NOVOBÁTZKY KÁROLYRA EMLÉKEZÜNK
- születésének 110. évfordulóján

Nagy Károly
ELTE, Elméleti Fizikai Tanszék

Az idő múlásával változik a világ, változik közvetlen környezetünk és vele együtt mi magunk is. Akik tanárként az ifjúság között élünk, megfigyelői vagyunk ennek a folyamatos megújulásnak. Évről-évre újabb és újabb diákok kerülnek a tantermekbe, akiknek megszállottan hirdetjük az örök igéket, a természet törvényeit, amelyeken keresztül próbáljuk megérteni a Világot, és annak dinamikáját, az Univerzum keletkezését és fejlődését. Az idő múlásával a tanári katedra szereplői is cserélődnek, az öregek elmennek, helyükre újak jönnek. A tanárok emlékét tanítványaik még egy darabig magukban hordozzák, de lassan-lassan az is halványul. Ha olyan kiváló tanáregyéniségről van szó, aki a tudományban is tevékenykedett és érdekes felismerés fűződik a nevéhez, akkor a szellemi alkotás az emlékét még meghosszabbítja. Csak az egészen kiváló alkotó tudósok neve marad fenn örökre, vagy legalább is addig, amíg az emberiséget érdekli a tudomány és a kultúra.

Ezek a gondolatok most úgy merültek fel bennem, hogy az utóbbi napokban sokat gondolok egykori tanáromra, mesteremre, Novobátzky Károlyra, akitől nemcsak a fizikát tanultam meg, hanem sok minden mást is, amik segítettek engem eddigi életem során. Novobátzky Károly 110 évvel ezelőtt született. Az ilyen kerek évfordulók adnak alkalmat az emlékezésre. A tanszék munkatársai, amelynek ő huszonkét éven keresztül volt a vezetője, elmentünk sírjához egy koszorúval, és ott a sír mellett néhány percben felidéztük emlékét, megemlítettük fontosabb tudományos eredményeit. A jelenlévő kis csapatnak csak egy része ismerte őt személyesen, mert már több mint huszonhat éve halott, és a tanszék természetes módon felfrissült fiatal kollégákkal. Akkor támadt az a gondolatom, hogy írásban is emlékezzek rá, hogy a fiatalabb fizikus nemzedék is megismerje ki volt Novobátzky Károly.

Ha röviden akarnék válaszolni erre a kérdésre, akkor azt mondanám, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem Elméleti Fizikai Tanszékének volt a vezetője 1945-1967-ig, tagja és majdnem tíz évig alelnöke a Magyar Tudományos Akadémiának. Bennünk, tanítványaiban azonban nem ez a száraz egy mondattal kifejezett kép él. Ő egy tudományos iskola megteremtője volt. Éspedig egy olyan iskolái, amely a tanítványokon keresztül mára az egész magyar elméleti fizikára hatással van.

Ebben a rövid megemlékező írásban megpróbálom felvillantani hosszú példamutató életútjának fontosabb állomásait és munkásságának maradandó eredményeit. Tevékenységét akkor tudjuk reálisan értékelni, ha áttekintjük a kor fizikáját, amibe született, és azt a hatásában is lenyűgöző fejlődést, amit a fizika az ő életében megtett.

A fizika a múlt század végén a teljes betetőzés látszatát keltette. A Newton-féle mechanika kétszázéves épülete gránitalapokon nyugodott, és úgy tűnt, hogy a testek mozgásának leírását a tapasztalattal megerősítve tökéletesen megadja; nincs szükség kiigazításra. Bár egyeduralmát a Maxwell-féle elektrodinamika megtörte, de csorbát nem ejtett rajta. A világképre gyakorolt hatása egészen a századfordulóig töretlen maradt. Ebben a vonatkozásban elég arra utalni, hogy Maxwell, aki az elektromágneses tér dinamikáját és annak alaptörvényeit felfedezte, a tér állapotának véges sebességgel történő terjedését mechanikai analógia alapján, valamilyen rugalmas sajátságú közeg közvetítésével tudta csak elképzelni. Az elmélet által megjósolt elektromágneses hullámok létezésének Heinrich Hertz által történt kísérleti kimutatása a Maxwell-féle térelméletet teljes jogú fizikai elméletté tette, amely számos tapasztalattal megerősítve ugyanolyan rangot vívott ki magának, mint a Newton-féle mechanika. A tekintélyes európai egyetemeken a század végén már ennek alapján tanították az elektromágnességet és az optikát.

Ismerték az energia megmaradásának általános tételét, és a hőjelenségekkel kapcsolatos fizikai folyamatok elmélete, a fenomenológiai termodinamika is lényegében készen volt. Utóbbinak a hőmérsékleti sugárzásra történő alkalmazása volt az egyik aktuális kutatási terület. Érdemes megemlíteni, hogy Planck is termodinamikai kutatásai során jutott el a hőmérsékleti sugárzás problematikájához.

A fenomenológiai elméletek mellett az anyag szerkezetére vonatkozó vizsgálatok - különösen Boltzmann munkássága nyomán - kezdtek tért hódítani, és ezek eredményeként az atomok és molekulák létezése a hipotézisből realitássá kezdett válni. Az atomhipotézisre alapozott kinetikus gázelmélet, és az általánosabb érvényű statisztikus mechanika egyrészt más oldalról erősítette meg a termodinamika tételeit, másrészt a valószínűség fogalmának bevezetésével pontosabban jellemezte a folyamatok irányát, és ezzel a második főtételnek szemléletesebb értelmet adott. Ezek az eredmények azonban a klasszikus fizika fogalomvilágán belül maradtak, azt tették gazdagabbá és még teljesebbé. Az a néhány probléma, amely még megmagyarázhatatlan volt, egyáltalán nem tűnt olyannak, mintha a fizikai világkép új forradalmának csíráit hordoznák magukban.

Hazánkban Jedlik nyugalomba vonulása után 1879-től Eötvös Loránd a kísérleti fizika professzora a budapesti egyetemen. Ő Kirchhoff és Neumann tanítványaként mind az elméleti, mind a kísérleti módszerekben járatos volt és a kor magas tudományos színvonalát képviselte. Az egyetemi oktatást a nyugati egyetemeken látott szintre emelte a budapesti egyetemen.

Ebben a korban született Novobátzky Károly 1884. március 3-án Temesváron. Középiskolai tanulmányait szülővárosa reáliskolájában végezte kitűnő tanárok irányításával. Majd tanulmányait a budapesti egyetem matematika-fizika szakán folytatta. A kísérleti fizikát Eötvös Lorándtól hallgatta. Eötvöst tekintette tanítómesterének, és vallotta, hogy neki köszönheti a bepillantást a tudományos mélységekbe. A matematikát is nagyszerű tanároktól, a magyar matematikai iskola nagy mestereitől, Kürschák Józseftől, Kőnig Gyulától és Beke Manótól tanulta. Az elméleti fizikával már nem volt ilyen szerencsés. Ennek Frőhlich Izidor volt a tanára, aki ugyancsak Kirchhoff tanítványaként az elektromosság egyes kérdéseivel, és főként fénytani problémákkal foglalkozott, de nem a Maxwell-féle elektromágneses térelmélet alapján. Tudományos szemlélete túlságosan konzervatív volt, gyanakodva fogadta az új eszméket. Jellemző rá, hogy a világ tudományos közvéleménye már rég elfogadta a relativitás- és a kvantumelméletet, de az ő előadásain még a Maxwell-féle elektrodinamika sem került szóba. Mintegy fél évszázados tanári működése alatt az elméleti fizika oktatása nagyon elmaradt a kor színvonalától.

Novobátzky Károly egyetemi tanulmányait az Eötvös József kollégium tagjaként végezte. Ennek tudományos szelleme egész életét meghatározó hatással volt rá. Idézzük fel erre vonatkozó nyilatkozatát, amelyet 80. születésnapján adott. “Még ma is szerencsémnek tartom, hogy egyetemi tanulmányaimat a volt Eötvös József kollégium növendékeként végezhettem. Még fülemben cseng Bartoniek Géza, akkori igazgatónak feledhetetlen szózata: Mindenki, aki ezt a küszöböt átlépi, vegye tudomásul, hogy élethossziglani frigyet kötött a tudománnyal. Szentségtörésnek számított, ha valaki lazább felfogással nem tekintette életcéljának a tudomány művelését. "

Novobátzky Károly hű maradt a kollégium szelleméhez, egész életét a tudománynak és az ifjúság tanításának szentelte. Utóbbit tekintette legfontosabb feladatának.

Az 1906-ban megszerzett tanári diplomával a zsebében előbb vidéken, majd Budapest egyik gimnáziumában (a Kölcsey-gimnáziumban) tanított majdnem negyven évig. A középiskolai tanári munkája mellett szabad idejében először pótolta mindazt, amit az egyetemi elméleti fizikai előadások elmulasztottak. Megismerte az elektromágneses tér Maxwell-féle elméletét, és ezzel új távlatok nyíltak meg előtte az alkotó tudományos gondolkodás terén. Egyik korai dolgozata Frőhlich Izidor fénytani kutatásaihoz kapcsolódott. A fényelhajlás elméletével kezdett foglalkozni, de túllépett volt tanára korlátain, mert a fényt a Maxwell-egyenletekkel leírható elektromágneses hullámnak tekintette. Jellemző tudományos éleslátására, hogy olyan kiváló fizikus munkájában is észrevette a gyenge pontot, mint Kirchhoff, aki a fényelhajlás elméleti leírására egy a tapasztalattal jól egyező képletet adott, az úgynevezett Kirchhoff-integrál alakjában. Ez megadja az elektromos térerősség bármelyik komponensét a fényelhajlást okozó nyílás utáni térrész egyes pontjaiban. A Kirchhoff-integrál kiértékelése közelítő feltevésekkel lehetséges. Novobátzky azt vette észre, hogy ezek a feltevések ellentmondásban vannak az egyik Maxwell-egyenlettel, nevezetesen a divE = 0-val. Másrészt, a Kirchhoff-féle tárgyalásmód nem teszi lehetővé az elhajlított fény polarizációs állapotának a meghatározását. A Marmell-egyenletekre alapozott következetes gondolatmenettel a fényelhajlásnak olyan elméleti tárgyalását adta meg, amely kiküszöböli az említett ellentmondást, szemléletes és a polarizációs állapotokat is leírja.

Közben még egyetemi hallgató korában elindult a fizika huszadik századi forradalma, amely a kvantum- és a relativitáselmélettel a klasszikus fizika fogalomrendszerét egy teljesen újjal cserélte fel. A fizikának ez a dicső korszaka a huszadik század hajnalán Planck híres kvantumhipotézisével kezdődött. A hőmérsékleti sugárzás energiasűrűségének frekvencia szerinti eloszlását Plancknak azzal a merész feltevéssel sikerült a tapasztalattal egybehangzóan megmagyaráznia, hogy az oszcillátor energiája nem folytonos, hanem hv adagok egészszámú többszöröse (h a Planck-állandót, v a rezgés frekvenciáját jelenti). A fizikai mennyiségek folytonosságáról vallott kép máról holnapra rombadőlt. Itt nem a régi fogalmak érvényességének kiterjesztéséről vagy általánosításáról van szó, hanem a régiek teljes revíziójáról. Még fel sem ocsúdtak a fizikusok a nagy megrázkódtatástól, amikor öt évvel később a relativitáselmélet még alapvetőbb fogalmak, a tér és az idő abszolút voltának a trónfosztását hirdette meg. Ezek a kinyilatkoztatás erejével ható új gondolatok még a legnagyobb fizikusokban is nagy ellenállást vagy legalábbis kétkedést váltottak ki. Csak miután a tapasztalat megerősítette az új eszmék következményeit, rezignáltan vették tudomásul, hogy a fizikában valami egészen új kezdődött el.

Talán érzékelni lehet ebből a halvány felvillantásból is a kor hangulatát, és elhihetővé válik az a nézetem, hogy nagy ajándéka a sorsnak, ha valaki ebben az új világot formáló nagyszerű színjátékban részt vehetett, még ha néhány mondatos szereppel is.

A középiskolai tanár Novobátzky Károlyra - az ő elmondása szerint - a kinyilatkoztatás erejével hatottak az új gondolatok. Tudományos éleslátására jellemző, hogy a nemzetközi kapcsolatoktól elszigetelt középiskolai magányában felismerte azoknak az óriási jelentőségét. Nagy lelkesedéssel fogott hozzá a relativitás elméletének gondos tanulmányozásához.

Különösen az általános relativitáselmélet, mint a gravitáció modern elmélete vonzotta érdeklődését, Eszerint a testekre nem hat semmilyen mechanikai erő, azok tehetetlenségi mozgást végeznek az anyag által meghatározott görbült téridőben.

A gravitáció geometriai elmélete messzire mutató távlatokat nyitott Einstein további tudományos tevékenysége számára. Évtizedeken keresztül vallotta, hogy a gravitáció nem foglalhat el olyan különleges helyet a fizikában, mint amilyent az általános relativitáselmélete mutat. Szinte megrögzötten fáradozott azon, hogy az elektromágnesességet is, a gravitációhoz hasonlóan, geometriai alapon magyarázza. Ez a lelkesítő program a húszas évektől kezdve Einstein hatására olyan nagy fizikusokat és matematikusokat is magával ragadott, mint Schrödinger és Weyl. Az elméleti kutatások e folyamába kapcsolódott be Novobátzky Károly. 1929-től kezdve hat dolgozata jelent meg e témakörben. Ezekben az affin térelmélet, valamint a projektív nem-euklideszi geometria felhasználásával próbálkozott olyan egységes térelmélet kidolgozásán, amely a gravitációhoz hasonlóan az elektromágnesességet is geometriai alapon értelmezi. Amint a harmincas évektől kezdve felfedezték a különféle mezonokat és az elemi részek egész seregét, amelyek a kvantum térelméletben egy-egy fizikai tér kvantumaiként jelennek meg, világossá vált előtte, hogy a geometrizálási program nem szorítkozhat tovább az elektromágnességre, hanem annak ki kell terjednie valamennyi fizikai térre. Még, ha reális lett volna is a célkitűzés, annak keresztülvitele beláthatatlan nehézségekbe ütközött. Csak az utóbbi két évtized kutatásai mutatták meg, hogy a különféle fizikai terek egységes elméletbe foglalása más úton remélhető. Novobátzky az említett nehézségek hatására belátta, hogy a geometriai alapokon való értelmezést célul tűző kutatások zsákutcába vezetnek, és felhagyott az ilyen vizsgálatokkal. De a relativitáselmélettel - az ő szavait idézve - életfogytiglanig tartó frigyet kötött. Mindenképpen meg kell emlékeznünk két szép tudományos eredményéről, amelyek ugyan az elektromágneses tér dinamikájának a mélyebb megértését teszik lehetővé, de a felvetett problémák megoldásának a kulcsát a relativitáselméletnek a felhasználásával találta meg.

Az egyik probléma a szigetelőkben töltések és áramok által keltett elektromágneses tér energiájának és impulzusának a meghatározása. A probléma még a század elején vetődött fel. Az energiára és az impulzusra vonatkozó általános megmaradási tételek azt mutatják, hogy az elektromágneses térnek van energiája és impulzusa. Sőt, vákuumban egyértelműen kiadódnak a térenergia és a térimpulzus kifejezései is. Szigetelőben már nem ilyen egyszerű a helyzet, mert a megmaradási tétel levezetésénél követett gondolatmenet a térimpulzus sűrűségét nem határozza meg egyértelműen. Ebből kifolyólag az irodalomban az energia- és impulzussűrűséget magába foglaló energia-impulzus-tenzorra több lehetséges kifejezés is szerepelt. Különösen kettő, az Abrahamtól, illetve Minkowskitól származó váltott ki nagyobb érdeklődést, és szakmai vitát. Ez a kérdés több, mint negyven éven keresztül képezte vita tárgyát, amelyben a relativitáselmélet olyan kiválóságai is résztvettek többek között, mint Einstein, Laue és Moller. Novobátzky Károly a negyvenes évek végén szólt hozzá a kérdéshez rendkívül világos és egyszerű okfejtéssel. Gondolatmenete a következő. A szigetelőben uralkodó elektromágneses tér alapegyenletei egy variációs elv Euler-Lagrange-egyenleteiként írhatók fel. Ha a hatásintegrált a g_ik metrikus tenzor szerint variáljuk, akkor egyértelműen megkapjuk a tér T_ik energia-impulzus-tenzorát. Ez a tenzor származtatásánál fogva szimmetrikus, és megegyezik az Abrahamtól származó tenzorral. Negatív divergenciája a szigetelőkre, valamint a benne levő töltésekre és áramokra ható erő sűrűségét adja meg. Az energia-impulzus-tenzornak Novobátzky-féle egyértelmű meghatározása eldöntötte a több évtizeden keresztül tartó vitát, és olyan nagy fizikusokat is, mint a szovjet Nobel-díjas Tamm, korábbi nézetének a megváltoztatására kényszerített. Érdemes megemlíteni, hogy élete alkonyán, amikor visszatekintett a megtett gazdag életútra, ezt a tudományos eredményét tartotta a legértékesebbnek.

A másik dolgozat is az őrá nagyon jellemző kutatási módszert tükrözi. Nevezetesen, a fizikai fogalmak sallangmentes egyértelmű tisztázását. Térjünk vissza egy pillanatra az elektrodinamika Maxwell-féle elméletéhez. Említettük, hogy Maxwell a klasszikus mechanikában gyökerező világkép talaján állva, az elektromágneses tér erőkifejtő hatását az éter rugalmas feszültségeiként értelmezte. Amikor a relativitáselmélettel az éterhipotézis megdőlt, a Maxwell-féle feszültségek eredeti értelmezése minden reális alapot nélkülözött. Úgy tűnt, hogy ilyen nem is létezik. Novobátzky azonban felismerte, hogy a rugalmas feszültségekkel való hasonlatnak mély fizikai oka van. Ugyanis, az elektromágneses tér feszültségtenzora a tér energiájának a gyorsításában nyilvánul meg. Az energia-impulzus-tenzor divergenciájának kifejezéséből kiindulva, levezette a térenergia mozgásegyenletét, amely teljesen olyan alakú, mint a deformálható testek mozgásegyenlete. Nevezetesen, az energiasűrűség és a gyorsulás szorzata a tér energia-impulzus-tenzorából megalkotott új feszültségtenzor divergenciájával egyenlő. Ezzel megmutatta, hogy az áramló energiának a kontinuumok mechanikájához hasonló klasszikus mechanikai mozgásegyenletei vannak. Az energiát gyorsító erőt a téregyenletek határozzák meg. A téregyenletek játszók tehát a prímér szerepet, a mechanikai egyenletek a fizikai elemzés elmélyítését szolgálják.

A relativitáselmélet mellett századunk fizikájának másik nagy elmélete a kvantumelmélet is nagy hatással volt rá. Ismét őt idézem: “Meg vagyok győződve, hogy századunk elméleti fizikájának két legragyogóbb gondolata egyfelől Heisenbergnek az a felismerése, hogy minden fizikai mennyiséghez megfelelő operátor rendelendő, másfelől Einsteinnek az a megállapítása, hogy gravitációs erő a szó mechanikai értelmében nincs, hanem a jelenlévő tömegek által görbített térben a testek tiszta tehetetlenségi mozgást végeznek. "

A kvantumelmélet témaköréből megjelent első tudományos dolgozata a kvantummechanika alapgondolatainak az elektromágneses térre történő kiterjesztéséhez, a kvantumelektrodinamikához kapcsolódik. Ennek kidolgozásánál mindjárt az elején felmerült egy nehézség. Nevezetesen a következő. Az elektromágneses sugárzásnak, a kétféle polarizációs állapotnak megfelelően, két független komponense van. Ugyanakkor az elméletben ennél többel dolgozunk, akár a négyes potenciálokat, vagy a térerősségeket tekintjük térmennyiségeknek. A fölösleges komponensek kiküszöbölésére különféle eljárásokat dolgoztak ki. Legismertebbek azok, amelyek valamilyen mellékfeltételt (Lorentz- vagy Coulomb-mérték) használnak. Novobátzky általában nem kedvelte sem a bonyolult módszereket, sem azokat, amelyek közvetlen fizikai értelemmel nem rendelkező mennyiségeket vagy egyenleteket vesznek figyelembe. Ez a felfogása, párosulva azzal a mély meggyőződésével, hogy az elektromágneses tér dinamikáját leíró alaptörvények átfogó érvényüknél fogva nem szorulhatnak mesterséges fogásokra, vezette olyan tárgyalásmód kidolgozásához, amelyben a téregyenletek maguk kiküszöbölik a fölösleges komponenseket. Ez a dolgozata méltán váltott ki nemzetközi elismerést, hiszen azon a ponton fejlesztette tovább az elméletet, ahol Heisenbergen és Paulin kívül olyan nagyságok hagyták kézjegyüket, mint Fermi és Dirac. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Novobátzky középiskolai tanárként jutott el a kvantumtérelméleti kutatások nemzetközi élvonalába.

A kvantumelmélet első nagy sikereit akkor aratta, amikor az alapegyenleteit konkrét anyagszerkezeti feladatok megoldására alkalmazták. Példaként utalunk a kémiai kötés, a molekulaképződés magyarázatára. Érdekes, hogy Novobátzkyt az ilyen típusú tudományos kérdések kutatása nem vonzotta, pedig az oktatásban az elméletek igen széles alkalmazási körét bemutatta. Az elvi jelentőségű kérdések, valamint az alaptörvényekhez vezető logikai út kritikai analízise érdekelte elsősorban. Jellemző tudományos gondolkodására, hogy csak akkor lépte át egy-egy elmélet korlátait, ha a tapasztalat kényszerítő ereje is ezt igazolta. De ilyen esetben azonnal az új megismerés oldalára állott. Sok kortársával ellentétben, nem volt konzervatív. Nem ragaszkodott a régi fizikai világkép fogalmaihoz, ha azok az új jelenségekkel ellentétben állnak.

Több dolgozatban igen gondos elemzéssel vizsgálta, hogy a klasszikus mechanikából kiindulva, hogyan lehet eljutni a kvantummechanikai mozgástörvényhez, hol van az a határ, ameddig még használhatók a klasszikus fizika fogalmai.

Élete utolsó évtizedében többször visszatért ahhoz a gondolathoz, hogy az energia kvantáltsága nem következik-e a klasszikus fizikából. Más szóval, a Planck-féle kvantumhipotézis törést jelent-e a klasszikus fizikához képest. A tükröződő falakkal bezárt üregben kialakult elektromágneses sugárzás energiáját, majd abból a fajhőt a klasszikus Boltzmann-statisztika alapján meghatározva, megmutatta, hogy a termodinamika harmadik főtétele szükségképpen elvezet az oszcillátor-energia kvantáltságához. Ebből arra a következtetésre jut, hogy nem kell hivatkozni a tapasztalat és a klasszikus fizikai elmélet közötti ellentmondásra, mert a fenomenológiai termodinamika harmadik főtétele kikényszeríti az energiakvantum bevezetését.

Röviden szólnunk kell még Novobátzky kutatási módszeréről. Meg volt győződve, hogy a természet alapigazságai egyszerű alakban mutatkoznak meg. Ezzel magyarázható, hogy nem szerette a bonyolult, szövevényes levezetéseket. Kedvenc kutatási módszere volt a variációs elvek alkalmazása. Heurisztikus erejüknél fogva bennük látta a természettörvények legáltalánosabb megfogalmazásának a módját. A legértékesebb tudományos eredményeit a fizika variációs elveinek alkalmazásával érte el.

Novobátzky Károly tudós arcképének a megrajzolása után, az elmondottak összegezéseként feltehető a kérdés: tudományos alkotását hogyan értékeli az utókor? Nevéhez nem fűződik új természettörvény felfedezése, de tudományos értekezéseiben mindig a megismerés élvonalában álló kérdésekhez szólt hozzá kifinomító, vagy általánosító új felismerésekkel. Eredményei századunk fizikáját teljesebbé tették, és hozzájárultak az új elméletek fogalmi tisztázásához.

Novobátzky Károly munkásságának hazai hatása az elméleti fizikai kutatások fellendítése és kiszélesítése mellett különösen az oktatásban és nevelésben mutatkozott meg. Majdnem negyven évig tanított középiskolában. 1945-től huszonkét éven keresztül vezette az Eötvös Loránd Tudományegyetem Elméleti Fizikai Tanszékét. Hatvankét évi tanári tevékenysége a magyar fiatalok ezreivel ismertette meg a fizikát előbb közép-, majd felsőfokon. Elmúlt hatvanegy éves, amikor Ortvay halála után meghívták az egyetemre az elméleti fizika professzorának. A fiatalokat felülmúló lelkesedéssel és energiával látott hozzá az oktatás tartalmának megreformálásához. Az elméleti fizika oktatását néhány év alatt olyan magas szintre emelte, hogy Európa számos rangos egyeteme megirigyelhette. Előadásaiban a fizika egészen új fejezetei is sorra kerültek. A kvantumelmélettel foglalkozó kétféléves előadásában például részletesen tárgyalta az elektromágneses tér kvantumelméletét. Az előadásokat nemcsak tartalmukban, hanem módszereiben is megújította. Több fejezetnél olyan eredeti tárgyalást adott, amely jó hírű tankönyvekben sem szerepel. Olyan tanáregyéniség volt, aki mindenben követendő példaként áll előttünk. Az elméleti fizikai tantárgyak anyagának kialakítása után azonnal hozzálátott jegyzetek és tankönyvek írásához. Termodinamikából és statisztikus mechanikából írott jegyzetei, továbbá a relativitás elméletéről és az elektrodinamikáról (Neugebauer Tiborral közösen) írott tankönyvei hosszú időn keresztül a leghasznosabb segítői voltak a tanuló ifjúságnak. Külön méltatást érdemel “A relativitás elmélete" című tankönyve. Ez a monográfiának is beillő könyv számos olyan új tételt tartalmaz, amely az ő eredeti alkotása. Példaként megemlítjük a variációs elv és a megmaradási tételek bemutatását.

Novobátzky Károly előadásain a fizika legújabb eredményei is olyan letisztult formában kerültek a hallgatóság elé, mint a legnagyobb mesterek keze nyomán kifinomult klasszikus tételek. Szinte a kinyilatkoztatás erejével hatottak. Sok tanítványa az ő hatására választotta az elméleti fizika alkotó művelését, és a tanítást élethivatásnak. Körülötte rövid idő alatt tudományos iskola alakult ki, amelynek virágzását még életében megérhette. Ezt tekintette egyébként tudományos és oktató-nevelő munkája legszebb eredményének. Mi, akik sorsunk nagy szerencséjének tartjuk, hogy ennek az iskolának tagjai lehettünk, többször feltesszük magunkban a kérdést, hogy mi volt az éltető eleme ennek az iskolának. Erre ő egyszer szerényen úgy válaszolt, hogy az Elméleti Fizikai Intézet termeinek légköre tele van tudományos ambícióval. Az igazság akkor lesz teljes, ha hozzátesszük, hogy ennek a tudományos ambíciónak az ő sugárzó egyénisége volt a forrása.

A tudós tanár Novobátzky Károly élete teljes volt. Minden tudományos problémát, amellyel foglalkozott, megoldott és lezárt. Tudományos iskolát teremtett, és még életében megérte annak virágzását. Az elméleti fizika oktatása az ő szellemi örökségén fejlődik tovább a tudomány újabb eredményeit és a társadalom igényeit figyelembevevő folyamatos megújulásban. A tudományos érdeklődés kiszélesedett, újabb témakörök kerültek a hagyományosan műveltek mellé. A tanszék és a keretén belül működő akadémiai Kutató Csoport nemcsak a magyar fizikában, de a nemzetközi együttműködésben is elismert fontos szerepet tölt be. A munkatársak többsége személyesen nem ismerte Novobátzkyt, ők már a tanítványok tanítványai. Az a tudományos alkotó légkör, aminek hajdanában ő volt a forrása, azonban ma is érződik a tanszéken, és termékenyítően hat mindenkire, aki oda bekerül.