A díjátadás után beszélgettünk a hetvenhat éves Donald H. Perkinssel, az Oxfordi Egyetem emeritus fizika professzorával életéről, kutatásairól, arról hogyan változott a részecskefizika a hőskortól napjainkig.

- Természetesen nagyon örülök neki, kellemes meglepetés! Bár magát az eredményt a hetvenes években értem el, a kilencvenes évek óta kapok érte díjakat. 1992-ben a francia Holwech-érmet, 1997-ben pedig az angol akadémia érmét (Royal Medal of Royal Society) adományozták. Fiatalabb kutatókat kellene kitüntetni! Ma már azonban egyre nehezebb a tudomány bizonyos területein - így a részecskefizikában is -, az elért eredményt egy-két kutató nevéhez kapcsolni. Hatalmas kutatócsoportok dolgoznak együtt. Van olyan cikk, amelyen akár kétezer név is szerepel. Emlékszem, egyetemista koromban még mennyire csodálkoztam, amikor megláttam egy négy-szerzős cikket!

Mi is többen dolgoztunk együtt a nukleonszerkezettel kapcsolatos kísérletben, de talán csak én élek közülük. A felfedezés történetét előadásomban elmeséltem már. Most csak néhány apróságot említek. Bristolban tanítottam és onnan utaztam rendszeresen a CERN-be. Így kicsit talán könnyebb volt kívülről látnom a problémákat. A kutatás vezetőjeként kértem, hogy a csoportban ötvennél többen ne legyünk, mert ennél több emberrel nem tudok együtt dolgozni, nem ismerném meg őket. Sok nemzetiségű lett a csapat: japán, kínai, orosz - aki éppenséggel nem nagyon dolgozott, csak mindig előadta, hogy nevét elsők közt írjuk a cikkre, mert az neki hallatlanul fontos, de különben kedves fiú volt -, franciák, olaszok, amerikaiak - akik hozzájárulása különösen kiemelkedő és fontos szerepet töltött be. A technológia kialakításában közvetlenül nem vettem részt, fő feladatom az elméleti fizikusokkal való megbeszélés, meggyőzésük volt. Ez nem volt könnyű! Nem nevezem meg közülük azokat a nagy embereket - köztük Nobel-díjast is -, akikkel nem lehetett szót érteni saját elméletük iránti elfogultságuk miatt. Hiába, az eredeti gondolatok nagyon ritkák!

Más kísérletekkel kapcsolatban is így volt ez. Például a Gargamelle-kísérletben annyira nem hitt a Nobel-díjas Steinberger, hogy borpincéjébe fogadott, a kísérlet sikertelen lesz! Aztán persze mindkettőt elvesztette!

- A londoni Imperial Collegiumban a Nobel-díjas G.P. Thompson doktoranduszaként magunk építettük a kísérleti berendezéseinket, például a gyorsítót. Engem a kozmikus sugárzás izgatott. Thompson azt mondta, hogy ne várjak semmi újat e területen, de azért hagyott vele foglakozni. A második világháború után voltunk. A háború alatt kiváló angol pilóták nagy magasságokban nagyon zord körülmények között - fűtés nélkül stb. - végigfotózták Németországot, a háború után új feladatuk saját hazájuk szomorú változásainak lefényképezése lett. Kitaláltam, hogy a kozmikus sugárzás mérésére összeállított kísérleteimet ők vigyék magukkal fel. Eleinte furcsa jelenséget tapasztaltam bizonyos méréssorozatoknál, míg rá nem jöttem, hogy azt a repülőgép nyersanyag-tartályának közelsége okozza. Bristolban légköri ballonokkal is folytattam kísérletet, de végül 1946-ban a repülőgéppel sikerült egy eseményt regisztrálnom, az első negatív piont elcsípnem! Akkortájt Rómában végeztek két hasonló kísérletet. Nagy szerencsém volt a világon a 3. ilyen eseményt kimutatnom! Ezt soha nem publikáltam.

Neutronforrásként radongázt és berilliumot használtunk. Magam törtem porrá a berilliumot és sokszor hordoztam a zsebemben. Más idők voltak. Nem aggódtunk, könnyelműek voltunk. 1948-ban halt meg aztán a Nobel-díjas Gardener a berilliumtól. Nekem - úgy látszik szerencsém van, még itt vagyok, de a szervezetem tele lehet berilliummal. Más hasonló történetem is van, amiért azóta is furdal valamennyire a lelkiismeretem. A negyvenes években a kísérletekhez szükségem volt arra, hogy rádiumos tűket helyezzenek bele üvegcsőbe, majd azt hermetikusan lezárják. A munkát egy London környéki barlangban végezte a segítőnk, aki később az Amnesty International megalapítója lett. Eleinte hetente egyszer én szállítottam ezeket, de ez egy teljes napomat elvette. Megállapodtunk, hogy a segítő felrakja a vonatra az elkészült kísérleti anyagot, én majd a Houston pályaudvaron várom. Tudtuk, hogy sugárzó anyagot tilos szállítani, ezért egy "Medical Supply" (Orvosi felszerelés) felirattal ellátott fadobozban küldtük. Egy alkalommal a londoni csúcsforgalomban 45 perccel később tudtam csak az állomásra érni. Egy hordár ült a fadobozon! Ijedten próbáltam kideríteni, mennyi ideje ül a sugárzó anyagon és főként, hogy van-e már gyereke. Faggattam, hogy járt-e az utóbbi időben gyermekeivel az állatkertben! A szokásos angol stílusban válaszolt, amiből ez bizony nem lett világosabb! Mit tehettem, átvettem csomagom. A kórházban felhívtam az orvost, akitől a rádiumos tűket kaptuk, de ő sem tudott mit tanácsolni a hordár ügyében.

Később a kozmikus sugárzásokról áttértem a neutrínó-fizikára. A részecskefizikai kísérleteknek is törvényszerűen sokat kellett változniuk. Kezdetben bármilyen ötletünk támadt, az mind új volt, nekiláttunk, kipróbáltuk. A kísérletek nem voltak költségesek. Emlékszem, hogy sokat szenvedtem a Ph.D. munkámnál, hogy magam megcsináljak egy alkatrészt, amit hetven fontért lehetett kapni. Thompson professzor csak úgy engedélyezte ennek a "nagy összegnek" az elköltését, ha cserébe beszállok egy másik diák kísérleti eszközének összeállításába. A kísérleteim mintegy 85-90 százaléka sikertelen volt, de nem számított. Mindnyájan lelkesen kísérleteztünk. A részecskefizikusok egy nagy család volt. Megosztottuk egymással az új ötleteinket, nem kellett félni, hogy azt valaki ellopja. Nem volt mit vesztenünk, nem kellett sietnünk, nem volt verseny, együtt drukkoltunk a sikerekért, nem számított, kié lesz. Megbeszéltük, hogy érdemes-e az eredményt publikálni. Marx professzor biztosan sokat tudna mesélni azoknak az időknek a légköréről. Vele többször találkoztam, többek között az általa szervezett magyar konferencián. Érdekes élményem, amikor egy salzburgi konferencia szünetében együtt másztunk fel egy hegytetőre, és ahogy Marx György ott állt, egyszer csak egy félkör alakú aranyló sugár "glória" - speciális fényszórási jelenség - jelent meg a feje fölött. Még soha nem láttam hasonlót. Tréfálkoztunk is, hogy nem véletlenül csak az ő feje körül volt ez látható!

Ma már nagyon nehéz új eredményt elérni a kísérleti részecskefizikában. Évtizedekig épülő hatalmas, költséges berendezésekre, bonyolultan összeállított kísérletekre van szükség. Rengeteg az elvesztegetett idő. Ez óriási nyomást gyakorol a kutatókra, nagy a verseny a társadalommal szemben is. Nagy a felelősség. Nehéz megmondani, milyen új eredmény várható belátható időn belül. Bár a tudományban ezt soha nem tudhatjuk.

- Harminc évvel ezelőtt írtam, még a kvarkok előtt. Így a harmadik kiadást részben, a negyediket már teljesen át kellett írnom. Most egy új könyvön dolgozom. A részecskefizika és a kozmológia a témája. Manapság egyre nehezebb a fizika iránt az érdeklődést felkelteni. Kevés a jó diák és a jó tanár! Valószínűleg Magyarországon is hasonló a helyzet.

Bár a galaxisokkal kapcsolatos eredmények már száz évesek, a kozmosz, az asztrofizika még sokakat érdekel talán. A könyv nem ismeretterjesztő lesz, hanem egyetemista hallgatóknak készül.