HUNGARAE GENTIS DECUS

Károlyházy Frigyes
ELTE, Elméleti Fizikai Tanszék

Eötvös Loránd már zsenge ifjúként, teljes tudatossággal, azt a célt tűzte maga elé, hogy egyszemélyben Apáczai Csere János és Bolyai János lesz, egyszerre. Ez a mondat, amelyet éppen kimondtam, olyan nonszensz, akkora képtelenség, hogy szinte bocsánatot kell kérnem, amiért egy ilyen hányaveti eszmetársítással megzavarom az ünnepi hangulatot.

A kutató és a tudós prédikátor ég és föld, tűz és víz, egymás szöges ellentéte.

A prédikátor nem a tudományt akarja előre vinni, hanem a népet akarja felemelni a tudományhoz. Mindenkihez szól, alázatos szívű.

A "lánglelkű kutatót" nem érdekli a nép. A tudományban akar előre törni, kockáztatva, hogy magára marad, esetleg még a vele egyívásúak körében is. Támad, összeférhetetlen.

Nem lehet a két karaktert egyesíteni.

Eötvös Lorándnak azonban mégis sikerült - és ebben rejlik az ő igazi nagysága.

Ebben a rövid megemlékezésben lényegében arra szeretnék szorítkozni, hogy ezt a gondolatot megvilágítsam. Kiindulásul idézzük fel "a holt professzor szellemét", akinek a házsongárdi temetőben örök álmát alvó hitvese Áprily Lajost a "Tavasz a házsongárdi temetőben" című versre ihlette. Apáczai Csere János (1625-1659) Utrechtből hazatérve 1653-ban jelenteti meg "Magyar Encyclopaedia" című művét. Ennek latin nyelvű (tehát a hozzáértők szélesebb körének tájékoztatást nyújtó) előszavában ez áll:

" .. nem halok meg addig, amíg a magyaroknak valamennyi tudományt nem közvetítem."

Igazán nem nehéz ugyanennek az odaadó lelkületnek 19. századi változatát felfedezni a 18. életévét még be nem töltött ifjú Eötvös Loránd 1866-ban apjához írt levelében:

"Az ambíció és kötelességérzet, mely nemcsak egy privilégizált nemzet, hanem az egész emberiség irányában köt le, velem született, e két indulatot kielégíteni, éspedig kielégíteni úgy, hogy amellett egyéni függetlenségemet megtartsam: életcélom, és legalább eddig úgy találtam, hogy annak leginkább akkor felelhetek meg, ha a tudományos pályára lépek."

Első hallásra az ilyen beszédet a fiatalság túlfűtött, talán nem teljesen komolyan veendő megnyilvánulásának tarthatnánk. Loránd szavainak azonban - egyebek között - apja levelei adnak hitelt. Eötvös József, költő, regényíró, és aktív politikus, "a magyarságnak talán mindmáig legegyetemlegesebb szelleme": a szavak mestere. Az olcsó frázis, különösképpen fiával szemben, fényévnyire van tőle. 1869. február 2-án így ír fiának Heidelbergbe (Loránd 1867 óta tanul a heidelbergi egyetemen):

"Meg lehetsz győződve, hogy nem foglak soha visszatartani azon pályától, amelyen boldogságodat feltalálni reményled, ... s azon eszméket, melyek e pályán vezetnek, egész kiterjedésekben osztom.

Én is úgy vagyok meggyőződve, hogy az egyénnek kötelessége az emberiség boldogításáért tőle kitelhetően működni, én is hiszem, hogy midőn egy bizonyos körben - melyet hazánknak nevezünk - embertársaink anyagi és szellemi kifejlődésén dolgozunk, tulajdonképpen az egész emberi nem haladásának munkásai vagyunk, és éppúgy osztom nézetedet abban is hogy nem annyira hazánk anyagi, mint nemzetünk szellemi mívelése azon feladat, melyet vállalnunk kell."

Üdítő lenne apa és fiú egész levelezését végigolvasni, híven tükröződik benne kettejük csodálatosan meghitt viszonya. De be kell érnünk néhány további részlettel, melyekből kirajzolódik a prédikátor Eötvös alakja.

1869. január 30-án Eötvös Loránd Heidelbergből beszámolót ír apjának. Ebből való a következő részlet:

"Amit a jövő érdekében tanulni akarok, az először, miként kell experimentálni, jobban mondva, miként kell a kérdést felállítani úgy, hogy reá a természet megfelelhessen? És másodszor, mi módon lehet az így nyert feleleteket egyszerű törvényekre visszavezetni. A nagy mester, kitől ezeket legjobban lehet tanulni, Neumann Königsbergben, s ezért szándékom jövőre odamenni. "

1. ábra.A Bolyai-féle geometria Felix Klein és Henri Poincaré által 1882-ben megkonstruált modellje.

Ez, ne szégyelljük észrevenni, a buzgó diák, a jámbor tanítvány stílusa. Aligha hangozhattak el ehhez hasonló akusztikájú szavak Bolyai János (1802-1860) szájából. Ugyanebben az életkorban az ifjú Bolyai azon ujjong, hogy "a semmiből egy új világot teremtett", és később keserűen kifakad amiatt, hogy Gauss "a műveltség hiánya fölötti panaszokkal érte be, ahelyett, hogy az Appendix ... nagy becsét nyíltan elismerte volna".

A kontraszt kiemelésére álljon itt a Bolyai-féle geometria Felix Klein és Henri Poincaré (1. ábra) által (csupán!) 1882-ben megkonstruált modelljének rajza. Ebben speciális körök jelentik az egyeneseket, és a modellnek az a fő előnye, hogy egyáltalán le lehet rajzolni a papírra. A rajzból "kiolvasható a megfoghatatlan", hogy tudniillik az e egyenessel a rajta kívül fekvő P ponton át egynél több párhuzamos húzható.

(Egy, témánk szempontjából hangulati aláfestésként szolgáló adalék. 1869. július 9-én kelt levelében Eötvös József - aki ekkor kultuszminiszter volt - beszámol fiának arról, hogy egy bizonyos Buoncompagni, a római akadémia matematikai osztályának elnöke, segítségét kérte: már tízszer írtak Marosvásárhelyre, Bolyai Jánosról adatokat kérve, de semmilyen választ nem kaptak.)

A "jámbor tanítvány" 1869 tavaszán valóban Königsbergbe ment és itt átélte élete első és talán egyetlen nagy válságát. A fizikus Franz Neumann és a matematikus Friedrich Richelot előadásainak elvont szintjére nem volt felkészülve.

"Itt tartózkodásom alatt a tudományt, mellyel foglalkozni szándékozom, oly alakban tálalták elém, melyben egyelőre meg nem emészthetem... Míg itt oly kérdésekkel faggattak, melyek iránt érdekem nagyon csekély, kedvem a pályán haladni, melyre léptem, nagyon leapadt... "- írja apjának 1869 júniusában.

Eötvös Lorándból világhírű tudós lett. 1913-ban az MTA fizikai Nobel-díjra terjeszti elő. (A díjat Kammerlingh Onnes kapta meg, a szupravezetés felfedezője. 1914-ben már Lenard Fülöp is csatlakozott a budapesti professzorokhoz, akik Eötvöst ismét Nobel-díjra ajánlották, fakszimile). Sokan vélhetik úgy, hogy az "esendő jó tanuló" képe árt a nimbuszának. Ennek az ellenkezője igaz. Tiszteletünk csak nő, ha átéljük, mekkora volt a megtett út.

"A páratlan atyai szeretet, amely hol buzdítás és bátorítás, hol korholás formájában jut el hozzá, de soha cserben nem hagyja" - ezek Selényi Pál szavai - saját belső tartalékaival együtt csakhamar átsegíti a válságon és megerősíti küldetéstudatában, amely azután nem is inog meg többet soha. 1870 nyarán - immár újra Heidelbergben - "summa cum laude" ledoktorál, hazatér és "megkezdi prédikációit".

Inkom den 5. 1 1914. Heidelberg 1. Jan. 1914. Neuenheimerlandstr.2 An das Nobel-Comité für Physik. Für 1914 erlaube ich mir vorzushlagen Baron Roland Eötvös Professor der Physik and. Univ. Budapest, für seine hervorragende Leistungen in Bezug auf fundamentale Fragen der Gravatation und der Molekularkräfte, die er mit Ersinnung neuer Methoden in unübertroffen exacter Weise durchforsth hat. (Es würde dadurch der Preis auch einmal nach Österreich-Ungarn kommen). P. Lenard.

Eötvös Lorándnak a több, mint 200 évvel korábban élt Apáczaihoz való hasonlítása még az eddig mondottak után is túl romantikusnak tűnhet. Pedig nem az, ha eszünkbe idézzük, hogy az 1848-as forradalom és szabadságharc utáni időkről van szó.

Való igaz: mondjuk, Angliában, legfeljebb talán Francis Baconnak lehetett utoljára olyan küldetése, a 17. század elején, hogy "kiálljon az utcasarokra" és azt kiabálja; "Emberek, a tudomány fontos és hasznos dolog!" - Angliában a 17. század közepén lezajlott a polgári forradalom, a feudális privilégiumokat a véleménynyilvánítás, a gondolkodás, a vállalkozás szabadsága váltotta fel. A kutatókra nem nehezedett többé prédikátori kötelezettség terhe, a polgárok tudták, hogy a tudás hasznos. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a "tiszta tudomány" áll a társadalmi megbecsülés középpontjában. A "nagyközönség" számára a tudós - különösen az "öncélúan" kutakodó - inkább kicsit bogaras, mérsékelten kifigurázható valaki. (Sok jelentős felfedezéshez kapcsolódik "És mi ennek a haszna?" témájú anekdota.) Mégis, a tudósok világa a társadalom integráns része lett, és az, hogy a tudomány fontos, azóta folyamatosan, elvitathatatlanul, benne van a levegőben.

Franciaországban csak a 18. század hozza meg a polgárság győzelmét. De a polgárság már korábban is erős. A Galilei, Descartes stb. nevével jelzett áttörés, amely a gondolkozást átvezette a középkorból az újkorba, egész Nyugat-Európában döntő módon érvényesült.

Közép-Európa keleti sávjának fejlődése azonban, mint jól tudjuk történelmünk szomorú lapjairól, más irányt vett. A polgárság kibontakozása lelassult, a feudalizmus megmerevedett. A feudális privilégiumok megszüntetése a múlt század közepén, kellő súllyal és öntudattal bíró polgárság híján, magára a középnemességre és - igen - a főnemesség soraiból kikerülő, valóban legkiválóbbakra hárult. Innen van, hogy a reformkor nagyjaival kapcsolatban a "lángoló hazaszeretet" emlegetése nem üres szólam, de innen van az is, hogy - ezt teljes képtelenség mindenkivel szemben igazságos módon megfogalmazni - Eötvös Lorándnak igenis "ki kellett állni az utcasarokra", hogy a tudomány erejét és fontosságát hirdesse.

A Fizika Kultúrtörténetében Simonyi Károly szomorkásan jegyzi meg, Apáczait és magyar kortársait méltatva: "Az új világkép, az új eszmék elterjedésével kapcsolatban mi, magyarok, csak arra hivatkozhatunk, hogy ha cselekvőleg nem is tudtunk kialakításukban részt venni, de készen álltunk azok befogadására. A három részre szakadt Magyarország... igen vékony kulturális csatornákon kapcsolódhatott Nyugathoz, de ezek is elegendők voltak, hogy rajtuk keresztül - nagy egyéniségek közreműködésével - beáramolhassanak ... az új gondolatok." - Ehhez alighanem hozzátehetjük, hogy tudományos lemaradásunk a Nyugat mögött Eötvös Loránd színre lépésének idején némely vonatkozásban még nagyobb volt, mint Apáczai Csere János korában.

Eötvös Loránd az első perctől vállalta is a tudomány legnemesebb értelemben vett - népszerűsítésének a feladatát. Erről egyértelműen tanúskodik életrajza - 1872-ben már az elméleti fizika nyilvános, rendes tanárává nevezik ki a pesti tudományegyetemen (1878-tól pedig, a miniszterségével összefüggő rövid megszakítástól eltekintve, a "kísérleti természettan" tanáraként működik haláláig), 1873-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1883-tól rendes tagja, 1889-től 1905-ig elnöke, az ő kezdeményezésére alakul meg 1891-ben a Mathematikai és Physikai Társulat, minisztersége idején, 1894-ben megalapítja az Eötvös József kollégiumot stb.

Az életrajzi adatok azonban csupán a felszínt mutatják. Mi közvetlenül szeretnénk a prédikátor lelkébe pillantani.

Eötvös Loránd tökéletesen átérezte

• egyrészt azt, hogy egy némileg Pató Pál-i nemzedéket kell meggyőznie a tudomány nagyszerűségéről
• másrészt azt, hogy a 19. század Apáczai Csere Jánosának már semmiképpen nem csupán a tudást, hanem a tudomány művelését kell importálnia a nálunk fejlettebb országokból. Ez a kettős kötöttség Eötvös életének a kulcsa.

"Mi tagadás benne, nemzetünk a tudományos világban még nem foglalta el azt az állást, amely őt, számának arányában ... a többi nemzetek között megilleti, s amelyet sokoldalú képességével, ha komolyan hozzálátna, bizonyára rövid idő alatt el tudna foglalni"- állapítja meg aggódó szeretettel elnöki beszédében, 1895-ben, az MTA közgyűlésén. - "Aki tudományt gyűjt, még evvel egymagában nem csinál tudományt, s kicsinyeltetésre volna méltó az a nemzet, mely erre a kompilátori munkára szorítkoznék ... - mondja később, ugyanebben a beszédben.

De micsoda prédikátor lenne az, aki "bort prédikál, de maga csak vizet iszik?"

Eötvös annak a tudatnak a terhét is "első perctől fogva" vállalta, hogy "csak az az igazi tudomány, amely világra szól." Akár önmagának szóló figyelmeztetésként is felfoghatnánk az előbbi idézet folytatását:

"Az az érdem, hogy sokat tanult, még nem ment fel senkit társadalmi kötelességei alól, s azért a legtudósabb is helyesen cselekszik és méltán köszönetet érdemel, mikor néha leszáll tudományának magaslatáról, s megfontolt tanácsával vagy gyönyörködtető előadásával a sokaságnak okulást és élvezetet szerez, csak attól óvakodjék, hogy az ilyenféle szolgálatokkal kiérdemelt elismerést tudományos ambíciója kielégítésének tekintse."

Ami azt illeti, Eötvösnek már egyetemi tanulmányai óta "volt valami a kezében." Fentebb megmosolyogtuk a "Meg akarom tanulni, hogyan kell experimentálni" diákos célkitűzést, amellyel Eötvös Königsbergbe utazott. Nos, königsbergi diákként, nyomott lelkiállapotában is, kigondolt egy egyszerű, optikai módszert a folyadékfelszín alakjának a vizsgálatára és ezen keresztül a folyadékok kapilláris állandójának a meghatározására. Itthon azután, néhány később saját maga által is jelentéktelennek minősített elméleti fizikai tárgyú dolgozat megírása után "teljes erővel a kapillaritás tüneményeinek tanulmányozására adja magát". A hetvenes évek közepétől 1886-ig foglalkozik a témával, amikor is az elért eredményeket végül idegen nyelven is közzé teszi az Annalen der Physik című folyóiratban, egy mindössze 10 oldalas dolgozatban. Ez az időszak már megmutatja Eötvös kísérletező géniuszát, elszántságát és kitartását, valamint azt a "belső parancsot", hogy csak föltétlenül megbízható eredményekkel álljon elő.

Bizony, a "jámbor tanítvány" nemcsak azt "tanulta meg jól", hogy hogyan kell kísérletezni, hanem abból is "jelesen vizsgázott", hogy "mi módon lehet az így nyert feleleteket egyszerű törvényekre visszavezetni". A felületi feszültségnek a kritikus hőmérséklet közelében mutatott viselkedését leíró törvényszerűséget, ami az említett rövid dolgozat tárgya, Eötvös-törvény néven ismeri a világ.

Erre a "sikertörténetre" most mégsem szánunk sok szót. "Eötvös Loránd ekkor 38 éves volt. Életprogramja tulajdonképpen már megvalósult: evvel az egyetlen dolgozatával nevének és a magyar tudománynak máris elvitathatatlan helyet biztosított a fizika történetében és kísérleti, elméleti fizikusoknak három évtizedre adott munkát. Ő maga nem is tért vissza soha erre a tárgyra, mert már akkor megkezdette a gravitációra vonatkozó vizsgálatait, ahol még sokkal nagyobb jelentőségű sikereit volt hivatva aratni." - írja Selényi Pál az 1953-ban kiadott "Roland Eötvös Gesammelte Arbeiten" című kötetben.

Valóban, óhatatlanul az a benyomásunk, hogy Eötvös a felületi feszültséggel kapcsolatos eredményei nem elégítették ki igazán. - R. H. Dicke amerikai fizikus, aki 1961-ben a modern elektronika fegyvereit bevetve végül sikeresen megjavította az Eötvös - inga pontosságát, csodálkozásának ad hangot, amiért Eötvös egy, ha nem is centrális fontosságú, de mégis viszonylag modern kutatási területet elhagyott egy "több évtizede lezárt téma", a gravitáció kedvéért. Mi azonban úgy véljük, az, hogy Eötvös a gravitáció kutatása felé fordult, csaknem szükségszerűen folyik prédikátori lelkületéből.

Idézzük emlékezetünkbe: Eötvös tisztában volt vele, "a tudomány nagyszerűségét" legalábbis nagyrészt egy olyan nemzedék előtt kell felmutatnia, amely elmaradottságát egyfajta tetszelgő elzárkózottság mögé rejti. - "Nincsen nemzet a világon, melynek jobban fájna az idegenek gáncsa, nincsen nemzet, amely büszkébb volna azon fiaira, akik a világ szeme láttára lobogtatták a nemzeti zászlót, akár a harci dicsőség, akár a tudomány vagy a művészet jelvényeit hordotta az magán ... mégis nem csökkenni, hanem növekedni látszik napjainkban azoknak száma, kik bár a diadalt óhajtják, az idegen iránt való ellenszenvből visszautasítják mind az arra segítő eszközöket." - panaszolja például a már többször idézett elnöki beszédben.

Mi hát a tudomány? Miben áll az ereje? - ha a "nagyközönség számára" kell ezt élménnyé tenni?

Válasz: A tudomány képes közvetlenül szemlélhető (tehát mindenki részére hozzáférhető, józan ésszel felfogható), de tudomány nélkül szétesőnek tűnő dolgokat, jelenségeket összekapcsolni. Az újkori fizika megszületése óta leginkább lenyűgöző példa: Tudjuk jól, hogy az elejtett kő leesik. Azt is tudjuk, hogy a Hold egy hónappal ezelőtt is fenn volt az égen. Azt azonban tudomány nélkül nem sejthetjük, hogy ez a két ősrégi tapasztalat egymással szoros kapcsolatban van, annyira, hogy kis híján egyetlen jelenségről beszélhetünk.

A nyugateurópai specialista, akit, mint hangsúlyoztuk, a társadalommal szemben prédikátori kötelezettség már nem terhel, egyéb példák garmadáját tudja felsorolni a tudomány hatékonyságára. A természettudományos ismeretek egyfolytában, éspedig rohamosan szaporodtak a 19. század során. A prédikátor Eötvös számára azonban mondjuk a kémiai anyagok sokaságának (atomjainak?) egyedi tulajdonságai nem eléggé "magasztos" ismeretek az átfogó érvényű elvek annál inkább azok. (Hasonlat e a jogfilozófia számára nagy jelentőségű kérdés volt a 18. században, hogy a királyok Isten kegyelméből uralkodnak-e, vagy valamilyen "társadalmi szerződés" jön létre az uralkodó és a nép között, a törvény előtti egyenlőség is fontos alapelvnek minősült, de már "minden egyes tyúkper" közérdeklődésre nem tarthatott számot.)

Átfogó - ez a szó egy kicsit geometriai értelemben is veendő. A múlt században a kicsiny méretek világa a fizikában a (nem túl lényeges) részletkérdés fogalmát sugallta. A mikroszkopikus jelenségek - gondoljunk például az éterrészecskék és az anyag részecskéinek kölcsönhatására, amikor fény esik valamilyen test felületére - egyáltalán nem szemléletesek, a tudomány tiszteletéhez még fel nem nőtt hallgatóság előtt nem jeleníthetik meg a tudományos gondolkozás impozáns voltát. Egy másik idevágó példa: 1877-ben Eötvös az akadémián felolvasást tartott, "A távolbahatás kérdéséről" címmel. Természetesen szó esett a Coulomb - kölcsönhatásról is. (Az alapvető elektromos és mágneses jelenségek éppen úgy a közvetlenül szemlélhető tünemények közé tartoznak, mint a gravitáció.)

Az elektromos töltést Eötvös akkori szokás szerint két súlytalan folyadékhoz társítja, amelyek az elektromos vonzásért, illetve taszításért felelősek. Felmerül a kérdés, hogy "hogyan tapad" a töltésfolyadék a (súlyos) anyaghoz. "Sajátszerű erőkkel"- mondja Eötvös, és ezzel átsiklik a probléma felett. Igaza volt. A tapasztalat szerint nagyon sokféle ohmos ellenállás létezik - az alkalmazások szempontjából nyilván hasznos számba venni őket, de valamilyen átfogó érvényi elvet, akkoriban úgy tűnt, nem kínálnak. - A megbízható mikroszkopikus kép hiányával függ össze az is, hogy a kémia hamarosan önállósul: a múlt század második felében senkinek se jutott volna eszébe olyasmit állítani (amit ma a kvantumkémiára utalva olykor megteszünk), hogy a kémia a fizika egyik fejezete.

Nincs tehát mit csodálkoznunk azon, hogy Eötvös Nagy Károly szavaival - "a mechanika és a gravitáció bűvkörében élt." Az 1892-ben megtartott rektori beszédében Eötvös így fogalmazza meg elragadtatását:

"Az emberi tudás könyvében bizonyára nincsen fényesebb lap, mint az amelyre Galilei mechanikája és Newton gravitáció-elmélete van fel jegyezve. ... vannak ugyan meglepőbb kísérleti eredmények és pontosabb mérések, vakmerőbb következtetések, de nem jött még el a mester, ki azokból olyan egészet tudott volna alkotni, mint amilyen naprendszerünk mechanikája."

A gravitáció bűvkörében való éléstől "már csak egy lépés" - igaz, hogy csodálatos, immár Bolyait felidéző lépés - annak a mélységes vágynak a megszületése Eötvös Lorándban, hogy a gravitáció fizikájához valami újat tudjon hozzáadni.

Azt, hogy "hogyan kezdődött", úgy tűnik, rekonstruálhatjuk, legalább is Selényi Pál vállalkozik erre a már említett, 1953-ban kiadott könyvben. Selényi szerint "kezdetben volt" a gyenge erők mérésére már Coulomb és Cavendish által is alkalmazott torziós inga. Ezt Eötvös előadásai során demonstrációs célra használta, és eleinte csupán "a saját gyönyörűségére" kísérletezett vele.

Kísérletező géniusza azonban hamar eljutott egy döntő újításig. Mivel a torziós inga vízszintes síkban elforduló rúdja vízszintes erőkomponensek mérésére alkalmas, Coulomb, akárcsak Cavendish, az ingával vizsgálni kívánt testeket a rúddal egy magasságban helyezte el. Eötvös ezeket a tömegeket az ingarúd alatt, vízszintes síkban forgatható asztallapokra tette. (Ennek több előnye van, egyebek között az, hogy az inga lengése így sokkal zavarmentesebbé tehető, aminek önmagában is nagy a jelentősége a későbbiek szempontjából.) Ekkor azonban a vízszintes ingarúdra már ferde erőpár hat, s a rudat csupán ennek vízszintes erőkomponensei forgatják el.

Az azután már a "semmiből egy új ötlet" születésének nyomonkövethetetlen aktusa, amikor Eötvösben felbukkan a kérdés; mi történik, ha az erők irányának a vízszintestől való eltérése nő és a szög mind jobban közeledik a merőlegeshez? - és amikor, ennek folyományaképp, megfogan benne a gondolat, hogy a csak vízszintes erőkomponensekre reagáló inga, különösen, ha egy további ihletett gondolattal azt is megengedjük, hogy a rúd végeire erősített súlyok közül az egyik mélyebben helyezkedjék el, mint a másik, alkalmas a "legfüggőlegesebb erő", a földi gravitáció parányi helyi inhomogenitásainak a mérésére.

Bárhogy történt is, Eötvös világosan felismerte, hogy műszere - rendkívüli érzékenysége folytán - egyfajta "Röntgen-készülék", amelynek segítségével "átvilágíthatjuk" a Földet, beleláthatunk a belsejébe. A rá jellemző szívóssággal hozzá is látott ehhez a belelátáshoz.

Akár érdekes meglepetésekre is számíthatott. (Meg is vizsgálta például, napkelte vagy naplemente idején végzett mérésekkel, hogy nem gyengülnek-e a Napból kiinduló gravitációs hatásnak azok a "sugarai", amelyek az eszköz elérése előtt a Föld felszíne alatt, azaz nem üres térben, hanem anyagon keresztül haladnak.) Ahogy Becquerel az uránsók fluoreszcenciáját vizsgálta és felfedezte a radioaktivitást, éppen úgy Eötvös is felfedezhetett volna - ha müszere történetesen még sokkal érzékenyebb - addig nem is álmodott effektusokat, mondjuk azt, hogy nemcsak az anyag, hanem a gravitációs tér is kelt gravitációs teret.

De még ha a valami merőben új felfedezésének áhított babérjától eltekintünk is, a Föld pontos alakjának, illetve ezzel összefüggésben a tömegeloszlás és a gravitációs mező kapcsolatának a legkisebb részletekig pontos felderítése Eötvös szemében - teljes joggal - igazi tudományos probléma volt, nem csupán holmi "ötödik tizedesjegy" téma.

Ha tudjuk, hogy a Föld felszíne forgási ellipszoid alakú - mint ahogy jó közelítéssel csakugyan ilyen - akkor a jellemző adatokat elvben egyszerűen megkaphatjuk úgy, hogy alkalmas műszerrel a kezünkben pontosan dél felé haladunk. Ha azonban az ellipszoidtól való eltérést is mérni akarjuk, akkor a feladat egyáltalán nem triviális, pongyolán: már ismerni kellene a felszín alakját ahhoz, hogy tudjuk, milyen irányban célszerű haladni. (Egy némileg témánkba vágó analógia: Az egyszerű égitesteken kívüli téridő szerkezetét az általános relativitáselméletben a Schwarzschild - megoldás adja meg. A Schwarzschild által választott koordináták azonban nem fedik le az elképzelhető legteljesebb anyagmentes, gömbszimmetrikus téridőtartományt. A hiányzó tartomány feltérképezése csak 1963-ban sikerült Kruskalnak.)

Eötvös figyelmét nem kerülte el, hogy a földkéreg viszonylagos merevségével összefüggésben a felszín irregularitásai és a gravitációs tér ingadozásai között nem problémamentes a kapcsolat, mint ahogy nem az a felszínen mért gravitációs mező és a mélyben uralkodó sűrűségviszonyok között sem. Bár életrajzíróinak egybehangzó tanúsága szerint Eötvös "tudományos gondolataiból alig árul el valamit, s csak a nagy, kész eredményeket közli", biztosra vehetjük, hogy rengeteget töprengett azon, hogyan lehet "Röntgen - készülékét" a tiszta tudomány érdekében legjobban kihasználni. Közben rendkívüli energiát fektetett a terepen végzett mérésekbe.

A sors jóindulatú, de korántsem megszolgálatlan gesztusa, hogy a torziós inga, ha a gravitáció elméletében nem is hozott újat a hasznosságán, gyakorlati alkalmazhatóságán keresztül végül világszerte ismertté vált. Eötvös nagyon hamar tisztába jött azzal, hogy a tömegeloszlás ingadozásaira érzékeny műszer hathatós segítséget nyújt a földalatti ásványkincsek, mindenekelőtt a kőolaj felkutatásában, és egyáltalán nem becsülte le ennek a jelentőségét. De számos (visszafogott) megnyilatkozása sejteti: a szíve azért dobogott, hogy "varázsvesszeje" (ő nevezte így ingáját) a "tiszta tudományról" súgjon édes titkokat.

Nem ilyesmiről árulkodik-e ez a vallomás: "A tudomány emberének érzelmi világa a költőétől alig különbözik egyébben, mint abban, hogy eszményeit versekben kifejezésre juttatni nem tudja, s azokat azért talán még mélyebben rejti szívébe... "

Vagy, még egyértelműbben:

"Az Edisonokról sokat beszélnek az újságok, a Faradayekről hallgatni szoktak, a tudomány embere pedig nagyobb elismeréssel adózik a fa ültetőjének és ápolójának, mint annak, aki az érett gyümölcsöket szedi le."

És tovább: "Az egyetlen nyilvános ítélőszék, mely előtt az igazi tudósnak arról, amit tett, be kell számolnia, ott áll azon szigorúan tudományos folyóiratok és kiadványok el nem évülő kötetsorai között, amelyekbe a kutatás eredményei már századok óta be vannak jegyezve, s mindenesetre nagyobb dicsőség a tudósnak az ha azokban nevét bárcsak egy érdemes munkája mellé írhatja, mint hogyha minden számukban beszélnek róla a napilapok. "

Lehetetlenség nem kiérezni a tisztelet mellett a vágyakozást a Bolyai emlékünnepen elmondott beszédének egy mondatából. Ebből a beszédből való az a sokszor idézett részlet, mely szerint a tudomány zászlaját olyan magasra kell emelni, hogy azt hazánk határain túl is meglássák. Ehhez a fennkölt passzushoz fűzi hozzá Eötvös csendesen, csaknem melankolikusan: "Ez a mi eszményünk, ez valósult meg Bolyai alkotásával egyszer, ilyen teljes mértékben talán egyetlenegyszer."

A fenti idézetek nyilvános beszédekből valók, aminthogy bizonyos fokig közérdekű az a levél is, amelyben 1905-ben lemond akadémiai elnöki tisztségéről. ("... minden lenyugvó nap arra int, hogy a Mindenhatótól nekem kiszabott munkaidő előbb-utóbb végére jár... első, mert csak általam teljesíthető feladatomnak kell azt tartanom, hogy kiegészítsem és feldolgozzam azt a tudományos anyagot, amelyet ... összehordtam") De talán még meghatóbb és meggyőzőbb az újat teremtés kötelezettségének tudatával egy magánlevélben találkozni. 1892. december 2-án (figyeljünk a korai dátumra!) Eötvös Loránd .lemond egy esti beszélgetésre szóló meghívást Hampel Józsefné Pulszky Polixéniának (aki Pulszky Ferenc lánya, az első magyar női gimnázium szervezője). Levelében így ír: "Sokra vállalkoztam, nem bírom teljesíteni ... de talán nyugodt lehetek, ha elvégzek annyit, amennyit lehet. De szabad-e a hordárnak eldobni az elvállalt terhet azért, hogy másikat vigyen, még ha az kedves kezek által nyújtott virágcsokor volna is? 44 éves vagyok, s bizony nem tudom, lesz-e még erőm teljesíteni hordári tisztemet. A tudomány szolgálatába álltam... "

Ha nálunk mai fizikusok Eötvösről beszélgetnek, olykor zavartan "félrenéznek", mert átvillan rajtuk, hogy Eötvös, noha néhány évvel később született, mint Röntgen vagy Boltzmann, s csak pár évvel korábban, mint Ostwald vagy Becquerel, nem jött tűzbe a hőtan második főtételétől, még az energiamegmaradás tétele sem imponált neki különösebben, "nem ismerte fel a Maxwell-egyenletek óriási jelentőségét", s látszólag érzéketlenül ment el az atomfizika közelgő kibontakozására utaló izgalmas felfedezések sora mellett. Bár a feltétlen tisztelet hangján, de ezt a némileg zavarba ejtő képet vetíti elénk a kortárs és tanítvány Mikola Sándor is, a Természettudományi Közlönyben 1919. május 1-jén megjelent visszaemlékezésében: "... Hiába jönnek az új, nagyszerű felfedezések, az elektromos hullámok, az elektromos sugárzások, a radioaktivitás, hiába keletkeznek új ... elméletek, az elektromágneses fényelmélet, a sugárzás új elmélete, az elektronelmélet, a relativitás elve: ő még elvétve sem fordul feléjük. Pedig bizonyára voltak rájuk vonatkozó eredeti gondolatai. Megmarad szuverén magánosságban..."

De hát nem zavarba jönni kell, hanem megilletődni! Az új iránti érzéketlenség vádja egyrészről .,történelmi tévedés".

Az apja művét folytatni elszánt, prédikátor Eötvös, mint már beszéltünk róla, szükségképpen kötődött az átfogó érvényű, mégis szemléletesen megfogalmazható elvekhez. A mikrovilág pedig, erre is utaltunk már, nem látszott ilyeneket kínálni. Ma már, a kvantummechanika koncepcióinak birtokában, "könnyű" dolgunk van: mindössze azt kell tudomásul vennünk, hogy "minél kisebb valami" (a térben), "annál nagyobb" (impulzusban). Ezt azonban akkor senki nem sejthette.

A tudománytörténészek kedvelt szófordulata szerint a 19. században senki nem gondolta, hogy utána a 20. század fog következni. Ezt meg is fordíthatjuk: a 20. században hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az előző század a 19. volt. Jolly Philipp, aki, szegény feje, azzal iratkozott fel a fizikatörténet lapjaira, hogy 1880 táján megpróbálta eltéríteni Max Planckot a fizikusi hivatástól, nem volt olyan fantáziátlan, amilyennek ma tűnik. A fejlődés gyors és erőteljes volt, ezt mindenki látta. A mikrovilágból azonban egyszerűen hiányzott az átfogó kép. A benzolgyűrű szén-szén kötéseinek a mai tankönyvekből jól ismert rajzát Kekulé már 1866-ban felrajzolta (!). De Ostwald még 1902-ben is kijelentette, hogy aki a vegyüléseket atomokkal kívánja magyarázni, ugyanolyan ostobaságot beszél, mintha a gőzmozdony működését azzal akarná magyarázni, hogy egy ló van benne elrejtve. A példák számát szaporíthatnánk. Valahányszor általánosítani próbáltak egy valahol bevált képet, mindig belegabalyodtak. Kvantumelmélet nélkül, ma már tudjuk, ez nem csoda. Inkább azt kérdezhetjük: "hogy lehetett így élni"? Nos, a "belenyugvás" az összkép hiányába a fejlődés záloga volt. "Pszichológiailag" ugyanakkor kétségtelenül szükség volt valami "biztonságosra és grandiózusra". Megvolt erre is a (kanti) megoldás, a kis híján napjainkig elevenen élő felismerés és meggyőződés, hogy gondolkodásunk csak a priori kategóriák mentén haladhat, a "Ding an sich" csupán - és akkor se egyértelműen - megközelíthető. Nagyon is érthető Kirchhoff vagy Mach pozitivizmusa, ami pedig a mai fül számára némileg extravagáns hitetlen Tamáskodásnak tűnik. Így hát nincs azon szégyellni való, hogy a prédikátor Eötvös szemében még az energia fogalma is (nem beszélve az éterrészecskékről stb.) nagyon erősen kapcsolódott az érzékelhetetlenül parányi méretek teljesen soha birtokba nem vehető világához.

Másrészről, a hűséges ragaszkodás a megkezdett témához Eötvösnél nem hiba, hanem szinte szerzetesi erény.

2. ábra.Ha két test súlyos tömege egyforma, a tehetetlen tömege azonban különböző volna, akkor magas pózna tetejére függesztve a két testet, az egy pontból induló fonalak nem lennének párhuzamosak, hanem kissé széttartanának.

"Mint te magad, úgy én sem kívánok egyebet, mint hogy tudós, valóságos és nem dilettáns tudós legyen belőled".

A 20. század elején már valóban új szelek kezdenek fújdogálni. Az atomfizika korábban széteső munkahipotézisek halmazából fokozatosan realitássá válik. De Eötvös ekkor már rabja műszerének, akárcsak A. Michelson az övének. A. Michelson, aki 1921-ben bekövetkezett haláláig hitt az éterben.

Ha csakugyan az volt Eötvös álma, hogy a gravitáció klasszikus elméletéhez valami újat hozzáadjon, ez nem teljesült. De kitartásáért, ahogy Faustot megmentette, őt is megjutalmazta az ég.

Minden könyvben, amely a gravitáció új, einsteini elméletéről szól, ott szerepel Eötvös neve, mert ő volt, aki a súlyos és tehetetlen tömeg szigorú arányosságát - erre épül az általános relativitáselmélet - meggyőző pontossággal kimutatta. Azért, hogy túlzó pátosz nélkül tiszteleghessünk az Eötvösben megbújó Bolyai előtt, engedtessék meg, hogy Eötvös teljesítményét anekdotikus formában mutassam be, amit, remélem, ő se vett volna zokon.

Tudjuk, hogy amit közönségesen nehézségi erőnek hívunk, az egyrészt a Föld által a testre gyakorolt gravitációs erőből, másrészt a Föld forgásából származó tehetetlenségi erőből tevődik össze. A 2. ábra mutatja, mi történnék, ha - az új elmélet számára gyászos módon akadna két test, amelyeknek például a súlyos tömege egyforma, a tehetetlen tömege azonban különböző volna. Egy igen magas pózna tetejére függesztve a két testet, az egy pontból induló fonalak nem lennének párhuzamosak, hanem kissé széttartanának, amit némileg borzasan akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy ebben a nem kívánt esetben egy ponton át két különböző párhuzamos lenne húzható. Olyan magas pózna azonban nincs ami a célnak megfelelne. Hogyan lehetne a két fonal parányi irányeltérését mégis kimutatni? Eötvös válasza: úgy, hogy csak egyetlen fonalat használunk. Azaz pontosabban, egy valódit és két láthatatlant ez a torziós inga.

Az igazság az, hogy magának Eötvösnek a számára a súlyos és tehetetlen tömeg arányossága, amelyet-még nem a későbbi lenyűgöző precizitással - már 1880-ban megvizsgált, nem bírt akkora jelentőséggel, mint a Föld belsejébe "belevilágító" tervei. Hiszen ezt az arányosságot már Newton megállapította, ha nem is tudta nagy pontossággal igazolni. Az általános relativitáselmélet későbbi diadala Eötvös lelkét már nem érintette meg. Élete utolsó éveiben talán valóban kissé magára maradt a tudomány világában.

Az előbb azonban nem véletlenül utaltunk vissza a königsbergi "nagy fogadalmak" időszakára. Az apja életművével való azonosulás, az igény annak folytatására, a magasra emelt mércéhez való ragaszkodás kíséri végig és irányítja Eötvös Loránd egész életét.

A magasba emelt tekintet óvja meg minden kicsinyességtől, rövidlátó indulattól. Csak így érthető meg, hogy az egyetemi oktatásról mondott beszédéről azt hihetnénk, ma hangzott el, így érthető meg gyakran hangoztatott, de mindig őszintén átélt és minden sovinizmustól mentes hazafisága (s ennek részeként például az, hogy rövid minisztersége idején olyan nemzetiségi politika mellett állt ki, amely ma is példaképül szolgálhat), csak így válnak hihetővé Alexander Bernát sorai, aki az Eötvös Loránd 70. születésnapjának tiszteletére kiadott Eötvös-füzetben így ír róla: "Azok közé tartozik, kiknek társaságában mindenki jól érzi magát, mert meg van győződve, hogy nála teljes elismerést talál. Olyan ő a tudósok körében, mintha a királyunk lenne, bár ő maga semmit sem tett ehhez, és nem is törekedett reá... Soha egy hamis hang. Soha egy személyes támadás. Mindig az egyenes lélek meggyőző beszéde, aki semmi előre kitűzött cél kedvéért az igazságon erőszakot nem követ el."

Mivel zárjuk hát ezt a megemlékezést egy olyan férfiról, aki a szabadságharc évében, 1848. július 27-én született, egy reményeket pusztító vesztett háború után 1919. április 8-án halt meg, amikor is bárói rangja ellenére Lukács György búcsúztatta, s aki halálos ágyán még befejezte dolgozatát a Coriolis-erők hatásának egy olyan megnyilvánulásáról, amelyet azóta Eötvös-effektusnak nevez a szakirodalom?

Ez a megemlékezés egyben búcsú is: a fizikai tanszékek búcsúja ettől az épülettől, ettől a nagy előadótól, amelyben Eötvös is tanított. Epitáfiumot keresünk tehát. Apáczaitól, meglehet, Áprily versével búcsúznánk, Bolyaitól - mostoha sorsán lázongva - a haláláról szóló fájdalmas anyakönyvi bejegyzéssel. ("Kár, hogy nagy talentuma használatlanul ásatott el.") Eötvös alakja előtt nyugodt önérzettel, fennkölt szavakat nem restellve tiszteleghetünk. A nagy példakép, Newton sírkövén ez olvasható: Humani generis decus - az emberi nem dísze. Mi írjuk ide, hogy Eötvös Loránd a magyar nemzet ékessége: Hungarae gentis decus.

________________________

Elhangzott 1998. október 14-én az ELTE Eötvös épületének (VIII. Puskin utca 5-7.) "búcsú" ülésén.