A TUDOMÁNY SZEREPE

Oláh György
Dél-Kaliforniai Egyetem, Los Angeles

Köszönöm a meghívást, ami alkalmat ad, hogy kifejtsem néhány, a tudománnyal kapcsolatos gondolatomat. Kis ország vagyunk, de ha jó alapokat teremtünk, és azután a fiatalság arra építhet, sok mindent el fogunk érni. Mindig hallom emlegetni, hogy magyar származású tudósok, akik Nobel-díjat kaptak, legtöbben külföldön érték ezt el. Meg vagyok győződve: változik a helyzet. A lehetőségek Magyarországon is javulnak. Ha sok magyar fiatal látja majd, hogy munkáját Magyarországon is eredményesen művelheti, akkor lesznek új magyar Nobel-díjasok, akik munkájukat Magyarországon végzik.

Ha az ember elnyer egy ilyen elismerést, mint a Nobel-díjat, akkor valami rejtélyes oknál fogva azt hiszik róla, hogy hirtelen általános orákulummá, bölccsé alakul, és minden területről, minden témáról kinyilatkoztatást várnak tőle. Én magam, őszintén szólva keveset tudok, még a saját szakmámban is szüntelenül tanulok. Így amit ma felvetek önöknek, saját gondolataim arról, hogy hogyan látom a tudományt és a tudomány szerepét. Én kémikus vagyok és ez befolyásolja látókörömet, de azért kémikusok is gondolkodhatnak tágabb perspektívákról. Fiatal koromban az iskolában főleg a történelem, a nyelvek, majd a filozófia érdekelt. Később, mivel a kémikusok nagyon elfoglalt emberek, nekem sem volt elég időm, hogy a közvetlen területemen kívül komolyabban foglalkozzam a tudomány általános, alapvető kérdéseivel. Az elmúlt 5 évben azonban sokat pótoltam olvasással és gondolkodással. Ebből próbálok néhány gondolatot megosztani Önökkel.

A Magyar Tudomány egyik idei számában figyelemre méltó cikket olvastam Palló Gábortól, aki a tudománytörténeti kérdésekkel foglalkozva egy új, érdekes pontot említett meg, amit még nem hallottam. Azt írta, hogy Polányi Mihály, Neumann János és Wigner Jenő megélhetési kémikusok voltak. Wigner Jenőről tudom, hogy amikor a gimnáziumi éveinek végéhez ért, akkor az édesapja, aki üzletember volt, leült vele és megkérdezte: Fiam, te mit akarsz csinálni? Mire ő azt mondta, hogy elméleti fizikus akar lenni. Azt hiszem, apja sosem hallott erről és csak ennyit kérdezett: És mondd fiam, hány állás van ilyen elméleti fizikusoknak Magyarországon? Jenő azt válaszolta, hogy három vagy talán kettő. Ezzel a beszélgetés véget ért. Édesapja beíratta őt vegyészmérnöknek, egy "életre valóbb" szakmára. Jenő azután gyorsan áttért arra, ami igazán akart lenni. Gondolom, hogy a megélhetési kémikus kifejezés azt jelenti, hogy voltak olyanok, akik a kémia felé azért fordultak, mert feltételezték, hogy a kémiából jobban meg lehet élni. Ha szabad mondanom, én is ilyen megélhetési kémikus vagyok. Gimnazistaként sohasem gondoltam, hogy kémikus legyek, de amikor a második világháború végén reál pályát kellett választanom, nekem is a kémia látszott a legvonzóbbnak. Azt hiszem azonban, hogy vannak ilyen megélhetési kémikusok, akik valamilyen okból elkezdték a kémiát, és azután tényleg szerelembe estek vele. A kémia számomra a központi tudomány, amely rendkívül széles lehetőségeket kínál a biológia-élettudományoktól a vegyületek és anyagok szintéziséig.

Hogyan viszonylik a kémia és általában hogyan viszonylik a tudomány a társadalomhoz? A "tudomány" egy nagyon általánosan használt szó. Vannak más ilyen használt szavak, mint például a "demokrácia". Mindenki demokráciáról beszél, de a demokrácia mást jelent a világ különböző helyein. Ez a helyzet a tudománnyal is. Manapság a tudományt szinte mindenhez hozzákötik. A tudomány, amennyire én tudom, az emberiség intellektuális törekvése a tudásra, a megértésre. A latin scientiából származik. Széchenyi István alapította meg a Magyar Tudományos Akadémiát. A név - a magyar nyelv értelmében - nem a tudományok akadémiája volt, hanem tudományos akadémia. Akademie der Wissenschaften mást jelent, mint a Wissenschaftliche Akademie. Széchenyi eredeti törekvése a nemzetépítés volt a nemzeti nyelv fejlesztése által. Csak azután alakult meg a második, a filozófiai osztály, majd lett két természettudományi osztály is.

A nagy görög gondolkodók érdeklődése mindenre kiterjedt. Akkor megtehető volt, hogy valaki mind a fizikális lét, a földi élet problémáival, mind a spirituális problémákkal foglalkozzon. Ahogy múlott az idő, halmozódott a tudás, minden bonyolultabb lett, és a 18-19. századi filozófusai - akik maguk az élet és a világ mélyebb jelentőségét igyekeztek megmagyarázni - kezdtek óvatosak lenni, mert ha valaki a fizikai élet alapjait és törvényeit nem ismeri jól, könnyen lejárathatja magát, ha ezeket is igyekszik magyarázni. A 20. században megjelentek új filozófusok, akiknek volt természettudományos alapismeretük is. Carl Poppernek, a 20. század befolyásos filozófusának például volt természettudományos ismerete. Én nem vagyok filozófus, mégis, mostanság megválasztottak az Amerikai Filozófiai Társaság tagjává, ami az Egyesült Államok legöregebb tudományos társasága, még Benjamin Franklin alapította. Beszélve különböző akadémiai tagságaimról: különleges megtiszteltetés volt, hogy a Magyar Tudományos Akadémia az 1980-as évek végén, még a Nobel-díj előtt, tiszteletbeli tagjai közé választott. Feleségemmel megkülönböztetjük azokat az elismeréseket, amelyeket Nobel-díjam előtt és után kaptam. (Ismerőseink és elismeréseim száma nagyon megnőtt az utóbbi kategóriában.)

A Magyar Tudományos Akadémia egy széleskörű összevonása a különböző területeknek, amelyek közös vonása a tudományos jelző. Francis Baconre vezethető vissza, hogy a tudományok olyan metódusokat kezdtek használni, amik reprodukálhatók és így bizonyítani lehet az eredményeket. Popper gondolata volt azonban, hogy semmi nem bizonyítható, hanem csak cáfolható. Honnan tudjuk azonban azt, hogy valami igaz-e vagy nem? Ha a természettudományban megismételhető kísérletek, megismételhető tapasztalati adatok vannak, akkor feltesszük, hogy ezeket az adatokat jogunkban van értékelni. Viszont, ha új adatok kerülnek elő, akkor az egész gondolatmenetünket újra kell kezdeni. A természettudósok lényegében igyekeznek megtudni, hogy mi van a természetben, és azután igyekeznek azt megmagyarázni. Ez a magyarázat azonban nincs kőbe vésve, folyamatosan a bővülő tudásunkhoz kell igazítanunk.

A tudás bővülésével kapcsolatban a tudósoknak van egy másik problémája is. Sok tudóst - különösen, ha már valami elismerést kaptak vagy nevet szereztek maguknak - nagyon gyakran befolyásolja az egójuk. Nem nagyon szeretik azt mondani, hogy ezt nem tudják, vagy talán ezt soha senki sem fogja tudni. Amint mondtam, egy Nobel-díjastól azt várják el, hogy mindig bölcsességet mondjon. Ha valaki azt mondja, hogy ő alapjában véve nagyon keveset tud, és nem tud mindene válaszolni, az nem jól néz ki. Idézek egy mondást Winston Churchilltől. (Sok idézet van Churchilltől, valószínűleg ezek egy része igaz, a másik része jól hangzik.) Churchill már nem volt kormányon, az angol képviselőház hátsó padjaiban ülve hallgatta egy képviselőtársát, aki azt mondta beszédében, hogy ő egy nagyon szerény ember. Ekkor Churchill jól ismert hangja hallatszott a parlament üléstermében: És minden okkal uram, és minden okkal! - Nem hiszem, hogy a tudósok mások, mint a politikusok. Még nem olvastam vagy hallottam, hogy például ha egy választási kampányban valaki a győzelemért harcol, azt mondta vagy írta volna, hogy "súlyos problémákkal állunk szemben, de nekem őszintén szólva fogalmam sincs arról, hogy hogyan lehet ezeket megoldani ". Ehelyett általában mindig azt mondják, hogy "szavazzatok rám, és akkor én mindent meg fogok oldani." Tudjuk azonban, hogy mégsem oldódik meg minden, és jön egy újabb választási ciklus is, és akkor az egész kezdődik elölről.

Bizonyos fokig így van ez a tudományban is. Vannak alapvető limitációk. Említettem, hogy a 19. század végétől, a 20. század elejétől kezdve a természettudományos, elsősorban fizikai háttérrel rendelkezők mindinkább általánosabb gondolatokat is kezdtek kifejezni. Ezt nem azért mondom, mert nem becsülöm a fizikát, sok nagyon jó fizikus barátom van. De a fizikusok azok, akik jelenleg előtérben vannak, és többen közülük azt mondják, hogy rövidesen remélik megoldani "a minden dolgok egyenletét" (Theory of everything). Ezt szuper­húr-elméletnek hívják, és egy egyenletbe igyekszik összefoglalni például azt, amit Einstein és mások nem tudtak, egyesíteni a kvantum- és a relativitás-elméletet és egyesítem és magyarázni minden tudásunkat és elméletünket. Ehhez állítólag 11 dimenzióra lesz szükség (bár ötöt vagy hatot össze lehet vonni, de mindenesetre sok dimenzióra van szükség). Ez nekem egy gyönyörű, sok ismeretlenes matematikai egyenletnek látszik és bár nem vagyok matematikus, de még én is tudom, ha nagyon komplikált matematikai egyenlettel dolgozunk, minél több konstanst teszünk bele, annál jobb lehetőség van arra, hogy matematikai megoldást kapjunk. Tegyük fel, hogy ez megvalósul - és nem lennék meglepve, ha ez nem történne meg -, ez gyönyörű matematikai eredmény lenne, de mi lenne a jelentése? Mit jelentene ez ténylegesen? Nem hiszem, hogy ez minden probléma igazi megoldását fogja jelenteni. Feltételezhető, hogy ha volt Teremtő, használt egy ilyen egyenletet? Én magam ma agnosztikus vagyok. Ez azt jelenti hogy mint természettudós ismerem korlátainkat, hogy nem tudjuk bizonyítani, hogy valami felsőbb hatalom, lény létezik. Ugyanakkor azonban nem tudjuk bizonyítani az ellentétét sem. Én ezzel könnyen élek, talán azért, mert egyszerűen azt mondom, hogy az én tudásom, de az emberiség tudása is olyan limitált, hogy bizonyos kérdéseket sosem fogunk tudni megválaszolni. Ennek az állításnak van tudományos alapja is. Gödel, a matematikus megoldhatatlansági teóriája bizonyos matematikai problémákra azt mutatta ki, hogy vannak olyan matematikai problémák, amelyeket nem lehet megoldani. Ha ezt elismerjük és extrapoláljuk, akkor a dolgok könnyebbé válnak, mert nem kell törekednünk arra, hogy azt állítsuk: mindennek van magyarázata.

A tudomány általában komplikált, ezért a társadalom elég szkeptikusan néz a tudományra és a tudósokra. A szkepticizmus egyik oka, hogy a tudósok nagy része nem tud könnyen a szélesebb közönséggel kommunikálni. Vannak olyanok, mint például Marx Gyuri barátom, aki nagyon jól tud kommunikálni a szélesebb közönséggel, de ő kivétel. A legtöbb tudós azonban nem képes rá, ezért a nagyközönség úgy tartja, hogy a tudósok olyan teljesen elvont dolgokról beszélnek, amit ők úgysem tudnak megérteni és ezért az emberek általában nem sokat foglalkoznak a tudománnyal. Én nem azt mondom, hogy mindenkinek jól képzett tudósnak kell lennie, de meg vagyok győződve arról, hogy az alapképzés, a nevelés a legfontosabb, amit egy ország a jövőjéért tehet. Ez igaz a szülőkre is, mert amit a szülők igazán adni tudnak a gyermekeiknek, az a jó nevelés, a jó alap. Elvárjuk, hogy írni-olvasni tudjanak a fiatalok, de ma már elvárjuk azt is, hogy computer-írástudók is legyenek. Szerintem ugyanígy fontos az, hogy a természettudományokban is bizonyos fokig literátusok legyünk. Nem a részletekben. Ha valaki kinyitja a televíziót, a műsort akarja látni, nem törődik a technikai részletekkel. Sok mindent mást is használ a közönség, anélkül, hogy tudná hogyan működnek mindennapos eszközei. De bizonyos alapokra mégis szükség van, és ha ezt elérjük, azt hiszem, akkor a felnövő generációnak jobb ítélete is lesz sok, a tudománnyal és technikával kapcsolatos kérdésről.

Nagy viták folytak és folynak még ma is a biológiai evolúcióról és vele szembeállítva a teremtésről. Darwint sokan félreértik. Darwin sose állította azt, hogy ő meg tudja magyarázni, miként kezdődött az élet. Darwin nem volt ateista és márcsak ezért sem jogos a kettőt szembeállítani. Néhány éve a pápa is kinyilatkoztatta, hogy az evolúció elmélete valószínű. A tudomány és a hit az én szememben nem áll szemben egymással. Azt mondtam, hogy tudomány és hit, de ugyanakkor megkülönböztetem a hitet és a vallást. A hit az, hogy valaki elismeri, hogy van valami felsőbb hatalom. A vallások szervezett organizációk, viszonylag nem is olyan régiek. 5000 év az emberiség történetében nem nagy idő. Nem azt mondom, hogy a vallások nem tesznek rendkívül sok jót, hogy a tanításaik nem segítik az emberiséget sok mindenben. Ugyanakkor nehéz szó szerint venni sok tanításukat. A Genezis könyvét, ha szó szerint vesszük, a teremtéstől a mai napig csak 6700 év telt el. Tudjuk azonban, hogy az emberiség sokkal hosszabb ideje létezik a Földön. Egy lehetséges magyarázat az, amiben a bibliatudósok egy része ma már egyetért, hogy a probléma a nyelvi fordításból ered. A nap a szokásos fordításban a 24 órás földi napot jelent, ugyanakkor ezt lehet úgy is értelmezi, mint egy korszakot, és ez a korszak nagyon hosszú is lehet.

A nevelés, a képzés, az oktatás általános tájékozódást ad az embernek. Anélkül, hogy valaki tényleg természettudós vagy szakértő lenne, elengedhetetlen bizonyos tudományos literáció. Ez azzal is együtt jár, hogy az országok jövője, ereje a 21. században, nagy mértékben fiatalságuk képzettségén fog múlni. A 19-20. századok nagyhatalmainak nagy lakossága volt, így nagy volt a katonai erejük, gyarmatokat foglaltak el, ahonnan sok mindent el lehetett hozni - de ez már a múlté. Az országok gazdasági sikere már most is nagy mértékben függ fiatalságuk képzésén, alapismeretein. Erre tudok példát mondani: Finnország - északi rokonunk - földrajzilag, klimatikusan eléggé zord hely. Van sok erdejük, abból papíripart lehetett csinálni - de a környezet védelme miatt ma már fát importálnak Oroszországból -, sok más természeti kincsük nincsen. A finnek azonban sok mindent csináltak. Két évtizedig, amíg a Szovjetunióból olcsó olajat tudtak venni, nagy vegyipart, kőolajipart építettek ki. Amikor ez az olcsó orosz olaj megszűnt, akkor a finnek nem estek kétségbe, hanem elkezdtek másra koncentrálni. A Nokia vállalat mobiltelefonjai és más termékei ma már az egész világon vezető szerepben vannak. Nem hiszem, hogy a finneknek jobb tudományos vagy technikai hátterük van, mint nekünk, vagy hogy a finn munkaerő valamilyen módon tehetségesebb lenne, mint a magyar. Ez csak egy példa arra, hogy sok mindent lehet elérni kis országokban is, és mi is el fogjuk érni, ha erre koncentrálunk.

A tudomány, mint említettem a természet megértésére irányuló intellektuális törekvés, míg a filozófia az alapvető kérdéseket igyekszik megmagyarázni. Ezeket össze is lehet vonni, a természetfilozófia keretében, amely a tudomány társadalmi kérdéseit is igyekszik megmagyarázni. Engedjék meg, hogy röviden most arról beszéljek, hogy a tudománynak mi a szerepe a társadalomban, mit tud a tudomány nyújtani. Ez egy gyakran felmerülő kérdés, különösen a tudomány támogatásának megoldásával kapcsolatban. Mai életünkben semmit nem lehet kutatni anyagi támogatás nélkül. Minden országnak fel kell osztania, mit és milyen mértékben tud támogatni. Biztosan Magyarországon is mindig felmerül a kérdés, hogy hát jó, támogatjuk a tudományt, de ti tudósok mivel járultok hozzá, hogy a tudomány eredményeivel segítsétek az országot? Így felvetve ez nehéz kérdés, mert a tudomány alapja a törekvés a megértésre, ezért bizony nagyon nehéz előre ígérni. Hogy ígérni tudjunk valamit, ahhoz valamit már tudnunk kell, de az alaptudományban olyasmit keresünk, amit még nem értünk. Én magam azonban sosem hittem abban, hogy éles határ van az alapkutatás és alkalmazása között. Én azért kutattam, mert érdekelt valami, és ha érdekli az embert, akkor igyekszik minél többet megtanulni, megérteni róla. Ugyanakkor, ha találtam valami újat, akkor sose tudtam ellenállni annak, hogy azt is keressem: mire lehet használni ezt. Olyan ez, mint a gyerek, aki új játékot kap, elkezd vele játszani és azután kipróbálja, hogy mi mindent lehet még a játékkal csinálni. A tudomány eredményein alapul a technika. A technika a tudás felhasználása olyan praktikus célokra, amelyek a társadalmat segítik. Ilyen szempontból a tudomány és technika teljesen össze van kötve. Tudományos alap, megértés nélkül nem lehet manapság már új technológiát fejleszteni, de az eredményeket nem lehet mindig pontosan előremondani. Erre is sok példát lehetne felhozni. Megígértem, hogy nem fogok sokat kémiáról beszélni, de hát mindenki a saját hátterével él. Fiatal vegyész koromban sokat foglalkoztam a fluor kémiájával. Akkor ez keveseket érdekelt, különösen Magyarországon. A fluort, ezt a nagyon reaktív halogén elemet Moissan állította elő először, Nobel-díjat kapott érte az 1900-as évek elején. De hogy a fluornak valami gyakorlati felhasználása lehet, erre hosszú évekig senki nem gondolt. Mígnem az 1940-es évek elején az atomenergia felhasználásának Manhattan-programjában az egyik alapvető kérdés az urán különböző izotópjainak elválasztása lett. A természet gyakran érdekes dolgokat művel: az urán vegyületei közül csak az urán fluoridjai illékonyak, különösen a hat fluort tartalmazó uránvegyület, az urán-hexafluorid. Ezt a vegyületet előzőleg is ismerték, de talán csak néhány milligrammot csináltak belőle, azután senki nem törődött vele. A Manhattan-programban kiderült, hogy - legalábbis akkor - az urán-hexafluorid kínálta az egyetlen módot arra, hogy uránizotópokat szétválasszanak. Egy év alatt hihetetlen befektetéssel komplex nagyipart fejlesztettek ki erre, megoldották ennek a nagyon reaktív gáznak ipari előállítását, kezelését. Ezt csak azért mondom, hogy rámutassak: sose tudhatjuk azt, mikor lesz szükség valamilyen tudományos alapra, és mit mire lehet felhasználni.

Sokszor mondták, hogy a tudományos felfedezésekhez szerencse is kell. Mark Twain, az író azt mondta, hogy a legnagyobb felfedező a szerencse. Szent-Györgyi Albert viszont hangsúlyozta, hogy erre jól kell felkészülve lenni. A felfedezés Szent-Györgyi szerint: Látni, amit már sokan láttak, de ebből arra gondolni, amire senki más még nem gondolt. Sok más hasonló példát lehetne felhozni.

Beszélnék még röviden arról, hogy mi van ma, ahol a tudomány új távlatai új gyakorlati területeket ígérnek megnyitni. Nézzük például az atomenergiát. Meg vagyok győződve róla, hogy az emberiség történelmében a 20. század közepe rendkívül fontos fejezet volt, mert ez volt az az időpont, amikor az emberiség megtanulta az atommag energiáját használni. Persze ez sem új: a Nap nem más, mint egy nagy atomreaktor, és ez már 4,5 milliárd éve működik. Azt mondják, hogy még legalább további 4,5 milliárd évig jó lesz. Nem kell tehát félnünk attól, hogy holnap kikapcsolódik a Nap energiája, és akkor az egész Naprendszerünk eltűnik. Az azonban, hogy mi emberek atomreaktorokat tudjunk használni, rendkívüli lépés volt előre. A baj az volt, hogy mindez a háború alatt történt, és az első cél atombomba-gyártás volt. - Ismeretes az a híres levél, amit Roosevelt elnöknek Einstein írt alá, de amit Szilárd Leó fogalmazott. Teller Ede szerint neki az volt a szerepe, hogy mivel Szilárd nem tudott autót vezetni, és kellett neki valaki, aki kivigye Einsteinhez, ő ajánlotta magát sofőrnek. Sok magyarok tudósnak (Telleren és Szilárdon kívül Neumann, Wigner stb.) volt fontos része abban, hogy megvalósult az atomenergia felszabadítása. - Amerika két atombombát dobott le 1945-ben, ami sok embert megölt. De sokan - magamat is beleértve - hisszük, hogy sok életet is mentett meg, nem csak amerikai, de japán életet is, mert befejezte a háborút. De az emberiség gondolatvilágában az atomenergia sajnos összekapcsolódott az atombombával. Ez csak nagyon lassan fog megváltozni. Például Amerikában az elmúlt 25 évben nem épült egyetlen új atomerőmű sem, pedig az emberiségnek szüksége van energiára, ami elengedhetetlen életünkhöz.

Energiánkat különböző módon nyerjük. Az ipari forradalmat a szén hajtotta, azután a 19. század második felében és a 20: században ehhez nagymértékben hozzájárult a kőolaj és a földgáz. A probléma az, hogy ezek nem kimeríthetetlen források. Ha szenet égetünk el, vagy autónkban a kőolajból finomított benzint, akkor a szénből szén-dioxid, a hidrogénből víz lesz és ezért ezek a fosszilis energiahordozók nem megújíthatók. Ez még más problémákat is okoz. Mivel túl sok széntartalmú fosszilis üzemanyagot égetünk el, a légkör szén-dioxid-többlete hozzájárul a klímaváltozáshoz. Sokan állítják, hogy ez a fő oka a globális felmelegedésnek. Ez mára olyan probléma, hogy minden politikus szén-dioxid-"szakértő"-vé vált. Kyotóban 5 éve 160 ország aláírt egy egyezményt a probléma vélt megoldására. Meghatározták a világ megengedett szén-dioxid kibocsátást, kvótát adva az egyes országoknak, hogy mennyi szén-dioxidot bocsáthatnak ki. Megszabták, hogy a redukciót 2020-ig el fogják érni. Persze mindez nagyon szép, de hogyan lehet megvalósítani? Hiszen ez olyan, mintha összeülnének a világ vezetői, és aláírnának egy megállapodást, kimondva, hogy 2020-tól nem lesz rákbetegség a világon. Ezt természetesen mindenki aláírná, de a megoldást is meg kellene adni. A szén-dioxid okozta klímamelegedés megfékezésére a politikusok előjöttek azzal a megoldással, hogy kvótákkal az egyes országok egymás közt kereskedhetnek. Ez olyan, mint a részvénypiac, ahol lehet részvényeket adni-venni. Tegyük fel, egy szegényebb országnak, ha pénzre van szüksége, akkor eladhatja kvótáját egy gazdagabb országnak. Ezzel a kérdés azonban nincs megoldva. Ha kinéznek az ablakon, sehol nem lehet mennyekbe felmenő falakat látni, amelyek az egyes országokat elválasztják egymástól. Ami az atmoszférába felszáll, az valamennyiünket érint. Attól még nem lesz kevesebb a szén-dioxid az atmoszférában, hogy megváltoztatjuk az eloszlást.

A megállapodásnak vannak politikai okai is. A németek nagyon támogatják a kvótarendszert. Amikor a két Németország egyesült, akkor a volt kelet-német részeken nagy befektetésekre volt szükség. Az öreg, szennyező kelet-német ipart leállították és modern gyárakat építettek helyükre. A németek most azt mondják, hogy 1990-hez képest ők már sokat javultak, tehát a következő évtizedekre nagy hitelük van. A japánok visszamenőleg a 2. világháború végétől új csúcstechnikai ipart építettek, csökkentették a széntüzelést, ezért nyilván nekik is kedvezményes kvóta jár. A fejlődő országok - beleértve a nagy fejlődő országokat: Kínát, Indiát stb. - azt mondják, hogy a nyugatiak az ipari forradalom óta engedték az atmoszférába a szén-dioxidot, akkor most nekik is van joguk fejlődni, és a kvóták rájuk nem vonatkozhatnak. Ez nagyon nehéz probléma, és mi a megoldás? Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy igyekeznünk kell mindent megtenni, hogy gyerekeinkre, unokáinkra és azok gyerekeire ezt a Földet tisztábban, jobban hagyjuk, mint ahogy mi kaptuk, de ezt nem lehet csak rendeletekkel, szerződésekkel megoldani. Megoldásokat kell találnunk.

Bár több mint 100 év óta Arrhenius svéd kémikus (aki 1902-ben kapott Nobel-díjat) első méréseire alapozva tudjuk, hogy a levegő szén-dioxid-tartalma és a globális hőmérséklet összefügg, az emberiség által termelt fölös szén-dioxid csak egy része (talán nem is jelentős része) lehet a problémánk. Földünk, amint tudjuk hosszú-hosszú időkre visszamenőleg változó klimatikus ciklusokon ment keresztül. (Hideg jégkorszakok, amelyeket melegedések követtek.) Emberiség még nem volt jelen, hogy befolyásolja ezeket. Így nagyon valószínű, hogy a szén-dioxid-hőmérséklet összefüggésében a Föld természetes hőmérséklet-változási ciklusai okozzák a levegő szén-dioxid-tartalmának (és víztartalmának) változását, vagy legalábbis annak egy jelentős részét. Nem mondom, hogy 6 milliárd ember manapság nem befolyásolja Földünk klímáját, de az ember által okozott befolyás nem az egyetlen vagy a döntő. Ez nem jelenti azonban, hogy nem kell mindent megtennünk, hogy lecsökkentsük káros hatásukat környezetünkre és a világra.

Egy másik hasonló probléma volt az ózonréteg veszélyeztetése. Bebizonyították, hogy az ózonréteget klórt és a fluort tartalmazó szénhidrogének károsítják, amiket például jégszekrényben vagy a kozmetikai szerek (borotvakrém stb.) fújóanyagában használunk. Bár természetes okok is hozzájárulnak a jelenséghez. Montrealban vagy 10 évvel ezelőtt egyezményben tiltották meg használatukat. Ez reális és megoldható volt. A világ nem változik meg, ha a borotvakrém-sprayben más gáz nyomja ki a habot, ha a jégszekrénybe biztonságosabb gázt töltenek, de a szén-dioxidot nem lehet kitiltani, ameddig csak élet lesz a Földön. Mi, Hölgyeim és Uraim, ebben a teremben most valamennyien kis szén-dioxid-termelő gyárak vagyunk. Amit kilehelünk, abban szén-dioxid van, mert az életünkhöz abból jön az energia, hogy reggeliztünk, vagy tegnap vacsoráztunk és ezeket égetjük el a kalóriákat termelve, szén-dioxidot és vizet képezve. A szén-dioxid minden széntartalmú vegyület égési terméke.

Amint mondtam, megoldásokat kell találni. Először meg kell hogy állapítsuk, mi a veszély. Ennek alapján bizonyos reális mértéken regulálni is joga van a társadalomnak. De a legfontosabb, hogy reális megoldásokat is találjunk. Az energiából - sokak szerint - Amerika túlzott mennyiséget használ, mert 280 millió ember a Föld 6 milliárdos lakosságából kevesebb mint 5%, de az összes energiának 20%-át használja. Ez igaz, de ugyanakkor Amerika magas életszínvonalat is teremtett lakosainak. Ugyanígy megvan a törekvés a világ más országaiban is a jobb életre. Kínában 35 éve az emberek még bicikliről álmodoztak. Azután lett biciklijük, és sok száz millióan biciklivel járnak, de kezdtek rájönni, hogy a biciklizés nagy erőfeszítést igényel, és elkezdtek terjedni a kis motorbiciklik, a mopedek. Ezek a legszennyezőbb, sok energiát használó kétütemű motorral járnak, ráadásul nagyon zajosak is. Sokaknak ma már autója van, a milliárd kínai meg álmodozik arról, hogy egyszer nekik is legyen. A nyugati, technikailag fejlett világnak nincs monopóliuma a jobb életre, a technika által kínált lehetőségekre. Mindezt azért mondom, mert a tudomány tudja megteremteni az alapjait annak, hogy új technológiai megoldásokat tudjunk fejleszteni, és ha új megoldásokat találunk, akkor ez az egész világot segíti.

A szén-dioxid mellett vannak más példák, melyek nem nagyon közkedveltek. A DDT rovarírtó a leginkább elitélt vegyszer. A közönség szemében kémikusok csinálják ezeket a borzasztó dolgokat és a gyáraik piszkítják be a környezetet, míg kevesen említik, hogy sok jót is tesznek. A DDT már majd 100 éve ismert vegyszer. Nagyon hatásosan öli meg a moszkítókat és más ízeltlábúakat, a 2. világháború alatt millió és millió életet mentett meg, nemcsak a moszkítók kiírtásával - nagy maláriajárványok voltak - hanem megölte a tetveket és más kártevőket is. Így az emberiség egyik legnagyobb jótevője lett. Évekkel később rájöttek azonban, hogy a DDT-nek mellékhatásai is vannak. Rachel Carlson "Silente Spring" - Csendes tavasz - című könyvében erősen elitélte ezért a DDT-t. Ezzel kezdődött a környezetvédő mozgalom. Részben igaza van, mert sok helyen meghaltak madarak, Floridában aligátorok, Alaszkában jegesmedvék. Az emberre azonban a DDT nem káros. Én az embert is beleértem a veszélyeztetett földi élőlények csoportjába, bár a homo sapiens-szel gyakran nem igen törődnek. Még ma is maláriában milliószámra halnak meg emberek. Mindennek két oldala van. A DDT-nek az a hátránya, hogy túl stabilis. A természetben csak nagyon lassan bomlik le. Bekerül a természet élelmezési körfolyamatába, egyes helyeken felgyülemlik, kárt okoz. Megoldásul mit csináltak? Betiltották a DDT-t. Azzal viszont kevésbé törődnek, hogy mi lesz a malária többmilliónyi áldozatával. Az Egyesült Nemzetek milliárdokat költ a malária elleni harcra, de a maláriát terjesztő szúnyogok írtását nem tekintik központi kérdésnek. Azt hiszem, 20 országnak még szabad DDT-t használnia, de gyártani már senki sem meri. Véleményem szerint létezik egy egyszerű megoldás: ha a DDT az emberre nem toxikus, és csak azért káros, mert felgyülemlik a természetben, akkor kevésbé stabilissá kell tenni, és ezt meg is lehet csinálni. Még a háború alatti német kutatásból maradtak erre adatok, mi is foglalkoztunk ilyen fluorozott analógok előállításával. Sajnos senki sem meri az ilyen származékokat kifejleszteni. Ha valaki azt a szót kiejti, hogy DDT-modifikációt vagy -származékot csinál, akkor ezzel megöli kutatását. Ez a sajnálatos helyzet mutatja, ha a közönséget egyszer valamilyen irányban kondicionáltak, akkor nagyon nehéz azon változtatni. A problémák jobb megértése csak lassan várható.

A szén-dioxid kérdésére visszatérve megengedik, hogy befejezésül saját, erre vonatkozó munkámról mondjak még pár szót.

Az elmúlt években támadt egy egészen egyszerű ötletem. Ha az a baj, hogy túl sok a szén-dioxid, akkor miért nem vonjuk ki a fölös szén-dioxidot a levegőből, és alakítjuk át kémiailag újra használható üzemanyagokká és termékekké? Persze a természetben a szén-dioxid recirkulálása állandóan folyik. Ha kinézünk, látjuk a fákat, zöld növényeket. Ezek mind a természet kis gyárai, melyek a levegő szén-dioxidjából a Nap energiájával és a klorofil segítségével víz jelenlétében új növényi életet teremtenek. Ebből az új növényi életből - ha volna elég idő - újból keletkezhetne akár kőszén, kőolaj és földgáz. De ez száz és százmillió évekig tartana és nincs annyi időnk várni. A kémia azonban (noha rossz híre van, és manapság a kémikusok nem a legkedveltebb emberek) képes arra, ahogy laboratóriumban már megmutattuk, hogy a szén-dioxidot átalakítsa olyan termékekké, mint a metil-alkohol, amelyet egy új típusú üzemanyag-cellánkban közvetlenül fel tudunk használni elektromos áram termelésére. Ugyanakkor a metil-alkoholt át is lehet alakítani minden szénhidrogén-termékké; amit ma kőolajból vagy földgázból nyerünk.¹ Rabó Gyula barátom zeolitos kutatásai teremtették meg az ilyen átalakító rendszerek alapját. Az én szupersavas rendszereim hasonló átalakulást tudnak létrehozni. A nehézség ott van, hogy szénhidrogének és származékaik előállításához szén-dioxidon kívül hidrogén is kell. Ehhez sok energia szükséges. A vízben megkötött hidrogén kinyeréséhez elektrolízisre, azaz áramra van szükség. Ha az emberiségnek megoldódik az energiaproblémája, akkor ez nagyon könnyen kivitelezhető: a tengerek vize kimeríthetetlen hidrogénforrás.