Fizikai Szemle 2001/2. 71.o.

VALLÁS ÉS TUDOMÁNY

Kiss Dezső
KFKI RMKI

A Természet Világa 2000. júniusi számában jelent meg Berényi Dénes a “Természettudomány és vallás az ezredfordulón" című cikke. A szerzőt, aki hajdani egyetemi évfolyamtársam, később hosszú éveken keresztül jó kollegám, és ezen kívül is számos szál fűz össze bennünket, gondolom, nevezhetem barátomnak is. Mindig is tiszteltem rendkívül korrekt, becsületes, álláspontjáért, szélsőségektől mentes, etikus magatartásáért.

Beszélgetéseink során, már egyetemista korunkban felmerültek közöttünk bizonyos világnézeti különbségek, nevezetesen az, hogy ő, az elkötelezett tudós, mélységesen vallásos ember. A kettőnk közötti világnézeti különbözőség a kapcsolatunkban azonban soha, semmiféle konfliktust nem okozott és nem okoz ma sem. A természettudomány és a vallás kapcsolatáról szóló cikkét is őszinte érdeklődéssel olvastam, amelyben tiszteletet érdemlő objektivitással törekszik álláspontját a tőle megszokott nagy rendszerező készséggel kifejteni. Külön tisztelet illeti azért is, hogy mindezt anélkül teszi, hogy az ellenkező álláspontot szubjektív indulattal lebecsülné.

A tudománnyal, és ezen belül elsősorban a természettudománnyal kapcsolatos megállapításai teljességgel korrektek, velük magam is minden tekintetben egyetértek. A kortárs természettudomány és az emberek kisebb-nagyobb közösségeit érintő vallásos beállítottság, a hitélet, ma egymástól teljesen elválasztható és elkülöníthető territóriumok. A tudomány feladata a természet és a társadalom viszonyainak objektív feltárása és megismerése, amely más, - misztikus, transzcendens - jelenségek elismerését, gyakorlását nem igényli, ugyanakkor elvileg nem is zárja ki az emberiség életéből. Álláspontomat a témához kapcsolódva - hosszas gondolkozás után - az alábbi három pontban foglalom össze.

A vallás, mint az Isten létének elismerése. E kérdéssel kapcsolatban nekem is az a véleményem, hogy valóban, még ma sem tudunk semmilyen kísérleti tényt szembe állítani az Isten létével, amely megerősítene bennünket abban, hogy Isten, azaz egy ősalkotó, ősteremtő és világfenntartó létezik. De éppen úgy nem tudjuk az ellenkezőjét sem ésszerű érvekkel bizonyítani. Ezért Isten léte, vagy nemléte valóban hit kérdése, amely nem cáfolható, de nem is erősíthető meg semmilyen tudományos érvvel. Miután ez a kérdés a hitélet tárgykörébe tartozik, szeretném leszögezni, hogy bennem, aki anyagelvű vagyok, is felmerül a gondolat, hogy a bennünket körülvevő rendkívül bonyolult, sokrétű világ miként jöhetett létre önmagától, és hogyan maradhatott fenn, és miképpen fejlődik tovább szintén önmaga által? Ez a gondolat mintha egy isteni képességekkel rendelkező evilágon kívüli lény, egy teremtő, egy fenntartó után kiáltana... Ám ezzel szemben számomra egy döntő kérdés adódik, nevezetesen az, hogy Isten, aki ilyen tökéletesen megteremtette és fenntartja ezt a világot, önmaga hogyan és miként jött létre? Arra szeretnék utalni ezzel, hogy ez a kérdés válaszra vár, amelyet nem lehet megkerülni, távolabb helyezni, egy más síkra terelni. Ha nem tudjuk megválaszolni, hogy ez a rendkívül szövevényes, összetett világ miért éppen ilyen törvényszerűségekkel, kifejezetten miért ebben a formában, és ekképpen jött létre, - anélkül, hogy egy vezérlő erő azt létrehozta volna, - akkor hogyan tudjuk megmagyarázni, hogy ez a vezérlőerő, ez az ősintelligencia, ez az alkotó-teremtő minek a következtében van, miként létezik, illetve minek az eredménye. Önmagától való és öröktől fogva van? Ez a vallásos emberek számára lehet, hogy magától értetődő, ám a nem hívők számára természetesen nem az. Ismételten hangsúlyozni kívánom, hogy Isten létének elfogadása vagy tagadása a tudomány erejével és a logikával nem erősíthető meg, de nem is cáfolható. Természetesen sokféle istenhit létezik, hiszen az évezredek során a (pre)animizmussal kezdődően a több istenhiten át az egy istenhitig (és azon belül is) a vallások sokasága alakult ki, és közös vonásukká vált, hogy legfőbb teremtő(k) létezését feltételezik, - egyébként majdnem minden másban eltérnek egymástól.

A vallásos és a nem hívő ember erkölcse. Nemcsak Berényi Dénes, hanem az emberek nagy sokasága számára is a vallásos élet egyben morális magatartást jelent. Ebben sok igazság van, még akkor is, ha ez a morális magatartás a különböző vallásokban némileg mást és mást jelent. Összességükben a vallások olyan filozófiai megalapozásokra törekednek, amelyekből levezethetők az emberi cselekvés alig módosuló és kötelező normái, amelyek a különböző korokban újrafogalmazódva folytonosan konkretizálódnak, többnyire mindig érzékelhetően jelezve az erkölcs állandó és változó elemeit. Közös vonás a vallásokban, hogy az életünknek célja van, hogy különbséget lehet és kell tenni az erények és a vétkek között, hogy az embernek felelősséget kell vállalnia a tetteiért, és a jó, a helyes cselekvés vállalásának mértéke tökéletesíti vagy silányítja az ember minőségét. Ilyen közös vonás a szeretet, vagy például az, hogy ne ölj. Téves az a vélekedés, hogy csakis a vallás jár olyan erkölcsi parancsokkal és intelmekkel, amelyek megóvják az emberiséget a “bűnbeeséstől", a rossz cselekedetektől. A vallás önmaga általában nem tartotta és nem tartja vissza az embereket a sivár, szeretet nélküli élettől, sem az erkölcstelen életmódtól, sem az öléstől, sem a háborúktól. Történelmi események példázzák, hogy a vallásos és a nem hívő emberek éppúgy képesek arra, hogy szándékosan ne tegyenek eleget és megszegjék az erkölcsi normákat, miközben a jó és a rossz mibenlétében egyaránt tájékozottak. A vallásos embert nem az különbözteti meg a nem hívőtől, hogy tisztességesebb, erkölcsösebb, igazabb és szeretettel telibb életet él. Az elméleti (toleráns) ateisták vagy a vallások által jobban elmarasztalt harcos ateisták is éppolyan elkötelezettjei a szeretetnek, a jóra irányuló akaratnak, a békének, a társadalmi igazságosságnak, mint a vallásos emberek. Ezzel arra kívánok rámutatni, hogy miként a vallásosság önmagában nem tesz pozitív magatartású, erkölcsös emberré valakit, akként ateista mivolta sem fokozza le az ember morális minőségét. A hívők és az ateisták az erkölcsi jó megvalósításának lehetőségével egyformán rendelkeznek, azonos talentummal indulnak, és valamennyien - reményeim szerint - a helyes erkölcsi értékek felismerésére, tudatosítására, azok megvalósítására és elismertetésére törekednek, még akkor is, ha azt áldozatok árán kell megtenniük. Nem csak a keresztény erkölcs vallja, hogy az élet célja nem a hatalom, nem a gazdagság, nem a gyönyör, hanem a lelkiismerettel, felelősséggel ellátott jó szolgálata. Ezt vallják a materialisták is.

Megtagadtuk, - mint önkényuralmi jelképet,- az ötágú vörös csillag Ady által megénekelt szépségét az emberektől, ugyanakkor nem esett szó a keresztről, amelynek nevében - különösen a III. Pál pápa idejében felállított Szent Hivatal működését követően 1820-ig(!) - a judaizálók, a moriszkók, a protestánsok vezetőit tűzhalállal büntették és vagyonukat elkobozták. Az inkvizíció könyörtelen módszereivel, számtalan áldozatával, nem tartozik az emberiség szeretetteljes vonulatához, a békés meggyőzéshez. Nem azt példázza, hogy a vallásos ember különb lenne a nem hívőnél. Súlyosan elítélem, - gondolom Dénes barátom is, - az emberiségnek azon bűneit, amelyet a keresztes hadjáratok, az inkvizíció, és a későbbi Torqueamadák, a náci haláltáborok, vagy a sztálini gulágok jelentenek. Valamennyi az emberiség nagy szégyene.

Ebben a kérdéskörben számomra a legvitatottabb probléma, a vallásos élet formális oldala. A szabályozott egyházi kötelezettségek és kötöttségek sora, a vallásos élet mindennapi kultusza. Lehet, hogy a vallásos emberek nemtetszését váltja ki “értetlenségem", de jómagam, aki a bizonyítékokon alapuló tudás híve vagyok, nehezen tudom megérteni, például, hogy az emberek templomokat építenek, ahol különböző szertartásokat, rítusokat átélve meghallgatást várnak, és isteni eredetűnek tartott szent könyvekben hisznek, a Bibliában (a Koránban stb.), Krisztus (Mohamed stb.) valaha volt létezésében. Nem tudom, miért kellene azt hinnem, hogy azok az archaikus könyvek, amelyek pásztori, törzsi társadalmakról szólnak, valójában Isten “kinyilatkozásai" és a benne foglaltaknak alá kell vetnem magam. A természet törvényeinek ugyancsak ellentmondó a csodákban való naiv hit is. Nehezen hihető, hogy vallásos aktusok, imák útján rá tudjuk bírni a mindenható Istent, hogy saját kívánságainknak eleget tegyen, és részrehajlással éppen minket segítsen a mindennapi életben. Ez számomra képtelenség. Az érthetetlen példák sorát még hosszan tudnám sorolni...

Úgy gondolom; hogy a mai értelmiség és országunk lakosságának nagy része lelke mélyén a vallási aktust, lényének transzcendenciáját nem nagyon vállalja. Tévesen sokan azt szokták mondani, hogy a materialistát az jellemzi, hogy mindaz, amit nem lehet elképzelni, az érthetetlennek vagy értelmetlennek tűnik számára. Ez nem így van. Sok mindent nem lehet például a fizikában, a tudományban elképzelni (vagy legalábbis nagyon nehéz!), így például a végtelent, a háromnál több dimenziót, de ez nem azt jelenti, hogy elfogadhatatlanok. Más ez, mint például a Biblia színes, naiv világa, amit elvben el tudok képzelni ugyan, de ettől függetlenül nem tudom elfogadni.

Mindannyian egy jobb világ megteremtésén munkálkodunk. Ehhez pedig társadalmunk egészére, és folyamataira vonatkozó - a helyes célkitűzések megvalósításának lehetőségeit is magában foglaló - eszmék és elméletek megfelelő rendszerére van szükség. Nem hiszem, hogy a mai emberek többségének vallásossága örömére szolgál az egyházaknak. Ismerőseim körében azok, akik vallásosnak vallják magukat, nem kötődnek szorosan vallási közösséghez, inkább gyermekkoruk, családi és iskolai nevelésük hagyott mély nyomokat bennük. Vallásosságuk csak néhány ősi, alapvető szertartás (keresztelés, házasságkötés, temetés) igénybevételével jut kifejezésre, nem nyilvánul meg mindabban, amit az egyház(uk) kívánna, szeretne. Ifjú barátaim egyszer egy ilyen jellegű vita során a következőt mondták: “Lehet, hogy igazad van, de ez a vallás már legalább 2000 éve él, és ha eddig jó volt az emberiségnek, rövid életünk során nekünk is jó lesz". Én ezzel az érveléssel nem tudok egyetérteni, mert nem érzem meggyőzőnek azt, hogy ha korábban valamiben már hosszú időn keresztül hittek az emberek, akkor azt tényként kell elfogadni. Az embernek reflektálnia kell történelmiségére, de ismernie és tudnia is kell “magát", hogy jó lehetőségeit, szabadságát is megvalósíthassa. És még változatlanul megoldatlanok az úgynevezett nagy létkérdések, mint például a születés, az élet értelme és célja, de ugyanígy megválaszolatlan a halál, és az, hogy mi lesz az elmúlás után. Ezek a (lét)kérdések ma még nem a tudomány kompetenciájába tartoznak, de a mítosz és a misztika akadálya a világ megismerésének és a vallás sem nyújt elfogadható választ ezekre a kérdésekre.

Összegezve: igaz az, hogy a tudomány nem cáfolja, de nem is erősíti az istenhitet. Nem felel meg a valóságnak az, hogy a vallásos életvitel ab ovo erkölcsösebb, mint a nem vallásos életmód. Mindkét életfelfogásnak teljes toleranciával kell tisztelnie a másik álláspontját, annak elképzeléseit. Amíg magam hittudattal nem rendelkezem és azt csodálkozva számomra érthetetlen naivitásnak tekintem, azzal egyidejűleg a hitéletet belső magánügynek és alapvető emberi jognak tartom.