A GALILEI ÜGY: A FÁJDALMAS FÉLREÉRTÉS IMMÁR A MÚLTÉ ...

1992. október 31-én II. János Pál pápa a Vatikáni Királyi Teremben, a Római Kúria fontosabb munkatársainak és a Szentszéknél akkreditált diplomáciai testület tagjainak jelenlétében fogadta a Pápai Tudományos Akadémia plenáris ülésének résztvevőit. George Coyne jezsuita atya a Vatikáni Csillagvizsgáló igazgatójának rövid üdvözlő beszéde után Paul Poupard bíboros felolvasta a különleges Interdiszciplináris Bizottság zárójelentését. E bizottságot II. János Pál 1981. július 3-án nevezte ki és azzal bízta meg, hogy behatóan vizsgálja meg az idők folyamán “Galilei-ügyként" emlegetett per problémakörét. Az alábbiakban közöljük Poupard bíboros jelentésének, majd II. János Pál pápa ehhez csatlakozóan elmondott beszédének szövegét.¹

1979-ben az Albert Einstein Centenárium alkalmából, a Pápai Tudományos Akadémia fogadásán Szentatyám egy nagy tudósra, Galileo Galileire irányította a kultúra és a tudomány világának figyelmét.

1. Ugyanakkor Szentséged kifejezte azon kívánságát, hogy Galilei és Egyházunk feszült viszonyát behatóan vizsgáló, interdiszciplináris kutatásokat indítsunk a 16.-17. századbeli ptolemaioszi és kopernikuszi világképek közötti nagy vita tanulmányozására. 1981. július 3-án megalakult a Pápai Bizottság, melynek kutatási tevékenységét Garrone bíboros koordinálta.

A Bizottság a tudomány és kultúra világának a Galilei-üggyel kapcsolatos elvárásainak megfelelően megbízásának tekintette hogy újra átgondolja ezen ügy minden vonatkozását, figyelembe véve mind a történeti tényeket, mind a történelem szóban forgó szakaszában általánosan elfogadott tanokat és a kor kulturális adottságait. A II. Vatikáni Zsinat szellemében a Bizottság azt is kötelességének érezte, hogy bármely oldalról megnyilvánult magatartás igazságtalan voltát, illetve bármelyik fél javára írandó tényt vagy körülményt elismerjen. Nem arról van tehát szó, hogy egy pert felújítottunk, hanem a nyíltság és tárgyilagosság szellemében, valamint a kor történelmi-kulturális hátterének figyelembevételével újra elgondolkoztunk a történteken.

Az adatok gyűjtése nagy mennyiségű, dokumentum jellegű anyagot tárt fel és a vizsgálat az ügy valamennyi érdemi aspektusára kiterjedt.

Bizottságunk három kérdést tett fel magának: Mi történt? Hogyan történt? Miért így történt? A vizsgált anyag kritikus kiértékelésén alapuló válaszok e három kérdés kapcsán több fontos tényre fényt derítettek.

A dokumentumok² - elsősorban a Vatikáni Titkos Irattárból (Archivio Segreto Vaticano) származó anyag kritikus kiadása (1984-ben, ford. megj.) - lehetővé teszi a két Galilei-per teljes anyagába való betekintést, többek közt Galilei kihallgatásairól készült feljegyzések alapján.

Bellarmin bíboros Galileihez intézett deklarációjának, valamint egyéb állásfoglalásainak közzététele elősegíti, hogy tisztábban láthassunk a Galilei-ügy ezen fontos szereplőjének intellektuális horizontja tekintetében. További tanulmányok elkészülte, illetve közzététele megvilágítja a 17. század kulturális, filozófiai és teológiai hátterét, érthetőbbé teszi Galilei állásfoglalását a Trienti Zsinat határozataival kapcsolatosan, valamint Galilei kortársainak bibliamagyarázatát. Mindez lehetővé teszi a Felvilágosodás Századától egészen a napjainkig felgyülemlett, óriási terjedelmű irodalom átgondoltabb értékelését.

Robert Bellarmin bíboros a kopernikuszi világképpel kapcsolatban fogalmazott meg az Egyház számára két lényeges kérdést a Carme Foscarini páterhez intézett, 1615. április 12-én írt levelében: (1) Igaz-e a kopernikuszi csillagászat olyan értelemben, hogy valódi ellenőrizhető bizonyítékokra támaszkodik, nem pedig feltételezésekre és valószínűsítésekre? (2) Összeegyeztethetőek-e a kopernikuszi tézisek a Szentírás kinyilatkoztatásaival?

Robert Bellarmin szerint³ mindaddig, amíg nincsenek bizonyítékaink a Földnek Nap körüli keringésére, nagy körültekintéssel kell értelmezni a Biblia azon szövegrészeit, amelyek szerint a Föld mozdulatlan. Ha valódi bizonyíték akadna a Föld keringésére, akkor Bellarmin szerint a teológusoknak felül kellene vizsgálniok a Bibliának a kopernikuszi elméletekkel látszólag ellentmondó passzusai általunk adott magyarázatát, nehogy hamisnak nyilvánítsuk az igaznak bizonyult nézeteket: “Azt mondom, hogy amennyiben valóban bizonyítást nyer, hogy a Nap a Világ közepén, a Föld pedig a harmadik égben található és hogy nem a Nap kering a Föld körül, hanem a Föld a Nap körül, akkor nagy körültekintéssel kellene eljárni az Írás azon részeinek magyarázatánál, amelyek ennek ellentmondani látszanak. Inkább azt kellene mondani, hogy nem értjük, miért kell bizonyított dolgokat hamisnak nyilvánítani."

Galileinek valójában nem sikerült cáfolhatatlanul bebizonyítani, hogy a Föld kettős mozgást végez: Nap körüli éves keringést és saját tengelye körüli huszonnégy órás forgást. Meggyőződése szerint ugyan bizonyítéknak lehet tekinteni az árapály-jelenséget, de ennek valódi okát csak később Newton tudta tisztázni. A Galilei által második bizonyítékként tekintett jelenség, a passzát-szelek létezéséből pedig abban az időben - a szükséges ismeretek hiányában - senki nem tudott volna helyes következtetéseket levonni. Több, mint 150 évnek kellett még eltelnie, míg a Föld mozgására optikai és mechanikai bizonyítékokat találtak. Másrészt az is igaz, hogy Galilei ellenfelei sem előtte, sem utána nem fedeztek fel semmit, ami alkalmas lehetett volna a kopernikuszi csillagászat megcáfolására. Idővel gyűltek a tények és rövidesen nyilvánvalóvá vált az 1633-ban hozott elmarasztaló ítélet relatív volta. Ezen ítélet nem is bizonyult véglegesnek. 1741-ben, amikor optikai bizonyítékot találtak a Föld keringésére a Nap körül, XIV. Bence pápa a Szent Officiumot utasította, adja meg az “imprimatur" hozzájárulást Galilei Összes Műveinek első kiadásához.

Az 1633. évben hozott ítélet ezen implicit megváltoztatása akkor vált explicitté, amikor az Index Szent Kongregációja a “Tiltott könyvek jegyzékének" 1757. évi kiadásából kihagyta a heliocentrikus elmélet mellett érvelő műveket. Tény viszont, hogy ennek ellenére még sokan vonakodtak elfogadni az új értelmezést. Settele kanonok, a római “La Sapienza" egyetem professzora 1820-ban előkészítette “Az optika és csillagászat elemei" című művének kiadását, de ezt akadályozta hogy Anfossi páter, a Szentszék magisztere nem adta meg az “imprimatur" engedélyt. Ezen incidens azt a benyomást keltette, hogy az 1633. évi ítéletet azért nem módosították, mert megmásíthatatlan. A jogtalanul cenzúrázott szerző azonban fellebbezett VII. Piusz pápához, aki 1822-ben a szerző számára kedvező döntést hozott. Fontos eseménynek tekinthető még, hogy 1872-ben Olivieri páter, a domonkosok⁴ volt magisztere jelentést szerkesztett, amelyben javasolja azon műveknek “imprimatur" engedélyezését, amelyekben a kopernikuszi csillagászatot tézisszerűen, nem pedig hipotézisként fejtik ki.

A pápai döntés gyakorlattá válása 1846-tól számítható, amikor is a tiltott művek új Index-e megjelent.

Az irattárakban fellelt dokumentumok újbóli tanulmányozása végkövetkeztetésként rámutat: egy per minden szereplője kivétel nélkül jogosult arra, hogy jóhiszeműnek tekintsék, amíg dokumentumok nem bizonyítják ennek ellenkezőjét. A Nap központi, illetve a Föld mozgó jellegére vonatkozó Galilei-féle elmélet helytelen filozófiai és teológiai értelmezése onnan adódott, hogy csillagászati ismeretek tekintetében a természettudomány átmeneti helyzetben volt, másrészt, hogy a kozmológiai bibliamagyarázatok tekintetében is zűrzavaros nézetek uralkodtak. Galilei kortársai közül egyes teológusok, a 17. század hajnaláig uralkodó egységes világkép örökösei és foglyaiként, képtelenek voltak arra ráeszmélni, hogy amikor a teremtett Univerzum fizikai szerkezetéről van szó feladatuk nem a Szentírás szó szerinti, hanem mélyebb értelmezése, és hogy helytelenül járnak el, amikor megfigyelésekkel kapcsolatos ténybeli kérdést a hit illetékességi tartományába tartozóként kezelnek.

A 17. század elejének jelenlegitől merőben eltérő történelmi-kulturális közegében Galilei perének bírái hitbeli meggyőződésüket képtelenek voltak függetleníteni egy ezeréves kozmológiától. Téves meggyőződésük szerint a kopernikuszi - egyébként véglegesen még be nem bizonyított - forradalom elfogadása alkalmas lett volna a katolikus hagyományok megrendítésére, ezért kötelességüknek érezték, hogy terjesztését megtiltsák. E szubjektív megítélés téves volta manapság teljesen nyilvánvaló, de ez arra vezette őket, hogy Galilei megrendszabályozása érdekében “sok szenvedést okozó" eszközökhöz folyamodjanak. Ennek igazságtalanságát - úgy, ahogy azt a Szent Atya is kívánta - nyíltan el kell ismernünk.

****

A mai alkalommal figyelmünk középpontjában két téma áll.

Gratulálnom kell a Pápai Tudományos Akadémiának, azért, hogy a plenáris ülés napirendjére igen fontos és aktuális témát tűzött ki; nevezetesen a komplexitást a matematikában, a fizikában, a kémiában és a biológiában. A komplexitás téma felmerülése ma talán ugyanolyan fontos mérföldkő a tudomány történetében, mint Galilei téllépése volt egy olyan korszakban, amikor úgy látszott, hogy a világrendet egyetlen modell képes helyesen leírni. A komplexitás fogalma ugyanis pontosan azt tükrözi, hogy a valóság jelenségeinek sokaságáról csak több modellre támaszkodva lehet számot adni.

Ez a megállapítás felvet egy, a természettudósokat, a filozófusokat és a teológusokat egyaránt foglalkoztató kérdést: hogyan egyeztethető össze a Világmindenségnek az elemi részecskék és elemi jelenségek szintjéről kiinduló értelmezése annak a ténynek a felismerésével, hogy “az egész több, mint a részek összessége"?

Amikor a természettudós megkísérli kísérleteinek értelmezését, akkor a tudományos módszerek logikájának kényszere alatt meta-tudományos fogalmak használatához is folyamodik. Igen fontos, hogy az ilyen fogalmak jellege tisztán lássék. Már csak azért is, hogy elkerülhessük a megalapozatlan extrapolációkat, amelyek a szigorúan tudományos felfedezéseket olyan világszemlélettel, ideológiai vagy filozófiai állításokkal hozzák kapcsolatba, amelyek valójában nem tekinthetők azok logikai következményeinek. Ezen a ponton jól érzékelhető a filozófia fontossága, mely nemcsak a jelenségeket teszi vizsgálat tárgyává, hanem azoknak értelmezését is. Gondoljunk például az olyan új, természettudományos elméletekre, amelyek az Élet keletkezéséről hivatottak számot adni. Közvetlen értelmezésük valójában nem lehetséges a természettudományok homogén rendszerén belül. Így például, amikor az Emberről, mint élőlényről és agyáról van szó, nem lehet azt állítani, hogy ezek az elméletek önmagukban bizonyítják vagy cáfolják a lélek létét, vagy hogy a Teremtés tantételének bizonyítékát képeznék, illetve feleslegessé tennék azt.

Nem nélkülözhetjük tehát az utólagos értelmezést. Ez a tennivaló a filozófiára hárul, amelynek lényeges feladata, hogy a tapasztalat tárgyainak - köztük a természettudományok által feltárt és analizált jelenségeknek - globális értelmét, a bennük rejlő üzenetet keresse. Ezért korunk kultúrájának permanens igénye a tapasztalatok szintézise és az ismeretek integrációja. Kétségtelen, hogy kutatóink számos sikerének kulcsa a specializáció. Ámde, ha ezt nem egyensúlyozza ki egy gondos elemzés, melynek célja a tudomány struktúrájának és határainak szemmel tartása, attól kell tartanunk, hogy kultúrrobbanás, kultúránk atomizálódása következik be, ami az igazi kultúra tagadásához vezet. Humanizmus és bölcsesség nélkül ugyanis nincs kultúra.

Az előbb vázoltakhoz hasonló gondolatok és szándékok vezéreltek, amikor 1979. november 10-én, Albert Einstein születésének századik évfordulójáról megemlékezve, ugyanezen Akadémia előtt azon óhajomat fejeztem ki, hogy teológusok, természettudósok és történészek az őszinte együttműködés szellemében fogjanak hozzá a Galilei-ügy beható elemzéséhez. Bármely oldal hibájául felróható igazságtalanságok korrekt feltárásával és elismerésével hárítsák el mindazt, ami sok ember tudatában mindmáig útját állja a tudomány és a hit összeegyeztetésének. Az elemzést megalapozó tanulmányok elvégzésére 1981. július 3-án Bizottságot alakítottunk. A Bizottság ma - 350 évvel Galilei halála után összefoglalta előttünk munkájának konklúzióit. Őszinte köszönetemet fejezem ki érte Poupard bíborosnak, akinek feladata volt a Bizottság vizsgálatainak koordinálása a munka befejező fázisában. ... A több, mint tíz évig tartó munka a II. Vatikáni Zsinat szellemét tükrözve lehetővé teszi, hogy az ügy több, fontos vonatkozásában tisztábban lássunk. A jövőben elképzelhetetlen lesz e Bizottság által végzett munka és konklúzió figyelmen kívül hagyása.

Hallgatóim egy részében talán csodálkozást vált ki, hogy Akadémiánk egy hétig tartó ülésének végén - a különböző tudományokban felmerülő, komplex jelenségekkel kapcsolatos problémák vizsgálata után - a Galilei-ügyre térek vissza, amelyet, az elkövetett hibáinkat is elismerve, régen “helyére tettünk".

Mindez igaz. Ám az ügy hátterében lappangó problémák közelről érintik a tudomány és a hit üzeneteit. Nem zárható ki, hogy valamikor - esetleg hamarosan - analóg helyzetben találjuk magunkat, amikor is minden érintettnek számot kell majd adnia arról, tisztában van-e saját illetékességének területével és annak határaival. Jó példa erre a komplexitás témája.

A Galilei körül támadt vita voltaképpen két alapvető kérdés körül folyt.

Az első kérdés ismeretkritikai jellegű; tárgya a bibliai hermeneutika. Ezzel kapcsolatosan két dolgot kell kiemelnem. Először is azt, hogy Galilei - csakúgy, mint legtöbb ellenfele - nem tett különbséget a természeti jelenségek tudományos megközelítése, valamint ezen megközelítés által aktualizált, filozófiai elmélkedés között, melynek tárgya a természet általában. Ezért is utasítja vissza, hogy - amint javasolták neki - a kopernikuszi rendszert hipotézisként kezelje mindaddig, amíg cáfolhatatlan bizonyítékok meg nem erősítik. Pedig éppen ez egyik követelménye annak a kísérletező módszernek, amelynek ő; Galilei, zseniális úttörője volt.

Másodszor történelmi tény, hogy Galilei korának kultúrájában a Szentírás tanításaival összhangban lévő általánosan elfogadott világkép geocentrikus volt, amit a Biblia néhány passzusa szó szerint alátámasztani látszott. Ezért a kor teológusai számára kérdéses volt, összeegyeztethető-e a heliocentrikus világkép a Szentírással. Így hát az új tudomány, annak módszertana és a kutatás ehhez szükséges szabadsága megkövetelte volna, hogy a teológusok felülvizsgálják bibliamagyarázataik helyességének kritériumait. Erre azonban legtöbbjük nem volt képes.

Paradox módon Galilei, aki őszintén hívő ember volt, e vonatkozásban körültekintőbbnek bizonyult, mint teológus ellenfelei. “Ha a Szentírás nem is tévedhet - írja Benedetto Gastellinek - egyes magyarázói és kommentátorai erre igenis képesek, mégpedig többféleképpen". Galileinek egy másik, nevezetesen Lotaringiai Krisztinának írt, levele valójában nem egyéb, mint egy remek kis értekezés a bibliai hermeneutikáról.

Az előbb mondottak első tanulsága máris levonható: a természet jelenségeinek vizsgálatára alkalmas új módszer térhódítása szükségessé teheti tudásunk minden diszciplínájának felülvizsgálatát. Mindegyiknek az eddiginél jobban kell körülhatárolnia saját illetékességének területeit, megvizsgálnia megközelítéseinek szempontjait valamint következtetései érvényességének pontos korlátait. Más megfogalmazásban: minden új metodika megköveteli az összes diszciplínától, hogy pontosabban tudatosítsák magukban saját jellegüket.

A kopernikuszi rendszer által kiváltott forradalom a bibliatudományt is új ismeretelméleti önvizsgálatra kényszerítette, ami végül is a modern bibliamagyarázat számos értékes eredményét készítette elő és a "Dei Verbum" zsinati konstitucióban szentesülve újabb serkentő impulzusokat tudott kiváltani.

Az ismeretelméleti válság, amelyről fentebb szóltam, nem az egyetlen, amelynek problémáit és tanulságait a bibliamagyarázatnak figyelembe kell vennie. Térjünk rá a második, a lelkipásztori aspektusra.

Elhivatottságának megfelelően az Egyház kötelessége, hogy állásfoglalásainak és megnyilatkozásainak lelkipásztori kihatásait is mérlegelje. Világos, hogy a megnyilatkozásokkal kapcsolatos első számú követelmény, hogy azok megfeleljenek az igazságnak. Ámde hogyan veendő figyelembe egy olyan tudományos igazság, amely hitünk igazságainak ellentmondani látszik? A kopernikuszi elmélet megítélése lelkipásztori szemszögből nyilván pontosan annak arányában okozott fejtörést, amilyenben a geocentrikus világkép a Biblia tanításának szerves részének látszott. Galilei korában voltaképpen egyszerre kellett volna a gondolkodás beidegződött szokásait legyőzni, és ugyanakkor olyan pedagógiát is kitalálni, amellyel Isten népe felvilágosítható. Általánosságban pedig úgy fogalmazhatnánk, hogy a lelkipásztornak ilyenkor szavahihetően és megalapozottan, egy szóval autentikusan merésznek kell mutatkoznia, miközben kerüli két, egyformán káros hozzáállást, a félénk habozást, illetőleg az elhamarkodott véleményalkotást.

Itt meg kell említenem egy, az előbb említettel analóg válságot: a múlt században és a huszadik század legelején a történelemtudomány módszereinek fejlődése révén új ismeretek birtokába jutottunk a Bibliára és a bibliai környezetre vonatkozóan, amelyeket nem egy esetben hitromboló módon tártak a nyilvánosság elé. Itt meg kell ismételnem, amit az előbb mondtam. A teológusok kötelességei közé tartozik a rendszeres és folyamatos tájékozódás a tudományok új eredményeiről, valamint - adott esetben - annak megfontolása, nem indokolt-e ezen eredmények figyelembevétele saját területünkön, illetve nem helyénvaló-e felülvizsgálni a hittudomány tanításait.

A jelenkor kultúrájának jellemző tendenciája különböző tudományok fokozott figyelembevétele. Galilei korának kultúrája viszont egyetlen filozófiai rendszer befolyásának bélyegeit viselte magán és homogenitásra tört. A korabeli kultúra ezen egységesítő törekvései amelyek önmagukban pozitív és mindmáig üdvözlendő törekvések - nagy mértékben járultak hozzá Galilei elmarasztalásához. A kortárs teológusok többsége nem érzékelte kellőképpen a különbséget a Szentírás és annak értelmezése között, ez a tény pedig arra vezetett, hogy indokolatlanul és helytelenül - a hittudomány kérdéseként kezelték a természettudományos kutatás egyes ténykérdéseit.

Ugyanakkor pedig, amint arra emlékeztetett Poupard kardinális, Robert Bellarmin bíboros igenis érzékelte, hogy a Galilei körüli vitákban mi az igazi központi kérdés. Bellarmin a maga részéről úgy vélte, hogy amennyiben idővel tudományos bizonyítékok birtokába jutunk arra nézve, hogy a Föld a Nap körül kering, a Biblia minden passzusát, amely látszólag azt állítja, hogy a Föld nem mozog, “nagy körültekintéssel kell majd értelmezni, mondván, hogy itt valamit nem értünk, nem pedig azt, hogy egy bizonyítékokkal alátámasztott tény nem lehet igaz… " Jóval Bellarmin előtt ugyanezen körültekintés és az isteni kinyilatkoztatás ugyanezen tisztelete vezette Szent Ágostont, amikor egyik levelében azt írta: “Amennyiben előfordulna, hogy a Szentírás tekintélyét szembeállítják valamilyen nyilvánvalóan biztos érveléssel, rációval ez csak azt jelenti, hogy az illető szövegmagyarázó nem értelmez helyesen. Ami az igazsággal ellentétes, az nem a Szentírás, hanem magyarázójának értelmezése. Nem a Szentírás mond ellent önmagának, hanem amit az értelmező belemagyarázott abban a hiedelemben, hogy ez az értelme."

XIII. Leó pápa száz évvel ezelőtti, "Providentissimus Deus" enciklikájában is ennek a tanácsnak a visszhangjával találkozunk: "Mivel igaz semmiképpen nem mondhat ellent igaznak, biztos lehetünk abban, hogy vagy a szent szavak értelmezésébe csúszott hiba, vagy pedig magának a vitának valamelyik részébe."

Poupard bíboros arra is emlékeztetett bennünket, hogy az 1633. évi ítélet nem bizonyult megmásíthatatlannak és hogy 1820-ban az addig is szüntelenül továbbfolyt vita lezárult, amikor végül is megadatott a Settele kanonoktól először megtagadott “imprimatur" Galilei műveinek kiadásához.

A Felvilágosodástól egészen napjainkig egyfajta mítosz vette körül a Galilei-ügyet. A történetekről kialakult kép meglehetősen eltért a valóságostól. A Galilei-ügy jelképe lett az Egyház vélt, a tudományos haladással állítólag szembehelyezkedő állásfoglalásainak, avagy a “dogmatikus" obszkurantizmusnak, mely úgymond, ellenzi az igazság szabad kutatását. Ez a mítosz jelentős kultúrtörténeti szerephez jutott: hozzájárult ahhoz, hogy sok jóhiszemű tudósban az a meggyőződés alakulhatott ki, hogy a tudomány szelleme és kutatási etikája összeegyeztethetetlen a keresztény hittel. Egy tragikus kölcsönös meg nem értés következtében úgy látszott, mintha a tudomány és a hit között alapvető szembenállás lenne. A közelmúlt tanulmányai tisztázták ezt a kérdést és feljogosítanak arra, hogy ezt a fájdalmas félreértést immár a múlténak tekintsük.

A Galilei-ügynek azonban változatlanul aktuális tanulsága is van, amely jelenlegi és jövőben előforduló analóg szituációkban megszívlelendő.

Galilei korában elképzelhetetlen volt egy abszolút fizikai vonatkoztatási pont nélküli Világegyetem. Mivel pedig az addig megismert kozmosz csak a Naprendszerünket foglalta magába, ez a vonatkoztatási pont nem lehetett más, mint a Föld, vagy a Nap. Ma viszont, Einstein óta és a korszerű kozmológia felfogásainak szellemében e két vonatkoztatási pont egyikének sem tulajdonítunk akkora jelentőséget, mint Galilei korában tették. Ezen megjegyzéssel, amely természetesen nem érinti Galilei állásfoglalásának helyes voltát, csak arra óhajtottam rámutatni, hogy gyakran, amikor két partikuláris és ellentétes nézőpont konfrontálódik, mindkettőt magában foglaló és mindkettőn túlmutató szemlélet is létezhet.

Egy további tanulság az, hogy a tudomány különböző diszciplínái különböző módszerek alkalmazását igénylik. Galilei, akit gyakorlatilag a kísérletező módszerek feltalálójának lehet tekinteni, zseniális fizikusi intuícióval - különböző érvekre támaszkodva - felismerte, hogy az addig megismert Világegyetem közepe csakis a Nap lehet. Korának teológusai pedig, amikor a geocentrizmust védelmezték; tévesen azt gondolták, hogy a fizikai világ felépítése nem lehet más, mint amit a Biblia szó szerinti értelmezése sugall. Ámde idézzük emlékezetünkbe a Baroniusnak tulajdonított híres mondást: “Spiritui Sancto mentem fuisse nos docere quomodo ad coelum eatur, non quomodo coelum gradiatur" ( A Szentlélek szándéka arra akar tanítani, hogyan juthatunk a mennyekbe, nem pedig arra, hogy mik a mennybolt mechanizmusai). Valóban: a Szentírás nem foglalkozik a fizikai világ részleteivel; ezeknek megismerésével az emberi tapasztalásra és gondolkodásra támaszkodunk. Az ismereteknek két területe van: Az egyik terület ismereteinek forrása a Kinyilatkoztatás; a másikhoz tartozó ismeretek szerzésére saját erőből is képes az emberi Értelem. Ide sorolandók a kísérleti tudományok és a filozófia ismeretei. A különbségtétel nem szembeállítást jelent; a két terület nem teljesen idegen: találkozási pontok vannak és a valóság különböző aspektusait a két terület specifikus módszerei együtt mutatja be.

A Pápai Tudományos Akadémia feladata; hogy az emberi Értelem - a Szent Szék által az akadémiai Szabályzatban is autonómnak elismert - tudományainak azon eredményeit jelölje ki és ismertesse, amelyek kétséget kizáróan igaznak bizonyultak, kellőképpen megalapozottak, vagy legalább is valószínűsítettek és ezért figyelmet érdemelnek, továbbá hogy ezeknek körét bővítse. Mindez hozzájárulás és közreműködés olyan sürgető, sőt aggasztó problémák megfogalmazásában és megoldásában, amelyekre az Egyháznak fel kell figyelnie.

Ilyenek nemcsak a csillagászat; a fizika és a matematika területein, hanem viszonylag új tudományok; például a biológia és genetika területein is akadnak: Számos újabbkori tudományos felfedezésnek és alkalmazásainak jellege olyan, hogy minden eddiginél közvetlenebbül érinti magát az Embert, annak gondolkodását és cselekvését - olyannyira, hogy szinte létében veszélyezteti mindazt, ami emberi.

Az emberiség kétféleképpen tud fejlődni. A fejlődés egyik, látványosan szélesedő területe a tudományos és a műszaki kutatás, vagyis minden, ami az Ember és a teremtett világ horizontális dimenzióihoz tartozik. Ettől a fejlődéstől csak akkor nem szakad és idegenül el az Ember, ha arányosan fejleszti öneszmélésének terjedelmét és lelkiismeretének aktivitását. A másik, legmélyebben emberi dimenziójában pedig akkor fejlődik, amikor a világon és önmagán túllépve, a Mindenség Teremtője felé fordul. Ez a vertikális továbbhaladás az egyetlen, amely végül is értelmet ad az emberi létnek és cselekvésnek, hisz ez jelöli ki az ember helyét az eredete és rendeltetése között.

Az Ember lélekkel megáldott lény, ugyanakkor homo sapiens is. Önmegvalósítása csak akkor teljes, ha mindkét dimenzióban halad és fejlődik. Meg kell állapítanunk, hogy a tapasztalt fejlődés - az Ember földi létének rendezetlenségeiből adódóan korántsem egyenletes. A haladás folyamata nem mindig harmonikus. A harmónia visszaállításához pedig csak az a tudós képes hozzájárulni, aki tudatában van a fejlődés ezen kettősségének és ennek számbavétele alapján cselekszik.

Aki a tudomány és a technika területén kutatásra vállalkozik, ezzel jelét adja azon meggyőződésének, hogy a világ nem zűrzavar, káosz, hanem kozmosz, vagyis hogy rend uralkodik benne és természeti törvények hatnak, amelyek felfoghatók, gondolkodást tesznek lehetővé és ennél fogva bizonyos affinitást mutatnak a Szellemhez. Einstein nem ok nélkül mondta: “Ami a világon örökké érthetetlen marad, az a tény, hogy érthető." Ez az érthetőség amelyről a tudomány és a technika számtalan látványos felismerése és felfedezése tanúskodik, végeredményben a transzcendens Gondolkodásra utal, melynek jeleit minden teremtmény viseli.

__________________________