BRUNO PONTECORVO

(Halálának 1 éves évfordulójára)

Kiss Dezső
az Eötvös Társulat elnöke

Egy évvel ezelőtt, 1993. szeptember 24-én, életének 81. évében hunyt el korunk egyik legeredetibben gondolkodó fizikusa, Bruno Pontecorvo, az Eötvös Társulat tiszteletbeli tagja.

Pontecorvo 1913. augusztus 22-én született az olaszországi Pisában. Maria és Massimo Pontecorvo (apjának textilüzlete volt) három fia közül a középső. Bátyja, Guido ma köztiszteletben álló genetikus, öccse, Gillo jól ismert filmrendező.

A középiskola elvégzése után a pisai egyetemen kezdte el tanulmányait, majd bátyja tanácsára Rómába ment, hogy a Fermi-iskolához csatlakozzon. A fiatal Pontecorvo hamar felhívta magára a figyelmet és még diákkorában egymás után jelentek meg tudományos cikkei a neutronfizikáról. 1937-ben Párizsba ment, ahol mesterséges radioaktivitással foglalkozott a Joliot-Curie csoportban az Rádium Intézetben. Az eredetileg rövidre szánt párizsi tartózkodás meghosszabbodótt, mivel közben Olaszországban hatalomra jutott az antiszemitizmus, amely megfosztotta Pontecorvót római állásától. Párizsban lassú neutronokkal és magizomériával foglalkozott. 1940 júniusában biciklin (!) átmenekült Franciaországból Spanyolországba, így elkerülte, hogy elfogják.

Ezután 1940-től 1943-ig az USA-ban dolgozott egy olajvállalatnál, ahol neutronkarottázst végzett olajkutazás céljából. Később átment Chalk Riverbe (Kanada) és részt vett nehézvíz-moderátorú reaktorok tervezésében. Reaktoros kutatásai közepette felkeltette figyelmét a neutrínó. 1946-ban leírta egy rendkívül eredeti neutrínódetektor alapelvét, amely azon alapult, hogy klór-atommagba befogódó neutrínó radioaktív argont eredményez, mely gáz összegyűjthető. Ezzel megalapozott egy nagy kísérletet, melyet később Davis végzett el, meghatározva a napneutrínók fluxusát. A kapott eredmény értelmezése mind a mai napig várat magára. “Napneutrínó-rejtélynek" nevezik ezt a kérdést, a kísérlet alapján a napneutrínók száma mintegy fele az elméletileg a Napmodell szerint számolt értéknek. A kísérlet alapján képező neutrínó-detektálás rendkívül merész alapgondolata Pontecorvo agyában született meg.

Évekkel később átkerült Harwellbe (Anglia), ahol többek között kimutatta, hogy a müonok bomlásánál az elektron mellett nem keletkezik gammasugárzás. Ez alapvető elvi jelentőségű felismerés volt, azt jelentette, hogy a bomlás során egy elektron és két neutrínó jön létre.

1950-ben Pontecorvo Liverpoolban az egyetemen egy tanszéket fogadott el, utána hirtelen eltűnt. Olaszországban szabadságra ment és nem sokkal később Moszkvában bukkant fel. Mint később elmondta, lehetetlennek érezte, hogy nyugaton dolgozzon abban az esetben, ha kitör a harmadik világháború. Párizsi tartózkodása alatt Pontecorvo kommunistává lett és meggyőződésből úgy érezte, hogy emberi, politikai tisztessége megkívánja: tudását, tehetségét a Szovjetunió szolgálatába kell állítania. A későbbiek során felvette az állampolgárságot és szovjet állampolgárként is halt meg.

A Szovjetunióban kezdettől fogva a dubnai Egyesített Atomkutató Intézetben dolgozott. Részt vett gyenge kölcsönhatások vizsgálatában és felvetette két neutrínó létezésének a gondolatát. Később, mikor ezt a kísérletek már igazolták, felmerült benne az a rendkívül termékeny gondolat, hogy a két neutrínó egymásba átalakulhat és lehetséges az úgynevezett neutrínó-oszcilláció jelensége (amelyet most szeptemberben sikerült kísérletileg kimutatni). Sajnálatos módon a körülmények úgy alakultak, hogy Pontecorvo kitűnő eredeti ötleteit általában nem sikerült saját magának megvalósítania, hanem ezeket másutt, rendszerint más országban valósították meg. De mindenki, aki neutrínófizikával vagy általában részecskefizikával foglalkozik, a neutrínófizika nagy öregjének tartja és elismeri, hogy a neutrínófizikában a legeredetibb gondolatok nagy részének ő a szülőatyja.

Nemcsak kiemelkedő kutató, hanem kitűnő pedagógus is volt, nagy lelkesedéssel az oktatott mind szervezett formában egyetemi előadásokban, mind pedig ettől függetlenül közvetlen munkatársaival. Dubnában nagy gondot fordított a fiatal kutatók nevelésére, a rá jellemző a szabad fizikusi szellemben. Bruno mind elméletben, mind kísérletben nagy volt és így az elméletiek és kísérletiek egész generációját tudta felnevelni.

Különlegesen kiemelkedő tudományos teljesítménye széles nemzetközi elismerést vívott ki: Állami- és Lenin díjjal tüntették ki többször is, 1964-től a Szovjetunió Tudományos Akadémiának rendes tagja, az olasz Lincei Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta, ugyancsak tiszteleti doktora az Eötvös Egyetemnek. Megkapta a Ferrari Egyetem tiszteletbeli doktorának a címét is. Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat 1975-ben tiszteletbeli tagjává választotta.

Egész életében szerény, elbűvölő ember maradt, aki mindig kész volt segíteni barátainak és tanítványainak. Élete utolsó éveiben sokat utazott és majdnem minden alkalommal felkereste szülőföldjét, Olaszországot, ahol családjának megmaradt tagjai ma is élnek. Aki személyesen ismerte Bruno Makszimovicsot, az tudja, hogy egyéniségének egyik legfontosabb vonása volt a jóakarat, az emberek iránti figyelem, a tudomány szeretete, a tiszta, éles kritikai érzék, szerénység és rendkívül mély érdeklődés. Minden iránt felelősséget érzett, ami bárhol, bármikor történt a világon. Fiatalabb korában foglalkozott a sporttal is: rendkívül szerette az életet teljes spektrumában, intenzíven megélni.

Kivételesen közvetlen ember volt, aki könnyen értett szót bárkivel, és aki mindenféle tartózkodás nélkül tudott különböző témákról elbeszélgetni. A vele való kapcsolattartás rendkívül könnyű és egyszerű volt, s beszélgetni vele igazi élményt jelentett mindenki számára.

Sajnálatos módon életének utolsó éveit megnehezítette súlyos betegségi, a Parkinson-kór. Szelleme azonban az utolsó pillanatig teljesen ép, friss és ötletgazdag maradt. A betegséggel járó fizikai nehézségeket is meglelepő könnyedséggel viselte el: egy évvel halála előtt Dubnában még reszkető kézzel ugyan, de biciklire ült és úgy közlekedett a városban.

Pontecorvónak bonyolult, érdekes és szép sors jutott osztályrészül.