SZILÁRD LEÓ: FIZIKUS ÉS BÉKECSINÁLÓ

William Lanouette
Washington D.C., USA

Az USA kormánya szupertitkos tervének, a II. Világháború alatt az atombomba készítésére és tervezésére létrehozott Manhattan-tervnek a folklórjához tartozik, hogy a benne résztvevő magyar származású tudósok oly kiváló emberek voltak és olyan különleges idegen nyelvet beszéltek, hogy csak marslakók lehettek. Nobel-díjasok, így Enrico Fermi és Francis Crick is ezt mondták, tehát igaznak kell lennie.

A marslakó idegenek másik furcsa tulajdonsága volt ami Szilárd Leó (1898-1964) esetében okmányokkal is igazolható -, hogy olyan naivan képzelték el az amerikai kormány működését, hogy szüntelenül próbálkoztak írni az USA elnökének, illetve beszélni vele. Marslakó lévén, Szilárd sem tudta elhinni, mennyire lehetetlen, hogy valaki egyszerre legyen tudós és államférfi - ezért szüntelenül megpróbálkozott vele - és gyakran sikerült is neki.

1945. június 17-én chicagói egyetemi dolgozószobájában Szilárd Leó egy kilenc lapból álló petíciót nyalábolt fel és tett egy közönséges borítékba, amelyet lendületes mozdulattal megcímzett: "Az Egyesült Államok Elnökének." Egy nappal azelőtt az új-mexikói sivatagban sikeresen próbálták ki az első atombombát. A petícióban Szilárd és a Manhattan-tervben résztvevő tudóstársainak nagy része kinyilvánította, hogy "erkölcsi felelősséggel tartoznak" azért, hogy hogyan használják fel az általuk készített fegyvert.

A Manhattan-terven dolgozó tudósok közül egyedül Szilárdnak volt olyan tekintélye, hogy vállalhatta ezt a merész lépést. Annak megértéséhez, hogy hogyan keletkezett a Szilárd-féle petíció, és hogy mind ez ideig miért olyan kevéssé ismert ez a dokumentum, annak hátterét kell megvizsgálnunk, hogyan vált az Egyesült Államok a világ első atomhatalmává. Annak a döntésnek a története ugyanis, hogy Amerika atombombát készítsen és alkalmazzon - bizonyos értelemben - Szilárd Leóval kezdődik és végződik.

Szilárd Leó Budapesten született 1898-ban, az 1920-as években Berlinben Albert Einsteinnél és a modern fizika más világnagyságainál tanult. Amikor Hitler átvette a hatalmat 1933-ban, Szilárd elmenekült Németországból. Londonban fogalmazta meg a nukleáris "láncreakció" koncepcióját. A láncreakció ötletét 1934-ben szabadalmaztatta, majd mint katonai titkot a Brit Admiralitásra bízta - attól tartva, hogy a felfedezést a náci tudósok atombomba készítésére használják fel.

1939-ben New Yorkban Szilárd és Enrico Fermi együtt tervezték meg a világ első atomreaktorát. Szilárd később pártfogójának és barátjának, Albert Einsteinnek beszélt a láncreakcióról, és rávette Einsteint, hogy levelet írjon Franklin Roosevelt elnöknek, amelyben felhívja figyelmét az atommagkutatásban elért német eredményekre - ebből született meg később a Manhattan-program.

1942-ben Szilárd és Fermi együtt dolgoztak a Chicagói Egyetem kampuszán lévő titkos "Metallurgiai Laboratóriumban" (a Met Lab-ban). Ugyanazon év decemberében a futballstadion tribünje alatt beindították a világ első nukleáris láncreakcióját. 1943-ban Robert Oppenheimer, Enrico Fermi, Hans Bethe és a marslakó Teller Ede, más fizikusokkal együtt az új-mexikói Los Alamosban létesített másik titkos laboratóriumba költöztek át, hogy megtervezzék és elkészítsék az első atombombát. A Manhattan-terv katonai parancsnoka, Groves tábornok nem szerette Szilárdot, nem bízott benne, ezért őt Chicagóban hagyták. 1945 tavaszán a szövetségesek megindultak Berlin elfoglalására, és a náci Németország veresége lassan, de biztosan valósággá vált. A szövetségeseknek Németországra ledobott gyújtóbombái azt célozták, hogy a minden támadásnál bekövetkezett sok ezer civil lakos halála majd megtöri őket. Japán városokat is bombáztak az amerikai gépek, azonban Japán makacsabb ellenfélnek bizonyult. Márciusban Tokióban egyetlen bombázás 100000 embert ölt meg, de a japán hadsereg még olyan szörnyűségek után is kitartóan védekezett mint amilyenek az Iwo Jima (márciusi), illetve Okinawa sziget (júniusi) védelménél bekövetkeztek.

Ugyanezen év tavaszán Szilárd és néhány tudós munkaidő után vitákat rendeztek az atombomba jövőjéről, mert féltek Amerika és Oroszország között a háború után meginduló fegyverkezési versenytől. A Manhattan-terv merev adminisztratív felépítése miatt a háborús kormányban nem volt olyan szint, amely közvetítő lehetett volna a tudósok és azok között a washingtoni tisztek között, akikre a bomba felhasználásának módjával kapcsolatos végső döntés rá volt bízva. A Kongresszusnak még csak sejtelme sem volt a bombáról.

Tipikus marslakói naivitással és nagy emberi önbizalommal Szilárd világosan látta, hogy "az Elnök az egyetlen ember, akivel érdemes tárgyalni". Szilárd már 1939-ben íratott egy levelet Rooseveltnek, és 1940-ben egy nagyon kevéssé ismert másikat a Fehér Házba, amelyekben kéri, hogy növeljék az atombombához adott kormánytámogatást. 1945-ben Szilárd egy harmadik Einstein-levelet is sugallt, amelyben kérte Rooseveltet, találkozzon vele, és hallgassa meg a háború utáni nukleáris ellenőrzésről kialakított elképzeléseit.

A harmadik levélhez mellékelt emlékeztetőben Szilárd felhívta Roosevelt figyelmét arra, hogy csak két dolog között lehet választani: egyezményt kötni az oroszokkal vagy megpróbálni legyőzni őket a fegyverkezési versenyben. Érdekes, hogy 1945. március 12-én, azon a napon amikor Szilárd elküldte a harmadik Einstein-levelet, az elnök és Henry Stimson hadügyminiszter együtt ebédelt. Áttekintették az atomenergia nemzetközi ellenőrzésének lehetőségeit. Roosevelt elnök azonban egy hónap múlva meghalt, még mielőtt közölte volna döntését, vagy megkapta volna Einstein levelét. Az alelnököt, Harry Truman beiktatták elnöknek, ő azonban újonc volt a hadügy és a nemzetközi politika terén, és még csak két hete volt a Fehér Házban, amikor Stimson és Groves beszámolt neki az atombomba sikeres kipróbálásáról. Szilárdot lesújtotta Roosevelt elnök halála, de nem csüggedt. Kansas City-beli politikai barátok révén megpróbált Truman közelébe kerülni. Május 25-én a Fehér Házban Truman titkára közölte vele, hogy az elnök elintézte, hogy találkozhasson James F. Byrnesszel. Szilárd nem tudta, hogy még a szenátusban együtt töltött évekbő1 Byrnesnek milyen nagy befolyása van Trumanra, és várható Byrnes külügyminiszteri kinevezése.

A találkozó május 28-án volt a dél-karolinai Spartanburgban. Szilárd rá akarta venni Byrnest, hogy még az atombomba bevetése előtt hozzanak létre nemzetközi ellenőrzési rendszert, hogy megelőzzék a fegyverkezési versenyt Oroszországgal. Byrnes ezzel szemben azt állította, hogy ha az USA-nak már van atombombája, akkor az oroszokat "könnyebb lesz kezelni" Európában.

Visszafelé tartva Chicagóba, Szilárd megállt Washingtonban, és találkozott Oppenheimerrel, aki a Truman által létrehozott Ideiglenes Bizottság ülésén vett részt. A bizottság feladata volt, hogy a háború utáni nukleáris politikára vonatkozó tanácsokat adjon az elnöknek. Szilárd és Oppenheimer azon vitáztak, hogy bevessék-e a bombát, és hogyan. Szilárd inkább egy demonstrációval kényszerítette volna megadásra Japánt, míg Oppenheimer azonnali katonai bevetés mellett volt.

Az Ideiglenes Bizottságnak tagja volt Arthur Compton, a Metallurgiai Laboratórium igazgatója. Ő 1945 júniusában megígérte a chicagói tudósoknak, hogy a bizottság következő ülésén ismerteti a bombával kapcsolatos nézeteiket. A tudósok azonnal megalakították "A bomba társadalmi és politikai hatása" bizottságot, melynek elnöke a Nobel-díjas James Franck volt. Franck jelentéseiben, amelynek fogalmazásában jelentős szerepe volt Szilárdnak, június 14-én azt javasolták, hogy Japánnak mutassák be a bomba hatását egy lakatlan szigeten, mielőtt városra dobnák le. Az Ideiglenes Bizottság négy tagja, Oppenheimer, Compton, Fermi és L. Ernest Lawrence azonban - mint gyakorlatilag megvalósíthatatlant - elvetették ezt a véleményt.

A Rooseveltnek írt Einstein-levél, a Byrnesszal való találkozás és a Franck-jelentés kudarca után Szilárd még egy dologgal próbálkozott: petíciót küldött Truman elnöknek. A fogalmazványt július 1-jén kezdte körbeadni, ekkor még mindig nem tudta, hogy kipróbálják-e az atombombát, és mikor.

Július 2-án egy fogalmazványt küldött egy, a Manhattan-terven dolgozó tudóstársának. "Kevés ugyan az esélyünk, hogy befolyásoljuk a dolgok alakulását- írta -, a személyes véleményem mégis az, hogy fontos, hogy minél több, ezen a területen dolgozó tudós lássa világosan és egyértelműen, hogy a szembehelyezkedés a bomba alkalmazásával a háború jelenlegi szakaszában erkölcsi alapokon nyugszik. "

Los Alamosban Teller Ede nem írta alá a petíciót, megmutatta Oppenheimernek. Teller ezt írta Szilárdnak: "hogy véletlenül mi készítettük ezt a borzalmas fegyvert, nem tesz bennünket felelőssé, hogy beleszóljunk, hogyan alkalmazzák azt. " Oppenheimer hangoztatta, hogy a tudósok nem jogosultak beleszólni "politikai" döntésekbe, ő mint laborvezető és ideiglenes-bizottsági tag mégis latba vetette befolyását, hogy a bombát városokra dobják le.

Július 4-én Szilárd petíciókat küldött a Manhattan-program részére működő Oak Ridge Laboratóriumba, és ezekben újból "morális okokra" hivatkozva érvelt a bomba felhasználása ellen. A petíciót 67 tudós írta alá, és sürgették az atombomba demonstrációs bemutatását.

Július 6-án a Met Lab biztonsági emberei tudomást szereztek arról, hogy Szilárd körözi petícióját, és értesítették Groves tábornokot. Július 7-én érkezett egy döntés a Hadseregtől, hogy "Groves nem ellenzi" a petíciót, ha Szilárd "Titkos" minősítéssel látja el, és csak hivatalos csatornákon keresztül terjeszti. Július 8-án hírszerző tisztek átadták Groves tábornoknak a petíció másolatait és az aláírók névsorát. Július 9-én Groves megkapta a petícióval kapcsolatos Szilárd-Teller-levelezés másolatát, és egy hírszerző tiszt figyelmeztetését, hogy "Szilárd esetleg megpróbálja rábírni tudóstársait a munka beszüntetésére". Szilárdnak ez azonban eszébe sem jutott. Július 10-én ezt írta egy Los Alamos-i barátjának:

"Világos, hogy vannak ennél fontosabb tennivalóink is, és létezik az események befolyásolásának hatásosabb módja, mint petíciók körözése. Nincs kétségem azonban afelől, hogy egy vagy két év múlva a közvéleményben tudatosulni fog, hogy milyen jó az, hogy tudósok egy kis csoportja megkísérelte, hogy morális érveket vessen be, és gyakorolja alkotmányos jogait azzal, hogy petíciót nyújt be az elnöknek. "

Július 11-én újból riasztottak egy hírszerző tisztet, hogy a petíciót, a kísérő leveleket és a névsort "nem titkosították, mert az »Illető« [Szilárd] nem látta el ezzel a minősítéssel. "

Július 12-én a petíció ellensúlyozására Groves közvélemény-kutató lapokat osztott ki a Met Lab tudósai között, ahol a bombára öt lehetőséget sorol fel - a hadi felhasználástól egészen addig, hogy egyáltalán nem kell használni. A Hadsereget meglepte a Szilárd-féle elképzelés széleskörű támogatottsága; 150 tudósból 127-en szavaztak mellette.

Július 13-án 18 tudós írta alá Oak Ridge-ben a petíció javított változatát, amely "lényegében Szilárddal megegyezően" a korlátolt felhasználást részesíti előnyben de előzőleg figyelmeztették Japánt.

Voltak tudósok, akik kereken elutasították a petíciót. Július 14-én Oak Ridge-ben Oven Young azt írta feletteseinek, hogy "egyikünk sem ért egyet a petícióval, mert az a kötelességünk, hogy a tengerentúl harcoló testvéreinket és barátainkat a rendelkezésre álló legjobb fegyverekkel támogassuk, hogy befejezhessük ezt az átkozott zűrzavart, a háborúzást, és a világnak lehetővé tegyük - olyan gyorsan ahogyan lehet- a visszatérést a békés élethez". Az is benne volt, hogy az atombomba csak a gyújtóbombázás kiterjesztése, majd megkérdezte:

- "Miért vonjunk itt erkölcsi választóvonalat, amikor fokozatról, és nem módszer kérdéséről van szó. - Young következtetése: - Ezért ne tegyünk megszorításokat, hagyjuk, hogy a hadügyminisztérium minél hamarább, a legalkalmasabb pillanatban alkalmazza a fegyvert; bármilyen módon optimális eredményt kell produkálni azért, hogy megrövidítsük a háborút, és amerikai életeket kíméljünk meg. "

Egy másik Oak Ridge-i tudós, George W. Parker július 16-án hasonló levelet küldött, és ellenpetíciót szervezett, amelyben Szilárdot támadta, mint aki veszélyt jelent a biztonságra. Az ellenpetíciónak két aláírója volt, és egy része így szólt: "Ha csak néhány amerikai életét tudjuk megmenteni, akkor is használjuk a fegyvert most!" Szerinte az aláírók "nem látják be, hogy mire valók az erkölcsi érvek olyan erkölcstelen helyzetben, mint a háború", majd így folytatta: "A mi érzelmeink inkább felelnek meg az amerikaiak többségének, különösen azoknak, akiknek a fiai és lányai a lövészárkokban és a csendes-óceáni hadihajókon vannak. "

Július 16-án hajnal előtt az új-mexikói sivatag "Trinity" elnevezésű pontján kipróbálták az első atombombát. Groves tábornok mámoros hangulatban volt, de egy óra múlva már telefonált a Pentagonba: "legyenek résen, különösen figyeljenek... Leóra. "

Chicagóban Leó mérsékelte a petíció hangját azért, hogy többen írják alá. A július 17-én kelt végső változatban már nem követelte egyértelműen a bomba betiltását, csak azt, hogy azután alkalmazzák, ha Japánnal már közölték a megadás pontos feltételeit. Ekkor az elnök döntését "a morális felelősség fogja korlátozni". Szilárd ezt a petíciót is közönséges borítékba zárta, lepecsételte, majd átadta Comptonnak. A kilenc lap valamelyikén megtalálható az ő és marslakó kollégája, Wigner Jenő aláírása ők az 1920-as berlini diákévek óta jóbarátok voltak.

Szilárd kísérő levelében az áll, hogy a petíciót 67 tudós írta alá, habár a Fehér Házba beérkezett lapokon végül is 70 aláírás szerepel - ezek most a Nemzeti Levéltárban vannak elhelyezve. A javított változatot Oak Ridge-ben még 85-en írták alá. Összesen tehát 155, a Manhattan-terven dolgozó tudós írta alá azt a petíciót, amely az atombombának japán városokra való ledobásának erkölcsi problémáját veti fel. 150 tudós közül 127 a szavazólapokon csak bemutatót részesített volna előnyben.

Július 17-én, ugyanazon a napon, amikor Szilárd elküldte a petíciót, Oppenheimer beszámolt Groves tábornoknak Szilárd Los Alamos-i tudósok között végzett aláírásgyűjtéséről. Oak Ridge-ben Groves helyettese, Kenneth Nichols ezredes felhívta telefonon a Pentagonban a tábornokot, és megkérdezte: - "Miért nem szabadulunk meg az oroszlántól?" - Groves azt válaszolta, hogy - "Ezt jelenleg nem tudjuk megtenni. " Groves azt látta legjobbnak, hogy egy héten keresztül tárgyal Arthur Comptonnal arról, hogyan továbbítsák Szilárd petícióját, végül a csomag csak július 24-én jutott el Oak Ridge-be Nicholshoz.

Groves tudta, hogy az idő sürget. Július 25-én a németországi Potsdamban találkozott a "Három Nagy": Truman, Churchill és Sztálin. Stimson hadügyminiszter jóváhagyta a (Groves által írt) hadparancsot, hogy "augusztus 3-a után, amikor az időjárás lehetővé teszi a vizuális bombázást", alkalmazni kell az atombombát. A kijelölt városok a következők voltak: Hirosima, Kokura, Nagaszaki és Niigata - ezeket ugyanis megkímélték a gyújtóbombázástól, így az atombomba hatása felmérhető volt.

Július 26-án Truman, Churcill és Sztálin kibocsátotta a Potsdami Deklarációt, amely így fejeződött be: "Felszólítjuk a japán kormányt, hogy azonnal nyilvánítsa ki a teljes japán haderő feltétel nélküli megadását... Japán számára az alternatíva az azonnali és teljes lerombolás."

Időközben Groves helyettese, Nichols ezredes egybecsomagolta Szilárd lepecsételt borítékát, a 85 aláírást tartalmazó Oak Ridge-i petíció lapjait, az ellenpetíciót, a bomba használatát támogató két levelet és a közvélemény-kutató lapokat, a csomagot még egy hétig magánál tartotta, végül július 30-án futárral küldte el Grovesnek a Pentagonba. Július 31-én Groves telexüzenetet kapott arról, hogy a "Little Boy" (Kisfiú) uránbomba a Tinian szigeten készen van. Ekkor adta át a petíciókat a hadügyminiszter hivatalának.

Augusztus 6-án az "Enola Gay" ledobta az uránbombát Hirosimára, és az azonnal megölt 70 000 embert. Augusztus 8-án Oroszország hadat üzent Japánnak - ez volt az, amitől Tokió már hosszú ideje tartott. Augusztus 9-én a "Bock's Car" repülőgép plutónium bombát dobott Nagaszakira, ami azonnal 40 000 embert ölt meg. Öt év alatt összesen 200 000 japán halt meg az atombomba hatásai következtében.

Augusztus 10-én Japán elfogadta a Potsdami Deklarációt egy feltétellel: a császárnak meg kell engedni, hogy megtartsa a trónját. Truman elnök elrendelte, hogy a harmadik atombombát, amelynek elkészülését augusztus 20-ára várták, ne küldjék a Csendes Óceánra, mert amint mondta, nem híve annak a gondolatnak, hogy - az ő szavai szerint: "megöljék azokat a kölyköket". Az a véleményem, hogy ez a kevéssé ismert eset volt az első, amikor Truman elnök valóban szembekerült a döntéssel, hogy használja-e az atombombát; ő pedig a felhasználás ellen döntött.

Augusztus 14-én az Egyesült Államok elfogadta azt a feltételt, hogy a császár a trónján maradhat. Japán kapitulált. És mi van azzal az "erkölcsi felelősséggel", amit Szilárd és a petíció többi aláírója felvetett? A hirosimai bombázás leghevesebb védelmezőinek is nehéz volna igazolni a Nagaszaki elleni támadást. Ezt akkor hajtották végre, amikor a japánoknak még nem volt idejük reagálni Hirosimára. A japán vezetők néhány órával Nagaszaki bombázása előtt változtatták meg a békefeltételekre vonatkozó álláspontjukat.

Itt, azt hiszem, az időzítés miatt döntöttek így. Leslie Groves, a Manhattan-terv katonai vezetője attól félt, hogy Japán megadja magát, mielőtt a bombákat használnák. Azt mondta, hogy kettőt kell felhasználni mivel két különböző konstrukció volt. Az urániumbombát Hirosimára, a plutóniumbombát Nagaszakira dobták le. A sietség másik oka a Szovjetunió volt. Japán invázióját 1945 novemberére tervezték, a fő támadást pedig 1946 márciusára. Úgy gondolom, hogy azért használták olyan gyors egymásutánban a két bombánkat, mert tudták, hogy a Szovjetunió a japán elleni hadüzenetet augusztus közepére tervezte. Augusztus 8-án ez valóban megtörtént.

Végeredményben Hirosimát augusztus 6-án bombáztuk, a szovjetek pedig augusztus 8-án támadtak. Nagaszakit augusztus 9-én bombáztuk, és japán még mindig nem adta meg magát. Csak akkor kapituláltak, amikor Byrnes külügyminiszter biztosította őket, hogy megtarthatják a császárukat.

Láthatják, hogy a bomba ledobására hozott döntés zavaros ügy. Mi, akik racionálisan gondolkodunk, szeretnénk azt hinni, hogy az ilyen döntések észszerűségen és meggyőződésen alapulnak, vagy mint ahogy Roosevelt elnök mondta, amikor Németország helyett Japánt választotta célpontul "érlelt meggondolásokon". Hirosima arra figyelmeztet minket, hogy a félelem és a kétség lehet olyan döntő, mint az ész és a meggyőződés. Bárhogyan is ítéljenek Önök Japán bombázásáról, egy biztos: nem érett megfontolás alapján csinálták. A döntés után azonban olyan tudósok, mint Szilárd, igyekeztek figyelmeztetni a világot a nukleáris hadviselés következményeire.

Augusztus 6-a után Szilárd megkísérelte nyilvánosságra hozni a petíciót, amelyet éppen ezért nem látott el "Titkos" megjelöléssel. Augusztus 16-án egy hírszerző tiszt megegyezett Szilárddal, hogy a petíciót mentesítik a titkosítás alól. Ezután Szilárd megkérdezte az elnök titkárságát, ellenzik-e a petíció nyilvánosságra hozatalát, és felajánlotta közlésre a Science folyóiratnak - abban az esetben, ha a Fehér Ház beleegyezik. Mielőtt azonban Truman dönthetett volna, Groves tábornok közbelépett, és újból titkosította a petíciót.

Szilárd 1945. decemberben tartott beszédében említette először nyilvánosság előtt a petíciót, de nyomtatásban csak 1956-ban, Arthur Compton visszaemlékezéseiben jelent meg. A petíció titkosítását 1957-ben oldották fel, de az összes változatét és a levelekét csak 1961-ben. Szilárd petícióinak teljes gyűjteményét 1963-ban "The Atomic Age" (Az atomkor) antológiában publikálták.

A katonai cenzúra ellenére Szilárdnak az a gondolata, hogy a tudósok legyenek aktivisták, azonnali sikert aratott. 1945. szeptember 9-én James Franck és a chicagói egyetem 64 tagja írt alá egy Truman elnöknek szóló petíciót, melyben sürgetik, hogy az atomtitkokat azért ossza meg más nemzetekkel, hogy olyan nemzetközi ellenőrzési rendszert hozhassanak létre, amely meggátolja a fegyverkezési versenyt. Az újságok már másnap tárgyalták a Franck-petíciót, és egy nappal azután már Stimson hadügyminiszter is a tudósok álláspontjával érvelt a kabinet ülésén. 1946 tavaszán az Egyesült Államok nemzetközi ellenőrzési tervjavaslatot terjesztett az Egyesült Nemzetek elé, ezt azonban sohasem valósították meg.

A Manhattan-terv keretében megindult politikai aktivitás másik eredménye az Atomtudósok Társaságának megalakulása volt Chicagóban 1945 végén. A csoport célja a nukleáris politika megvitatása volt; odahaza az atomenergia ellenőrzést akarták kidolgozni, külföldön pedig a nemzetközi ellenőrzést - ezenkívül "nevelni akarták a közvéleményt". 1945 óta kiadják a tekintélyes Bulletin of the Atomic Scientists folyóiratot, melynek jelképe a "doomsday clock" (a végítélet órája), az az óra, amely a nukleáris Armageddon előtt, az éjfél előtti utolsó perceket mutatja a lap címoldalán.

Marslakó lévén, Szilárd nem fogta fel, hogy földi szokások szerint a tudósok általában nem leveleznek az amerikai elnökkel. Amikor elküldte a petíciót Truman elnöknek, megtapasztalta, hogy mi a különbség tudós és politikus között. Erről a felfedezésről nyilatkozott 1945 decemberében New Yorkban tartott beszédében:

- "A politikát - mondta Szilárd - úgy határozták meg, mint a lehetőségek művészetét, míg a tudomány definíciója, hogy a lehetetlenség művészete. A válságra, melyben jelenleg élünk csak akkor találunk végső megoldást, ha az államférfiak összefognak a tudósokkal, és a politika is a lehetetlen művészetévé válik."