NEMZETKÖZI EGYÜTTMŰKÖDÉS A TUDOMÁNYBAN

Marton Júlia - Julia Marton-Lefèvre
ügyvezető igazgató, LEAD International, New York

Rendkívül büszke vagyok arra, hogy ezt a fontos konferenciát Magyarországon, a szülőföldemen tartják. Ilyen találkozóra Magyarország a legalkalmasabb hely. Kis népessége és kavargó történelme ellenére mindig is olyan országként ismerték, ahol jó talajra talál a tudomány, ahol Nobel-díjasok és más világszínvonalú tudósok születnek, különösen a matematikában, fizikában, kémiában és közgazdaságtanban. Engedjék meg, hogy azzal ünnepeljem vendéglátó országunkat, hogy emlékeztessem önöket a nagyszerű magyarok közül néhányra, akik jelentős mértékben hozzájárultak századunk tudományához.

Galamb József (1881-1955), aki a híres Ford T-modellt tervezte;

Kármán Tódor (1881-1963), a modern aerodinamika atyja;

Szent-Györgyi Albert (1893-1986), aki 1937-ben Nobel-díjat kapott, amiért azonosította a C-vitamint a híres magyar paprikában;

Szilárd Leó (1898-1964), aki felfedezte a neutron-láncreakciót, bebizonyította az uránium hasadásakor bekövetkező neutronsokszorozást, aki megfogalmazta az Einstein által aláírt levelet, elküldte Rooseveltnek, így meggyőzte az elnököt, hogy elindítsa a Manhattan Tervet;

Bay Zoltán (1900-1992), aki radarvisszhangot fogott fel a Holdról, ami a rádiócsillagászat kezdetét jelentette;

Gábor Dénes (1900-1979), aki 1971-ben a holográfia feltalálásáért és kifejlesztéséért kapott Nobel-díjat;

Wigner Jenő (1902-1995), aki 1963-ban kapott Nobel-díjat az atommagok és az elemi részecskék elméletében végzett munkájáért;

Neumann János (1903-1957), a modern számítógépek és a játékelmélet atyja;

Thomas Balogh (1906-1981), az Oxfordi Egyetem professzora, a brit kormány közgazdasági tanácsadója, amiért Lord címet adományoztak neki;

Nicholas Káldor (1908-1984), a Cambridge University professzora, folyamatosan a brit kormány közgazdasági tanácsadója, amiért Lord címet adományoztak neki;

Teller Ede (1908- ), egyike volt a termonukleáris reakciók első tanulmányozóinak, aki kulcsszerepet játszott az amerikai hidrogénbomba megalkotásában. A II. Világháború után alapított Nukleáris Reaktor Biztonsági Tanács első elnöke volt;

Erdős Pál (1913-1996), Wolf-díjas matematikus;

John C. Harsányi (1920- ), 1994-ben közgazdasági Nobel-díjas, aki lerakta a gyorsan fejlődő kutatási terület, a közgazdaságtan informatika alapjait;

John Kemény (1926-1996), matematikus, számítógéptudós, a Darthmouth College elnöke;

George O. Olah (1927- ), akit 1994-ben Nobel-díjjal jutalmaztak a karbokation kémiához való hozzájárulásáért. Ennek legelismertebb folyománya, az ólommentes benzin;

Ferenc Pavlics (1928- ), főmérnöke annak a csoportnak, amelyik megtervezte és elkészítette a Hold Buggy-nak (Lunar Roving Vehicle) elnevezett járművet az Apollo program számára.

Másokat is felsorolhatnék, például Andrew Grove, George Soros, Arthur Koestler, Elie Wiesel, mindannyian magyar származásúak, mindannyian jelentősen hozzájárultak a tudáshoz és ahhoz, hogy világunkat jobb hellyé tegyük.

Tűnődöm, hogy a köztünk levő társadalomtudósok hogyan magyaráznák a "magyar jelenséget"? Nem értek egyet teljesen Szilárd Leóval, Francis Crickkel vagy Leon Ledermannal, miszerint a magyarok "beszivárgók a Marsról". Biztosan van földibb magyarázat. Talán a magyar nyelv egyedülállósága és komplexitása miatt van, vagy e kis ország bizonytalan geopolitikai helyzete miatt, ami minden időben arra késztette népét, hogy álljon készen valami váratlanra. Mindig emlékezni fogok, arra, ahogy Lars (László) Ernster, az elismert néhai biokémikus, az ICSU egykori főtitkára, kifejtette: milyen jó kombinációt adnak a svédek és a magyarok. A magyarok mindig készek szembenézni egy hirtelen, váratlan ellenséggel, a svédek pedig hosszú teleik alatt képesek stratégiailag átgondolni következő lépésüket.

A tudomány, a technika és a kultúra egykori óriásainak e kis országában gyakran idézett szerepminták szintén hozzájárultak e magyar jelenséghez, ahogy talán a paprika és a benne levő C-vitamin erőteljes használata is a mindennapi magyar étrendben. Elismeréssel kell adóznunk az oktatási rendszernek, amely mindig szelektív és igényes volt, a legmagasabb színvonalú megvalósítást követelve minden szinten és minden tanulótól. Saját szüleimet is szerepmintaként látom. Mindketten nyolcvanas éveik végén járnak, mindkettejüknek PhD-je van, még mindketten fel tudják idézni a főbb világtörténelmi eseményeket és kívülről idéznek magyar, német és francia költeményeket.

Most hadd térjek rá a nemzetközi tudományos együttműködés fontos és mégis gyakran nehezen megfogható témájára. A nemzetközi tudományban senki sem tekinthet semmilyen teljesítményt vagy kudarcot sajátjának. Előadásom címében mindhárom szó: "nemzetközi", "együttműködés" és "tudomány" magában hordozza, hogy egy csoport részeként dolgozunk. Azért adtam ezt a címet, mivel magam is ennek a csoportnak vagyok tagja, hiszen pályafutásomat az UNEP-nél és az UNESCO-nál kezdtem, majd az ICSU-nál töltöttem közel húsz évet, most pedig egy új programot dolgozok ki nemzetközi kooperációban. Következtetéseim előtt erről beszélek önöknek egy keveset.

A nemzetközi tudomány főbb intézményes szereplői a tudósok és a tudománypolitika-csinálók hatalmas hálózata, akik hozzájárulnak konferenciánk két fő szponzorának (ICSU és UNESCO) munkájához, valamint a számos társszervezet, amelyekkel kooperálnak. E hálózat célja száz éve "bátorítani a tudományos együttműködést az emberiség javára".

Mikor először csatlakoztam a szervezethez, az ICSU elnöke a kiemelkedő magyar biokémikus, a néhai Straub F. Brunó volt, aki később Magyarország elnöke lett. Az ICSU-ban pár évvel később a Nobel-díjas néhai Sir John Kendrew követte, aki behatóan érdeklődött a zene és a fejlődő országok iránt. E két kiemelkedő tudós, fiatal éveim mentorai, megfelelően példázzák azt, amit különösen ki szeretnék emelni: szükség van olyan tudományra és olyan tudósokra, akik beilleszkednek a társadalomba, mint tudósok és mint a köz szolgái. Hámori József, aki kiemelkedő professzor és kulturális miniszter is, szintén kiváló példája ennek, de hallgatóságunk soraiból sok továbbit idézhetnék. Remélem, hogy konferenciánk végső leckéje az lesz, hogy a világnak több ilyen közélettel foglalkozó tudósra van szüksége.

Itt még számos kérdést szeretnék kommentálni. Először pár szót mondok a nemzetközi tudomány történetéről; hivatkozván a nemzetközi környezetvédelmi együttműködés esetére; végül felvázolom a jövő néhány kihívását és javaslatokat teszek az intézkedésre.

Előadásomban nem megyek vissza olyan messzire, mint Kopernikusz, számos gondolkodó hozzájárulását sem idézem fel Önöknek Kopernikusz forradalmi következtetéseihez; nem időzöm el a kínai csillagászati feljegyzéseknél és az indiai matematikánál, vagy az alkimistáknak a kémiában játszott szerepénél, sem Galilei jelentőségénél, sem Newton, Linné és Darwin elméleteinél és felfedezéseinél. Azt sem találgatom, hogy a tudományos fejlődés melyik században volt a legfigyelemreméltóbb.

Előadásomban annál a századnál maradok, amelyet most készülünk magunk mögött hagyni. Emlékeztetem Önöket a nemzetközi tudomány néhány fő szereplőjére. Tulajdonképpen a tudományt nem is szükséges "nemzetközinek" nevezni - az definíció szerint nemzetközi. Gondoljanak a tudomány bármely ágára, képzeljék el, mi lett volna a tudósok és a világ más részei közti szabad és nyílt kommunikáció nélkül. A természettudományokra ez nyilvánvalóan igaz, remélhetőleg fokozódó mértékben igazzá válik a társadalomtudományokra, és ami még fontosabb, a társadalom- és természettudományok kapcsolatára is. A nemzetközi tudományban maguk a tudósok a természetes kulcsszereplők, ők kommunikáltak, utaztak és találkoztak már a 19. században és még korábban.

A múlt század utolsó évében azonban tudósok egy csoportja bölcsen elhatározta, hogy a tudomány törekvéseit egy szervezet megalapításával valósítanák meg, amely valóban nemzetközi lenne, és elkötelezett a tudomány előrehaladásáért, nemzetközi intézkedéseken keresztül. Ez az Akadémiák Nemzetközi Társaságának megteremtéséhez vezetet, tíz alapító taggal. A Társaság 1899ben (idén épp száz éve) lefektetett célja "kezdeményezni és egyéb módon támogatni általános érdekességű tudományos vállalkozásokat, előmozdítani tudományos kapcsolatokat különböző országok között. " Néhány évvel az IAA megalapítása után már konkrét jelei mutatkoztak olyanfajta intézkedéseknek, amelyek igazolták jogosultságát, például szeizmológiai és geológiai megfigyelőállomások világhálózatának létrehozása.

Az I. Világháború kitörése után az IAA elvesztette befolyását. Csak egy 1918-as párizsi konferencián alakítottak új szervezetet: a Nemzetközi Kutatási Tanácsot, mindössze öt akadémia részvételével, amelyek közül egyik sem tartozott sem a Központi Hatalmakhoz, sem olyan országokhoz, amelyek semlegesek maradtak a háború folyamán. Így az új testület távol állt attól, hogy tiszteletben tartsa a tudomány nemzetközi vagy egyetemes természetének elveit. Az IRC 1931-ig maradt fenn és elérte egyik célját, kezdeményezését és a tudomány fejlődéséhez hasznosnak vélt nemzetközi Szervezeteknek vagy Unióknak a megalakítását. Az a tény, hogy az IRC sok országot kizárt, kimúlásához vezetett. 1931-ben feloszlatták és megszületett a Tudományos Szövetségek Nemzetközi Tanácsa, az ICSU. Az új név a tudomány nem-politikai természetének elismerését jelentette, amit a Szövetségek független tudományos ereje reprezentál. Az ICSU-nak alapításakor 40 nemzeti tagja és 8 tudományos szövetség tagja volt. Múlt évben az ICSU neve kissé megváltozott, hogy még jobban tükrözze realitását. ICSU most Nemzetközi Tudományos Tanácsot jelent, az ICSU betűszót azonban megtartották, hogy emlékeztessen bennünket hosszú történetére. Ma az ICSU tagságát több mint 90 Nemzeti Tudományos Szövetség, 25 Nemzetközi Tudományos Szövetség és körülbelül 30 interdiszciplináris testület és a szervezeteikhez csatolódó vállalkozást jelenti.

A nemzetközi tudományos közösség ereje, amint az ICSU reprezentálja, egy nem-politikai rendhez való egyértelmű ragaszkodáson alapul, amelyben a programot csak a tudomány határozhatja meg és a tudomány egyetemességének elveihez való szigorit igazodás. Így, 1931-es megalapítása óta, megtanulva a leckét politizáltabb elődjétől, az IRC-től, az ICSU "hangsúlyozottan nem-megkülönböztető politikát folytatott, megerősítve a világ tudósainak jogait és szabadságát, hogy részt vegyenek a nemzetközi tudományos tevékenységben, tekintet nélkül olyan tényezőkre, mint állampolgárság, vallás, világnézet, politikai állás, etnikai eredet, faj, szín, nyelv, kor vagy nem. "

Sajnálatos azonban, hogy a társadalomtudományok, sőt még a mérnöki és orvostudományok sincsenek képviselve az ICSU-ban. Ennek okai érthetőek, különösen történelmi távlatból. Eljött azonban az idő, hogy az eljövendő években ezt újragondoljuk.

Noha az ICSU jó úton járt a nemzetközi tudományos együttműködés támogatásában, mielőtt az ENSZ rendszerét megalapították, lehetetlen volna nemzetközi tudományról írni az ENSZ testületeire, elsősorban az UNESCO-ra való hivatkozás nélkül. Az UNESCO, lévén az egyetlen ENSZ testület, amelynek címében a "tudomány" szó szerepel, századunk második felében jelentős mértékben hozzájárult a nemzetközi tudományos együttműködés fejlődéséhez. Jelen budapesti kongresszusunk nyilvánvalóan fontos vállalkozás.

Míg mindezek az eredmények rászolgáltak az elismerésre és ünneplésre, foglalkoznunk kell azonban azzal, hogy a nemzetközi tudomány pihenőre kezdett térni múltbeli babérjain, nem véve figyelembe az elmúlt 50 évben végbement hatalmas és gyors változásokat. Mai világunk valójában egy globális faluvá vált, és míg a tudomány lehetett első nemzetközi polgára, most még gyorsabban illesztenünk kell a realitásokhoz és a globalizáció kényszeréhez. Lévén hosszú tapasztalatuk a határaikon túli gondolkodásban, a tudósoknak könnyedén képesnek kellene lenniük ezt tenni, de nagyon sok új intézkedés szükséges, ha további fejlődést akarunk elérni a tudományos együttműködésben.

Noha a tudomány nem explicit módon elismert tárgya az UDNP által szponzorált "Globális Közjó" című új tanulmánynak, a benne levő javaslatok közül sok méltó a figyelmünkre. E tanulmány szerint a közjó egyik legfontosabb része a tudás. A kihívás ezért annak biztosítása, hogy a tudás mindenki számára hozzáférhető legyen, hogy az intellektuális tulajdonjogok ne gátolják ezt a hozzáférést, hogy egy olyan tudásbankot hozzanak létre, amelyben egyesítik, rendezik, tárolják, terjesztik és állandóan felfrissítik a tudást, ami a társadalom minden része számára lényeges.

A világ problémái kezelésének szokásos mócija, a tudás vagy tudomány gyors szedett-vedett injekciósorozatként történő alkalmazása. De ezt most komolyan újra kell gondolnunk. Így, amíg általánosan elfogadott, hogy a tudás, vagy nemzetközi tudomány hordja a világ sok gondjának kulcsát, e kulcs használatának módja friss gondolatokat igényel. A problémákhoz interdiszciplinárisabb és egyben globálisabb módon kell hozzálátnunk, de amíg ez lassan bekövetkezik, több odaadást színlelünk ennek az elképzelésnek, mint kellene. A tudományos programoknak kellene felmutatniok a természet-, társadalom-, orvos- és mérnöki tudományok valódi kapcsolatait, éppúgy mint a globálistól a lokálisig terjedő helyzetekhez való alkalmazkodást. Mindennek elemei lassan helyükre kerülnek, de sokkal többet kell tennünk.

A különálló nemzetközi tudományos programoknak, amelyekről korábban a globális változások kapcsán írtam, foglalkozván az éghajlatváltozással, biodiverzitással és az emberi dimenziókkal, egy összeolvadás felé tartva kellene kezdődniök, amelyre nem voltunk felkészülve, amikor beindítottuk őket. Az ICSU-nak és az UNESCO-nak kellene átvennie a vezetést, a tudományt a maga teljességében magáévá téve, hogy a természet-, mérnöki- és társadalomtudományok szorosan kapcsolódjanak e tekintélyes testületek minden intézkedésében.

A célból, hogy a következő századra felkészüljünk, amelyet sokan a "biológia századának" neveznek, a biológiai tudományok nemzetközi együttműködésében sokkal több összetartó erőre lesz szükség. A mai ICSU-ban az említett 25 Szövetségnek majd fele a biológiai tudományokat képviseli. Az ilyen töredezettség biztosan nem lesz előnyös.

Nemzetközi tudományos együttműködés kell ahhoz is, hogy sokkal erőteljesebben forduljunk azon országok felé, ahol a tudomány szervezete még fiatal, vagy amelyek csak mostanában győződtek meg arról, hogy túl kell lépniök saját határaikon. Senki sem járult hozzá többel az úgynevezett "fejlődő" világ tudományához, mint a néhai Abdus Salam professzor, fizikai Nobel-díjas, a Harmadik Világ Tudományos Akadémiájának (TWAS) megalapítója. 1895-ben a TWAS megnyitó ünnepségén, Abdus Salam jobban jellemezte a nemzetközi tudományt mint én valaha is képes lennék: "Még ha egy Harmadik Világ kapcsán gyűltünk is itt össze, tudatában vagyok a ténynek, hogy a tudománynak nincs nemzeti hovatartozása. A tudomány története valójában eltérő civilizációk története."

Ez természetesen igaz, mégis amikor most összegyűlünk Budapesten, a gazdag és szegény országok közti rés egyre szélesebbé válik. Az UNESCO kiváló kiadványa, a World Science Reports statisztikája erre az egyenlőtlenségre mutat, meg a gazdagság és a tudományos befektetés erőteljes korrelációjára. Ezeket a puszta statisztikákat nem elég leírnunk. Sokkal többet kell tennünk a fejlődő országokban velük együtt, hogy tudósaik ne legyenek elszigeteltek, hogy képesek legyenek otthon maradni, mialatt megtartják teljes polgárjogukat a nemzetközi tudományban, hogy bátorítsuk felnövekedni a tudósok jövő nemzedékét, biztosítsunk és folyamatosan frissítsünk fel számukra képzési, kutatási és közlési lehetőségeket. Ez a fejlődő világ oktatási és kutatási intézményeiben jelentős befektetést igényel, nem szükségszerűen minden országban, talán regionálisan osztott alapon.

Amint a tudomány egyetemesebbé válik, elérhetőbbé kellene válnia a nők, és mindkét nembeli fiatal tudósok számára is.

A bennszülött közösségek közvetlen és néha közvetett hozzájárulását el kell ismernünk és tiszteletben kell tartanunk, hogy a nemzetközi tudomány utat kell találjon az érdeklődés hagyományos formái közé.

Ráadásul több nemzetközi tudóshálózatot kell alakítanunk és támogatnunk, beleértve olyanokat, amelyek alapkutatással foglalkoznak és olyanokat, amelyek az alkalmazott tudományban érdekeltek, a világ annyi részéből, amennyiből csak lehet. E hálózatok némelyike létezik, de míg a hálózatok koncepciója még divatos, túl kevés a donor, kevés a siket: utánozható példája. A partneri viszony kialakításában a hálózatok jelentik az első lépést, amire egyre inkább szükségünk lesz, ha a tudomány a 21. században megfelelő helyre kerül. A tudományos hálózatok alakításának kezdőlépése összekapcsolni hasonló gondolkozású tudósokat különböző országokból, laboratóriumokból és intézetekből, így bátorítva őket együttműködésre, hogy kölcsönösen megtermékenyítsék egymás ötleteit. A mai komplex világban viszont már szélesebb hálózatok szükségesek. A tudósoknak is fokozniuk kell majd regionális szintű együttműködésüket, hidakat kell építeniük a kormányokhoz, NGO-khoz, az üzleti világhoz, az iparhoz, a vásárlókhoz, a médiához, a fiatalabb nemzedékekhez és az oktatókhoz.

Nemzetközi kutató és oktató szervezeteket is kell alapítani, valóban nemzetközi stábbal és létesítményekkel, amelyek a világ bármely részéből érkező majdani tudósok számára elérhetőek. Kiváló példa erre az Abdus Salam Nemzetközi Elméleti Fizikai Központ Triesztben, a CERN (Európai Atom Kutató Szervezet) Genf közelében, vagy a CGIAR Rendszer (Nemzetközi Mezőgazdasági Kutatási Konzultációs Csoport), de a lista sokkal rövidebb, hogy megfeleljen a 21. század kihívásának. Alig merek itt megemlíteni olyan egyetemeket mint az MIT és a London School of Economics, mert ezek mandátumuk szerint nem nemzetköziek, mégis mindkét intézmény vonz és bátorít hallgatókat és fakultásokat a világon mindenhonnan. Ezek az intézmények megtanulták, hogy az intellektuális potenciál, nem pedig a nemzeti azonosság vagy valamely ideológiához tartozás a kulcselem a tudás előre vitelében. Miért nincs a világnak több nemzetközi oktató és kutató intézménye, olyanok, mint ezek, vagy még jobbak, intézmények, amelyek irányítása és anyagi fedezete nemzetközileg biztosított?

Milyen konkrét intézkedéseket teszünk, hogy csökkenjen a tudósok elszigeteltsége a világ egyes részeiben, és hogy bátorítsuk a tudományos ismeretek szabad és nyílt elérését? Az Egyesült Államok Nemzeti Tudományos Akadémiájának elnöke mostanában beszélt Washingtonban álmáról, hogy "az Interneten keresztül a világ minden tudósát összekapcsolják egymással"; egy olyan álomról, amelyet teljes mértékben támogatok. De vajon hogyan biztosítunk csatornákat mindezen információáramlásnak és -cserének? Több figyelmet kell fordítanunk a tudományos folyamat teljességére és hitelességére is, amíg bátorítjuk az elektronikus publikációt és az információk nyílt elérését.

Van egy nyilvánvaló alapprobléma, ami lassítja a valóban nemzetközivé tevő tudományos erőfeszítéseket és az ezeket megvalósító erős intézményes mechanizmus megteremtésének folyamatát. Ha a tudománynak előnyére válna, ha nemzetközibbé lenne, amint megpróbáltam kifejteni, akkor a megfelelő támogatási rendszert is létre kell hoznunk. Mai világunkban a legtöbb támogatás a nemzeti költségvetésekből származik, néhány dicséretes kivétellel, mint az Európai Unió, és néhány amerikai alapítvány. Milyen mechanizmusok bevezetésére gondolhatunk, ami biztosítaná a nemzetközi tudomány támogatását, virágzását, és találkozna a holnap kihívásával, olyanfajta szűk nézőpontok nélkül, amelyekre a nemzeti támogató ügynökségek gyakran kényszerülnek?

Ha a tudomány valóban nemzetközi, miért nincs olyan nyilvánvalóan nemzetközi fórum, ahol a tudomány magasszintű döntéshozói ugyanazon asztal köré ölhetnek? Hol jöhetnek össze rendszeresen a tudományos miniszterek és a nemzeti kutatási ügynökségek vezetői, hogy megosszák a politikai vitákat és döntéseket? Helyi szinten ez egyre inkább megvalósul, de nem kellene nemzetközileg is? Van-e a tudományfejlesztés nemzeti és regionális szervezeteinek hatékony nemzetközi találkozóhelye? Hozzáadhatja-e ezt konferenciánk két szponzora már eddig is súlyos felelősségéhez?

Talán mindezen kérdésekre a válasz a tudományos közösség saját habozásában rejlik, hogy az ügyet világosan és határozottan tisztázzák a politikacsinálókkal, a médiával és a közvéleménnyel. A tudósok nem úgy ismertek, mint a legjobb hídépítők a társadalom más szektoraihoz, de ők, vagy közülük valaki, jobb közlési készségekre tehet szert; hogy a tudomány természetét és csodáját, ígéreteit éppúgy, mint kockázatait, tisztán kifejezze nem csak egyszer, hanem folyamatosan. Nem kellene megújítani erőfeszítésünket, ami biztosítaná ezt a határfelületet a tudomány és társadalom, valamint a társadalom és politika közt, hogy végül meghallják a tudomány szavát, amint tárgyilagos tanácsot ad a kulcsdöntésekhez az emberi lények, és bolygónk, egyetlen otthonunk jólétéről?

Remélem, e rövid megjegyzések meggyőzték önöket, hogy mélyen hiszek a nemzetközi tudományos együttműködésben, amely óriási mértékben hozzájárult az emberi jólét emeléséhez. A kutatás számos területén találunk felfedezéseket, amelyek jobbá tették életünket. Hiszem, hogy e hasznos fejleményekből sok nem következhetett volna be nemzetközi együttműködés nélkül.

Ugyanakkor azt is remélem, hogy megfelelően tolmácsoltam érveimet, hogy az utolsó ötvenvalahány év útjai és szervezetei nem lesznek elegendőek a 21. században. A jövő követelményeinek listája csüggesztően hosszú. Közülük számosat próbáltam érinteni. A nemzetközi tudományt tápláló intézményeket tovább kell erősítenünk, az új kihívásoknak jobban megfelelővé kell tennünk. A támogató szervezeteknek jobb és globálisabb meglátásokat kell kialakítaniok. A tudósoknak nagyobb figyelmet kell fordítaniok a közvéleménnyel való kapcsolat fejlesztésére. Sürgősen tennünk kell valamit a fejlődő világ tudományos kapacitásának megnövelésére. Végül biztonságosan támogatott nemzetközi kutatóintézetek is szükségesek.

Innen sürgetem a nemzetközi tudományos közösség képviselőinek együttesét, hogy ne pihenjenek babérjaikon. Egy ilyen konferencia nagyszerű alkalom, hogy ünnepeljük jelentős múltbeli teljesítményeinket. A múltnál azonban fontosabb a jövő, arra kellene koncentrálnunk, hogy a tudománynak milyen kihívásokkal és követelményekkel lehet és kell szembenéznünk a következő században. A jövő definíció szerint bizonytalan.' Tudjuk, hogy új kérdéseket tesz fel számunkra. Konferenciánk egyedülálló és elmulaszthatatlan lehetőséget ad arra, hogy ezt feltárjuk.

________________________________________________________________________

_________________________