KÜRTI MIKLÓS EMLÉKE - AMERIKÁBÓL SZEMLÉLVE

E.L. Hahn
University of California, Berkeley

A Columbia Egyetemen zajló második világháborús izotóp-elválasztási kutatások brit munkatársaként Kürti Miklós már a közös munka kezdetén számos összeköttetést teremtett amerikai akadémikusokkal. A későbbiekben sok észak-amerikai doktorandusz hallgató dolgozott a kezei alatt. Az Egyesült Államok nyugati partján dolgozókutatókkal akkor került kapcsolatba, amikor feleségével, Gianaval együtt először tartózkodott Berkeley-ben, (1956-57). Magam is akkor ismertem meg őket. A keleti parton fél-fél évet töltöttek New Yorkban a City Collegeben (1963) és Amherstben (1979). 1964-ben Miklós és Giana ismét a Berkeley-i egyetemen voltak egy évig a Charles Kittel által vezetett "szilárd fázisok fizikája" kutatócsoport meghívására.

Miklós több olyan dolgot csinált, amivel felhívta magára a figyelmet. Csak néhányat említek:

Például teljesen meglepődtem, hogy milyen jól zongorázik. Kiderült, hogy fiatal korában még Bartók Bélánál, a magyar zeneszerzőnél is volt meghallgatáson, de Bartók nem találta elég jónak ahhoz, hogy a zenét válassza hivatásul. Mindnyájunk szerencséjére zene helyett a tudományt választotta, ahol sok embernek segített és pozitívan befolyásolta sokuk tudományos tevékenységét. Bizonyos értelemben szeretett a háttérben maradni, nem vágyott babérokra.

Berkeley-ben - Charles Kittel nagy derültségére - Miklós ragaszkodott ahhoz, hogy a laboratóriumban kalapáccsal és fogóval dolgozzon. Ő javasolta továbbá Alan Portis professzornak, hogy a magmágneses rezonanciát a kobalt magjában igyekezzék megfigyelni. Portis és végzett növendéke megfogadták Miklós - a későbbiekben nagyon fontosnak bizonyult - tanácsát, így meg tudták figyelni az első magmágneses rezonanciát egy ferromágnesben.

Miklós és diákjai még azután is folytatták igen alacsony hőmérsékletre történő maghűtéses kísérleteiket, miután hőmérsékleti rekordjuk bekerült a Guiness rekordok könyvébe. A kísérletek eredményeinek eleinte inkább elméleti, mint gyakorlati jelentőségük volt, mert a hűtés első fázisa lassú volt és nehezen kapcsolódott a hűtés második fázisához. Körülbelül tíz évvel később kifejlesztettek egy sokkal hatásosabb hűtési módszert, mely szerint a hűtés a korai stádiumban a ³He izotóp oldatának segítségével történik. Ez a technika felváltotta az adiabatikus demagnetizáció lassú módszerét. Mivel a Kürti-féle maghűtés módszere már ismert volt az irodalomban-készen arra, hogy a végső hűtési fázisban alkalmazzák - a módszer segítségével az alacsony-hőmérsékletű kutatás éveket nyert (többek között a szuperfolyékony hélium tanulmányozására).

Az én első oxfordi látogatásom 1959 nyarán volt, mikor is Miklós meghívott, hogy dolgozzam a laboratóriumában. Miklós kijött elém kocsival a londoni repülőtérre, ott felvett, majd brit szokás szerint meg szeretett volna "keresztelni" egy csésze finom teával. Ezért megszakítottuk Oxfordba vezető utunkat Henley mellett, és beültünk a Skindels szálló éttermébe. Felhívta a figyelmemet arra, hogy a Skindels a londoni prostituáltak találkahelye. Alighogy leültünk, jött a pincér. Teát rendeltünk, mire az megkérdezte: "Négy személy részére?"

De Miklós meg akarta mutatni Anglia szebbik arcát is. Igazán jól éreztem magam Skindelsnél, de mint hamisítatlan amerikai turista, kifejeztem Miklósnak az irányú igényemet, hogy életemben először megnézhessek egy igazi angol falut zsúpfedeles házakkal. Miklós még ugyanazon a napon elvitt engem az Oxford közelében levő Wytham faluba. A nagy falunézés és fényképezés közben kifogyott a film a fényképezőgépemből. Miklós javaslatára leültem egy utca melletti ház bejárati ajtaja elé, hogy filmet cseréljek. Miközben az új tekercset behelyeztem, mögöttem kinyílt a ház ajtaja, és egy kedves idősödő hölgy nézett le rám. Majd megkérdezte: "Uram, nem óhajt egy párnát?" Óhajtottam. A vendégszeretetnek ez annyira bájos gesztusa volt, hogy meg is vádoltam Miklóst azzal, hogy az egészet ő szervezte meg. Ez volt az angol táj iránti vonzódásom kezdete.

Ha a körülmények szükségessé tették, Miklós nem volt rest elmerülni a részletekben. Semmilyen feladatot nem tartott méltóságán alulinak, különösen, ha az étkezésről volt szó. 1968-ban a Brasenose College-ban nagyon kedvesen elvállalta, hogy egy kisebb baráti társaságot vendégül lát az Amerikában szokásos hálaadás-napi vacsorán. A menü elengedhetetlen része a sülttökös lepény. Azokban a napokban nem is nagyon tudtuk, hogy mi az a sütőtök, és hogy hol lehet Oxfordban beszerezni. Miklós egy egész napot töltött Londonban tök-vadászattal, míg végül is kapott egyet. Akkora örömet okozott a tök-találás, hogy arra már nem is emlékszem, a sülttök jó vagy rossz ízű volt-e, és hogy a lepény megfelelően lett-e elkészítve. Arra viszont emlékszem, hogy évekkel később Miklós hasonló hajtóvadászatot rendezett édesburgonya után.

Miklós szeretett előadásokat tartani, amelyek sosem voltak unalmasak. Egyszer tartott egy előadást a BBC televíziós társaság felkérésére, a "Főzés fizikája" címmel. Miklós megjelent a stúdióban elegáns alkalmi ruhájában, majd hivatalos bemutatása után a nézők megrökönyödésére hirtelen legöngyölített magán egy kötényt, amely a dereka körül lévő selyemöv alá volt rejtve. Nem is gondolt arra, hogy a legördülő fehér kötény látványa a nézők számára úgy tűnt, mintha a nadrágját tolná lefelé.

Régebben az a hír járta, hogy nászútjáról hazatérve elhatározta: ő készíti el az első vasárnapi ebédet (roston sültet). Amikor a felesége belépett a konyhába, meglátta őt egy injekcióstűvel, amellyel éppen a húsba óhajtott fűszeres lét fecskendezni. Szegény asszony azt hitte, hogy egy kábítószerfüggőhöz ment feleségül. A fenti fecskendős történet hihetetlenül hangzik, de az egyik Berkeley-i látogatása alkalmából szintén ragaszkodott ahhoz, hogy kapjon egy fecskendőt, amikor a mi házunkban főzött ebédet a vendégeknek. Ezután hitelesnek tekinthető a korábbi, Gianaval megesett történet.

Az eset után valahányszor látogatóink voltak és meglátták a tűt a konyhafiókban, azt nem csak szokatlannak, hanem meglehetősen gyanúsnak is találták. Az általa szükségesnek ítélt eszközök beszerzésével párhuzamosan Miklós elutasította a feleségem konyhai gépeinek használatát és egy mozsarat kért helyettük mozsártörővel. Szaladgálhattunk Berkeley-ben, amíg találtunk egyet.

Itt most egy kevésbé ismert történet következik egy tervezett szakácskönyvről, melyet Miklós szeretett volna az Egyesült Államokban kiadni, de ez a terv végül meghiúsult (nem az ő hibájából). A "De a bőrke felséges volt" (But the Creeckling is Superb, F. Sz. 1998) című szakácskönyv-antológia sikere az Egyesült Királyságban részben Miklós és Giana kiváló szerkesztői munkájának tulajdonítható, részben pedig azon szórakoztató történeteknek, melyeket a Brit Királyi Társaság tagjai tárnak elénk. Miklós meggyőzte a Berkeley-ben élő akadémikusokat is, hogy kérjék meg az Amerikai Nemzeti Akadémia tagjait, küldjék el kedvenc receptjeiket és írják meg az ezekhez kapcsolódó szórakoztató történeteiket, amelyeket majd kiadnak egy, az előbbihez hasonló könyvben. Több mint száz felkérésre 33-an küldték el receptjeiket. Ezt a gyűjteményt különböző kiadóknak küldték el, hogy kitapasztalják, hol lehet azokat a legkedvezőbb feltételekkel megjelentetni. Hasonló kézikönyvet szerettek volna létrehozni, mint amilyent a Brit Királyi Társaság már korábban kiadott. Azonban a kiadók véleménye egységes volt: egyértelmű elutasítás. A "De a bőrke felséges volt" című könyvvel összehasonlítva a kiadók úgy találták, hogy az amerikai tudósok szárazak, nélkülözik a fantáziát, a humort és a Királyi Társaság tagjainak azon szellemes megjegyzéseit, melyeket a receptekkel együtt küldtek. Látható, micsoda tompa agyú ez az amerikai népség!

Miklós szerette szervezési kérdésekben magához ragadni a kezdeményezést. Protokolláris kérdésekben nagyon konzervatív volt. Emlékszem, egyszer küldtem neki egy levelet és a borítékra a feladó címénél csak a keresztnevemet tüntettem fel. Ő megdorgált ezért és kioktatott, hogy csak egy lordnak van olyan privilégiuma, hogy ilyen esetekben kizárólag a keresztnevét használja.

Miklós élő legenda volt; jó és befolyásos tudós. Az ő életkedvétől mindenki jobb kedvre derült. Nagy tapasztalatú, lelkes ember volt. Magabiztos, konfrontációt kereső, aki éles kritikai érzékkel rendelkezett és mindent megkérdőjelezett. Széles látókörét és magyaros szívósságát egyesek nagyon jól ismerték. Az én szememben csakúgy, mint azokéban, akik megismerhették, Miklós nagylelkű volt, nem sajnálta a fáradtságot, hogy másoknak is megtanítsa élvezni mindazt, amit az életben jónak és elbűvölőnek tartott. Sokféle módon segített emberekén és sok fontos kapcsolatot ápolt. Nagy tréfamester volt, fejlett humorérzékkel, szeretett vicceket és érdekes történeteket mesélni. Miklós a barátain kívül sok híres emberrel is tartott fenn kapcsolatot, sokfelé utazott. Az egykor a munkája számára fontosnak tartott kapcsolatai idővel baráti kapcsolatokká változtak, és nagy örömet okozott neki, hogy végül a találkozók általa történt szervezésének az egyetlen célja a régi barátok összehozása. Élvezetet nyújtott neki az is, hogy különböző módon és időszakokban meglátogatva különböző helyeket, azok érdekességeit és kultúráját megismerheti. Miklós és Giana háztartásában a mindig megtalálható mesés vendégszeretet mintegy katalizátorként szolgált, mely az oxfordi akadémikus atmoszféra mérhetetlen feljavításával az itteni életet élvezhetővé tette nem csak a diákjai és a helyi ismerősei, de a vendégei számára is.

Valahányszor Miklós és Giana meglátogatták Berkeley-t, ennek gyorsan elterjedt a híre. Mivel a sok barát mind látni szerette volna őket, mindig rendeztek egy partit az üdvözlésükre.

Nem csoda, hogy Miklóssal, mint tudóssal és mint baráttal meglévő kapcsolatunk emlékét oly sokan ápoljuk az amerikai tudósok közül. Ő és családja révén lehetőségünk volt folyamatos kapcsolatot fenntartani az oxfordi barátainkkal. Mindezekért Miklósnak és Giananak legmélyebb köszönetünket fejezzük ki.

_______________________