GÁBOR DÉNES TÁRSADALMI GONDOLATAIRÓL - 25 ÉVVEL KÉSŐBB

George Magyar
London

Gábor Dénes egyike volt az olyan technikai szakembereknek akikkel ritkán találkozunk: párosult benne a természettudomány mély átélése az új iránti kíváncsisággal, alapos irodalmi és a művészeti ismeretekkel rendelkezett, és szenvedélyesen érdekelték a társadalmi problémák. Élete vége felé három könyvet is írt ebben a tárgykörben.

Gábor hangsúlyozta, hogy ő nem jós, nem jelöl meg kívánatos és nem kívánatos jövőbeni fejleményeket, könyvei és cikkei alapján mégis a futurológusok közé soroljuk. A növekvő jólét létrehozott egy divatos kvázitudományt, a futurológiát. Gábor nem tartozott azok közé, akik csak azért csatlakoznak egy irányzathoz mert az divatos, de mint gyakorlati tudós és feltaláló ember, nem kerülte meg a társadalmi kérdéseket, és nem állhatta meg, hogy ne extrapoláljon a jövőbe.

Technikai jóslatok

A futurológus mindig a jelenből indul ki. A technikában nem különösen nehéz a következő 5-10 évre előrelátni. A technikai fejlődésnek saját logikája van, habár bizonyos posztmodern elméletek szerint a jövő alakulására sok technikán kívüli tényező is hatással van. Hosszú távra kockázatos jóslatokat felállítani - előre nem látható forradalmi felfedezések alaposan megváltoztathatják a történelem menetét. Így volt ez az információs forradalom esetében, amely gyökeresen átalakította a társadalmat és gyakorlatilag érvénytelenített minden hosszú távú prognózist.

Az utóbbi negyedszázad tekintetében Gábor Dénesnél nem túl rossz a “találati arány". Kétségkívül felhasználta más futurológusok jóslatait is, olyanokét, akik állításaikat bonyolult számítógépes programok eredményeire alapozták. Abban nincs semmi csodálatos, hogy egyes esetekben az időzítés nem pontos, vagy, hogy bizonyos nagy fordulatokat nem tudott előre látni; tény viszont, hogy a fő kérdésekben igaza volt. A “Tudományos, technikai és társadalmi találmányok" című könyvében felsorolt találmányok közül 73 hardverre vonatkozik és 23 biológiai témájú. Nézzük a leglényegesebbeket. Pontosan előre látta az akkor még gyerekcipőben járó komputertechnika óriási társadalmi következményeit. Figyelmeztetett a megnövekedett CO₂ kibocsátás éghajlati veszélyeire. Felsorolta a környezetszennyezés kiküszöbölendő veszélyes formáit, és kifejtette, hogy az ipar ezt a kérdést viszonylag kis befektetéssel meg tudja oldani (Az ózonfogyás problémája csak jóval később jelentkezett.) Előre látta a termelékenység növekedését, azt jósolta, hogy 2000-ben maximumot ér el, mivel a fogyasztók már nem lesznek képesek az összes termelt árút megvásárolni. Optimista műszaki emberként az az abban az időben felbukkanó kasszandrákkal ellentétben nem tartotta veszélyesnek az energiaellátás helyzetét (gondolt a maghasadás energiájára, a magfúzióra, a megújuló forrásokra), és nem félt a nyersanyagkészletek kimerülésétől sem (v.ö. reciklizálás, más anyagokkal való helyettesítés).

Megjósolta a készpénzforgalom fokozatos kiküszöbölését, sőt előre látta, hogy a Közös Piacban 1980-ra bevezetik az egységes pénzt. Felismerte, hogy az alkalmazott biológia fontosabb lesz az alkalmazott fizikánál, és mint már említettük, 27 biotechnikai találmányt prognosztizált. A vártnál sokkal gyorsabban következett be az, hogy mindennapi feladatok megoldásához, például bűnelkövetők azonosítására, DNS-kódot használnak. Kromoszóma-tesztet javasolt a magzat rendellenességeinek felderítésére, és molekuláris technikát az örökölt tulajdonságok vizsgálatára. Mint lehetőségről beszélt az emberi klónozásról. Bevált jóslásai azzal magyarázhatók, hogy maga is sikeres feltaláló volt, sok területen mozgott otthonosan.

A kapitalizmus jellegének megváltozása

Gábornak 37, a társadalomra vonatkozó “találmánya", vagy ahogyan ő nevezte reformjavaslata volt. Híve volt a Popper-féle piecemeal social engineeringnek (a társadalom kis lépésekben történő átalakítása). Nehéz ezt megítélni, habár ő éppen ezeket a jóslatait tekintette a leglényegesebbeknek. Három könyvében is ezek a legfontosabb témák; átvett ötleteket Lewis Mumfordtól, és sokban segítette fivére, André Gabor is. Elfogadta azt az általános véleményt, hogy a holnap nagyon fog hasonlítani a mára. De már Hegel is megjegyezte, hogy a “történelem ravaszsága" gyakran váratlan fordulatokhoz vezet. Gábor Dénes balszerencséje (vagy éppen szerencséje?) volt, hogy a háború utáni kapitalizmus “aranykorában" élt. Visszatekintve világosan látjuk, milyen kivételes korszak volt ez: teljes foglalkoztatottság, jóléti állam, egyre növekvő jólét mindenki számára. Régi vágású humanista értelmiségi módjára azt hitte, hogy a társadalmi feltételek javulása, a kapitalizmus humanizálódása tovább folytatódik - ezt részben a Szovjetunióval folytatott versenynek és a szakszervezetek nyomásának tulajdonította.

Ma már tudjuk, hogy az 1973-as első olajválság után a kapitalizmus fejlődése éles fordulatot vett a neoliberális gazdaságpolitika irányában - hívjuk ezt reagenizmusnak, thatcherizmusnak, kínálati gazdaságnak, monetarizmusnak, vagy aminek akarjuk. Gábor Dénes holtnak nyilvánította a kapitalizmus laissez faire ideológiáját, de az poraiból főnix-madár módjára feltámadt. Drasztikusan megváltoztak azok a körülmények, amelyek között ő elképzelte reformjait, ennek következtében több javaslata elvesztette realitását.

Ne tartsuk elhamarkodottan kudarcnak legfontosabb társadalmi újításait. Reformjavaslatai szerinte megvalósítatók - ésszerű meggyőzéssel, vagy ahol lehet pénzzel.

Csíráiban felismerte a neoliberális gazdaságnak azokat a káros hatásait, amelyek később jelentkeztek: az erőszak eluralkodását a médiában, a kábítószer-fogyasztást, az alkoholizmust, a bűnözés növekedését. Optimistán úgy gondolta, hogy 2000-ben (40 év múlva) következik el az “érett társadalom", vagy “szabadidős társadalom" kora. Sajnos mindez a bizonytalan jövőbe halasztódott el.

Foglalkoztatottság és szabadidő

Feltételezte, hogy a teljes foglalkoztatottság állandó marad, azt hitte, hogy egyetlen demokratikus kormány sem éli túl, ha a munkanélküliség meghaladja az 5-6%-ot. Sajnos a thatcheristák megfogadták gurujuk, Hayek professzor tanácsát, aki szerint a bérek alacsonyan tartásához elengedhetetlen bizonyos mértékű munkanélküliség. A munkanélküliség aránya Franciaországban, Olaszországban és Németországban 11-12% körül van, az Európai Unió munkaerő felügyelete szerint viszont Franciaországban, Németországban és Nagy-Britanniában 13 és 14% között van azoknak a száma, akik munkát keresnek.

A kényszerű szabadidő nem az, amit Gábor Dénes elképzelt, nem erre akarta az embereket felkészíteni, hiszen mivel töltik bőségesen rendelkezésükre álló szabad idejüket a munkanélküliek? Bűnözéssel, kábítószerrel, alkohollal. Az USA 5%-os munkanélkülisége is másképpen fest, ha meggondoljuk, hogy 4,9 millióan vannak börtönben (többen, mint bárhol a világon), és ehhez hozzá kell venni mintegy 1,9 millió hozzátartozót.

A neoliberális gazdaságnak sajátos módszere van a megnövekedett szabadidő felhasználására: látjuk például, hogy az Egyesült Államokban a szórakoztató ipar (TV, mozi, kaszinók) fejlődik a leggyorsabban.

Segítettek ebben azok a törvények is, amelyekkel a szakszervezeteket gyengítették; az USA-ban most csak 14% körül van a szervezett munkások aránya. És Gábor Dénes még aggódott, hogy javaslatai a szakszervezetek ellenállásán buknak meg!

Mentségére hozhatjuk fel, hogy ő más tudósok álláspontját fogadta el, akik szerint a magas termelékenység miatt drasztikusan csökkentett munkaidővel is el tudják látni a társadalmat a szükséges áraikkal és szolgáltatásokkal. Gábor 1976-ra 23 órás munkahetet várt, de a legpesszimistább jóslatok is, 1980-ra az USA-ban 37 órás munkahetet prognosztizáltak. A valóság az, hogy éppen az USA-ban az éves munkaidő 140 órával lett több, tehát mintegy egy havi munkaidővel többet dolgoztak. A cinikusok szerint valakinek el kell végezni a lazsálók munkáját is. A többletmunkát rendszerint ki sem fizetik, mert az emberek félnek munkahelyük elvesztésétől. Feltételezte Gábor Dénes azt is, hogy az asszonyok, amíg a gyerekek fel nem nőnek, otthon maradnak, ezzel szemben jelenleg a fejlett országokban a munkavállalók mintegy 50%-a nő.

Növekedési szindróma

Gábor Dénes küzdött az abban az időben fellépő “növekedési mánia" ellen. Javasolta, hogy ne törekedjenek minden áron újabb, minél ravaszabb szerkentyűk feltalálására, azt az energiát használják inkább az életminőség javítására. A gazdasági növekedés ne öncél legyen, stabilizálni kell a fogyasztás szintjét, másképpen a hulladékáradat katasztrófához vezet. A társadalom fogyasztási befogadóképessége korlátozott. Sajnálattal állapította meg, hogy egyetlen kivétel a fegyverkezés, ahol nincs korlát. Úgy gondolta, hogy még jóval a 20. század vége előtt elérjük a fogyasztás maximumát.

A várt fordulat nem következett be: továbbra is uralkodik a korlátlan növekedés filozófiája. Egyre több technikai újítást vezetnek be, a növekedés kissé lassult ugyan, de jelenleg is ez minden gazdaság központi kérdése. Katasztrófa még nincs, de azt helyesen gondolta, hogy a növekedés nem eredményez nagyobb boldogságot. A közgazdászok és a társadalomtudósok a GDP helyett bevezették a Fenntartható Gazdasági Jólét Mutatóját (Index of Sustainable Economic Welfare, rövidítve ISEW), amiben benne foglaltatnak az életminőség olyan tényezői mint az egészségügyi ellátás, oktatás, társadalmi egyenlőtlenség, környezetromlás, utazási lehetőségek stb. Egy Nagy-Britanniára vonatkozó felmérés szerint a GDP 1976 és 1996 között 44%-kal nőtt, míg az ISEW 25%-kal csökkent!

Azt remélte, hogy a gazdaság irányítói másodrangúnak tekintik majd az anyagi juttatásokat. A neoliberális gazdaság új étoszát ezzel szemben egyetlen szóval fejezhetjük ki: kapzsiság. Igazgatók olyan fizetésemelést szavaznak meg maguknak, amely az inflációs ráta 3-4-szerese (de beosztottjaik fizetéséhez is nagyjából így aránylik). Soha sem volt ilyen égbekiáltó a profit és a részvényárfolyamok maximalizálásának mohó kihasználása. Nincs nyoma annak, hogy Gábor Dénes felfogta volna, hogy javaslatai nem egyeztethetők össze a kapitalizmus dinamikájával: a verseny arra kényszeríti a kapitalista vállalatokat, hogy újításokkal, létszámcsökkentéssel, a reálbér lenyomásával növeljék a termelékenységet. Gábor valószínűleg nem vizsgálta javaslatainak a gazdasági rendszerrel való összeegyeztethetőségét. Egyik kitétele mégis arra utal, hogy felismerte, mert megállapítja, hogy “a kapitalizmus meggátolhatja a ťgolyóstoll helyett töltőtollŤ típusú innovációt, de a valódi fejlődést hozó újításokat nem tudja megakadályozni".

Az állam lett volna reformjai megvalósításának egyik eszköze. Feltételezte, hogy 2000-re a gazdaság háromnegyed része köztulajdonban lesz, ezért az államnak nem lesz szüksége a reformok bevezetéséhez közvetítőkre. Ennek az ellenkezője következett be: a privatizáció egész Európában csökkentette a köztulajdont. Gábor Dénes védelmére felhozható, hogy nem tekintette alapfeltételnek a köztulajdon arányának növekedését: Svédországot tekintette példának, ahol legjobbak a szociális feltételek, pedig a gazdaság gyakorlatilag teljesen magánkézben van. Feltételezte azt is, hogy a köztulajdon több profitot termel, hiszen ellenkező esetben felélné a gazdaság magánkézben maradt negyedének a profitját (ezzel a thatcheristák tökéletesen egyetértenek); akkor pedig mivel támogatták volna az általa javasolt reformokat? Világosan látta, hogy egyenes adók növelésével nem tartható fenn a jóléti állam, ezért helyette be kell vezetni az indirekt adóztatást. Feltételezte, hogy az állam a reformokat kötvények kibocsátásával fogja finanszírozni.

Azt gondolta, hogy a jóléti állam szerepének megnövekedése, a szolgáltatások bővülése következtében nő a közalkalmazottak száma. A Thatcher-korszakban éppen az ellenkezője volt a helyzet: a közalkalmazottak száma csökkent, a szolgáltatások nagy részét átvette a magánszektor. Helyes volt Gábor Dénesnek az az elképzelése, hogy a gazdaságban elkerülhetetlen a szolgáltatások részarányának növekedése; a foglalkoztatottság növekedése Clinton elnöksége alatt majdnem teljesen a szolgáltató iparnak köszönhető. Gábor szerette volna, ha visszaáll a személyi szolgáltatások tekintélye, ez - különösen az USA-ban - csak a legszegényebb bevándorló rétegnél van így.

Túlnépesedés

Nagyon foglalkoztatta a túlnépesedés problémája. Helyesnek bizonyult az 1960-as pesszimista jóslata, hogy az ezredfordulóra az emberiség létszáma 6-7 milliárdra növekszik. Egyike ez azoknak a problémáknak, amelyek megoldását komolyan szorgalmazta: Két esetben nem igazolódott pesszimizmusa: 1) azt gondolta, hogy 2000-ben a túlnépesedés következtében élelmiszerhiány miatt százezrek halnak éhen. Valóban sokan halnak éhen, de nem a készletek szűkössége, hanem inkább természeti katasztrófák miatt, és mert a segítség rendszerint nagyon lassan érkezik. 2) úgy képzelte, hogy a fejlett országokban a magasabb jólét miatt több gyermek fog születni. Lehet, hogy ez Nagy-Britanniára igaz, de a legtöbb európai országban stabilizálódott a népességszám, és a demográfiai előrejelzések szerint 2020-ra jelentős (20-30%-os) csökkenés következik be többek között Olaszországban, Németországban és Franciaországban.

Azért aggasztotta a népességnövekedés, mert úgy gondolta, hogy csak az embereknek kisebbsége tud majd munkát találni. Megfelelő szellemi képzettséget kívánó, állandó és jó foglalkozást valóban csak a népesség felső 5%-a (vezetők, művészek, tudósok, orvosok) talál. A többiek számára zárva maradnak az egyetemek kapui, kivéve az olyan USA-beli “tömegegyetemeket", amelyek a szabadidős társadalomra készítenek fel.

Statisztikus adatok alapján arra következtetett, hogy a foglalkoztatási szerkezetet 2000-re az IQ-teszttel mért intellektuális képességek határozzák meg, ezt a Nature-ben is publikálta. helyesen jósolta, hogy a kézműves és mezőgazdasági foglalkoztatottak aránya a lakosság 20%-ára csökken, és 33% többek között a szolgáltatásban kap munkát. Szerinte a szolgáltatások kiterjesztését a társadalom igényei fogják megszabni. Említettük, hogy a munkaidő rövidülését várta, de nem tartotta üdvösnek az olyan munkátlan réteg kialakulását, amilyen az ókori Rómában előfordult.

Úgy vélte, hogy a jólét szülte unalom veszélyes, ezért javasolta, hogy az embereket készítsék fel a szabadidő helyes eltöltésére, például úgy, hogy életükben többször változtathassanak foglalkozást, folyamatosan tanuljanak, legyen hasznos hobbijuk, az idősebbek adják át tapasztalataikat a fiataloknak, készítsék fel őket a szülői hivatásra stb. Ennek jó része ma is a jövő ígérete, ha nem számítjuk azt, hogy a létszámcsökkentések miatt sokan kénytelenek képzettségüknél alacsonyabban kvalifikált munkát vállalni.

Konjunktúra

Gábor feltételezte, hogy - legalább is a fejlett országokban - tovább csökken a gazdagok és szegények közötti szakadék, az ő kifejezése szerint: kiegyensúlyozottan gazdag társadalom jön létre. Az ellenkezője történt: a neoliberális fordulat következtében a szakadék tovább nőtt. Az Egyesült Királyságban a felső osztályok jövedelme 1979 és 1990 között 62%-kal nőtt, míg a legalsó osztályoké 6%-kal csökkent. A monetarista politika deklasszált rétegeket eredményezett. A virágzó USA-ban 31 millió gyermek nő fel nagyon szegény családban. Nagy-Britanniában a lakosságnak majdnem egyharmadát teszik ki a szegénységi küszöb alatt élők (akik az átlagbér felét vagy annál kevesebbet keresnek).

Gábor szerint az érett társadalomra jellemző, hogy a nyugdíjaskor mentes lesz anyagi gondoktól. Negyedszázaddal később a NatWest Bank felmérései szerint a nyugdíjasoknak az a véleménye, hogy heti 180 angol font jövedelem biztosíthat kényelmes életet (középosztálybeliek szerint ennél több kell). A jelentés szerint csak minden ötödik nyugdíjasnak van erre esélye. A korrektség kedvéért megjegyezzük, hogy az EU más országaiban, például Németországban, Olaszországban, Dániában, Hollandiában kedvezőbb a nyugdíjasok helyzete.

Gábor abban is reménykedett, hogy a tudomány megszabadítja az öregeket a betegségektől. A fejlett országokban a várható átlagos élettartam folytonosan növekszik, de az az életkor, amely után az egészségügyi problémák csökkentik az élet értékét, már hosszú ideje nem több 58 évnél!

Már az ő idejében csökkent a szegények és a gazdagok közötti szakadék, de tudatában volt annak, hogy a probléma áttevődött a fejlett és elmaradt nemzetek közötti viszonyra. (A"fejlődő ország" eufemizmust csak később vezették be.) Erre nem fordított különösebb figyelmet, mert úgy vélte, hogy a szegény országok azon lesznek, hogy felvegyék azt a gyors fejlődési ütemet, amelyen a Nyugat már túljutott. Érdeklődése inkább egy új probléma megoldása felé fordult. Azt kutatta, hogy mit kell tenni, hogy az érett, gazdag, “telített" társadalom elkerülje az esetleges katasztrófát.

Sajnos ma sem kerülhető meg a szegény nemzetek problémája, és ez sok oldalról érinti a gazdag Nyugatot is. A neoliberalizmus által létrehozott “globalizáció" fogalmát Gábor még nem ismerte. A globalizáció magában foglalja egyes gyártási ágak átirányítását az olcsó munkaerővel rendelkező harmadik világ országaiba, ami Nyugaton a munkanélküliség növekedéséhez és a vásárlóerő csökkenéséhez vezet. Optimistán feltételezte, hogy az évezred végére a fejletlen országok sikeresen felzárkóznak. Azt is kimutatta, hogy a Nyugat viszonylag kis tőkebefektetéssel finanszírozni tudja majd ezt a felzárkózást. Optimizmusa korai volt. Csak az ázsiai “kis tigrisek" tudtak felzárkózni, de a korrupció és nepotizmus matt az eredmény ott sem egyértelmű.

Az ENSZ azt javasolta, hogy a gazdag országok GDP-jük 0,7%-ával segítség a szegény országokat, de ezt az arányt csak a korrekt skandináv országok közelítették meg. Az ipari országok által nyújtott támogatás inkább csökken, ahelyett, hogy növekedne, és átlagosan 0,2% körül van. Az a támogatás, amit a szegény országok szolgáltatások és profit formájában a gazdag országoknak nyújtanak, jóval felülmúlja a kapott segítséget.

Vegyes témák

Gábor híve volt az általános iskolai Montessori-módszernek, amely a tanulandó anyagot a gyermek természetes érdeklődéséhez szabja. Ez az irányzat uralkodott egészen a legutóbbi időkig. Most viszont kezdenek visszatérni a régi módszerek, inkább a formális oktatást ösztönzik, amit Gábor a felsőbb osztályokban tartott ajánlatosnak. Megértette, hogy érett társadalomban az oktatásban szükség van versenyre és szigorúságra is, és nem értett egyet azokkal az 1968-as diákkövetelésekkel, hogy vezessenek be lazább formákat az oktatásban. Azóta a diákmozgalmak eredményeinek jó része semmissé vált, habár a felsőoktatásban valamivel rugalmasabbak lettek a módszerek; bevezették például a komplex előadásokat, a folyamatos értékelést, a nyitott egyetemet stb. Gábor aggódott, hogy a lázadó hallgatók elgáncsolják az általa javasolt reformokat. Aggódása feleslegesnek bizonyult: ma a legtöbb diák apolitikus, konformista, arra törekszik, hogy olyan állást találjon, amellyel beilleszkedhetik a rendszerbe.

Egy másik, a “történelem ravaszsága" következtében érvényét vesztett aggodalma a hidegháborúhoz fűződött. Megjósolta a két rendszer konvergenciáját, lényegében úgy, hogy a Szovjetunió sokat átvesz majd a fogyasztó társadalomtól és a piacgazdaságból. Mindenki meglepetésére, ez a reménye jobban bevált, mint ő várta.

Még néhány téma, amelyben prófétának bizonyult. Aldous Huxley-hoz hasonlóan, kikapcsolódás céljára javasolta bizonyos drogok engedélyezését. A nyolcvanas és kilencvenes években az el is kezdődött (LSD, ecstasy stb.) de a hatóságok a negatív mellékhatások miatt ellene vannak, és a rendőrség (félszívvel) üldözi. Hollandiában és máshol hivatalosan megengedték a cannabis élvezetét, de még erről is heves viták folynak.

Kiállt amellett, hogy a társadalmi életben kerüljön jobban előtérbe a női szellemiség. A nyugati világban tanúi vagyunk a folyamat beindulásának, és sokszor talán a politikai szükségszerűséget meghaladó mértékben halad előre. Gábor azzal érvelt, hogy a férfias szellem uralma eddig csak háborúkhoz és erőszakhoz vezetett, és csak katasztrófákat idézhet elő. Belátta, hogy az érett társadalom csak toleráns társadalom lehet, a jelenlegi fejlődés is ebbe az irányba mutat.

Epilógus

A világgazdaság váratlan fordulata megakadályozta Gábor reformjavaslatainak véghezvitelét. A szovjet tömb összeomlása és a hozzá tartozó országok kapitalista államokként való “újjászületése", a kínai és vietnami gazdaság átalakulása “piac-szocializmussá", a világgazdaság globalizációja nyomán új piacok, új befektetési lehetőségek jöttek létre, és sok évre, sőt talán évtizedekre elegendő tőkefelhalmozást teremtettek. Kétséges, hogy ilyen feltételek között van-e remény Gábor eszméinek megvalósulására.

Az igaz, hogy a játszma még nem ért véget. Az új kapitalista rend nem olyan homogén, amilyennek látszik. Létezik egy USA-modell: szabályozatlan, rugalmas munkaerőgazdálkodás, mindenki számára nyitott piac. A másik modell a német: szocialista piacgazdaság, nagyvonalú jóléti feltételek, a munkaerő védelme, exportorientált gazdaság. Nem egyenlők az esélyek, az USA-ban hatékonyan teremtenek munkahelyeket, de a német gazdaság azzal büszkélkedhet, hogy ott nagyobb a termelékenység. Úgy tűnik, hogy a brit gazdaság egy harmadik utat jár, olyat, amely valahol a kettő között helyezkedik el.

Amennyiben a fejlődés letér a jelenlegi neoliberális “laissez-faire" útról, létrejöhet az “emberarcú kapitalizmus", ahol a piac szolgálja az embereket és nem fordítva. Ekkor majd megfelelőek lesznek a feltételek a Gábor-féle “érett társadalom" kialakulásához.

____________________

Fordította Menczel György