VILÁGVÉGE? - VILÁGBÉKE?

Öveges József
Kossuth-díjas

"Az emberi nemnek nem szabad
kipusztulnia erről a bolygóról. "
(Stettinius)

Japánra lehullott az első atombomba, közölték nagy betűkkel az újságok. A hír váratlanul jött. A bomba Hiroshimában robbant 1945. augusztus 5-én. A város eltűnt a föld színéről. A halottak száma 90000, súlyosan sebesült 70000. A második bomba három nappal később Nagasaki felett robbant. Eredmény: 306500 halott. Egy harmadik, az első kettőnél is hatalmasabb bomba, a "Big Boy" készen állott. A szövetségesek felszólították Japánt, hogy vizsgálja meg a bombák hatását és lássa be, hogy az ellenállás céltalan, hacsak azt nem akarja, hogy hasonló pusztulás érje a többi városokat is. Japán belátta és 14-én feltétel nélkül megadta magát. A "Big Boy" alkalmazására már nem került sor.

1944-45 telén a legmegrázóbb élményeken mentünk át. Pincékbe, lyukakba bújtunk, fal mellé lapultunk, miközben hullottak ránk a bombák. Hónapokig hajszálon függött az életünk. Nagy eseménynek kellett lennie annak, ami még ezek után is megdöbbentett bennünket. Az atombomba ez volt. Annyira váratlan, annyira rettenetes és megrázó, hogy még a szakemberek is kételkedéssel fogadták a hírét. Tudtuk, hogy van irtózatos erejű atomenergia, de hogy alkalmazása ilyen rövid idő alatt bekövetkezzék, az álomnak is szép, vagy talán szörnyű volt. Ezt a gyors eredményt a háborúnak köszönhettük. Hiszen egyedül Amerikában 136000 ember dolgozott az atombombán. Pénz nem játszott szerepet. Az atombombagyártás katonai vezetőjének R. Groves-nak akkora hatalma volt, mint még egyetlen embernek sem Amerika történetében. Minden rendelkezésre állott: ember, anyag korlátlan méretekben. A világ 400 vezető tudósa irányította a munkát és tízmilliárd békepengőnyi összeget fordítottak a kísérletekre, berendezésekre, gyárak építésére. Ezen a pénzen össze lehetne vásárolni Magyarország minden földjét.

Őrült iramú kutatómunka folyt Németországban is. Hiszen az atombomba működésének alapjául szolgáló uránmaghasadást itt fedezték fel. Felfedezője Hahn volt, a berlini Kaiser Wilhelm kutatóintézet vegyészeti igazgatója. 1939. óta ezt a felfedezést lázasan iparkodtak atombomba gyártására felhasználni. A Berlin melletti Oranienburgban volt a kutatók főfészke. Ezt a laboratóriumot 1945 februárjában elsöpörték az angol bombák. De különben sem értek volna el eredményt, mert még ekkor is csak a kísérletezés szakában voltak és azt hitték, hogy a szövetségesek még messzebb vannak a megoldástól. A vezető német tudósok véleménye az volt, hogy az atomfegyverek száz évnyi távolságban vannak, - ettől függetlenül az általuk követett módszer nem is vezethetett eredményre. Az amerikaiak már az induláskor nagy előnyben voltak. Ha csak egyhónapos lett volna is ez az előny (pedig nagyobb volt), elegendő lett volna a döntéshez.

Az első két atombomba robbanása után alig volt újság, alig volt rádióleadás, amelyben elő ne fordult volna az atombomba. Nemcsak a közönség érdeklődésének, hanem a politikának is középpontjába került. Csakhamar megtudtuk, hogy mielőtt Japánban alkalmazták volna, előbb kipróbálták az új-mexikói sivatagban, meghívott szakértők jelenlétében. Egy 30 méter magas acéltorony tetején július 16-án robbant ez a kísérleti bomba, a fényképezőgépek és a mozifelvevőgépek 10 kilométertől 100 kilométer távolságig. A robbanás helyétől 80 kilométernyire álló megfigyelő azt írja, hogy a robbanáskor a fél látóhatárnyi szélességben nem egy, hanem egy tucat naphoz hasonló fényesség villant fel. Egy másik, aki csak 10 kilométernyire állott, belevakult, amikor belenézett a fényességbe. A felvillanást azonnali vörös lángfal követte. A szörnyű, sokszínű tűzfelhő 13 kilométer magasra szökött és átvillogtak rajta az utórobbanások villámfényei. A kézigránát nagyságú bombatöltés 800 méter átmérőjű krátert vágott. A kráter oldalát és peremét üvegszerű anyag fedte: a keletkezett hő akkora volt, hogy megolvasztotta a kvarchomokot. A robbanás helyétől 9 km távolságban két embert földre sújtott a légnyomás.

A japáni robbanás helyétől 6 km távolságban kigyulladtak az erdők. A bombát dobó gép egyik pilótája vigyázatlanságból levette védőszemüvegét. Bár háttal volt a robbanásnak, fénye megvakította. Később látását visszanyerte, de nem teljesen. Ezeknek az első bombáknak a hatása 20000-szer akkora volt, mint a szokásos bombatöltésé. De csakhamar jött az újabb hír, hogy még pusztítóbb bombát találtak fel, amihez képest az első két bomba csak gyermekjáték. Megtiltották a bombagyártás alapanyagának, az urántartalmú érceknek kivitelét az USA-ból. A többi állam is hasonló tilalmat adott ki.

A romhalmazzá változott és koldusszegény Európát az 1945. év második felében ez a kérdés érdekelte: mikor lesz a békekötés? Mert hiszen csak ezután indulhat meg a gazdasági élet, csak ezután lehet remény kiemelkedni a nyomorból és nélkülözésből. - Majd ősszel, suttogták az emberek.

Az ősszel valóban összeült a külügyminiszterek konferenciája, hogy előkészítse a békeértekezletet. A tárgyalások titkosak voltak. De már néhány nap múlva áthidalhatatlan nehézségek merültek fel. Az értekezlet dolgavégezetlenül szétoszlott. Azt emlegették, hogy az ellentétek igazi oka az atombomba kérdése volt. Amerika nem akarta elárulni a gyártás titkát, hanem az atombombával összefüggő kérdéseket az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának ellenőrzése alá kívánta rendelni. A Tanácsra akarják ruházni az alkalmazás jogát is - ha szükség lenne rá. Amerika folytatja a bomba gyártását és más rettenetes erejű atomfegyverek készítését. Ma már úgy látszik, hogy a világ nemzetei belenyugodtak abba hogy Amerika nem közli a gyártási titkokat és nem adja ki kezéből az atombombát, hanem készenlétben tartja azt a világ békéjének megőrzésére.

A vezető államférfiak, az atombombát gyártó tudósok és egyéb hivatott emberek azóta is számtalanszor hangoztatták azt, hogy ha nem sikerül megtalálni a nemzetek együttműködéséhez vezető utat és ha nem tudják egy nemzetközi szervezettel kiküszöbölni a háborút az emberiség életéből, akkor ütött az emberiség és a kultúra végórája. Egy újabb háborúban minden megsemmisül.

Az atombombagyártók kijelentették, hogy bármelyik nemzet, ha komolyan hozzáfog a kutatáshoz, 5-10 év alatt feltétlenül abban a helyzetben lesz, hogy atombombát gyárthat. Nemzetközi ellenőrzés vagy megegyezés mit sem ér, mert szétszórt telepeken vagy földalatti műhelyekben gyártható az atombomba és ki lehet játszani minden ellenőrzést. - "Az a javaslat, hogy nemzetközi ellenőrzéssel akadályozzuk meg az atombomba-háborút - reménytelen. Az ellenőrzés minden üzemben egy ellenőrt kívánna, ezt az ellenőrt aztán egy másodiknak kellene ellenőriznie, hogy vajon még a mi emberünk-e." (R. Groves, a bombagyártás vezetője.). - Nem számít az, hogy szegény vagy gazdag nemzetről van-e szó, mert a szükséges összeget a szegényebb nemzetek is előteremthetik. Nem számít az sem, hogy 500 vagy 500000 bombája van-e az illető nemzetnek. Csak egy a fontos: ki dobja le először azt az 500 bombát. Az atomháborúban az nyer, aki minden figyelmeztetés nélkül, váratlanul, aljasan támad. Egyetlen óra alatt eléri a döntést, mert ez elegendő idő az ország lakossága ötödrészének kiirtására, a városok és háborús fontosságú telepek, közlekedési hálózat tönkretételére.

Most pedig a los-alamosi atombombagyár egyik magfizikusának beszámolója alapján kivonatosan közöljük azt, hogy mit tud az atombomba.

Az atombomba tökéletes fegyver. Olyan gyorsan és tökéletesen seper el nagy területeket, hogy a védelem reménytelen. A tűzoltók és szereik elpusztultak. Ki olt tüzet? Az orvosok halottak, a kórházak romok. Ki kezeli a negyedmillió sebesültet?

Amikor a bomba a város közepén felrobbant, úgy látszott, mintha a robbanás helyén egy új nap született volna. Hatszáz méter átmérőjű tűzgömb keletkezett, az izzó tömeg közepén a hőmérséklet 3 millió fok lehetett. Az izzó levegő kitágult és iszonyú erővel taszította szét a város feletti levegőmennyiséget. Ez a mozgásba lendített levegő mint 1000-2000 kilométer sebességű szörnyű szél zúgott el a robbanás területe felett és megsemmisített minden építményt. (A pusztító orkánok sebessége csak 120-200 km óránként!)

Az okozott kárt nehéz elképzelni. Minden irányban két kilométer távolságban minden épület elpusztult. A vasbeton épületek falai megmaradtak, mert ezek igen erős épületek. De hasznavehetetlenek. Voltam bennük. A közfalak kidőltek, a tetők elrepültek, a bútorzat összetörött, a súlyos gépek fejtetőn állottak. A téglaépületeket és az acélvázas épületeket elsepri a léghullám.

1 km körzetben házanként egy vagy két ember elkerülte a halált, amit a robbanás vagy a hőség okozott. Valami rájuk hulló tárgy fedezte őket a hőség elől. Aránylag sértetlenül másztak elő a romok alól. De nemsokára ők is meghaltak. A robbanáskor keletkező radioaktív sugárzás hatása öli meg őket, mint ahogyan a röntgensugárzás is megöli a készülék kezelőjét, ha nem védi magát ólomlemezekkel a sugárzás ellen. Az atombomba sugárzása elől nem védenek meg a házfalak. A sugárzás megtámadja a vér egész működését. A vér a sértetlen bőrön át is szivárog és megtölti a test belső üregeit. A fehérvérsejtek eltűnnek és a beteg két-három hétre a robbanás után meghal.

A nagyszámú eset közül csak azt a hat japán katonát említjük, akik a hiroshimai atombomba robbanáskor egy kis domb háta mögött ültek egy padon, háttal a robbanás felé. A bomba másfél kilométer távolságban robbant tőlük. A dombocska árnyékoló hatásának köszönhették, hogy sem a légnyomás, sem a lánghullám nem ölte meg őket. Sértetlenek maradtak. De a következő két nap alatt a hat közül öten meghaltak. Valószínű, hogy a mindenen áthatoló radioaktív sugárzás ölte meg őket. Ez ellen még a domb sem nyújtott védelmet.

Ezeken az áldozatokon sem vérátömlesztés, sem egyéb orvosi kezelés nem segít. A boncolás ugyanazokat az elváltozásokat állapítja meg, mint amilyen elváltozásokat a rádium, vagy a röntgensugárzás okoz.

Sokezer, talán sokszázezer évvel ezelőtt is látták már az emberek, hogy a forrásban levő víz gőze felemelgeti a fazékra helyezett fedőt: a forró vízgőz munkát tud végezni és mégis alig kétszáz évvel ezelőtt találták csak meg a módját annak, hogy hogyan lehet a forró vízgőz energiáját a gőzgépben munkává alakítani. (Watt, 1777.) Bárki előtt teljesen világos az, hogy miként tolja maga előtt a hengerben a forró vízgőz a dugattyút és a dugattyú hogyan hozza mozgásba a kereket. De ha valaki megbízást kapna, hogy minden minta nélkül építsen egy hasznavehető gőzmozdonyt, akkor ugyancsak zavarban lenne, hogy hogyan is fogjon hozzá a dologhoz. Milyen üzemeket szervezzen meg, milyen gépeket szerkesszen az alkotórészek előállításához, hogyan tanítson be munkásokat, honnan szerezzen be anyagokat, hogyan vizsgálja meg őket, hogyan végezze a próbákat és így tovább. És ha 5-10 évi munka után csakugyan kikerülnének ebből a vállalkozásból az első használható mozdonyok, - amelyeket a legutolsó csavarig úgyszólván a semmiből kellett az illetőnek megalkotni - ez egyenesen csodálatos teljesítmény lenne. Pedig a mozdony működésének alapjául szolgáló tények egy elemista előtt is ismeretesek.

Hasonló az eset az atombombával is. Csakhogy amíg a gőzgép esetében jól látható és fogható dolgokról van szó, addig az atombombában az atomvilág jelenségei szerepelnek. Már pedig az atom olyan parányi valami, hogy még a 100000-szeresen nagyító elektron-mikroszkóppal is láthatatlan. Az atomnak a magja pedig még az atomnál is milliószor kisebb.

Mindaz, amit a tudomány megállapított a háború előtt az atomokról, megtalálható a tudományos irodalomban. Bárki elolvashatja. Az atombomba gyártását irányító amerikai fizikusok is hangoztatják, hogy az atombomba alapjául szolgál az a tény is, hogy a gőz nyomja a dugattyút. Ezért minden nemzet és minden ember előtt nyitva áll az a lehetőség, hogy a tudományos ismeretek birtokában kísérletezni kezdjen, gyártási eljárásokat próbáljon ki és szerencsés esetben atombombát gyárthasson. Ebben az értelemben tehát az atombombának titka nincsen.

Azért mégis van valami, amit az atombomba titkának nevezhetünk. Ennek a titoknak a kérdése erősen foglalkoztatja a világ közvéleményét. Attlee angol miniszterelnök novemberben világosan kifejtette értelmét. Kijelentette az alsóházban, hogy a titok feltárása akkor történnék csak meg, ha külföldi tudósokat hívnának meg az amerikai bombagyártó üzemekbe és ott begyakorolnák őket a gyártási eljárásokba.

Az atombomba gyártása olyan különleges eljárásokat, olyan finom és kizárólag erre a célra készült eszközöket követel, hogy a fő nehézséget nem az elméleti ismeretek kérdése jelenti, hanem a gyakorlati kivitel.

A bomba gyakorlati előállításához megkívánt ipari feltételek ez idő szerint csak Amerikában vannak meg. Érdekes meghallgatni F.R. Creedon vallomását. Ő a vezérigazgatója a Stone & Webster műveknek, ahol 30000 alkalmazott egyedül az atombombagyártáshoz szükséges mágneses berendezéseket készíti. A szenátus bizottsága előtt arról nyilatkozott, hogy milyen nehézségekkel találkoznának az idegen nemzetek, ha atombombát akarnának gyártani.

Millikin szenátor: Az atombombagyártásban főleg kereskedelmi árukat használnak-e, vagy pedig különlegesen erre a célra tervezett és készített cikkeket?

Creedon: Az utóbbi eset áll fenn.

Millikin szenátor: Van-e manapság olyan ország a világon, amely ismeri az eljárások mikéntjét, és van-e olyan ipar valahol, amely meg tudná azt valósítani?

Creedon: Nem gondolom, hogy a világon bárhol épülhetne ilyen gyár az óriási amerikai iparvállalatok segítsége nélkül. Még Anglia és Kanada sem tudná ezt megtenni.

Austin szenátor: Tegyük fel, hogy Amerika újra a legelején kezdené az atombombagyártást. Minden erőforrása felhasználásával, békeidőben, mennyi idő alatt tudná a gyártást megszervezni?

Creedon: Körülbelül négy év alatt.

Tydings szenátor: Ha a külföld ilyen gyár berendezésével bízná meg önöket és rendelkezésükre bocsátaná a szükséges tudósokat és anyagi eszközöket, mennyi idő alatt készülnének el vele?

Creedon: Talán nyolc év alatt.

1945 őszén megszűnt hazánkban a már úgyis a legszűkebb keretek közé szorított távolsági vasúti személyforgalom: nem volt szén a mozdonyok fűtésére. Egész városrészekben kapcsolták ki a villanyáramot, néha még villamosközlekedés sem volt a szénhiány miatt. 1945 telén jéghideg kórházakban sírtak a betegek, fűtetlen otthonokban dideregtek a gyermekek, a munkahelyeken hidegtől gémberedett ujjakkal próbáltak dolgozni az alkalmazottak: nincsen tüzelőszer. Üres kosarakkal térnek vissza éhező családjukhoz az anyák: nincs élelem, nincs burgonya, mert nincs fűtött mozdony, ami azt a keveset is felszállítsa vidékről, ami ott talán még található. Nem lehetett fűrészt, fejszét, ásót, kapát kapni, nincs. Nincs, mert nem volt szén, nem volt energia a munkagépek, a termelési eszközök üzemben tartására. Állottak a gyárak, az ipartelepek, a bányák.

Ma még ott van a szén, a nyersolaj, a földgáz a föld mélyében, ha az éhezéstől elgyengült és ruhátlanságtól akadályozott munkások nem tudják is a szükséges mennyiségben kitermelni, de mi lesz 50-100 év múlva, amikor már elfogy a világ szénkészlete? Ezt a szénnélküli világot tapasztalataink alapján jól el tudjuk képzelni. Pedig komolyan számíthatunk arra, hogy a közeljövőben már nem áll a tüzelőszerek energiája közel sem elegendő mennyiségben rendelkezésre.

A tudomány merész álma az volt, hogy talán sikerül a kifogyófélben levő tüzelőszer-készleteket az atomenergiával helyettesíteni. Íme, ez az álom hirtelen megvalósult, ha először csak halált és borzalmat hozott is a földre. De közöttünk van ez az isteni ajándék. A mienk és csak tőlünk függ, hogy szolgálatunkba fogjuk és megváltoztassuk vele a világ képét. Csak rajtunk múlik, hogy felhasználásával az éhségből, a nélkülözésből, az emberhez méltatlan állati munkából, a nyomorból, a 40 %-os csecsemőhalandóságból a jólét és az emberi boldogság napsugaras magaslataiba emelkedhessünk.

_______________________