SCHRÖDINGER MACSKÁJA

Teller Ede
a Kossuth Lajos Tudományegyetem
tiszteletbeli doktora

Kérem, én sok mindenen dolgoztam. A tudománynak egy egészen aktív időszakában tanultam, nagyon érdekes kor volt. A szenvedélyem: beszélni, tanítani. A munkám atomrezgések, spektrumok, atommagok, csillagok, és aztán úgy alakult a világ sora: háborús alkalmazások. De most nem beszélhetek mindenről. Itt egy új gondolatról fogok beszélni, amit a filozófia szempontjából az új fizika legfontosabb részének tartok. Schrödinger macskájáról lesz szó. Schrödinger érte el a kvantummechanika első nagy eredményét, a hidrogénatom szerkezetének leírását. De a kvantummechanika koppenhágai értelmezését nem szerette. Hogy miért nem, azt így fogalmazta meg: tegyük fel, hogy van egy macskám. Ezt beteszem egy ketrecbe és a ketrec mellé odateszek egy radioaktív készítményt, amely percenként 50%-os valószínűséggel bocsát ki egy alfa részecskét. Egy számlálót is odateszek, ami egy percre bekapcsol. Ha ez alatt a perc alatt jön egy alfa részecske, akkor a számláló megindul, kinyit egy kis ajtót, bejön egy kémiai méreg, amitől a macska meghal. Ha pedig nem jött alfa részecske ebben a percben, a macska életben marad. Én ezt nem figyelem. A kísérlet végén a macska állapotfüggvénye olyan, hogy a macska egy fél valószínűséggel él, és egy fél valószínűséggel halott. Heisenberg szerint - mondja Schrödinger -, ha most hirtelen ránézek a macskára, attól a tekintettől a macska tényleg meghal, vagy a macska tényleg megél. Hát kérem szépen - mondta Schrödinger -, én ebből egy szót sem hiszek. Ez így nem lehet.

Az én nézetem az, hogy amit Heisenberg a kvantummechanika értelmezésében csinált, az helyes. Ő azt tárgyalta, hogyan lehet emberi ésszel elfogadni, hogy fémben az elektronok úgy is viselkednek mint részecskék, és úgy is viselkednek mint hullámok. Miért nem vagy az egyik, vagy a másik. A kvantummechanika elfogadja, hogy mind a kettő, és összeegyezteti. Hogyan lehetséges ez? Erre Heisenberg azt mondta: azt eldönteni, hogy épp részecske vagy hullám, csak úgy lehet, hogy egy megfigyeléssel belenyúlok az elektron állapotába. A kísérlet okozza azt, hogy a kísérlet tárgya így viselkedik vagy úgy viselkedik. Én ezt elfogadom, de van egy lehetséges ellenvetés. Az ellenvetés körülbelül ez: Mi egy megfigyelés? Ahhoz tartozik egy megfigyelő, kell az, hogy én megtudjam, hogy egy elektron itt ment át egy résen vagy ott ment át egy másik résen. Hogy én megtudjam, hogy a macska él-e vagy hal. De ennek az elfogadásához - így mondják az ellenvetők - azt kellene megértenem, hogy mit jelent megtudni, mi az, hogy egy ember elvégez egy megfigyelést és megtudja az eredményt. Mi magunkat nem ismerjük. Mi nem tudjuk, hogy mi a tudás. A fizikát úgy magyarázni, mintha tudnám, hogy mi a gondolkodás, ez abszurdum. Én ezt az ellenvetést szeretném megcáfolni azzal, hogy a Schrödinger macskájának példáján megmutatom: tényleg hol történik valami érdekes.

A kvantummechanikában nem az az igazán érdekes számunkra, hogy így is lehet és úgy is lehet, hanem az, hogy ha így van vagy úgy van. A végeredmény mind a két állapot kölcsönhatásától is függ. Ezt úgy hívják, hogy interferencia. Ha egy kétréses kísérletet csinálok, ahol egy foton vagy egy elektron két résen mehet át, akkor az, hogy két résen mehetett át, meghatározza, hogy milyen valószínűséggel szólaltat meg egy ettől valamennyire távol levő detektort. Ha megtudom azt, hogy melyik résen ment át, azzal ezt az interferenciát megzavarom. A klasszikus fizika egyszerűségébe csak akkor tudok visszakerülni, ha ezt az interferencia-jelenséget megakadályozom. Amíg van interferencia addig a viselkedés nem klasszikus, hanem karakterisztikusan kvantummechanikai.

Az én véleményem az, hogy a mérés fontos vonása az, hogy irreverzibilis. Hogy a mérés aktusát, ne lehessen visszacsinálni, mert ha a mérés után vissza lehetne csinálni újra előállna az interferencia-állapot. Ha megnézik Heisenberg példáit, a mérés minden esetben össze van kötve egy irreverzibilis folyamattal. Schrödinger macskájának esetében a számláló jelzése, ami megállapítja, itt volt egy alfa részecske vagy nem volt, az irreverzibilis processzus. A számlálótól megindul egy áram, amiben nagyon sok részecske vesz részt, ezt visszafordítani nem lehet. Ha már a számláló bekapcsolva működött - éppen azért mert a számláló jelzett vagy nem jelzett -, a macska él, vagy a macska hal. A kettő között már nem lehet interferencia. A két lehetőségről már klasszikusan szabad gondolkodni, úgy ahogy az ember józan eszével, a kvantummechanika komplikációi nélkül gondolkodna.

A mérés tehát valami olyan folyamat, amiben az entrópia megnő, ezért ezt visszacsinálni nem lehet. De a kvantummechanika azt jelenti, hogy a mérés ugyanakkor eldönti, így vagy úgy, életben van-e a macska vagy nincs. Egy ilyen döntés a klasszikus mechanikában azt jelente né, hogy az entrópia egy kicsit fogy. A kvantummechanikában azt jelenti, hogy olyan esemény következett be, ahol az entrópia hihetetlenül megnő. Ugyanakkor bekövetkezhet az entrópiának egy kis fogyása is, mert hiszen választ kaptunk arra: él-e vagy halott a macska.

Tovább akarok menni, és egy kicsit arról beszélek, hogy ez a világnézetünkben mit jelenthet. Most egy kis vallásos előadást fogok tartani. Nem azon célból, hogy a vallást védjem vagy támadjam, hanem csak azért, hogy ugyanezt a dolgot egy más oldalról magyarázzam. A múlt század fizikusai, a kvantummechanika előtti fizikusok vagy hittek Istenben vagy nem. De ha hittek Istenben, ha őszinték - kénytelenek voltak megvallani, hogy az Isten munkanélküli. Megteremtette a világot - valamikor 6000 évvel ezelőtt vagy 16 milliárd évvel ezelőtt, de meg teremtette. Úgy teremtette, hogy abban ok legyen és okozat legyen. A teremtés aktusa a világ mozgástörvényét is meghatározta, utána a szabályokon változtatni már nem lehet, ebbe az Isten már nem tud beleszólni. Kérem értsék meg: ezt a sajátos helyzetet a kvantummechanika megváltoztatta. Én nem állítom azt, hogy Isten létezik, én nem állítom azt, hogy Isten nem létezik. Én azt mondom, amit tudósoknak gyakran kell mondania: nem tudom. De azt tudom, ha Isten létezik a kvantumteóriában, nem munkanélküli. Az ok nem határozza meg egyértelműen a jövőt. És ez távolról sem üres állítás.

Ezzel kapcsolatban még el akarom mondani a kvantummechanika nagy hősének egy meggondolását. Niels Bohrt akarom idézni. Niels Bohr nem a fizikáról beszélt, hanem arról, hogy mi az élet. Ez a macska, ez az egér, ez a pók él vagy nem él? Ez hogyan függ az élőlény molekuláris szerkezetétől? Ez egy világos kérdés, amire ma nincs válasz, de amire válasz lehet, és ezt Bohr nem is tagadja. Bohr azt mondja: lehetségesnek tartom - majdnem azt mondja, valószínűnek tartom, de ezt nem mondta, csak azt mondta, lehetségesnek tartom -, hogy a molekulák, az elektronok, az anyag részletes vizsgálatával az élet jelenlétét vagy nemlétét nem lehet eldönteni. Ezt Bohr nem állítja, Bohr azt mondja, hogy ez így lehet. Azt mondja, hogy ezt eldöntsem, talán olyan megfigyelést kellene elvégezni, ami az állatot megöli. Hogy az élet lehet olyasvalami, amit a fizika ismereteivel, a fizikokémia ismereteivel nem tudunk megfogni. Mert ha úgy beleavatkozunk, hogy megfogjuk, akkor az, amit látni akarunk, az már nincs, azt már megszüntettük. Ez ugyanabba a gondolatkörbe tartozik, mint a bizonytalansági reláció, mint mindaz, amit már mondtam.

Mindebből valami nagyon fontos következik. Fontos, hogy észrevegyük, hogy a tudásnak miféle határai lehetnek, és miféle határai nincsenek. Hogy az élet micsoda? Kétségkívül nincs a világon ennél érdekesebb kérdés. Lehetséges, hogy erre a tudományon belül nem lehet felelni. Az is lehetséges, hogy erre van felelet, de a felelet olyan különös, hogy ilyen fajta lehetőség még senkinek nem jutott eszébe.

Szólni szeretnék a fizika fejlődéséről. Ez nem csak abból áll, hogy részleteket pontosan megtudjunk, nem is csak abból, hogy alkalmazzuk, hanem abból, hogy valami új merül fel, amiről előzőleg azt kellett gondolnunk, hogy nem lehet. Ilyesmi megtörtént Kopernikusz idejében, amikor rájöttünk arra, hogy ha a világot legegyszerűbben akarjuk leírni, akkor mi itt, ebben a teremben nem nyugton ülünk, hanem egy nagyon gyors és eléggé bonyolult mozgásban vagyunk. Ezt akkor nagyon nehéz volt elfogadni. Egy egész új eszme kellett. Ezt a problémát aztán csak Newton zárta le azzal a nagyszerű és hihetetlen megállapítással, amiben a görögök nem hittek, előzőleg az emberek nem hittek: itt a Földön és fenn az égben, mindenütt ugyanazon törvények érvényesek. Hogy a törvények ilyen általánosak lehetnek, az azáltal jött létre, hogy elfogadtuk azt az abszurdumot, hogy mi gyorsan mozgunk a Nap körül, habár ezt időnként nem vesszük észre. Azt állítom, hogy a 20. század elején változások történtek, amelyek ennél a kopernikuszi fordulatnál még különösebbek. Éspedig két óriási változás történt. Az egyik: relativitás, ami azt mondja, hogy két esemény ugyanakkor történhet, de ennek igazsága attól függ, hogy ki nézi. Ha másvalaki nézi, akkor kénytelen lesz azt mondani, ez az esemény előbb történt, mint az az esemény. Ez ellentmond annak, amit mi úgy tudunk, ha becsületesek vagyunk, azt hisszük, másképpen nem is lehet. Ezt a nagy német filozófus, Immanuel Kant meg is fogalmazta. A geometriáról azt mondta, nagyon független a megfigyeléstől. Mert a geometriának úgy kell lenni, ahogy van, különben nem tudunk gondolkodni. Erre jön Einstein, és megmutatta, ez nem így van, és még mindig tudott gondolkodni. A másik újdonság a kvantummechanika, ami tagadja azt, hogy a múlt teljesen meghatározza a jövőt. Ez még Einsteinnek is túl sok volt. Einstein azt mondta: én el tudom képzelni, hogy a Jóisten a világot akármilyen szabályok szerint kormányozza, de azt nem hiszem, hogy ő kockázik. Én nem tudom, hogy mi a Jóisten. De azt tudom, hogy ha mi azt képzeljük, hogy többet tudunk előre mondani, mint a kockadobás lehetséges kimeneteleinek valószínűségeit, akkor az elektron hullámszerű és részecskeszerű viselkedése rettenetes ellentétbe ütközik. A jelenlegi fizika számunkra kizárja a jövő biztos tudását. Értsük meg: hogy a modern tudomány azt jelenti, hogy a jövő nyílt. Talán valamikor mindent meg fogunk érteni, ami megérthető, talán nem. Én arra fogadnék, hogy valamikor például 2976ban valaki valami még sokkal abszurdabb dolgot fog mondani, ami sok mindent megmagyaráz, és amire kénytelenek leszünk azt mondani, hogy igaz. Arról nem lehet szó, hogy a tudománynak vége van. Ha mi attól félünk, hogy túl sokat ismerünk meg, akkor ezzel megszüntethetjük a tudományt. De az én személyes hitem az, hogy félni csak egy dologtól kell, és az a tudatlanság.

Tudni - akármit tudunk - jobb, mint nem tudni. Ez 60 évvel ezelőtt közhely volt. Ma sokan kételkednek, attól félve, hogy talán túl sokat tudunk. Én azt hiszem, hogy amit eddig megtudtunk, az nagyon érdekes és nagyon szép. És én azt is mondom, hogy csak a modern fizika alkalmazása vezethet egy sokkal jobb jövőbe nem kizárólag a tudományon belül, hanem a társadalomban is. Itt az egyetemen, ahol tudásról beszélünk, két feladatunk van: tudni, és a tudást úgy továbbítani, hogy azt mindenki értse. Én ez utóbbihoz igyekeztem most hozzájárulni.

Kérdező: Azt szeretném kérdezni, hogy mi a véleménye Professzor Úrnak Polányi Mihály "Személyes tudás" című könyvében kifejtett nézeteiről?

Én mint fiatal fizikus megérkeztem Lipcsébe, Heisenbergnél tanulni. Az elvitte a diákjait Berlinbe, hogy meghallgassuk Einsteint. Elmentem, és az első 30 másodpercben mindent értettem. Attól kezdve mindig kevesebbet és kevesebbet. Mikor vége volt, gyönyörű időben elmentünk sétálni a berlini állatkertbe. Wigner Jenő is ott volt - és hogy magyarul beszéljek - én szépen lógattam az orromat. Jenő, akit már iskolás koromtól ismertem, hozzám jött, és megkérdezte: mi bajod van? Én nem hamisítok, nem mondtam semmi részletet, csak azt mondtam: én nagyon buta vagyok. Hát ha a Wigner olyan udvarias lett volna, mint a hírneve, akkor ellentmondott volna. De nem mondott ellent, hanem azt mondta: bizony, a butaság, egy általános emberi tulajdonság. És ez megvigasztalt, mert ez úgy látszott, mintha igaz lenne, és igaz is volt, mert végeredményben kiderült, hogy a beszédet Wigner se értette.

Amikor valami alaposan újat megértünk, akkor már egy kicsit nehéz megértenünk, hogy ezt miért nem értettük már régen. Mihelyt elkezdtük megérteni, nem értjük, hogy miért nem értettük már korábban. Miért kellett ezt darabonként megérteni? Miért szükségesek ezek a lassú lépegetések? Egy okból: buták vagyunk. Azt tudjuk, amit tudunk, és ami új, az nehéz számunkra. De azért ami új, ha igaz, az szép.

Kérdező: Professzor Úr kémiát ment tanulni Németországba. Abban az időben kémiában Németország a világcsúcson állt. Mi volt az a mozzanat, ami mégis a fizika, irányába vitte el?

Az édesapám. Én nem akartam kémikus lenni, nem akartam fizikus lenni, én matematikus akartam lenni. Tudtam, hogy amiről a felnőttek beszélnek, az badarság. De amikor számokról beszéltek, akkor úgy látszott, mintha lenne benne logika. Ez nekem tetszett. Eljutottam Németországba, és csaltam. Kémiát tanultam becsületesen, de matematikát is. Gyönyörű történeteket hallottam például a Bolyaiakról. De volt egy tanárom, Hermann Mark, aki egy polimérkémikus volt, de nagyon érdekelte a fizika is. _ mesélt nekünk arról, hogy nem csak a fény, hanem az elektron is ilyen furcsa módon viselkedik, hogy néha hullám, néha részecske. Megmondta, hogy ezeket a kérdéseket már meg is lehet válaszolni, hogy a Heisenbergnek már van erre megoldása. Ez engem úgy érdekelt, hogy én hazamentem, és azt mondtam az édesapámnak: én most fizikát tanulok. Nem egyezett bele. Eljött velem Karlsruhéba, beszélt a tanáraimmal, megkérdezte, hogy mit csinálok, és a tanáraim valószínűleg udvariasabbak voltak velem szemben, mint Wigner Jenő volt, úgyhogy rábeszélték a papámat: ha én valamit nagyon akarok, hadd csináljam meg. Igy történt.

Kérdező: Professzor Úr, mennyi tudomány kellett még a meglévő korábbi tudáshoz képest ahhoz hogy az atombombát fel lehessen robbantani?

Ha erre komolyan felelnék, akkor titkokat árulnék el. És nincs semmi a világon, amit jobban szeretek, mint titkokat elárulni. Azt hiszem, ezt idővel meg is fogják engedni. De annyit már ma elmondhatok, hogy amikor mi Los Alamosba készültünk, akkor nekem Wigner Jenő azt mondta: nem menj oda, mi csinálunk plutóniumot, az robban. Ha abból lesz nekünk elég, minden egyszerű lesz. És ebben Jenőnek nem volt igaza. Kiderült például, hogy még komoly problémák várnak megoldásukra. Egy kis darab plutónium nem robban, a másik darab sem robban. A kettő együtt igenis, mert akkor már a neutronok, amik sokszorozódnak, kevesebb valószínűséggel tudnak elmenekülni. Tehát a két darabot össze kell hozni. De itt van még egy nagy baj. Mivel a neutronok képesek sokszorozódni, az egész felrobban, mielőtt a két darab jól összejött. Tudja, ki oldotta meg? Sok ember részt vett benne, de főleg Neumann Jancsi. A megoldás megkövetelte, hogy nagyokat számoljunk, és mi fizikusok voltunk, nem számolóművészek. Neumann Jancsi nemcsak hogy egy számolóművész volt, hanem azt is tudta már, hogy a számítógépek hogyan fognak működni. Hogy mi hogyan tudjuk a plutóniumdarabokat elég gyorsan összehozni, kémiai robbanások alkalmazása segítségével, ezt részletesen ki kellett számítani. És erre a metódust nekünk a Neumann Jancsi adta meg. Mindezt azzal zárom hogy bevallom: az atombombát nem csak magyarok csinálták.

Kérdező: Most visszanézve Professzor Úr hogyan tartja humanista világnézetével összeegyeztethetőnek, hogy részt vett egy ilyen gyilkos fegyver kidolgozásában?

Nagyon szívesen elmondom, hogy ez tényleg hogyan történt. Kétféleképpen történt. Elsőféleképpen úgy volt - kénytelen vagyok bevallani, hogy ismét egy magyar fizikus - Szilárd Leó gondolt arra, hogy ezt meg kell csinálnunk, közvetlenül a második világháború kitörése előtt. Láttuk, hogyha van egy anyag, ahol egy neutron bejön és kettő jön ki, akkor ebből robbanást lehet csinálni. Ezt az ötletet a Szilárd Leó már évek óta mondta. Azután felfedezték az urán hasadását. Szilárd nagyon okos ember volt, mindent tudott, azt is tudta, hogy kell rábeszélni Rooseveltet az atombombára. Úgy kell rábeszélni, hogy ó, Szilárd Leó, ír egy levelet, és Einsteinnel íratja alá, mert akkor azt Roosevelt el fogja olvasni. Sajnos a Szilárd egy dolgot nem tudott: nem tudott autót vezetni. De én tudtam! Hát eljött hozzám, hogy vigyem el Einsteinhez. Így keveredtem bele ebbe. Addig, amíg az ellenfél Hitler volt, a tudományos közvélemény is azon volt, hogy szükséges, hogy nekünk meglegyen mindenfajta fegyverünk. Erre nézve Einsteinnek sem volt kétsége. Én láttam, hogy Szilárd, Fermi és Wigner Jenő hogyan dolgoztak, én is szívesen dolgoztam rajta, nem is volt kérdés. Azután, amikor a második világháborút megnyertük, akkor jött a nagy kérdés. Én korábban foglalkoztam azzal, hogy a csillagok hogyan csinálnak energiát. Ezért már analizáltam a hidrogénbomba lehetőségeit. De 1945. augusztus 15-én Oppenheimer hozzám jött, és azt mondta: a háborúnak vége, erről több munka nem lesz. Nekem már akkor megvolt a meggyőződésem, hogy nekünk minden lehetőségről tudnunk kell. Ha ezt meg lehet csinálni, akkor meg kell csinálni. Hogy aztán hogyan használjuk, használjuk-e egyáltalában, annak eldöntése egy demokráciában a közösség feladata. Nekünk csak két feladatunk van: megtenni és megmagyarázni. Az elhatározás; a felelősség nem a miénk, és nem lehet a miénk, mert az mindenkié.

Oppenheimer döntésének eredmény az volt, hogy a munka négy évre lényegében leállt. Azután a szovjetek felrobbantottak egy atombombát. Hát eddig eljutottak, megelőznek-e? A tudományos vélemény nem volt közvélemény, mert a hidrogénbomba lehetősége és annak analízise nagyon titkos volt. Talán csak tucatnyi ember tudott róla. Ezek közül még kevesebbnek volt lehetősége arra, hogy Washingtonban meghallgassák. Ezek pedig egyhangúlag azt mondták: ne csináljuk, elég, több bomba nem kell. Én voltam az egyetlen, aki értett hozzá, és azt mondtam: meg kell csinálni. Ha én nem lettem volna ott, mások kitalálhatták volna, tényleg tudjuk, most, hogy nem sokkal később a szovjet tudósok is kitalálták, akik jó tudósok voltak. De én voltam az egyetlen, aki azt mondta, ezt meg lehet csinálni, és meg is kell csinálni. Én nem mondom, hogy ez különös teljesítmény volt, dolgoztak rajta mások is. De én voltam az egyetlen, aki azt mondta, meg kell csinálni. Miért mondtam? Egy okot már elmondtam: tudni kell. Hogy azután a tudást például a szovjetekkel szemben hogy alkalmazzuk, vagy ne alkalmazzuk, az nem a mi dolgunk. A másik ok az volt, hogy én nem szerettem a szovjeteket, éspedig két okból. Egyből, ami nem volt fontos, és egy másikból, ami fontos volt. Ami nem volt fontos, amit mindenki tud, hogy Magyarországon 1919-ben, amikor én éppen 10 éves múltam kommunizmus volt, és az nem volt szép. Dehát én akkor gyerek voltam, sok mindent nem tudtam és nagyon hamar rájöttem a legfontosabb dologra, arra, hogy nem tudok mindent. És ez a szomorú gyermekkori tapasztalatom nem is nagyon befolyásolt. Magyarország a 1920-as években hivatalosan nagyon erősen kommunista-ellenes volt. Én elmentem Németországba, és nekem bizony akkor már az volt az erős véleményem, hogy magam akarom megtudni, mi a kommunizmus. Ez a jövő zenéje? Ez szükséges? Jó vagy borzasztó? Én nyílt ésszel mentem ennek neki, és ezt igyekszem Önöknek bebizonyítani. Két legközelebbi barátom volt, az egyik Karl Friedrich von Weizsäker, az öccse Németország elnöke lett. Ő elsőrangú fizikus, elsőrangú filozófus volt és kommunistaellenes, jól meggondolt okokból. De volt egy másik barátom, Lev Landau, egy orosz fizikus, Nobel-díjat is kapott, ő pedig a kapitalizmuson nevetett: ti milyen hülyék vagytok! Ti azt gondoljátok, ezt a szisztémát használni lehet? Az egyetlen, amit használni lehet, az a kommunizmus. Én csak hallgattam őket. A nézetem még mindig nyílt volt 1930-ban és 1933-ban. Volt egy jó magyar barátom, a Tisza Laci, akivel együtt dolgoztunk fizikán. Kommunista volt és becsukták, és nem volt lehetősége, hogy itt állást kapjon. Hát írtam egy levelet a jó barátomnak, Lev Landaunak, elküldtem hozzá a Tisza Lacit, el is ment Oroszországba dolgozni. Pár év múlva visszajött, és akkor már az orosz hatás alatt, Landau hatása alatt nem volt többé kommunista. Idővel Sztálin a becsületesen kommunista Landaut még be is zárta. Mindez engem nagyon befolyásolt. De utolsó része ennek az elhatározásnak olyasmi volt, amit mindenki ismerhet itt, egy könyv. Jól ismerik, egy magyar írónak az angol könyve: Sötétség délidőben. Egészen új könyv volt, amikor Los Alamosba mentünk. Ha még nem olvasták, olvassák el, gyönyörű könyv. Arról szól, hogy a kommunisták hogyan bántak azokkal, akik nem egészen engedelmeskedtek. A könyv háromnegyed részét el lehet olvasni, és argumentumok vannak ezen az oldalon, argumentumok vannak azon az oldalon, nem lehet tudni, mit akar mondani Koestler, melyik félnek ad igazat. Azután a könyv utolsó negyedében világos lesz, hogy Koestler azt mondta: amit Sztálin csinált, nem tartja semmivel sem jobbnak, mint azt, amit Hitler csinált. De ezt nem teszi meg anélkül, hogy előzőleg világosan megmutatná, hogy ő mindegyik lehetséges ellenérvre gondolt. Talán ez a könyv önmagában is meggyőzött volna.

Én azt hiszen, hogy a világbéke a legfontosabb dolog. De azt is tudom, hogy a béke nem lesz abból, ha lefegyverkezünk. A béke akkor lesz, ha fegyverek vannak azoknak a kezében, akik a békét akarják, akik a békét nem csak maguknak akarják, hanem akik a békét másokkal együtt akarják. Mi meg tudtuk nyerni a hidegháborút emberáldozat nélkül, és ez nagy teljesítmény volt. De nekem már 1945-ben is bizalmam volt, hogy Amerika háborút nem fog kezdeni, hanem az erejét a háború megakadályozására fogja fordítani. Remélem, hogy ez így lesz a jövőben is. Nemzetközi megállapodások szükségesek, de nem szabad a nemzetközi megállapodásokat arra korlátozni, hogy mit ne csináljunk. Össze kell ülnünk, és el kell határozni, hogy az általános fejlődés és az általános biztonság érdekében mit kell együtt csinálnunk.

Kérdező: Mikorra valósulhat meg hidrogénfúzió ipari felhasználása?

Pár évvel ezelőtt Angliában jártam, Harvellben, ahol a fúziót nagyon jól csinálják. Megkérdeztem, mikor lesz belőle valami? Azt mondták, 2010-ben lesz egy modell, ami még csak modell. Amire én azt mondtam, ez nem jó. Tessék ezt megcsinálni 2008-ra, mert én akkor leszek 100 éves, és még szeretném látni, ezért eljövök. Ezen dolgoznak, én azt hiszem, hogy ezek a dátumok körülbelül helyesek. De hangsúlyozni akarom, hogy amikor a hasadási reaktort elkezdtük építeni, az két éven belül működni kezdett. A fúziós reaktort megkezdtük, és reméljük, hogy ötven vagy hatvan vagy hetven éven belül talán meglesz. Ami lassan megy, az azért megy lassan, mert nem egyszerű. Ami nem egyszerű, az költséges. Én hiszem, hogy a fúziós reaktor sikerülni fog, és annak nagy tudományos értéke lesz, mert gyönyörű kísérleteket lehet vele csinálni. Az anyag új formáját lehet kitapasztalni, mit csinál például a vas, ha tízszeresen összenyomjuk, ferromagnetikus marad-e. De nagyon valószínű, hogy a fúzió sokkal költségesebb lesz, mint akármilyen más energiaforma. Az energia, amire számítani lehet, és számítani kell, az a maghasadás energiája. Barátaim és én nagyon dolgozunk egy egészen biztonságos hasadási reaktoron. A hasadási reaktorok biztonsága ma is nagyon nagy. Ami nagyon szükséges, nem a biztonság emelése, mert az már nagyon nagy, hanem a terveket olyan egyszerűvé tenni, a biztonságot olyan világossá tenni, hogy azt még a sajtó is elhiggye. Látom, hogy itt Magyarországon a magenergiát jól használják. Fúziós energia is lesz. Tudomány lesz, de ehhez dolgoznunk kell azon, ami új. Nem kell félni, de létre kell hozni azt a társadalmi környezetet, ahol a tudásunkat a közösség helyesen fogja használni.

_________________________________