletet, de szükségünk van valamennyi pénzre, hogy a grafitot megvegyük."

Hát megnyílt az ülés, nagy vita volt, rám került a sor. Én nem mondtam mást, csak amit a Fermi üzent. Látják, milyen szépen előrehaladtam: már nem sofőr vagyok, már a hírnek a hordozója vagyok. Azt mondom: - "Nekünk tiszta szén kell! És azt meg tudjuk kapni 6000 dollárért."

Az ülés után Wigner Jenő és a Szilárd Leó engem majdnem megettek elevenen, hogy miért nem kértem több pénzt. Azóta megtanultam, manapság rendesen többet kérek. De akkor a pénzt megkaptuk. És megkezdtük a munkát 1939 novemberében.

Most ugorjunk három évet és egy hónapot. Már ott áll a reaktor Chicagóban. A teória nagy részét Wigner Jenő állította össze. A kisérleteket Fermi végezte nagyon ügyesen. Ez az elrendezés urán és szén. Hogy rakjuk őket legjobban össze? Ha nem elég nagy a rakás, a reakció nem megy, mert túl sok neutron szökik el az oldalakon. Építsünk itt egy oszlopot, ilyen hosszú és ilyen hosszú és a harmadik dimenzióban pedig ennyi. Aztán tegyünk az egyik végébe neutronokat, sokat. A neutronok fogynak, mert oldalt elmenekülnek, de abból, hogy az oszlop hosszán előrehaladva, a neutronok hogy fogynak, ki lehetett számítani, hogy mekkora oszlop kell ahhoz, hogy a reaktor működjön. Ezt csinálta Fermi. 1942. december 2-án az első reaktor működni kezdett.

Egy pár szóban még elmondom, hogy mi történt a következő 50 évben. Sok minden történt! És mindenki tudja a fontos dolgokat, amik történtek: Atomfegyvert csináltunk, reaktorokat csináltunk, reaktorokból olcsó energiát lehetett kapni. Energiát, úgy hogy mindenkinek legyen elege. De csak lehetett volna!

El akarom mondani, hogy mit láttam Amerikában azon hosszú évek alatt, amíg ott éltem. Én Amerikába 1935 szeptemberében érkeztem meg. Akkor Amerikában mindenki tisztelte a haladást, csodálta a tudományt. Ma Amerikában az a közvélekedés, hogy haladni veszélyes. A haladástól félni kell. Az amerikai egyetemek még jók, de matematikában, kémiában, fizikában és a mérnöki mesterségben a felsőéves doktorandusz hallgatók fele nem amerikai. Én nem vagyok amerikai. A jobbik felem nem amerikai, de a rosszabbik felem amerikai. Ez mégsincs rendben, és miért van az így, hogy az amerikai gyerekek nem szeretik a tudományt? Mert azt hallják a szüleiktől, a tanítóiktól, hogy a tudomány veszélyes; hogy a technika embertelen. Hát én egy fiatal gyerek miért dolgozzam keményen csak azért, hogy embertelen legyek? Óriási különbség támadt a múlthoz képest. Az emberek azt mondják - és helyesen mondják -, hogy Amerika ma nem halad úgy, mint egykor. Persze, hogy nem halad úgy! Ha félünk, akkor nem merünk haladni. Mitől lett ez? Erre válaszolok, egyszerűen az igazságot mondom, noha az a kutyát sem érdekli: Nem tudom, miért tették! De meg akarom Nektek mondani, hogy talán miért tették. Ebben én jobban hiszek, mint félig, de nem sokkal jobban. Azt hiszem, hogy ebben a magyarázatban elég igazság van ahhoz, hogy gondolkozzunk róla.

Mi a háború alatt - és én ezen nagyon dolgoztam többek között egy másik magyar segítségével, a legnagyobbikkal, a Neumann Jancsival kitaláltuk, hogy hogy kell az uránt úgy összenyomni, hogy szokatlanul sűrű legyen, hogy belőle már kevés fel tudjon robbanni, és a háborút korábban tudjuk befejezni. Mi dolgoztunk ezen, de mielőtt befejeztük volna a munkánkat, Hitlert már megverték, főleg a Szovjetunió. Mi is segítettünk, de főleg a Szovjetunió embertömegei állították meg a náci inváziót.

1945 tavaszán kaptam egy levelet Szilárd Leótól - ez volt az első levél, amit valaha kaptam tőle. Ó a reaktoron dolgozott Chicagóban, én a robbanáson Los Alamosban. - "Teller úr, nincs Hitler," - (ezt persze nem szó szerint mondom) - "az atombombát nem szabad a japánok ellen használni. Ha mi fölhasználjuk az atombombát és ezrével öljük az embereket, milyen lesz akkor az új korszak? Miképpen fognak az emberek a tudományról gondolkozni? Milyen lesz a nemzetközi helyzet? Hogy lehet békesség ilyen erőszak után? Valamit csinálni kell!" Chicagóban már befejezték a reaktorukat, és volt idejük. Összeültek, tanácskoztak, írtak egy kérvényt: - "Amikor lesz atombomba, mutassuk azt meg a japánoknak. A japánok megijednek, megadják magukat. Nekünk aláírások kellenek a levelünkhöz. Teller úr, szerezzen aláírásokat Los Alamosban!" - Volt egy nagyon népszerű igazgatónk, Oppenheimer. Elmentem hozzá a levéllel. Nem gyűjthetek aláírásokat, ha az igazgató nem helyesli. Hát az igazgató nem helyeselte. - "Mit ért a Szilárd ahhoz, hogy a japánok ilyen és olyan körülmények között mit fognak csinálni? Nekünk, tudósoknak ehhez semmi közünk. Hagyjuk a politikusokra!"

Engem gyakran kérdeztek, hogy azt, amit az évek során véghezvittem, sajnálom-e? Hát a válaszom az, hogy nem sajnálom, egy kivétellel. Amikor az Oppenheimer így beszélt hozzám, megkönnyebbültem: Mi ezt véghezvittük. Hihetetlen felelősség megmondani, hogy mit csináljunk vele, nem a mi dolgunk. Nem csináltam semmit. Ezt sajnálom. Kiderült, hogy mindez nem is volt olyan fontos, Oppenheimer és egy pár más tudós azt ajánlották, hogy azonnal használják a bombát. Az ajánlat Trumann elnököt nem érte el, de Trumann maga elhatározta, hogy a háborúnak hamar véget kell vetni. Itt van egy új eszköz, ami azonnal használható. Egy embert kérdezett meg, egy okos embert, Churchillt. A bombát, mint valamennyien tudjátok; használták.

Ma azt mondom, hogy ez egy rettenetes hiba volt. Ma már tudjuk, hogy miután atombombák robbantak fel, a japán vezetőségben egyetlen egy ember nem változtatta meg a véleményét. Akkor úgy látszott, hogy az atomrobbanásnak nem volt befolyása, egy nagyon fontos kivétellel. A japán császár, Hirohito nem akarta a háborút. A japán császárt úgy ismerték, hogy ő isten. De az volt a japán alaptörvényben, hogy az istennek nem szabad beavatkozni a politikába. Hát a Hirohito elhatározta, ő be fog avatkozni. És nyilvánosan kezdeményezte; hogy most Japánnak meg kell adnia magát. Ha egy bombát nem Hirosimában robbantottunk volna föl, hanem 10 ezer méter magasságban a Tokiói Öböl fölött, akkor mi történt volna? Mi akkor azt is ki tudtuk számítani, hogy ha este nyolckor csináljuk, 10 millió japán fogja azt látni. Hallani fogják a sohasem hallott mennydörgést, de senki sem fog meghalni. És a szemlélők, a hallgatók között ott lesz Hirohito! Meg kellett volna kísérelni ezt, talán elég lett volna ahhoz, hogy Hirohito döntsön. Hiszen amit a szemével látott, arról megmondtuk volna, hogy - "ez egy atombomba volt, és 4 héten belül igazán fogjuk használni, ha nem adjátok meg magatokat."

Én azt hiszem, hogy majdnem biztos: a háborút meg lehetett volna nyerni, be lehetett volna fejezni emberéletveszteség nélkül. És ez valószínűleg a legfontosabb. De a mi szempontunkból nem sokkal kevésbé fontos a következő: Ha mi pusztítás nélkül megmutattuk volna a technika hatalmát, akkor a világ ma másképpen nézne a haladásra.

Mert mi történt? Teljesen váratlanul, látszólag a semmiből létrejött egy atombomba, így látta azt majdnem mindenki. Hogyan? Miként? Hát ki magyarázná meg az embereknek az atomokat, atommagokat, amiket mi magunk is alig értünk? A tudományból akármi lehet, abból pusztítás is lehet! Jobb nem nyúlni az atomhoz, jobb reaktorokat nem építeni, jobb a haladástól félni! A világ lehetett volna másféle!

Miután az atomenergiát kifejlesztettük, a háború után a legtöbb tudós visszatért a kutatómunkájához.

Néhányan mégis megmaradtunk az atomenergiánál. Amerikában szabadon tudtunk dolgozni, ezért jobban dolgoztunk, mint az oroszok. Nem mert ügyesebbek voltunk, nem is mert több pénzt költöttünk. Azért, mert szabadok voltunk! Azért, mert a legjobb orosz tudósok, mint Szaharov, megkezdték ugyan a munkát, de nemsokára otthagyták. Mi ügyesebben csináltuk a fegyvereket. Nemrégiben a Közel-Keleten, amikor Szaddam Husszeinnel verekedtünk, megmutattuk, hogy mi elsőrangú technikát nemcsak arra tudunk használni, hogy nagy robbanásokat csináljunk. Arra is tudjuk használni, hogy pontosak legyünk, hogy kevés emberélet-veszteséggel érjük el azt, amit el kellett érnünk! Úgy látszik, hogy ettől a hihetetlen haladástól a szovjetek megijedtek. Amikor 200 ezer bátor moszkvai ember megakadályozta, hogy a Szovjetunióban a reakció győzzön, akkor már a katonák között is volt, aki tudta, hogy Amerika erősebb, és hogy Amerika használni tudja az erejét. Nem azért, hogy a világ ura legyen, hanem, hogy világszerte együttműködés legyen.

Elmondom, hogy mindezen 50 éves változások után én hogy látom a világot. Nem kell félni! Ha lehet, mindenütt haladni kell! A tudást lehet jól használni. A tudást rossz dolgokra is lehet használni! A tudás soha nem lesz elég, mindig marad tudatlanság. Tudás kell, de hozzá kell fűzni, hogy a tudást emberségesen használjuk! Ha ezt csináljuk, akkor majd nem félünk reaktoroktól, mert biztonságost építettünk, és lehet ilyent építeni. Például a föld alatt lehet őket építeni, például kisebbre lehet őket építeni, például lehet őket úgy építeni, hogy ne függjenek operátoroktól, akik emberek és túl gyakran tévednek.

Energiát kaphatunk. Megmutattuk, hogy együttműködés is lehetséges. Láttuk azt, hogy egy kegyetlen rendszer önmagát meg tudja buktatni, ha erővel áll szemben, és az emberek elég bátrak, hogy a változást követeljék.

Én azt mondom, hogy a világ most egy krízis előtt áll! El akarom azt is mondani, hogy a kínaiak hogy írják, hogy "krízis". A kínaiak képekben írnak, ezek gyakran összetett képek. A krízis képe két részből áll Kínában. Az egyik része: veszedelem, a másik része: alkalom. Itt élünk ma az 50 éves évfordulón, veszedelemben és alkalommal a kezünkben. Akárki, a magyarok is megragadhatják a haladás alkalmát úgy, mint azt mi néhányan 50 évvel ezelőtt megragadtuk. A következő 50 év teljesen attól függ, hogy ezt a hihetetlen, ezt a nagyszerű alkalmat fölhasználjuk-e haladásra, együttműködésre, vagy hallgatunk azokra, akik azt mondják: az atomok veszélyesek, a haladás veszélyes.

Itt van a veszedelem és itt van az alkalom! Az 50 éves évfordulón azt ajánlom, hogy erre gondoljunk!