Fizikai Szemle honlap

Tartalomjegyzék

Fizikai Szemle 1999/2.

ROSSZINDULATÚ DAGANATOK TÖBB LÉPÉSBEN VÉGBEMENÕ KIALAKULÁSA

Klein György
a Svéd Királyi Akadémia és az MTA tagja
Karolinska Intézet Mikrobiológiai
és Tumorbiológiai Központja, Stockholm

A darwinista természetes kiválasztódás egycsapásra elavulttá tette a kreacionista mítoszokat. Az a felfogás, amely szerint a rosszindulatú daganatok több, lépésenként megvalósuló változásokban alakulnak ki, pontosan ily módon mért halálos csapást arra a felfogásra amely századunk első felében uralkodott a rákkutatásban. Az addigi elképzelés szerint a daganat kialakulásáért egyetlen kulcsfontosságú esemény lett volna felelős. Biokémikusok, immunológusok, sejtgenetikusok, mindegyikük a maga szakmájára jellemző metodológiát alkalmazva, állhatatosan keresték a döntő eseményt. Ezen esemény felfedezése lett volna a feltétele a rák-rejtély a megoldásának. A közös rák-antigén, az univerzális rák-vírus, az általános kromoszomális egyensúly felborulása csak néhány példa azok közül a mindent elárasztó és mindent megmagyarázni kívánó elméletek közül, amelyeket különös buzgalommal terjesztettek.

A rák több lépésben végbemenő kialakulásának mai elmélete két fő forrásból származik: 1.) az életkor-rákelőfordulás görbék matematikai elemzése azt jelzi, hogy a leggyakoribb emberi tumorok öt-hét mutációs változás után lépnek föl; 2.) a tumor kialakulásának sajátosságaira vonatkozó horizontális vizsgálatok az egyes lépéseknek a sejt szintjén (Foulds, 1969; 1975) adnak biológiai értelmezést.

A gondolat, amely szerint a növekedési kontroll alól történő fokozatos felszabadulás szelekciós előnyt biztosít, domináns pozíciót foglal el a rákkutatásban, hasonlóan a darwini természetes kiválasztódáshoz, amit minden biológus elfogad (Georg Klein és Eva Klein, 1985a; Nowell, 1976). De ezt a rák-koncepciót még kevésbé ismeri el az orvosi szakma, a nem-biológusok között pedig, - ha körükben e nézet egyáltalán ismert - csak kismértékben tekinthető elfogadottnak.

Az elmélet pedig logikus és érthető. Általánosan elfogadott, hogy a sejtoszlást és a sejtoszláshoz vezető folyamatokat receptorok komplex készlete, valamint szignáltranszdukciós és transzaktivációs reakciósorok szabályozzák. A "knock out" egerektől kaptuk a váratlan hírt: bizonyos gének kitörlődése önmagában nem jelent végzetes ártalmat a szervezet számára.

Ha a sejtciklus egyidejűleg több jellel való szabályozására vonatkozó jelenlegi ismereteink birtokában tekintünk vissza a rák "természetrajzára", a kontrollált állapot megszűnésének több lépésben kell végbemennie.

Jelenleg a géneknek négy olyan világát ismerjük amelyek konstitutív aktiválással, mutációval vagy delécióval hozzájárulhatnak a tumor kialakulásához. Ezek - felfedezésük sorrendjében - a következők: onkogének, tumorfejlődést gátló gének, DNS-javító gének és olyan gének, amelyek a programozott sejthalált befolyásolják. Egyes géneknek több funkciójuk van, ezek egynél több kategóriába is besorolhatók. Ennek ellenére praktikusabbnak tűnik, ha a jelenlegi helyzetet a fenti négy címszó szerint tárgyaljuk.

Onkogének

Az onkogének a sejtek "háztartásában" résztvevő, nagymértékben konzervatív gének. Olyan jelátviteli folyamatokban vesznek részt, amelyek a sejtosztódási ciklust elindíthatják vagy működtetik. Strukturális vagy regulációs változások útján bekövetkező illegitim aktiválásuk folyamatos szaporodásra ösztönözheti a sejtet. Egyes onkogének úgy fejtik ki hatásukat, hogy növekedési faktort termelnek olyan sejtben, amely normálisan arra van programozva, hogy erre a faktorra reagáljon, semmint termelje azt. Más onkogének növekedési faktor-receptorokat vagy szignál-transzdukciós fehérjéket kódolnak; ezek úgy változhatnak meg, hogy - egy beragadt szirénához hasonlóan - folyamatosan hibás jelet bocsátanak ki. Megint más onkogéneknek transzkripciós szerepük van, amelyeket illegitim módon mutáció, kromoszóma-átrendeződés, vagy gén-erősítés aktivált, ennek közvetlen, vagy közvetett következményeként fokozott DNS-másolás lép föl.

Aktivált onkogének domináns módon stimulálják a sejtosztódást. Ez ellentmond Foulds egyik elképzelésének, miszerint a rákkal összefüggő mutációknak szomatikus sejtekben szükségszerűen recesszíveknek kellene lenniük. A dominancia azonban nem jelenti azt, liogy az onkogén bármely célsejtet transzformálni tudna. Minden onkogénnek megvan a jellegzetes, a sejt eredetétől és/vagy differenciálódásától függő sejt-transzformációs "ablaka" (azon sejtek összessége, amelyek transzformációjára képes) (Klein, 1982). Megfelelő hőmérsékleten a hőérzékenymutáns fehérjéket kódoló onkogének a különböző eredetű célsejteket differenciálatlan sejtekké alakíthatják. Ha a transzformált sejteket, (akár csak rövid időre is) nem-megengedő hőmérsékleten tartjuk, megszűnik az onkogén által létrehozott differenciáció-gátlás. Az érési folyamat leállásának megszüntetése tehát megfordíthatja a malignus folyamatot.

Az onkogén területnek vannak egyéb, jellemző sajátosságai. Nem könnyű megmagyarázni, miért alakulhatnak át bizonyos fehérjék onkogénné, míg ugyanennek a láncnak vagy családnak más tagjai, amelyekről feltételezhetnénk, hogy hasonló képességekkel rendelkeznek, nem jelennek meg az ismert onkogének listáján. Az is különös, hogy egyes onkogén-aktiváló események adott típusú tumorok mindegyikében, vagy többségében végbemennek, míg más eseményekkel csak kevés alkalommal találkozunk.

A gén-amplifikációnak sem a mechanizmusa, sem a malignus fenotípus megjelenéséhez való hozzájárulása sincs kielégítően megmagyarázva. Az egyik, különösen jól tanulmányozott modellben a dehidrofólsav-reduktáz amplifikációjának mértéke kapcsolatba volt hozható a metotrexáttal szembeni rezisztencia szintjével (Biedler és mtsai, 1983). Ha a gyógyszer által okozott szelekciós nyomás megszűnik, az amplifikált génmásolatok elvesznek. Ha ezt kivetítjük az onkogén által okozott amplifikációra, az amplifikált onkogének fennmaradásának a növekvő tumorsejtekben azt kell jelentenie, hogy szelekciós előnyt biztosítanak a sejteknek.

Tumor-szuppresszor gének

Különböző jelek arra vallottak, hogy esetleg léteznek a tumor kialakulását megakadályozó gének. Normális sejteknek malignus sejtekkel végrehajtott fúziója - váratlanul - azt mutatta, hogy a tumorkeltő képesség elfojtódott mindaddig, amíg megőrződött a normális szülősejtből származó kromoszóma-állomány (Klein, 1976). A tumorkeltő képesség újabb megjelenése csak a normális sejtből származó specifikus kromoszómák elvesztésekor következett be. Másik korai felfedezés a következő volt: tumorsejt-kultúrákból (magas sejtsűrűség elérése után) többé-kevésbé "normalizált" revertánsokat lehet izolálni, ha a tumorsejtek további, folytatólagos DNS-szintézisét nagy radioaktivitású timidin jelenlétében, vagy 5-brómdezoxiuridin és UV-fény kombinációjával "öngyilkos" jellegűvé változtatjuk.

A kérdés molekuláris megközelítése azt mutatta, hogy a tumor kialakulásához és kifejlődéséhez számos genetikai veszteség társul. Vastagbél-, emlő-, prosztata-, vese-, tüdő- és agytumorokkal végzett vizsgálatokból az a benyomás alakult ki, hogy az elfojtó gének inaktivitása gyakoribb ok, mint az onkogének aktiválása.

DNS-reparáló gének

A legjelentősebb funkcionális információt a p53 jelölésű szuppresszor gén vizsgálata szolgáltatta. A p53 fontos szerepet játszik a sejtciklus ellenőrző pontjain. A progressziót a sejtciklus során gátolni lehet több, más fehérjével is. Közülük néhányát tumor-szuppresszorként azonosítottuk, de volt, amikor ez nem sikerült. A legfeltűnőbb példa: a DNS sérülése hatékonyan indukálja a p53-at.

A rosszindulatú daganatok több, mint fele mutáns p53at tartalmaz; ez a legnagyobb gyakorisággal mutált gén emberi tumorokban. A mutáns p53 fehérjék elvesztetik azt a képességüket, hogy a fehérjemolekula középső tartományának segítségével specifikus p53-kötőhelyekhez tudjanak kapcsolódni, vagy erősen lecsökken specifikus DNS-kötésük.

A p53 mutációk nagy gyakorisága összhangban áll azzal a sokirányú szereppel és funkcióval, amit ez a fehérje a sejtciklus és a programozott sejtelhalás kontrollálásában tölt be, a DNS-sérüléseire és más induktorokra adott reakcióival és p53-nak azzal a képességével, hogy több, egymástól eltérő úton tud befolyást gyakorolni a tumor növekedésére.

A p53-at a genom "őrangyalának" szokták nevezni. A normális p53 rövid életű fehérje és csak kismértékben termelődik. A DNS sérülése vagy más p53-induktorok a fehérje stabilabbá változtatásával megemelik a p53 szintet. A felhalmozódó p53 leállítja a ciklust. A DNS-javító enzimek a növekedés leállásakor időt nyernek és tevékenységükkel kijavíthatják a sérüléseknek egy részét Ha ez sikerül, a p53-szint csökken és a sejtoszlás folytatódhat.

"p53-hibás egerek" ennek ellenére viszonylag normálisan fejlődnek, de felnőtt korukban rendkívül fogékonyak tumorra. Úgy vélik, hogy a tumor előfordulásának a gyakorisága nő, ha az őrangyal-funkció nem működik, mivel a növekedésnek a DNS károsodására adott válaszként létrejövő, p53-mal szabályozott leállítása sok olyan genetikai variáns a túlélését teszi lehetővé, amelyek egyébként elpusztultak volna. A mutáns p53 ezért destabilizáló génnek is tekinthető.

Mint már említettük, magas szintű p53 a növekedés leállását indukálhatja és kiválthatja a sejt-öngyilkosságot. Ebben a két reakcióban különbözőek az utak. A vad-típusú p53 fontos szerepet játszik a programozott sejt-öngyilkossághoz vezető fő reakcióutak közül legalábbis az egyiken: ez az út nem működik mutáns p53-at tartalmazó, vagy p53-negatív sejtekben. Így a p53, amit alapjában véve tumor-szuppresszor génnek tekintenek, számos aktivált onkogénhez hasonlóan, befolyást gyakorolhat a programozott sejthalál valószínűségére.

Programozott sejthalált befolyásoló gének

Az eddigieknél specializáltabb gének szabályozzák a sejtek programozott halálát. Ugyanezek a gének a tumor kialakulásában is fontos módosító tevékenységet fejthetnek ki. Minden szervezet normális fejlődési és működési képességei tárházának része az a képesség, amely a DNS lebontását idézheti elő.

Gerincesekben életbevágóan fontos sejthalált előidéző szabályozás felelős azon limfociták eltávolításáért, amelyeket a megfelelő antigén "nem szólított meg" meghatározott időn belül. Programozott sejthalál ellen védő, de állandó sejtosztódásra nem ösztönző gén aktiválása "alacsony fokozatú" limfómát okozhat.

Mint korábban említettük, p53-ra csak bizonyos programozott sejthalált kiváltó reakció-utakon van szükség: ilyen a sugárzásokkal indukált sejtpusztulás limfocitákban. A p53 elvesztése a sugárzásnak és DNS-t károsító szereknek kitett limfocitákban megemeli a sejthalál kiváltásához szükséges küszöbdózist.

Ily módon a p53 négy különböző szerepet játszhat a tumor kialakulásában és progressziójában: lehet onkogén, tumor-szuppresszor-gén, destabilizáló gén és sejthalált szabályozó gén, bár lehetséges, hogy utolsóként említett hatása inkább közvetett jellegű, és p53-nak a sejtciklus szabályozásában megnyilvánuló funkciójához kötődik.

A DNS-javító funkciók elvesztése következtében fellépő más destabilizáló mutációk

1909-ben Ehrlich leírta azt a gyakran idézett mondatot, amely az "immune surveillance theory" (az immunfelügyelet elmélete) első megfogalmazásának tekinthető. Megállapította, hogy a "fötális és posztfötális fejlődésnek számos aberrációval" kell együtt járnia, ez megteremtené tumorok kialakulásának a lehetőségét, mégpedig "roppant nagy gyakorisággal", hacsak "a szervezet védelmi erői" meg nem semmisítenék azokat. Ehrlich az immun-védelemre gondolt. Ma azonban már tudjuk, hogy a védelem első vonala nem az immunitás, hanem a DNS javítás.

Ez azonban még nem minden. Kiderült, hogy a DNS-másolódás hűsége, a DNS-javítás mechanizmusa és a kromoszóma-szegregáció mechanizmusa azok az érzékeny pontok, amelyeknek a károsodása beindíthatja vagy előmozdíthatja a rák kialakulását.

Bár ilyen módon világosan megmutatkozik, hogy a tumor-kialakulás számos formájánál genetikai instabilitás indító ok vagy járulékos tényező, a különböző hibajavító-gén-mutációk által létrehozott tumor-változatok .sajátosságait nehéz megmagyarázni. Úgy látszik, hogy a javító génműködésben vannak a sejt eredetétől vagy differenciálódottságától függő különbségek.

A kísérletes rákkutatás korai szakaszában leírták, hogy a neoplasztikus transzformációra való hajlam genetikailag meghatározott módon változik különböző szövetekben (Heston, 1959). Beltenyésztett egértörzseket szelektáltak, amelyekben az emlőrák, tüdőadenóma, timuszlimfóma és mellékvese-rák előfordulása nagyon gyakori volt. Azt találták, hogy ezek az állatok többszörösen hordoztak olyan géneket, amelyek fokozták tumorok kialakulásának a valószínűségét. A génekről kimutatták, hogy több különböző szinten fejtik ki hatásukat. Más emlős fajok szelektív tenyésztésekor cél lehet komplex fenotípusok kialakítása: ez a helyzet versenylovak vagy komplex magatartási mintákkal rendelkező kutyák tenyésztésekor. Ez a tevékenység sok különböző gén rögzítésével jár, ezek a gének hozzájárulnak a végső fenotípushoz. A sok gén által meghatározott jelleghez mindegyik gén közvetett módon járul hozzá, önmagában nem nélkülözhetetlen és nem is elegendő. Hasonló volt az eredmény, amikor egereket beltenyésztettek azzal a céllal, hogy bennük nagy legyen az emlőtumorok előfordulási gyakorisága. Az ismert szuszceptibilitás gének egyike-másika a hormonális környezetre gyakorolt hatásával elősegíti emlőrák kialakulását. Más gének a gazdaszervezetet engedékennyé teszik egy rákot elősegítő retrovírussal szemben. Hasonlóan, nagy gyakoriságú leukémiára irányuló szelekció olyan géneket fixált, amelyek kedveznek a leukémiát előmozdító vírusok replikációjának, továbbá olyan géneket, amelyek tönkreteszik a gazdaszervezet specifikus immun-válaszát.

A retrovirális sejtosztódásra, vagy a retroviráis fehérjék elleni immun ellenőrzésre ható gének nem nagyon relevánsak a humán rákképződés szempontjából. Fontosabb lehet a géneknek egy harmadik, bizonyítottan létező, de kevéssé ismert sorozata: ezek a gének - nagy gyakorisággal - tumort produkáló fajtákban a célszövetek szintjén hatnak a tumor kialakulására. Létezésüket olyan kísérletekben lehetett kimutatni, amelyekben a normális szövetet - emlőmirigyet, timuszt, tüdőt vagy mellékvesét - olyan egértörzsekből transzplantálták, amelyekben a megfelelő tumor gyakorisága nagy-, vagy éppen kisfokú volt.

Minthogy a gazda azonos, a rák várható kialakulása szempontjából alacsony, illetve magas hajlammal jellemezhető egértörzs célszövetei ugyannak a hormonális, virális és egyéb potenciális kancerogén terhelésnek lettek kitéve. A tumorok szignifikánsan nagyobb gyakorisággal jelentek meg a magas hajlamú egértörzs szöveteiben, mint az alacsony hajlamúéban.

Milyen módon befolyásolhatnák gének valamely sejttípusban azt, hogy a sejtek neoplasztikus transzformáción essenek át? Ebben szerepe lehet a szövet-specifikus javításnak, szövet-specifikus sejtelpusztításnak, vagy a szabad gyököket semlegesítő mechanizmusnak. Lehet, hogy mindezek a hatások a jelenségeknek ugyanahhoz a csoportjához tartoznak, mint azok, amelyek a tumor előfordulásának már tárgyalt tulajdonságaiért felelősök bizonyos javítás-hibákkal terhelt betegekben, de az is lehet, hogy ez nem így van.

A többlépcsős rákkeltés molekuláris biológiája

Hogy oszlik meg a felelősség a gének négy világa között, amikor a szomatikus sejtek felszabadulnak a gazdasejtek többszörös kontrollja alól? Vannak további világok is ezen a négy világon kívül? Molekuláris szinten számos olyan mutációs lépést azonosítottak, amelyek hozzájárulnak a vastagbél-, prosztata- és emlőrákok, illetve rosszindulatú gliómák kialakulásához és kifejlődéséhez.

A prosztatarák kifejlődése számos genetikai változással jár együtt. A korán fellépő prosztatarákban szenvedő betegek nagy része (az összes prosztatarákos beteg 5-10 %-a) örökletes, a genomban eleve jelenlévő mutáció hordozója lehet; ez megkönnyíti a rákos folyamat megindulását. Lokalizált prosztatarákban a megtámadott régióban esetleg már kimutatható a heterozigóta jelleg elvesztése.

Az eredmények azt sugallják, hogy ismert vagy feltételezhető szuppresszor gének kiesése gyakrabban vesz részt többlépéses rákkeltésben és tumor progresszióban, mint az ismert onkogének aktiválódása. Ennek a benyomásnak a kialakulását befolyásolhatja, hogy genetikai veszteségeket könnyebb felismerni. Onkogéneket nem lehet szűrővizsgálatokkal kimutatni, esetükben minden egyes specifikus gént külön-külön vizsgálni kell. Egyedül a génamplifikációt lehet hasonló technikával vizsgálni, mint a gének elvesztését. Igen ám, de az amplifikáció viszonylag késői esemény a progresszió menetében és a tumoroknak csak egy töredékében következik be.

Biztonsággal levonható következtetés: mind a négy kulcsfontosságú esemény - a genom destabilizációja, domináns onkogének aktiválódása mutációk miatt vagy a szabályozásban bekövetkező változások miatt, a sejtciklus ellenőrzését ellátó gének funkcionális kiesése, valamint mutációs vagy szabályozási változások olyan génekben, amelyek védik a sejteket a beprogramozott haláltól - mind hozzájárulhat a legtöbb tumor kialakulásához. Az a régóta ismert feltevés, miszerint felnőtt (érett) szervezetekben a tumoroknak 5-7 mutációra van szükségük, mindmáig jól tartja magát. Gyermekkori tumorokban kevesebb változásra lehet szükség.

Kevés kivételtől eltekintve tehát a rosszindulatú daganatok kialakulásának legtöbb, viszonylag jól ismert "ösvényén" több gén mutációjára van szükség: ezek onkogén aktiválódáshoz, szuppresszorok elvesztéséhez és a programozott sejthalál leállításához vezetnek. A változások viszonylagos jelentősége különbözni látszik a különböző eredetű és eltérő fejlődési állapotú sejtekben. Az első két kategórián belül a mutációk közös sajátsága a sejtciklus szabályozásában érvényre jutó működési zavar.

Szelektív nyomások kedveznek a tumorsejtek többlépéses "menekülési útjainak"

Az emlős magzat védett az anya testében. A kilökődés megakadályozása abszolút értelemben szükséges a faj fennmaradása szempontjából. Ezért nem meglepő, hogy több mechanizmus alakult ki a magzat védelmére. Közéjük tartozik antigén felszabadulásának lehetetlenné tétele, védelem az anyai limfociták betörése ellen, az anyai szervezet toleranciája a magzati antigénekkel szemben, specifikus gátlásokat kifejtő antitestek működése, a kilökődési reakciók nem specifikus késleltetése. Nem túlzás azt állítani, hogy az elképzelhető mechanizmusok mindegyikét ténylegesen megtalálták, ha keresték. Úgy látszik, hogy az immunológusok fantáziája korlátozottabb, mint a szelekciós nyomás hatására létrejött biológiai védelmi mechanizmusok köre.

Hasonló a helyzet, ha azt vizsgáljuk, hogyan maradhat meg a tumorsejt, hogyan kerülheti el a gazdaszetvezet kontrollját? Ha a gazdaszervezet által gyakorolt kontrollnak csak egyetlen típusát elemeznénk egyetlen típusú tumorsejtre vonatkoztatva, többféle "menekülési" mechanizmusra bukkannánk. Példaként említhető, hogyan menekül meg az Epstein-Barr-vírust hordozó Burkitt-limfóma-sejt a gazdaszervezet immun támadása elől. A kifejlett Burkitt-limfóma-sejtbe legalább öt különböző, védelmet és menekülést biztosító út szükséges elemei vannak beépítve. A védelmet a transzlokált c-myc gén irányítja. A sejt a programozott sejthalál ellen is védve van. Különösen figyelemre méltó, hogy ez a védelmi modell olyan tumorban is megvalósul, amely főleg fiatal gyerekekben alakul ki!

A szelekciós nyomásnak, a tumor kifejlődésében szerepet játszó változások számának jelentőségét aligha lehet túlbecsülni!

Következtetések

"Darwin veszélyes ideájáról" 1 szólva Dennett (1995) a következőket írja:

"Ha díjat adhatnék annak, aki minden idők legjobb egyedi, önmagában megálló ideáját kiötlötte, Newtont, Einsteint, vagy bárki mást megelőzve, Darwinnak nyújtanám át azt. A természetes kiválasztódás által létrehozott evolúció gondolata egyetlen pillanat alatt egyetlen egységbe foglalja az élet, jelenségek értelmének és céljainak birodalmát a tér és idő, az ok és okozat, a mechanizmus és a ,fizikai mozgástörvény birodalmaival. De Darwin ideája nemcsak csodálatos természettudományos gondolat. Egyben veszélyes gondolat is. Csodálatom határtalan Darwin nagyszerű ideája iránt, de magam is nagyra becsülök és dédelgetek sok olyan gondolatot és ideált, amelyeket Darwin támadni látszik, én pedig szeretném megvédeni azokat. Sok olyan ... nagyszerű gondolat létezik, amelyeket ... veszélyeztet Darwin elképzelése és ezeknek ... védelemre lehet szükségük. Erre a célra az egyetlen jó módszer ... ha áthatolunk a füstfüggönyökön, és olyan rendíthetetlen nyugalommal és szenvedélymentesen vesszük szemügyre a darwini gondolatot, amennyire csak lehetséges. "

Ugyanez elmondható Foulds veszélyes ideájáról. A tumorbiológusoknak üdvözölniük kell és fel kell karolniuk a komplexitást. A természetbúvárok közösségének egyes rétegeiben ezzel kapcsolatban bizonyos fenntartások merülhetnek fel, de az ütközés itt sokkal tompítottabb, mint az evolucionisták és kreacionisták összecsapása esetében. Egyes klinikus kollégáink és a laikus közönség legnagyobb része azt fogja elvárni tőlünk, hogy áruljuk már el, mi a "a megoldás", miből áll majd a rák "gyógykezelése?" Olykor azt is mondják, hogy a rákkutatásra fordított befektetés kidobott pénz, mert a tudomány nem tudott megfelelni a hozzá fűződő elvárásoknak, vagy éppen, hogy a rákból több ember él meg, mint amennyi belehal.

Azok részére, akik Darwin vagy Foulds nyomdokaiba léptek, nem létezik visszafordulás. Bár a tumor kialakulása az evolúciónak, minden biológiai fejlődés közös anyjának, csak piciny szektora, mégis maga is evolúciós folyamat. Sok szerteágazó, látszólag egymással össze nem függő szelekciós lépésből tevődik össze, amelyek a sejt csaknem végtelen változékonyságán alapulnak. Miként minden egyes faj, minden egyes rákos daganat is valamilyen specifikus algoritmus eredménye. A folyamat meggátlásához - szerencsére - nem szükséges azonosítanunk minden egyes lépést. A megfelelő differenciálódást indukáló jel, valamely nagyhatású szuppresszor gén vagy programozott sejthalált elősegítő gén belépése, vagy valamilyen hatékony immun-rakéta megszerkesztése esetleg megoldhatja a gordiuszi csomót. Befejezésül Dennett szavaival "Megbecsülhetjük, milyen előnyökkel jár a Darwin előtti felfogással szemben, ha darwinista módon közelítjük meg a jelenségeket. Felragyog előttünk ami igazán fontos számunkra: átalakult formában, de tisztábban és világosabban, mutatkozik meg a darwini evolúció szellemében ".

_____________________

Előadás Budapesten a Magyar Orvosok Világtalálkozóján (1998). Megjelent az Advances in Cancer Research-ben is. A szerző engedélyével közöljük.
_____________________
1 Typotex, Budapest, 1998.