EGY ÉLET KÉT KULTÚRÁBAN

Kürti Miklós
az MTA és ELFT tiszteletbeli tagja

Sokan - elsősorban a történészek - ismerik a "szóban ismertetett történelem" népszerűségét: Felkérnek egy közismert professzort, "Nagy Tudóst"; beszéltetik ifjúságáról, majd arról, mi történt vele 30, 40, 50 éves korában és így tovább. Mármost köztudott, hogy öreg emberek jelenre, illetve a közelmúltra vonatkozó memóriája egyre gyengül. Ugyanakkor pedig régmúlt időszakokra vonatkozóan egyre intenzívebben érzékelik, egyre "világosabban" látják emlékeiket. Tény azonban, hogy ezen emlékek sok esetben tévesek. Magamon is tapasztaltam, hogy "világosan látott", intenzív emlékeim nem kis részéről egy kis utánjárás eredményeképpen kiderült, hogy nem felelhettek meg megtörtént eseményeknek, már csak dátumbeli vagy hasonló meg nem felelések miatt. Ezért nyomatékosan kérem, amit mondani fogok ne tekintsék "történelemnek".

Magyarországon születtem és itt nevelkedtem 18 éves koromig. Erről az időszakról és a húszas-harmincas évek Magyarországában az élet körülményeiről a mai magyar fiatalok - például azok a Soros-ösztöndíjasok, akikkel találkozom - is nagyon keveset tudnak. Ezért először erről szeretnék mesélni, annál is inkább, mivel sem a "régebbi", sem a legújabb, kortárs történelem kategóriába nem sorolható, "szürke zóna" jellegű, nagyon érdekes, két évtizednyi korszakról van szó.

Budapesten születtem középosztálybeli család egyik gyermekeként. Ha ismerőseim azt kérdezik tőlem, hogyan tettem szert a Kürti vezetéknévre, a következő sztorit szoktam mesélni. Egyszer a tel-avivi repülőtér egyik ablakánál bemondásom alapján egy hölgy leírta a nevemet, mégpedig a végén y betűvel. Amikor i-re javíttattam ki vele ezt az ipszilont, megjegyezte, hogy - érdekes módon - a szomszéd ablaknál ügyintéző hölgy ugyanezt a nevét y-nal írja. Hamarosan "rájött", hogy annak Kürty nevű, Bécsből emigrált férje nem lehet rokonom, mivel Kürty előtt Kohn volt a vezetékneve. Amire viszont közöltem vele, hogy édesapám Karfunkel-ről magyarosított Kürtire, tehát tényleg nem lehetünk rokonok.

Ismeretes, miért van annyi magyar zsidónak németes neve. Annakidején II. József császár (és király) helytelenítette, hogy a Habsburg-birodalom, (amelynek közigazgatásában "korszerű" módszereket kívánt alkalmaztatni) számos állampolgárának nincs vezetékneve. A zsidók is "csak" őseik utónevére utaló neveket használtak: Ábrahám, a Mózes fia... stb. Ezért a császár előírta (a vonatkozó rendeletet ismertető okirat Prágában, a zsidó múzeumban megtekinthető a zsidók jelentkezését a városházán, előljáróságon stb., és a zsidó név bemondásán kívül német vezetéknév választását is kötelezővé tette, hiszen a Habsburg-birodalom adminisztrációjának hivatalos nyelve a német volt.

Érdekes, hogy a 19. század vége felé Magyarországon igen sok zsidó család magyarosíttatta nevét. Ennek fő célja nem a név alapján történő, zsidóként való felismerés elkerülése volt, - hiszen Magyarországon bőven akadt németes vezetéknevű, nem zsidó állampolgár is hanem annak kimutatása, hogy a németséghez vajmi kevés közük volt és inkább magyarnak érezték magukat. Másszóval: nem magyarországi zsidóknak, hanem zsidó (származású, felekezetű) magyaroknak.

Hadd mondjak most néhány szót a zsidó középosztálynak a magyar társadalom más rétegeihez vagy osztályaihoz való viszonyulásáról. A zsidó középosztálybeliek zöme világnézeti szempontból liberális volt, így semmilyen okuk nem lehetett eltérő életstílushoz ragaszkodni más liberális felfogású, analóg rétegekhez képest: például nem a sabbatot tartották meg, hanem a vasárnapot stb. Ennek alapján nem látszanék indokoltnak az asszimiláció azon hiánya, amely a múlt századvég táján még Magyarországon megfigyelhető volt és amelyre nem annyira az elkülönülés szó illik, mint inkább - pontosabban fogalmazva - a kapcsolattartás kis intenzitása és a vegyes házasságok viszonylagos ritkasága. Egyébként nekem arról már nincs fogalmam, hogy a mostani Magyarországon (és hasonló államokban) hogyan állunk ebben a vonatkozásban.

Arra a kérdésre sem tudnék felelni, mi lehet fentieknek oka vagy gyökere. Lehetséges, hogy (szigorúan be nem tartott, de közösnek tekintett) vallási rituálék. Mindenesetre tagadhatatlan, hogy zsidók között láthatatlan (atavisztikus?) kapcsolatok vagy szálak biztosítják az együvé tartozás tudatát. A következő adoma viszont jó illusztrációja a tudatalatti szolidaritásvállalásnak.

Két zsidó hosszasan hallgatva szemben ül egymással egy vasúti kocsi különben üres fülkéjében. Két óra múlva egyik megszólal: "Aj-váj-váj!" Erre a másik: "Nekem mondja?"

Mivel a zsidó középosztályban kis fontosságot tulajdonítottak a zsidó vallásosságnak, zsidó gyerekeket gyakran járattak más felekezetek iskoláiba. Én például elemista koromban a Deák-téri evangélikus iskolába jártam - nagyon jó iskola volt!

Ami a középiskolát illeti, elterjedt mítosz mind Angliában, mind az Egyesült Államokban, hogy minden magyar bevándorló, aki ebben a két országban komoly érdemeket szerzett és elhíresült az Budapest két nevezetes középiskolája közül egyikben vagy másikban végzett. Az egyik a fasori Evangélikus Gimnázium, a másik a Trefort-utcai Mintagimnázium (teljes hivatalos nevén Magyar Királyi Tanárképző Intézeti Gyakorló Gimnáziuma) volt.

Az első tanítványai közül megemlítem Neuman Jánost, a (Nobel-díjas) Wigner Jenőt és Harsányi Jánost, a másodikba járt a két híres közgazdász, Káldor Miklós és Balogh Tamás. A testes Nicolas Káldort aztán az angolok Budának (Buddha), a kevésbé szeretett Tommy Baloghot pedig Pestnek (= pestis) becézték. A Mintagimnáziumba járt egyébként Teller Ede és Kármán Tódor is.

Meg kell mondanom, hogy Budapesten más, kiváló felekezeti iskolákat is tartottak számon, így például a Piaristák gimnáziumát a pannonhalmi Bencés gimnáziumot.

Vajon miben különbözött például a Mintagimnáziumbeli oktatás legtöbb más iskoláétól és minek tulajdonítható ez? Utóbbi kérdésre talán az lehet az egyik válasz, hogy a Mintagimnázium közvetlen felettes hatósága nem a Kultuszminisztérium volt, hanem az Egyetem, ez nagyobb önállóságot biztosított az iskolára jellemző oktatási formák megválasztásában. A másik ok feltételezésem szerint, hogy - annak ellenére, hogy viszonylag kis iskola volt (8 gimnáziumi osztály, osztályonként körülbelül 40 fiú tanulóval), - a növendékek szociális hovátartozásának megoszlása egészen jó keresztmetszetét adta a főváros egész lakosságának: osztályomba járt például egy gróf és egy báró fia, magyar nemesek fiai, egyetemi tanárok és rangos köztisztviselők fiai, a középosztály gyermekei, de iparosok és kiskereskedők fiai is akadtak.

A másik csodálatos dolog a Mintagimnázium oktatási módszere volt: kérdések és feleletek szakadatlan sora. Igen ritkán fordult elő, hogy egy tanár kiállt volna elénk és negyven percen át folyamatosan előadott volna. Ehelyett az szokott történni, hogy a tanár elkezdett beszélni, de csakhamar közénk lépett, ide-oda sétált, X-től megkérdezte, mi a véleménye erről, Y tól, mi a véleménye arról, majd egy újabb kérdés után egy további kérdés, hogy erre pedig ki tudja a helyes választ, és így tovább szinte végig az órán. Érdekes, hogy amikor 55 év elteltével újból ellátogattam a Mintagimnáziumba és egy kémiatanár óráját végighallgattam, ismét a fentieket tapasztaltam. Majd pedig, amikor egy másik iskola fizikatanára meghívott az órájára és az óra legelején megkérdezte, nem akarok-e bevezetésképpen valamit elmondani, felálltam, elkezdtem beszélni, de csakhamar azon kaptam rajta magamat, hogy a padsorok közé lépek, 45 percig ide-oda sétálok és pontosan úgy tartok órát az alacsony hőmérsékletek fizikájáról, mint annakidején tanáraim részéről tapasztaltam.

Most már ideje, hogy - legalább is előadásomnak egy részében - deklarált feladatomnak eleget téve, két kultúráról beszéljek és megvizsgáljam, mi a lényeges különbség a magyar és az angol oktatás között. Szándékosan mondom azt, hogy angol, nem pedig brit, mert például a skót oktatás sokkal jobban hasonlít a magyarhoz, mint az angol. Magyarországon egészen 18 éves korig - legalább is annak idején - specializálódásra alig került sor. Igaz, voltak humán és reál profilú középiskolák, de lényegében mindegyikben végig kellett hallgatni hét vagy nyolc fontos tárgyat, majd 18 éves korban mindegyikből érettségit kellett tenni.

Emlékszem egy oxfordi értekezletre, amelyen egy egyetemi oktatók által egyetemi oktatók számára kiadott, oktatási kérdésekkel foglalkozó folyóirat szerkesztőségének vitájában vettem részt. Az ülés végén egy angol kolléga így foglalta össze a történteket: Itt vagyunk nyolcan;

közülünk hat (mind angolok) egy véleményen vagyunk, a többi kettő (egy magyar és egy skót kolléga) pedig az általános képzés hívei egészen 18 éves korig.

Hadd térjek most át annak áttekintésére, hogy milyen volt az élet Magyarországon 1914 és 1926 között. (A hat éves koromig történt események közül semmire nem emlékezem.) Az első világháború szinte semmiben nem változtatta meg a budapestiek életét (kivéve, természetesen, rokonok vagy ismerősök elestét, eltűnését, fogságba esését stb.). Ebben Budapest lényegesen különbözött Bécstől, ahol például élelmezési nehézségek is előfordultak. Végeredményben elmondhatom, hogy amíg az elemi iskolába jártam, semmi nem zavarta meg életemet. Mire elvégeztem, már folyékonyan beszéltem németül és franciául, ami természetesen lényeges különbséget jelentett más gyerekekhez képest.

A háború végétől 1926-ig terjedő időben Budapest kulturális élete intenzívnek és magas színvonalúnak volt mondható. Kitűnő színdarabok (Szomory Dezső, Molnár Ferenc) kitűnő színészekkel, szép hangversenyek nagy muzsikusokkal, például Bartókkal, aki zongorán először saját szerzeményeit adja elő, majd híres énekesnőnket, Basilides Máriát kíséri, aki népdalfeldolgozásait adja elő.

Visszatérve előadásom tematikájához, felvethető tehát az a kérdés, hogy a fenti, kedvezőnek látszó megállapítások ellenére miért hagyta el az országunkat akkoriban annyi emigráns, köztük sok fiatal, aki nemcsak tanulni ment külföldre, hanem tudva tudta, hogy soha vissza nem fog települni.

Hadd említsem mindenek előtt, hogy 18 éves koromig ugyanabban az országban négy különböző politikai rendszert volt "szerencsém" megismerni. Az első a Habsburg-monarchia volt: egy alkotmányos királyság Ferenc József, majd IV. Károly alatt. Ennek vetett véget 1918. októberében az őszirózsás forradalom. Károlyi Mihály gróf miniszterelnöksége alatt uralomra jutott egy kormány, mégpedig liberálisok, szociáldemokraták, sőt néhány kommunista részvételével. Maga a forradalom szinte eufóriás hangulatban zajlott le, részben azért, mert vége lett a háború mészárlásainak, és kialakult egy demokratikusnak nevezhető államrend. Ennek az ország szélén kezdődő harci cselekmények vetettek véget. A szomszédos államok igényt formáltak az ország határain belül élő szlovák, román, horvát kisebbségek területeire. Támadásba lendültek, majd fegyveres erővel ezeken a területeken kívül magyarok lakta területeket is elfoglaltak. A nyugati hatalmak (az Entente) nem segítették a demokratikus magyar kormányt, ezért az kénytelen volt lemondani. Helyét egy Kun Béla vezette kommunista kormány vette át. Ez két célt tűzött ki maga elé: a szomszédok által elfoglalt magyar lakta területek minél nagyobb részének visszaszerzését és tanácsköztársaság (lényegében: kommunista diktatúra) megalakítását. Ezen kormány Vörös Hadseregének kezdetben sikerei voltak, de a küzdelemben később alul maradt. Döntőnek számított azután 1919 augusztusában, hogy a román hadsereg Szolnoknál átlépte a Tiszát, majd elfoglalta Budapestet, ami a Tanácsköztársaság végét jelentette.

Nem állítanám, hogy a román hadsereg segítette uralomra Horthy Miklós tengernagyot, mégis a román jelenlét tette lehetővé, hogy Horthy a kommunistákat leváltsa és hosszú időre - lényegében a második világháború végéig - a negyedik rendszer élén az ország kormányzója maradhasson.

Ennek a rendszernek látszólag demokratikusan választott parlamentje és pártja; voltak. A látszólagosság a városok kivételével a vidék nagy részére vonatkozott. Ott ugyanis a választások napján a földbirtokosok feldíszített zászlós szekereken a szavazás helyére vitték az uradalmakon dolgozó szavazóképes embereket, majd mindnyájuk nevében bemondták a maguknak megfelelő jelöltek nevét és közölték mint ezekre szavazókét és az odaszállított emberek számát.

A kommunista tanácsköztársaság alatt meglehetősen sok - főleg politikailag motivált - kivégzésre került sor, úgyhogy joggal lehetett vörös terrorról beszélni. Erre mintegy válaszképpen az ezt követő rendszerben megjelent a fehér terror. Ennek két jellemzője volt: a baloldal-ellenesség és az antiszemitizmus. A Szociáldemokrata Párt működhetett, de a Magyarországi Kommunisták Pártja be volt tiltva. Az antiszemitizmus arra hivatkozhatott, hogy a Tanácsköztársaság magasabb rangú funkcionáriusainak többsége zsidó volt.

A baloldal ellen elkövetett terrorcselekmények közül leginkább a szociáldemokrata napilap Somogyi Béla nevű főszerkesztőjének és Bacsó Imre nevű helyettesének meggyilkolása híresült el. A gyilkosságot minél kevesebb feltűnéssel próbálták elkövetni, de ez nem sikerült. A Dunába dobott holttesteket Budapesttől néhány kilométerre délebbre partra vetette a víz. Ezután elkerülhetetlen volt vizsgálat indítása, amely azonban - ahogyan ez már lenni szokott - nem vezetett semmi eredményre. Egy érdekes fejleménye azonban lett a dolognak. Somogyi Béla lánya ugyanis összegyűjtötte az apja meggyilkolásával kapcsolatban újságokban található anyagot. A később Hatvani Lajos publicistához férjhez ment (és Hatvani Jolán, Lola néven ismert) asszonyt az 1980-as években a Magyar Rádióban megszólaltatták, amikor is ismertette az anyag egy részét. Néhány nappal később Hatvani Jolánt telefonon felhívta egy asszony, aki úgy mutatkozott be, mint az előbb említett vizsgálatot levezető rendőrtisztek egyikének lánya. Közölte, hogy édesapját élete végéig kínozta a lelkiismeretfurdalás amiatt, hogy tiszttársaival együtt kiderítették a gyilkosság elkövetőinek kilétét, de nevüket nem volt szabad nyilvánosságra hozniok.

Az antiszemita terror politikamentes változataira pedig a következő eset tekinthető példának. Abonyban (annak idején még csak egy falu, Budapesttől délkeletre) egyik este a zsinagóga szolgájának házába három bekormozott arcú ember csengetett be, majd "csak úgy" lepuffantotta a templomszolgát. Az áldozat lánya riasztotta a rendőrséget, amely utol is érte a gyilkosokat, éppen a nagyapám kertjének kapujánál. Nagyapám tudvalevőleg sok évig elnöke volt a magyarországi zsidó közösségnek és a gyilkosok listáján soron következő áldozatként szerepelt.

Az antiszemita terror aztán idővel alább hagyott; ami tartósan megmaradt belőle, az egy államilag szabályozott, szinte jóindulatúnak is mondható antiszemitizmus volt.

Talán érdekes megállapítani, hogy a 20. században Magyarország volt az első ország, amely törvényesítette az antiszemitizmust, mégpedig a hírhedt "numerus clausus"-ra vonatkozó törvénnyel. Arra való hivatkozással, hogy az ország lakosságának 5,6 %-a zsidó, az egyetemekre felvehető zsidó hallgatók arányát is ennyiben maximálták, ami komoly hátrányt jelentett a magyarországi zsidóságnak.

A magyar közéletnek volt még egy - az antiszemitizmussal össze nem függő - általános jellegzetessége, amely aggasztatta a hozzám hasonló, végül is az emigráció mellett döntő embereket, ez pedig a sovinizmus volt: az Ezeréves Magyarország eszméjének fetisizálása és állandó szerepeltetése a közéletben. Hét éven át minden reggel a középiskolában fel kellett mondanunk a magyar hiszekegyet. Ez azt jelentette, hogy hinnünk kellett az Ezeréves Magyarország restaurálásában. Azt viszont soha nem mondották nekünk, hogy ezen Ezeréves Magyarország határain belül a lakosság 50 százalékánál kevesebben beszéltek magyarul. A többiek szlovákok voltak, kisebb mennyiségben német ajkúak, Erdélyben románok, délen horvátok. Igaz, hogy a Trianoni Béke is nagy mértékben igazságtalan volt, amennyiben sok magyart más ország fennhatósága alá utalt. Nagyon örülök annak, hogy az 1945 utáni magyar kormányok - kommunisták és az utána következők - felhagytak ezen kardcsörtető sovinizmus élesztésével és - nagyon helyesen - csupán azt szorgalmazzák, hogy biztosítva legyen a határon túli magyarok kulturális önállósága.

Amint mondtam, ezek voltak azok az indítékok, amelyek rábírták a hozzám hasonló - többnyire az évszázad első évtizedében született - fiatalokat arra, hogy külföldre induljanak diákoskodni. Vajmi kevés volt a motiválásunk arra, hogy azután visszatérjünk. Hangsúlyozom, hogy ez az emigráció semmiképpen nem tekinthető traumatikusnak, hiszen nem életünket mentve menekültünk és gyakran hazalátogattunk. Ezzel ellentétben az 1945 utáni, és az 1956 utáni emigráció több volt, mint egy antipatikus rendszer faképnél hagyása; azok jellege már traumatikus volt. Külön vizsgálatot, illetve összehasonlítást érdemelne annak megállapítása, hogy melyik hullám emigránsai hogyan boldogultak új hazájukban.

Magyarország elhagyása után előbb Párizsban, azután Berlinben jártam egyetemre. Megjegyzem, hogy eközben is igen gyakran látogattam haza anyámhoz és rokonaimhoz. Annak szemléltetésére, hogy ezekben a húszas-harmincas években milyen volt az élet Magyarországon, az alábbi néhány példát szeretném elmondani.

Említettem Hatvani Lajos írót, publicistát és kritikust. Õ a Károlyi-féle demokratikus kormány tagja volt, majd amikor a kommunisták hatalomra kerültek - Bécsbe emigrált és ott élt 9 évig. Amikor 1927-ben vagy 1928-ban meghallotta, hogy Magyarországon amnesztiát hirdettek "rosszul viselkedett" emigránsoknak, hazatért. Itt azonban meglepetésére kiderült, hogy az amnesztia csak 1918 és 1919 évbeli, kifogásolható magatartást tanúsított emigránsokra vonatkozik, nem pedig olyanokra, akik az emigrációban is kellemetlen dolgokat mondtak vagy írtak a Horthy-rezsimről. Perbe is fogták és 5 évi börtönre ítélték. Amit azonban jellemzőnek tartok, az egy foszlány az őt elítélő - szélsőjobboldali állásfoglalásairól elhíresült Töreky nevű bíró és az utolsó szó jogán felszólaló Hatvani vádlott szóváltásáról. Töreky: "Az Isten megtagadta Magától a magyarság érzését. "Hatvani: "Úgy látszik, más véleményünk van a magyarságról. Én számomra Bartók Béla és Ady Endre jelképezi a magyarság érzését. "Hatvanit a teljes büntetése letöltése előtt egészségi okokból szabadon engedték. Néhány nap múlva számára ismeretlen látogató kereste fel, akiről kiderült, hogy Bartók Béla és aki a megtisztelő látogatás okára kíváncsi Hatvaninak ezt mondta: "Hatvani báró úr! Kezet akartam fogni valakivel, aki Töreky bírónak azt merte mondani, hogy Ady és Bartók jelképezi a magyarság érzetét. "

Egy további "mulatságos", de jellemző történet két osztálytársamról szól. Az egyik, a báró, aki a Külügyminisztériumba került, egy könyvkereskedés eladójában felismerte volt osztálytársát. Az eladó megmutatott neki egy brosúrát: Hitlerék Barna Könyvét, amely ismertette a nácik összes gaztetteit, majd megkérdezte, mi ezekről a véleménye. "Hát borzasztó; tudjuk, hogy ezek milyenek" - mondta a báró. Erre az eladó: "Te, mi történne, ha ezért a németellenes kijelentésért én feljelentenélek a főnökeidnél?" A báró válasza rövid volt: "Én letagadnám, téged pedig lecsukatnálak. " Mint látjuk, ez volt az a szólásszabadság, amellyel csak módjával lehetett élni már abban az időben is, amikor Magyarország még nem volt Németország fegyvertársa.

Végleges elhatározásom a visszajövetelről lemondó, végleges emigrációra a következő eset után született: 1932 augusztusában hazalátogattam. Éppen ekkor tartóztatták le húgomat a kommunista párttagság gyanújával, engem pedig - amíg a csoport többi tagjára vonatkozó iratok vagy bűnjelek keresését a lakásunkban a rendőrség be nem fejezte - 48 óráig házi őrizetben tartottak. Mindennek nem lett tragikus következménye, de amikor néhány hónappal azelőtt egy kommunista pártcsoport leleplezése valóban sikerült a rendőrségnek, a csoport két vezetőjét, Sallai Imrét és Fürst Sándort kivégezték, mégpedig a formaságok tekintetében törvényesen. Ennek az előzménye a biatorbágyi viadukt felrobbantásával volt kapcsolatban, amikor is a szakadékba zuhant bécsi gyorsvonat számos utasa meghalt. A tett elkövetésével a kormány a kommunista pártot gyanúsította és statáriumot hirdetett - ami alatt szünetelt mindenféle jogorvoslat. Nemsokára kiderült, hogy a tettet elkövető, zavart elméjű Matuskának nincs köze a kommunista párthoz, azonban a statárium feloldásával szándékosan hónapokig késlekedtek, ami módot adott Sallai és Fürst statáriális kivégzésére.

Mindebből nemcsak én, hanem több társam is olyan tanulságokat szűrt le, amelyek emigrációra késztettek bennünket.

Mindezek után hadd összegezzem, mit kaptam Magyarországtól, illetve Magyarországon életem első tizennyolc évében. Először egy kitűnő nevelést: érettségi utáni kvalifikációm szintje alapján minden további nélkül felvételt nyerhettem volna Európa legtöbb egyetemére. Németül és franciául jól beszéltem, angolul is valamennyire.

Külön említem azt, amit azóta becsültem meg: a magyar nyelv ismeretét. Amikor hosszú távollét után a magyar nyelvet szinte idegen nyelvként kezdtem szemlélni rengeteg szépséget és - mindenek előtt - tiszteletet parancsoló tömörséget fedeztem fel benne. Példát tudok arra, hogy magyarul két szóban kifejezhető az, ami angolul vagy franciául csak hét szóban mondható el.

Németországban szerencsém volt. Főnököm, szintén zsidó és szintén elszánva arra, hogy elhagyja a hitleri Németországot, meghívást kapott Oxfordba és engem is magával vitt, mint asszisztensét.

Így tehát - hátam mögött az akkori Közép-Európára jellemző, zűrös élményekkel, köztük a budapesti házi őrizetben töltött két nap emlékeivel - 1933 szeptemberében Oxfordba érkeztem. Emlékszem arra a gyönyörű nyárvégi szombat reggelre: Oxford szünidőben, turisták nélkül. (Akkoriban még nem volt divat az Anglián belüli turistáskodás.) Csend, szép házak, utcák, pázsitok, kertek, madarak csiripelése, semmi forgalom, és béke, béke, béke!

Ekkor azt mondottam magamban: miért is hagynám el valaha is ezt a várost? Valóban: két egyéves amerikai távolléttől eltekintve, soha nem voltam távol Oxfordtól egy hónapnál hosszabb időre.

Amint látják, ezzel átléptem egyik kultúrából a másikba. Soron következő - az angol oktatásügyre vonatkozó - mondanivalómat egy nemcsak Oxfordra, hanem egész Angliára (a hatvan évvel ezelőtti Angliáról van szó!) érvényes megállapítással kell kezdenem. Furcsa mód először arról kell beszélnem, hogy az angol házakat hogyan is fűtötték.

Amikor a velem egy időben érkezett főnököm, Bode-Haas professzor Oxfordban lakást, illetve házat keresett, csak azt tapasztalta, ami az akkori Angliában szabály volt, hogy szinte ismeretlen a központi fűtés. Amikor pedig az általa kiszemelt házban be akarta vezettetni, arra figyelmeztették, hogy megteheti (ha talál hozzáértő szerelőt), de azzal is kell számolnia, hogy ettől 30 %-kal csökken a ház értéke, ugyanis angol ember nem vásárol központi fűtésű házat.

Általános jelenség volt tehát, hogy a házak rosszul, illetve egyenetlenül vannak fűtve. Az étkezések kis teljesítményű villamos fűtőtestekkel ideiglenesen fűtött helyiségekben zajlottak le (a vendégek meleg alsóneműben érkeztek), utána viszont a "lakószobákba" mentek át, ahol azok, akik rossz hatásfokú, de lobogó lánggal égő fatüzelésű tűzhelyek előtt helyet foglaltak, majd megsültek. A gyerekeknek külön, de szintén fűtetlen szobájuk volt. Ha tehát házi feladatokon kellett dolgozniuk, átjöttek a ház egyetlen, tűrhetően fűtött közös szobájába, ami nem nagyon kedvezett az elmélyült tanulásnak.

Nézetem szerint ez lehetett a döntő oka annak, hogy Anglia megmaradt azon (kevésszámú) országok egyikének, ahol a fiatalok nem nagyon szoktak azokon az egyetemeken diákoskodni, amelyekre családjuk lakóhelyén járhattak volna.

Ma már, úgy gondolom, mindez a múlté.

A másik fontosnak látszó megállapításom, amely Oxfordon kívül Cambridge-re is vonatkozik, a vizsgarendszerünk alapvető különbsége más angliai (és legtöbb európai) egyeteméhez képest.

Legtöbb egyetemen meghatározott tárgyakat kell felvenni és belőlük egyenként vizsgázni; a végső vizsga értékelésénél pedig ezen előző vizsgák eredményeit valahogyan (például átlagképzéssel) veszik figyelembe.

Ezzel ellentétben Oxfordban és Cambridge-ben, ahol a tanulmányi idő lényegesen rövidebb, az első oklevél elnyerésének feltételét képező utolsó vizsga előtt mindössze két alkalommal vizsgáznak a hallgatók: az első, majd a harmadik vagy negyedik év végén. A meglehetősen nehéz, utolsó vizsgán azonban minden, addig kötelezően hallgatott előadás egész anyagát kérik számon. Ennek haszna világos: figyelmeztet annak értelmetlenségére, hogy a tanulmányok során letett vizsgákra a hallgató intenzíven felkészüljön, de úgy, hogy rövidesen el is felejti megint a kapkodva megtanult (bevágott) anyagot.

(Természetesen az sem mellékes, hogy Oxfordban és Cambridge-ben minden alsóéves diáknak megvan a "tutor"-ja, akivel mint "saját professzorával" konzultál.)

Úgy gondolom, most már itt az ideje, hogy feltegyük a kérdést: Mi is az egyetemi képzés célja? Általában két dolgot szoktak elvárni az egyetemi képzéstől.

Az egyik a szakmai képzés: annak az anyagnak a közlése, amelynek ismeretében a diákból jó orvos, mérnök, jogász stb. lehet.

Mások - mégpedig sokan - viszont azt várják el a felsőfokú képzéstől, hogy gondolkodó, döntéseket hozni képes, problémamegoldó és feladatokat kitűző vezetőket képezzen. Erre az állásfoglalásra azon meggyőződés készteti az ekként vélekedőket, hogy aki valamelyik tárgyat egyetemi szinten tanulja és igényes vizsgán helyt áll, ezzel bebizonyítja, hogy elsajátította az elmélyült munka módszereit és más területeken is képes lesz helyt állni.

Ismeretes, hogy - egészen a közelmúltig - a brit köztisztviselői kar (az államigazgatási apparátus) vezető embereinek nagy része Oxfordban klasszikus tárgyakból (ókori nyelvekből, történelemből, filozófiából) kitüntetéssel végzett hallgató. Az ilyen emberekről feltételezhető, hogy egészen más jellegű (például műszaki vagy adminisztrációs) problémákon dolgozó szakemberek értekezleteit is le tudják vezetni, az elhangzottakat ki tudják értékelni és összefoglalni, és munkacsoportokat is képesek irányítani.

Itt elérkeztünk addig a pontig, ahol a természettudományokról is beszélnem kell.

Az előbbi fejtegetések alapján voltaképpen például a fizika vagy kémia egyetemi szintű tanulmányait eredményesen elvégzett szakemberektől ugyanazon képességeket lehetne elvárni, mint az előbb a humán tárgyakat végzettektől.

Szerintem ez elvileg így is van, de a valóságban, illetve az eddigi gyakorlatban mulasztásaink vannak. Magasszintű szakmai ismeretek közlése mellett - nem számolva azzal, hogy a fizikusok és vegyészek egy része nem "a szakmában" fog elhelyezkedni - elhanyagoljuk ezen diákok kommunikáló (beszélő, tárgyaló, író stb.) képességeinek fejlesztését.

Kíváncsi volnék - mert nem tudom - hogy Magyarországon hasonló hiányosságokat érzékelnek-e?

Hadd térjek most rá oxfordi témákra. Az Oxfordi Egyetem (belső élete) tele van rejtélyekkel és anomáliákkal. Ha Oxfordba érkezve egy turista megkérne egy idevalósit, mutassa meg neki az Egyetemhez és a kampuszhoz vezető utat, a válasz könnyen az lehetne: nincs is itt Egyetem, nincs itt kampusz. Az Egyetemet ugyanis 30 kollégium alkotja. Mindegyik egy-egy mini-egyetem a saját fakultásaival; mindegyik önkormányzó, sok közülük

önfinanszírozó. Az Egyetem pedig: ezeknek összessége. Sok évembe került, amíg kiigazodni tanultam ezen rendszer rejtelmeinek világában. Mondhatom, csodálatos rendszer, sőt azt is lehet mondani, hogy "demokratikus". Mármint demokratikus ugyanolyan értelemben, ahogyan a régi Görögországban Athén volt "demokratikus" (a maga rabszolgáival együtt). Oxfordban ugyanaz van: 15000 diák és 1500 tanár. Utóbbiak képezik a "parlamentet". A diákoknak némi szavuk van: közölhetik véleményüket arról, hogy az Egyetemet hogyan vezeti és üzemelteti a fent említett 1500 tanár (és néhány adminisztrátor). Ezen utóbbiak körében zajlanak a viták, a szavazások, a választások. Mindent ennek a "Congregació"-nak kell jóváhagynia. 100 éwel ezelőtt a hivatalos nyelv a latin volt, a tárgyalások latinul folytak és még ma is, ha valaki angolul akar beszélni, arra (latin nyelven) a "kancellár"-tól engedélyt kell kérnie.

Bizonyos jogaik nemcsak a tanároknak vannak, hanem az Egyetem magasabb fokozatot (Master of Arts) elnyert volt hallgatóknak is: a Cancellor és a Professor of Poetry megválasztása. Előbbi az Egyetemet képviselő (adminisztrációs teendőkkel nem terhelt) igen befolyásos politikai személyiség. Az utóbbinak, akit 5 évenként kell megválasztani (a szavazatok csak személyes jelenlétben leadhatók!) minden tanév végén "oratio"-t (beszédet) kell tartania, amelyben megemlékezik az Egyetem jótevőiről, az év közben távozottakról és elhunytakról és üdvözli az újonnan jötteket. Ennek az oratio-nak mindig, de mindig latin nyelven kellett elhangoznia. Az ötvenes években aztán szokássá vált az oratio szövegének angol fordításban való közreadása, hogy a latinul nem értő résztvevők is megérthessék. Már most jól emlékszem arra, hogy az 1958. évi oratio angol fordítása mennyire tetszett nemcsak nekem, hanem sok kollégámnak is: gyönyörű, szinte költői nyelvezetéről mindenki elragadtatással beszélt. Kiderült, hogy ennek egyszerű oka volt: a szerző angolul írta meg, mások latinra fordították, ő latinul adta elő, és a (latinul nem tudó) hallgatók az angol eredetiben gyönyörködhettek, mert ezt adták közre.

Meg kell állapítani, hogy amikor (14 évvel később) az Oxfordi Egyetem úgy döntött, hogy az oratio angol nyelven (is) megtartható, nagyon helyesen egy sokáig tisztelt, de végül is abszurddá vált hagyománnyal nem szakított, hanem új, életképes formában továbbra is tiszteletben tartotta.

Hadd említsem még, hogy 1972-ben hangzott el először angol nyelven Fuller professzor oratio-ja, 1978-ban pedig Wayne, a "Dühöngő fiatalság" egyik képviselője is angolul tartotta meg a magáét.

Ezután hadd szóljak az oxfordi hagyománytiszteletet illusztráló másik újításról, amelynek eredményét ma magunk is láthatjuk. Az oxfordi Shepherd & Woodward cég az Egyetem centenárium-évében újjáalakította azt a gyönyörű ünnepi talárt (köntöst), amelyet kancellárunk visel. Az a négy hölgy, akinek keze műve ez a korszerű szabású köntös, a régi, pótolhatatlan aranydíszítést átmentve, szemet gyönyörködtető jelképet alkotott Egyetemünk 700 éves hagyományáról. Arról jelesül, hogy a múlt nélkülözhetetlen értékeit meg lehet tartani úgy, hogy a korszerűsítő újra-alkotás eredményeképpen semmit ne veszítsenek életrevalóságukból. Biztos vagyok benne, hogy Egyetemünk mindig is ezt szem előtt tartva fog tovább élni és fejlődni.

Előadásom végén szeretném oxfordi egyéni meghonosodásom történetét is elmondani. 1933-ban érkeztem, így tehát 1938-ban (a törvény szerinti 5 év elmúltával) megfolyamodhattam az angol állampolgárságot. Kérelmem benyújtását azonban elhalasztottam, mégpedig München miatt. A Hitlerékkel szembeni engedékenység ezen megnyilvánulása aggasztott; nem mintha azt vártam volna, hogy Anglia náci ország lesz, de még a légkör esetleges változása is zavart volna és nem tudtam, vállalhatom-e azt az eskütételt, amellyel az országban való maradást és Õfelsége szolgálatát fogadom. Kérelmemet aztán azon a napon adtam be, amikor Hitler bevonult Prágába, Chamberlain pedig tudatta, hogy Lengyelország megtámadására viszont hadüzenettel válaszolna Anglia.

Mondhatom, ismét nagyon szerencsés voltam. Jól emlékszem arra az 1939. évi augusztusi napra, amikor mint minden reggel - a legfelsőbb emeleten lévő lakásomból az utcára mentem le a tejért, a postámért és az újságért. A Times első oldalán nagy betűs híradás volt olvasható, ami évenként legfeljebb háromszor-négyszer szokott előfordulni: Ribbentrop-Molotov paktum! Mindenki tudhatta, hogy ez a háborút jelenti. Aztán megnéztem a postát: a Home Office (a Belügyminisztérium) hozzájárult állampolgárság elnyerése iránti kérelmem teljesítéséhez. Így tehát tudhattam, hogy háború esetén is angol állampolgárként maradhatok Angliában.

A háborúban - amint tudják - az atombombán dolgoztam. A háború végén - miután 15 évig a Clarendon Laboratory műszaki állományában voltam - teljesen beleintegrálódtam az Egyetem szervezetébe. Ugyanakkor megnősültem: feleségem angol és családom is lényegében angol család (engem, természetesen, valamennyire leszámítva).

Budapestre 30 évvel a távozásom után, 1964-ben látogattam vissza először. Mondhatom, ez kellemes élményekkel járt. Én ugyan minden nosztalgia nélkül készültem oda, de nagyon jál esett régi, ismerős és kedves házakat és városrészeket látni és azon a nyelven beszélgetni az emberekkel, amelyen megtanultam beszélni. Visszatekintve az emigrációm óta eltelt időre, szerencsésnek vagy eredményesnek kell mondanom az emigrációmat, már csak azért is, mert nem szakadtam el teljesen a gyökereimtől, 1964 óta többször szívesen visszalátogattam, de sikerült letelepedni az új hazában.

Amint említettem, az oratiokban nemcsak az Egyetem jótevőiről és az újonnan jöttekről emlékeznek meg, hanem a távozókról is. Hadd idézzek az 1975. évi oratio rám, mint nyugállományba vonulóra vonatkozó részéből: "Õ (Kürti Miklós) az utolsó azon férfiak csoportjából, akik munkájukkal és intézményünk iránti elkötelezettségük révén sokszorosan meghálálták azt, amit a szükség idején 40 évvel ezelőtt értük tehettünk, " Ezek a kedves és nagylelkű szavak - úgy hiszem - ismét dokumentálják, hogy barátokként fogadtak be és most is azoknak tekintenek.

Befejező szavaimat igyekszem egyszerűen és röviden megfogalmazni. Boldog vagyok, hogy magyarként születtem és nevelkedtem, és szerencsés vagyok, hogy Oxfordot otthonomnak, Nagy-Britanniát hazámnak tekinthetem.
___________________________

Fordította videomagnó-felvétel alapján Haiman Ottó. Az előadás a British Council felkérésére az ELTE Angol tanszékén hangzott el. Valószínűleg ez volt Kürti Miklós életének utolsó előadása. A British Council az eredeti angol szöveget is kiadja.