Mika János
Országos Meteorológiai Szolgálat

A Parlament 2002 júliusában elfogadta a 49/2002. számú Országgyűlési Határozatot, ami a Köztársasági Elnök úr ellenjegyzése nyomán egyet jelent az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményben Részes Felek Konferenciájának 1997. évi harmadik ülésszakán elfogadott Kiotói Jegyzőkönyvhöz történő csatlakozással. Néhány részlet a Határozatból:

"Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményét az ENSZ 1992-ben fogadta el, és Magyarországon az 1995. évi LXXXII. törvény hirdette ki. Az Éghajlatváltozási Keretegyezményhez kapcsolódóan a Részes Felek Konferenciája 1997-ben fogadta el a Keretegyezményt kiegészítő Kiotói Jegyzőkönyvet (a továbbiakban: Jegyzőkönyv). Az éghajlat esetleges megváltozása napjaink egyik legidőszerűbb világgazdasági kérdése. ... Az üvegházhatású gázok légköri felhalmozódását csak világméretű összefogással lehet megakadályozni. E felismerés vezetett el a környezetvédelmi világegyezmények kidolgozásához, az Éghajlatváltozási Keretegyezmény elfogadásához és a Jegyzőkönyv megszületéséhez.

Az alábbi tanulmányban azt próbáljuk bemutatni, hogy az ismeretek és bizonytalanságok alapján mennyire indokolt a fenti világméretű - noha a klímaváltozás korlátozásában csak kezdeti lépést jelentő - intézkedés szükségessége, milyen a tudományos megalapozottsága. Írásunkban áttekintjük az éghajlat változásában szerepet játszó külső tényezőket, s ezek várható alakulása nyomán előrejelzett globális változásokat. Bemutatjuk, hogy az az eszköztár, amiken az előrejelzések alapulnak, kellően képes-e reprodukálni az elmúlt másfél század globális éghajlati hullámzásait, változását. Végül felvázoljuk, hogy miként alakulhat hazánk éghajlata a melegedéssel párhuzamosan, ha feltételezzük, hogy a két térskála között a múltban fennállt - hazai kutatások keretében feltárt kapcsolatok érvényesek maradnak a jövőben is.

<>

Környezetünk állapota szempontjából az éghajlat egyszerre erőforrás és kockázat. Az éghajlat erőforrás, mert a nap- és esetleg a szélenergia, illetve a hőmérsékletnek az év jelentős részéhen kellemes, fűtést vagy hűtést nem igénylő volta olcsóbbá tesz számos gazdálkodási mozzanatot, ami a környezetterhelés szempontjából is kedvező. Ugyanakkor az éghajlat számos kockázatot is hordoz, amelyek a mi földrajzi szélességünkön főleg az éghajlati elemek és jelenségek időbeli változékonyságával függnek össze. Gondoljunk a forgószelekre, villámcsapásokra, vagy a hirtelen nagy csapadék okozta árvizekre, de ugyanígy az évtizedes összehasonlításban kimutatható, lassúbb változásokra, vagy a jégkorszakok ciklikus megjelenésére.

Az éghajlat fontos sajátossága, hogy fő jellemzőit csak részben alakítják a helyi vagy regionális fizikai-földrajzi feltételek. Ennél általában nagyobb szerepet játszik a légkörzés teljes földi, de legalábbis északi félgömbi rendszere. Márpedig e két utóbbi éghajlat-alakító tényező szövevényes, nemlineáris differenciálegyenletek rendszerével leírható rendjét az utóbbi évtizedekben egyre erősebben veszélyezteti a globális felmelegedés.

Ez még akkor is így van, ha az elmúlt évek tragikus árvizei, aszályai, sőt egyedi forgószelei nyomán világszerte gyakran elhangzik az (a ma még nem kielégítően bizonyított) állítás, hogy ezek az időjárási anomáliák már a klímaváltozás következményei (előjelei) volnának. Mint ezt a továbbiakban kifejtjük, a klímaváltozás alakulásáról paradox módon annál Bizonytalanabb a tudásunk, minél rövidebb élettartamú és minél kisebb térbeli kiterjedésű időjárási jelenségről van szó. Ebben az értelemben időjárásnak tekintjük a légkör fizikai állapotjelzői, illetve szubsztancia-áramai (például napsugárzás, csapadékintenzitás) pillanatnyi értékeinek egymás utáni sorozatát néhány óra, pár nap távlatban. Az éghajlat ezzel szemben az állapotok statisztikai összessége anélkül, hogy az egymásra következésre különösebben kíváncsiak lennénk. (Ezt is csak statisztikai jellemezőikkel, például auto- és keresztkorrelációkkal vesszük figyelembe.)

Az időjárás előrejelzéséhez a légkör három alapvető fizikai mennyisége, a (komponensenkénti) tömeg, az impulzusmomentum és a termodinamikai energia megmaradásának törvénye nyújt tudományos alapot. Az e törvényeket megfogalmazó parciális differenciálegyenlet-rendszer a forgó Földön, az egyenlőtlen kontinenseloszlás és besugárzási viszonyok mellett, nem rendelkezik értelmezhető analitikus megoldással. Ennek ellenére az időjárás előrejelzése - itt is a legkisebb és legrövidebb élettartamú, egyben legveszélyesebb képződmények kivételével - numerikus módszerekkel igen sikeresen fejlődik. Mindennapi operatív rendszerben ma már öt napon túl is pontosabban tudjuk megmondani az elkövetkező időjárást, mintha csak a sokévi átlagból indulnánk ki, vagy abból, hogy minden nap időjárása olyan, mint az előző napé. (Pedig ez a világ sok helyén és több évszakban nem is olyan rossz közelítés. Csak éppen akkor életveszélyes, akár szó szerint is, amikor az időjárás változik!)

Természetesen az éghajlatot is ugyanazok a fizikai törvények kormányozzák, mint az időjárást. Az éghajlat fejlődése azonban már biztosan nem számolható előre a légkört körbevevő további közegek, vagyis az óceánok, a szárazföldek, a krioszféra (szilárd halmazállapotú víz) fizikájának bekapcsolása nélkül. Sőt, ide kell értenünk a bioszféra azon folyamatait is, amik például a fényvisszaverő-képesség, a párolgás, vagy akár a felszínközeli határrétegben a dinamikai érdesség paramétereit befolyásolják. E folyamatok már kilépnek a fizika hagyományos keretei közül, csakúgy, mint az a sokféle kémiai reakció, amik a légkör összetételének hosszú-távú alakulását - a kibocsátások gazdasági, technológiai kérdései mellett - vezérlik.

Mindez megnehezíti az éghajlat determinisztikus előrebecslését, s emiatt tulajdonképpen nem lehetünk biztosak benne, hogy tudásunk mai szintjén biztosan jól becsüljük-e akár a földi átlagban várható melegedést is. Ugyanakkor (a globális klímamodellekben eddig végzett valamennyi kísérlet szerint) a várható üvegházgáz- és aeroszolkoncentrációk igen széles sávjának bármelyik változata esetén, az éghajlat fokokban kifejezhető változás, melegedés előtt áll. Minden számítás tehát arra utal, hogy e gázok légköri töménységének várható jövőbeni alakulása emelni fogja a Föld átlaghőmérsékletét. Sőt, a tapasztalati "bizonyítékok ma mérlegelhető egyensúlya" alapján úgy tűnik, hogy már eddig is kimutathatóan megemelte.

Ezért a tudományos közösségek erőfeszítéseket tettek a klímaváltozás perspektívájának pontosabb behatárolására, majd arra, hogy megnyíljon az út a melegedés globális korlátozására. E folyamat egyik állomása volt (még 1988-ban) az ENSZ égisze alatt a Klímaváltozás Kormányközi Testülete (Intergovernmental Panel on Climate Change, IPCC) létrehozása, amely időről időre összefoglalja a problémakör tudományos vonatkozásait. A legutóbbi, Harmadik Helyzetértékelő Jelentés tematikus kötetei (Tudományos alapok; Hatások és alkalmazkodás; Korlátozás) 2001-ben láttak napvilágot, majd még abban az évben a három témakört a nyilvánosság és a döntéshozók számára egybefogó, negyedik kötet is készült. (A több-ezer oldalas Jelentés és a kötetek összefoglalói megtalálhatók a www.ipcc.ch internet-címen.)

A légkör üvegházhatásának antropogén erősödése miatt a jövő század közepére a Föld hőmérséklete magasabbra emelkedhet, mint a történelem során valaha. Ezért olyan üvegházgázok bizonyított emelkedő tendenciája a felelős, mint elsősorban a szén-dioxid (CO₂), a metán (CH₄), a dinitrogén-oxid (N₂O) és a halogénezett szénhidrogének. E gázokon (1. táblázat) keresztül a Nap sugarai szinte zavartalanul lejutnak a felszínre, de az onnan kiinduló, nagyobb hullámhosszú energia egy részét e gázok (továbbá a felhők és a vízgőz) elnyelik és visszasugározzák a felszín irányában. A légkörnek ez az üvegházhatása már ma körülbelül 30 °C-kal emeli a hőmérsékletet.

Az emberi tevékenység éghajlat-módosító hatásának veszélyességét fokozza, hogy az üvegházgázok többségének igen hosszú a légköri tartózkodási ideje (1. táblázat). A metán már 8-12 év után kikerül a légkörből, de a legfontosabb freonfajták csak 10-200, a dinitrogénoxid mintegy 120 év elteltével bomlik el a légkör felsőbb rétegeiben. A légkört antropogén eredetű többletként terhelő szén-dioxid molekulák akár 200 évet is e közegben tartózkodhatnak, mielőtt azokat az óceán, vagy a bioszféra elnyelné. (Ha a szén-dioxid molekulák forrása nem haladná meg folyamatosan a nyelők kapacitását, vagyis a koncentrációnövekedés helyett egyensúly állna fenn, akkor ez az élettartam is csak körülbelül egy évtized volna.)

A hosszú élettartam következménye, hogy e gázok koncentrációja a Föld területén közel egyenletes, hiszen van idő arra, hogy a légáramlás azokat az ipari és lakossági forrásoktól távoli területekre is eljuttassa. Egy másik, súlyos következmény, hogy a koncentrációk csak évtizedes, évszázados késéssel követik a kibocsátás időbeli dinamikáját. Vagyis, ha valamikorra az emberiség képes is lesz megállítani a légköri üvegházhatást fokozó gázok kibocsátásának növekedését, a korábbi kibocsátások következményeit az utókor akkor is még hosszú időn át tapasztalni fogja. Sőt, minthogy a legtöbb ilyen gáz kibocsátása ma meghaladja a nyelők kapacitását, a kibocsátás szinten maradása is még emeli a koncentrációkat.

Az 1. táblázat utolsó sorában számszerűsített Globális Melegítő Potenciál azt mutatja meg, hogy 1 kg gáztöbblet légkörbe kerülése adott időtartam (100 év) alatt összesen hányszor erősebb sugárzási hatást fejt ki, mint 1 kg széndioxid. Az időtartam meghatározásának az a jelentősége, hogy így figyelembe vehető a légköri tartózkodási idők közötti eltérés.

Látható, hogy a bemutatott gázok mindegyikének nagyobb a potenciális melegítő képessége, mint a szén-dioxidé. (Ez minden további ismert antropogén üvegházgázra fennáll.) Két megjegyzést azonban hozzá kell fűznünk: Az egyik az, hogy az éves metán-kibocsátás világszerte egy nagyságrenddel, míg a többi gáznál még további nagyságrendekkel kisebb, mint a szén-dioxidé. A másik megjegyzés, hogy ezek az arányok azért is ilyenek, mert a légköri koncentrációk több nagyságrenddel eltérnek, vagyis minden új molekula sugárzási hatását viszonylag sok szén-dioxid árnyékolja, míg ugyanez a hatás többi gáznál sokkal gyengébb.

A számítások szerint az a változás, amely a légköri energia-háztartásban az ipari forradalom kezdete óta az üvegházgázok koncentrációjának növekedése miatt bekövetkezett (2. táblázat), a légkör alsó rétegeinek energiabevétele tekintetében, megközelíti a 2,5 Wm^-2-t, és az eddigi kibocsátási tendenciák folytatódásával - a század közepére elérheti a 5 Wm^-2-t, a század végére pedig a 9 Wm^-2-t (IPCC, 2001).

Az eddigi változásból a szén-dioxid +1,46 Wm^-2, a metán +0,48 Wm^-2, a dinitrogén-oxid +0,15 Wm^-2- míg a freonok +0,34 Wm^-2 sugárzási kényszerért felelősek. E számok tulajdonképpen csekélyek a Nap által a földi éghajlati rendszerbe sugározott 240 Wm^-2-rel szemben, ám ebből nem a hatások jelentéktelensége, hanem - miután nem elhanyagolható hőmérsékletváltozást okoznak - inkább az éghajlat jelentős érzékenysége következik.

Táblázatunk feltünteti az üvegházgázok mellett más hatások elsődleges sugárzási következményeit is. A következő két pontban ezekre térünk ki.

Az éghajlatunkat befolyásoló antropogén hatások körébe immár bele kell érteni az aeroszolokat (por, korom, szulfátok, homok, tengeri sók stb.) is, amelyek a napsugárzás egy részét visszaverik, illetve a magasabb légrétegekben elnyelik, ezáltal a felszínre érkező sugárzásmennyiség csökkenését okozzák, s ily módon az üvegházhatással ellentétes hatást váltanak ki. Az antropogén, elsősorban szulfát-aeroszolok ugyanakkor megváltoztathatják a felhőzet szerkezeti és sugárzás-átviteli jellemzőit is, ami áttételesen ugyancsak klímaváltozást jelentene. A légkör aeroszoltartalmát a térfogati koncentráció, a kémiai összetétel, a részecskék alakja és méret szerinti eloszlása együttesen határozza meg.

A légkör e cseppfolyós és szilárd alkotórészei az elmúlt évtizedekben - különösen az iparosodott területeken és azok tágabb környezetéhen - jelentősen gyengítették az üvegházgázok okozta felmelegedést. Az aeroszolok egy része ugyanakkor el is nyeli a sugárzást, ami melegítő hatást okoz. Az aeroszolok légkörbe kerülésével közvetlenül összefüggő, direkt hatás (sugárzásszórás és -elnyelés) összességében hűtő hatású.

Az aeroszolok egy része emellett módosíthatja azt, hogy a felhők víztartalma hány víz- vagy jégcseppen helyezkedik el. Ez az indirekt hatás szintén korlátozza a felmelegedést, de - az aeroszolok fenti, direkt hatásához hasonlóan - területileg nagyon egyenetlen mértékben. Ennek oka, hogy a troposzférikus aeroszolok légköri tartózkodási ideje csupán néhány nap, vagy hét, ami alatt nincs idejük a forrásoktól (városok, ipartelepek) távol egyenletesen elkeveredni.

A felszín állapotának változása globális átlagban nem okoz számottevő klímaváltozást, noha regionális hatása akár az éghajlatra, de még inkább más szférákra, az ökológiai egyensúlyra - jelentős lehet.

A növényzet szerkezetének megváltozása főként a szubtrópusi térségben ér el nyugtalanító mértéket. E körzetekben az éghajlat instabil, bizonyos időszakokban sivatagi jellegű, máskor viszont lehetővé teszi fejlett szavannanövényzet kialakulását. Csakhogy ezekben az években az ember helytelen mezőgazdasággal, a felszaporodó állatállomány pedig a növényzet lelegelésével kizárja, hogy a szavannanövényzet tartósan fennmaradjon. A másik veszélyforrás a trópusi övben végbemenő nagyarányú, évente Belgium területének megfelelő mértékű őserdőpusztítás. Ennek elsődleges éghajlati következménye ugyancsak a hasznosított felszín nagyobb fényvisszaverő-képessége az erdőéhez képest.

E változások elsősorban a felszín fényvisszaverő-képességét (albedóját) módosítják. A növénnyel borított felszín annál kevesebb energiát ver vissza, annál többet nyel el és fordít az alsó légrétegek melegítésére - főleg a turbulens átkeveredés mechanizmusa útján - minél dúsabb a vegetáció és nedvesebb a talaj. Például a trópusi erdők csak 15-20%-ot, míg a csupasz homok, szavanna körülbelül 35%-ot ver vissza. Globális átlagban az eddigi változások mértéke körülbelül -0,2 Wm^-2, vagyis nem elhanyagolható mértékű a hűtő hatás.

Egy további lehetséges hatás, az antropogén hőtermelés lokális következményei városi hőszigethatás néven régóta ismeretesek a meteorológiában. A városok belterületén bizonyos időjárási helyzetekben több fokkal melegebb van, mint a peremkerületekben és ez a különbség hosszabb idő átlagában is megmutatkozik. Más meteorológiai elemekben is megfigyelhetők hasonló eltérések és - kedvező körülmények között - önálló zárt cirkuláció is kialakulhat. Jelenleg földi átlagban az antropogén hőtermelés mintegy 10^-4-szerese a felszínen elnyelt napsugárzásnak, tehát ma még elhanyagolható mennyiség. Ugyanakkor bizonyos nagyvárosokban már megközelítik a földi átlagban elnyelt napsugárzást.

Az antropogén hőtermelés jövőbeni alakulásának becslése szerint a teljes kibocsátás a század közepére akár egy nagyságrenddel is megnőhet. Ha ez a többlethő egyenletesen oszlana el a Földön, akkor valószínűleg sem regionális, sem globális léptékben nem kellene jelentős hatásával számolni (az IPCC 2001. évi jelentése sem teszi). A hőforrások azonban az iparilag fejlett országokban koncentrálódnak, de az erős koncentráltság az általános légkörzés módosulását okozhatja, és a kérdéses régiókban az éghajlat lényeges módosulásához vezethet.

A természetes éghajlati kényszerek az elmúlt évszázadokban befolyásolták a globális éghajlatot. Hatásuk azonban a feltételezett több fokos változások mellett egyre inkább másodlagossá válik. A naptevékenység a Nap sugárzásának időbeli ingadozását, esetleg lassú változásait jelenti, amely a látható sugárzás tartományában évtizedes időskálán 0,1%-os nagyságrendű. Számos statisztikai vizsgálat mutatott ki a különböző meteorológiai idősorokban olyan periodicitást, melyek a napsugárzás intenzitásában, illetve a Nap felszínén lejátszódó jelenségekben is megtalálhatók. Nem kevés vizsgálat ugyanakkor e periódusok hiányáról számol be. Ugyancsak kevéssé tisztázott a Napklíma kölcsönhatások fizikai mechanizmusának a kérdése.

A napállandó fluktuációjának idősora, amelyben a néhány tized Wm^-2 értékű, a Nap 11 éves ciklusát megjelenítő ingadozások valamelyest emelkedő trendbe (összesen +0,3 Wm^-2) csoportosulnak. Ha e hipotézis igaznak bizonyul, akkor ez részben magyarázza századunk első felének pár tized fokos melegedését (amit eddig inkább az üvegházgázoknak tulajdonítottunk), másrészt néhány tized fokos hűtő hatást fejthet ki az elkövetkező évtizedekben.

Egy-egy vulkán kitörése során kén-dioxid és más, főleg szilárd alkotórészek kerülnek a levegőbe, amelynek nyomán 1-3 év időtartam során sokszorosára nő a sztratoszférikus aeroszolernyő optikai vastagsága. Ehhez járul a kitörést követő hónapokban a még nagyobb optikai vastagságú vulkáni hamu is. Ez utóbbiak hetek alatt kiülepednek a légkörből, ám a kén-dioxid a sztratoszférában kisméretű kénsavcseppekké alakulva néhány évvel a kitörés utánig a sztratoszférában marad. A vulkánkitörések elsődleges hatása a felszínre érkező rövidhullámú sugárzás gyengülésében jelentkezik. A sugárzási hatások eredményeként a felszín közelében csökken, a sztratoszférában (körülbelül 20 km magasságban) viszont emelkedik a hőmérséklet.

A régebbi vulkánkitörések hatásainak utólagos rekonstruálási lehetőségei kimerülni látszanak, de az újabb kitörések szétterjedésének és hatásainak megfigyelése jelenleg is intenzíven folyik. A legutóbbi nagy erejű kitörés (Mt. Pinatubo, 1991. június) például - az El Chichon 1982. évi kitöréséhez hasonlóan - a vártnál kisebb, csupán 0,2 °C-os csökkenést hozott a globális hőmérsékletben. A vulkánmentes időszaknak ugyanakkor néhány tized fokkal magasabb átlaghőmérséklet felel meg. A vulkánosság tehát, mint időben szporadikus hatás, hosszabb idő átlagában kevéssé befolyásolja majd a jövő éghajlatát.

A légkör, a szárazföldek, az óceánok, a bioszféra és a szilárd víz (krioszféra) alkotta éghajlati rendszer egyike a valaha modellezett legbonyolultabb, nem lineáris rendszereknek. A rendszer fontos méretskálái térben a felhőfizikai folyamatok milliméteres léptékétől az Egyenlítő hosszáig; időben a másodpercnyi élettartamú mikroturbulenciától a sok száz éves óceáni vízkörzésig tartanak (tudniillik, ha csak az ember befolyásolta jövő változásait kívánjuk is számszerűsíteni). Nem meglepő, hogy mindezt ma még egyetlen modell sem képes egymaga figyelembe venni. A számítógépi kapacitás elégtelensége mellett a szélső méretskáláknál számolni kell a megfigyelőrendszer korlátaiból fakadó ismerethiánnyal is.

E rendszerben, amit - még korlátozott felbontással, de immár minden részrendszerére kiterjedően - képesek vagyunk számítógépben modellezni, bizonyos változékonyság minden külső kényszer nélkül is ki tűd alakulni. Globális átlagban e változékonyság (például szórás) elérheti a néhány tized fokot, azonban olyan hosszú és olyan mértékű egyirányú változás, mint amilyet a 20. században tapasztalhattunk, minden külső hatás nélkül csak igen kis valószínűséggel alakul ki az említett modellekben. Ha tehát elfogadjuk, hogy e modellek belső változékonysága megfelel annak, ami a valódi éghajlatot is jellemzi, akkor az elmúlt 150 évben végbement változásoknak bizonyára volt valamilyen (antropogén vagy természetes) külső oka.

Az éghajlati rendszer belső változékonyságának jelensége az El-Nino, amely 3-7 évente ismétlődő jelensége elsősorban az alacsony földrajzi szélességeknek. Hagyományosan az El-Nino (jelentése: Kisfiú, azaz Jézus) a perui partok halászainak azon tapasztalatát jelenti, hogy karácsony táján a halban gazdag hideg áramlást minden évben hosszabb rövidebb halban szegény, meleg áramlat váltja fel, ami a Kisded érkezését jelenti.

Napjainkra kiderült, hogy a hideg víz felszínre törésének elmaradása a Csendes óceán hatalmas területein több (1997/98-ban például 5-6) °C-os pozitív hőmérsékleti anomáliát okoz. E jelenség több hónapig, egykét évig fennmarad, és alapjaiban átalakítja az egyenlítői térségek légkörzését. Egyes térségekben (például Indonéziában, Ausztráliában) szokatlan szárazság, máshol (például Dél-Amerikában) a normálisnál sokkal több csapadék lép fel. Az El-Nino ellentéte a La-Nina, hasonló elrendezésű, de az átlagnál alacsonyabb vízhőmérséklettel.

Az El-Nino kialakulását alkalmas matematikai modellek segítségével ma már több hónapra előre lehet jelezni. A mérsékelt övben az El-Nino hatása kevésbé egyértelmű. Szokás az El-Ninót is az emberi tevékenységnek betudni, azonban erre kevés a bizonyíték. Bár az utóbbi néhány évtizedben számuk és erősségük valamelyest nőtt, ez önmagában még nem biztosítja egy - e szempontból - új, más óceán-légkör kölcsönhatási állapot tartós megjelenését.

Ez évben jelenleg is El-Nino szakaszban vagyunk. Ez azonban korántsem olyan erős, mint a legutóbbi, 1997/98-as anomália, amely sok szempontból az évszázad legerősebb epizódja volt.

Szólnunk kell két olyan hipotézisről, amelyekre nézve ma még tapasztalati eredményekkel is alig rendelkezünk. Az egyik szerint Földünk éghajlata egy nagyobb változás esetén közel kerülne egy kritikus elágazási ponthoz, amelyből a további melegedés már a maitól gyökeresen különböző klímába fordulna át. E feltételezett katasztrófaugrás a kezdeti klímamodellek szerint két módon realizálódhatna.

Az egyik lehetőség akkor lépne fel, ha az óceánok függőleges síkú körforgásának, az óceáni szállítószalagnak mai rendszere lefékeződne, vagy hirtelen átalakulna. Ekkor ugyanis legyengülne a földrajzi szélességek közötti energiacsere, ami bizonyítottan utoljára a tízezer évvel ezelőtt, a mainál hidegebb klímájú évtizedekben fordult elő. Ekkor a földi klíma néhány évtized alatt több fokos ingásokat produkált, ami egy nagyságrenddel gyorsabb változást jelentene (mindkét irányban!), mint amire az üvegházgázok miatt számítanunk kell. Előfordulhat tehát, hogy a kezdeti kis melegedést hirtelen erős lehűlés, vagy hirtelen felmelegedés követné, vagyis teljesen prognosztizálhatatlanná válna a klíma. E szállítószalag fő motorja a sókoncentrációk különbsége az egyenlítői, illetve a sarkvidékeken. Márpedig a melegedés folyamatában megtörténhet (több, egyelőre a fontos léptékek egy részét az óceánban sem tartalmazó modell szerint várhatóan be is következik), hogy ez a különbség lecsökken. Ez maga után vonná a kiegyenlítődés lelassulását is.

A másik minőségi ugrás akkor következhet be, ha az északi félgömb tengeri jégtakarója teljesen elolvad, amire utoljára 4 millió évvel ezelőtt, a mainál 4-5 °C-kal magasabb globális átlaghőmérsékleten volt példa. Az sem zárható ki teljesen, hogy a várható felmelegedés miatt a távolabbi jövőben a nyugat-antarktiszi jégtáblát a tenger alatt rögzítő kapcsolat elvékonyodhat, ami azzal jár, hogy a jéghátság az áramlatokkal az alacsonyabb szélességek felé sodródva végül is elolvad. Ez az 5-7 méter szintemelkedéssel járó olvadás azonban mai ismereteink szerint lassú, így e katasztrófától a következő száz évben talán még nem kell tartanunk.

A fenti katasztrófafenyegetések ellentettje a GAIA-hipotézis, amely szerint a Föld élő szervezetei képesek lennének a globális környezetet s benne az éghajlatot bármely erős éghajlati kényszerekkel szemben is a fejlődésükhöz szükséges optimális állapotban tartani. A legfőbb ellenvetés e hipotézissel kapcsolatban az lehet, hogy az eddig talált bio- és geofizikai önszabályozó mechanizmusok vagy túlságosan lassúak az üvegházhatás várható erősödéséhez képest (például a tengerfenéki mészkőképződés fokozódása), vagy nem eléggé intenzívek a melegedés ellensúlyozásához (például az óceáni élővilág reakciója). Ne feledjük: a földtörténetben valószínűleg egyedülálló ütemű (ha nem is egyedülálló mértékű) klímaváltozásról van szó!

A globális klímaváltozásról szóló mennyiségi előrejelzések (IPCC, 2001) ma még csak a fenti katasztrófáktól mentes mennyiségi változásokat tudják számszerűsíteni. A figyelembe vett külső tényezők felölelik az üvegházgázokat (beleértve az ózont), a szulfát- és a széntartalmú aeroszolok direkt hatását, míg a többi fenti - igen bizonytalanul prognosztizálható, illetve jórészt regionálisan nagyon különböző - hatótényezőt figyelmen kívül hagyják.

Az így keletkező alternatív globális prognózisok (1. ábra) alapvetően két ok miatt különböznek. Az egyik a légkör összetételének jövőbeni forgatókönyvei, amelyeket az IPCC legújabb átfogó jelentése összesen 11 lehetséges forgatókönyvbe sorolt. A legkedvezőbbtől a legerősebb antropogén hatásokig e forgatókönyvek szerint igen széles sávban változnának. Például a szén-dioxid koncentráció előrebecsült értéktartománya 540 és 970 ppm közé esik. E tényezők és forgatókönyvek 2100-ra 4 és 9 Wm^-2 közötti elsődleges sugárzási mérlegváltozással számolnak. (A korábbi Második Helyzetértékelő Jelentés szerint ezek a számok 4 és 8 Wm^-2 szélső értékeket mutatták, vagyis az öt évvel ezelőtti, teljesen más kibocsátási forgatókönyvek is hasonló eredményt adtak.)

A fenti energiatöbbletet a hőmérséklet emelkedése nagyjából kiegyenlíti, vagyis a világűrbe - például műholdról érzékelhetően - ugyanannyi energia távozik, mint jelenleg. (Kis eltérést okozhat, ha a klímaváltozással a felhőzet és a hótakaró kiterjedése is változik, s ezért a rövidhullámú energiamérleg, a napsugárzásból visszavert hányad módosul.) Tudatos korlátozó intézkedéssel a prognózisok csak a CFC-kibocsátásnak a Montreali Jegyzőkönyvet (1987) követően, részben már meg is valósult csökkenése terén számoltak, ami a sugárzási hatásokat évszázadunk kezdetén 0,3 Wm^-2, a század végére 0,1 Wm^-2 mértékéig csökkentené.

1. ábra. A globális átlaghőmérséklet (a) és a tengervíz szintjének (b) előrejelzett változásai, amelyek széles sávokat képeznek az üvegházhatás erősödésének legújabb (A1B-B2), illetve korábbi (IS92c-e) alternatíváiban, illetve az éghajlati rendszer egyensúlyi érzékenységének korlátozott ismeretében rejlő bizonytalanságok miatt. (A függőleges vonalak a tat referenciaként használt klímamodellben külön-külön megnyilvánuló, csak a kibocsátások bizonytalanságait tükröző futások szóródása.)

A másik alternáló tényező az éghajlat külső hatásokkal szembeni érzékenysége. Ezt a klímamodellezés kezdetei óta a szén-dioxid koncentráció feltételezett megkétszereződése, mint állandósult állapot hatására létrejövő, egyensúlyi hőmérsékletváltozás mértékével szokás jellemezni. Az így meghatározott érték a kiválasztott, legjellemzőbb hat klímamodellben 1,7 és 4,2 °C között váltakozik. (Megjegyezzük, hogy ebben sincs igazán változás az öt évvel korábbi Helyzetértékelő Jelentésben [IPCC, 1996] szerepelt 1,5-4,5 °C érzékenységi sávhoz képest. Vagyis ez elmúlt 5 év tudományos fejleményei e vonatkozásban is alátámasztották a korábbi előrejelzések megalapozottságát.)

Az 1. ábra felső részén látható, hogy a legkedvezőbb esetben az előrejelzett változás csak 1,4 °C-os lenne a jövő század végéig, de ha minden rosszul alakul, akkor ez 5,8 °C is lehet. A korábbi, Második Helyzetértékelő Jelentés a 21. század végére ennél kisebb melegedéssel számolt. A prognózis főként a sokféle aeroszolhatás felismerése miatt vált meredekebbé, aminek eredményeként az aeroszolok hűtő ("antiüvegház") hatása kevésbé egyértelmű.

2. ábra. A globális átlaghőmérséklet és a tengervíz szintjének előrejelzett változásai abban az ideális esetben, ha a szén-dioxid koncentráció a ponttal jelzett évben, a megadott értéken stabilizálódik. A hőmérséklet csak kis mértékben, a tengerszint viszont erősen nő a koncentrációstabilizálódás utáni időszakban is! (IPCC, 1996)

A hőmérséklet változásával kapcsolatos tengerszintemelkedés ugyancsak széles sávban, azaz 10 és 90 centiméter között alakulhat a jövő század végére. A tengerek átlagos szintje mindazonáltal már az elmúlt, bő egy évszázadban is 10-20 centimétert emelkedett, nagyrészt a már átmelegedett felső néhány száz méteres vízréteg hőtágulása folytán. (Megjegyezzük, hogy e tengerszint-emelkedés egy része korábbi vagy nem ismert eredetű. A vizsgált időszak léghőmérséklet-emelkedésével csak ezen érték mintegy fele függ össze közvetlenül!)

A kibocsátás kívánatos korlátozását az energiahatékonyság széleskörű fokozásával és az üvegházgáz korlátozási szerződés további bővítésével lehet elérni. A kibocsátáskorlátozás szükséges mértékét olyan prognózisokkal szokás megbecsülni, amelyek arról szólnak, hogy mi történik, ha a koncentrációk stabilizálása adott (450, 650 stb. ppm) szinten sikerül (IPCC, 1996). Az ilyen számítások tanúsága szerint (2. ábra) a hőmérséklet kis mértékben emelkedik a stabilizálódás után is, főként, ha gyors az addigi emelkedés. Ha tehát ezt a mai koncentrációkra és az eddig végbement növekedésre vonatkoztatjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy néhány tized fokos melegedés még akkor is bekövetkezne, ha az összes üvegházgáz koncentrációját sikerülne a mai értéken tartani. Ennek oka, hogy az óceánok által napjainkig elnyelt és tározott többletenergia elkerülhetetlenül visszahat a légkör melegedésére.

Még kritikusabb a helyzet az óceánok szintjének alakulásával a remélt stabilizáció után. Ha ugyanis nem elég gyors a korlátozás, akkor a mélyebb rétegekre átterjedő hőtágulás még évszázadokkal a koncentrációk állandósulása után is emeli a tengerszintet (2. ábra alsó része)!

Ne feledjük azonban, hogy ezek az előrebecslések csak feltételezéseken, illetve egybecsengő, de nem teljesen bizonyított tudományos részeredményeken alapulnak. A forgatókönyvek bizonytalanságának fő összetevői a következők:

1. pontatlanul jelezhető előre e gázok jövőbeli légköri mennyiségének növekedési üteme;
2. nem ismerjük eléggé pontosan az aeroszolok - elsősorban indirekt - hatását;
3. nem tudjuk pontosan, hogy miként változik a melegedést erősítő, pozitív visszacsatolást képviselő vízgőz mennyisége a légkörben, illetve hogyan alakul a felhőzet mennyisége, amelynek ellentétes előjelű sugárzási hatása részben ellensúlyozhatja a melegedés mértékét;
4. nem ismerjük kellő pontossággal az óceán és a légkör, valamint az óceán felső és mélyebb rétegei között végbemenő energiacsere mértékét, pedig e tényezők is szabályozzák az éghajlat változásának ütemét és területi eloszlását stb.

A Föld története során globális átlagban a mainál több fokkal melegebb és hidegebb éghajlat is előfordult a mainak nagyjából megfelelő kontinenselhelyezkedés mellett. A körülbelül 60 millió évvel ezelőtt elkezdődött jelenkori jégkorszakon belüli glaciális-interglaciális váltakozás a mérsékelt szélességeken 6-10 °C-ot elérő, s a jéggel való borítottságban a mai tél-nyár különbséggel azonos nagyságrendű változásokat hozott.

A körülbelül hatezer évvel ezelőtti interglaciális optimum óta a hőmérséklet ezer évenként körülbelül fél fokot csökken és mintegy ötezer év múlva ismét egy hűvös, glaciális klíma kezdete várható. E változások azonban két nagyságrenddel lassúbbak, mint a várható antropogén felmelegedés.

A 19. század második felétől kezdődően a Föld átlaghőmérséklete kisebb ingadozásokkal körülbelül 0,6ą0,2 °C-kal emelkedett. A bizonytalanság nagy része a trendbecslés matematikai hibája (konfidencia-intervalluma), de 0,05-0,1 °C-ot okozhat a ki nem küszöbölt városhatás. (Ez szintén melegedésre utaló, de a globális felmelegedéstől független jelenség.)

3. ábra. A felszín közelében (2 m magasságban) hőmérővel mért léghőmérséklet (a) alakulása földi átlagban; illetve ezer éves közvetett történeti rekonstrukció és a műszeres adatok együttes ábrázolása (b) az északi féltekén. A 20. századi melegedés szembetűnően gyorsabb a korábbi (csekély hűlést jelentő) változások üteménél.

Ez a trend nyilvánvalóan kiemelkedik a megelőző körülbelül 900 év (3. ábra). A felmelegedés tényét a felszíni léghőmérséklet mérései mellett több más környezeti elem (hótakaró, tengeri jég kiterjedés és vastagság az északi félgömbön, a gleccserek visszahúzódása stb.) idősorai is alátámasztják. Ugyanakkor nem rendelkezünk kellő magyarázattal arra a tapasztalatra, hogy az utóbbi két-három évtizedben a légkör alsó tíz km-es rétegében, a troposzférában miért nem mutatható ki a felszínen egyértelmű melegedés. A Harmadik Helyzetértékelő Jelentés szerint az sem egyértelmű, hogy miért gyorsabb a tengervíz szintjének eddigi 10-20 cm-es emelkedése (lásd az előző pontban) a múlt század közepe óta, mint amennyinek a hidroszféra komponenseiből, illetve a számítógépes óceáni modellek becslései alapján lennie kellene.

További kérdés: mennyire egyértelmű, hogy a tapasztalt melegedés az emberi tevékenységnek tudható be? A klíma tényleges (mérési hibáktól független) változása három valószínűleg egymással párhuzamosan ható - okra vezethető vissza. Ezek: a) az éghajlati rendszer belső ingadozásai (minden külső hatás nélkül); b) természetes külső tényezők (vulkánosság, naptevékenység stb.); c) antropogén hatások (üvegházgázok, aeroszolok, felszínhatás stb.).

A kapcsolt óceán-légkör modellek megjelenése óta lehetőség van olyan kísérletek végzésére is, amelyek több száz, vagy több ezer évig futtatják a modelleket minden külső hatás nélkül. E futási sorok szimulálják a rendszer belső változékonyságát, s mutatják, hogy az 1910-es évektől a '40-esekig és a '70-esektől máig tapasztalt melegedés, illetve a műszeresen rekonstruálható körülbelül másfél évszázad igen ritkán (a modellek szerint jóval kevesebb, mint 5% gyakorisággal) produkálnának a tapasztaltaknak megfelelő erősségű változást minden külső hatás nélkül.

Tisztázandó az is, hogy milyen a természetes és az antropogén, ezen belül az üvegházgázok hatásainak aránya. A 4. ábrából e kérdésre a következő válasz olvasható ki: A természetes külső hatások önmagukban nem képesek reprodukálni a tapasztalt változásokat. Viszont ugyanígy nem teljesen kielégítő a tisztán antropogén hatások együttesével történő szimuláció sem, különösen a 20. század első felének melegedése, majd az ezt követő lehűlés tekintetében. Az utóbbi 150 év hőmérsékleti trendjeit leginkább az antropogén és természetes külső tényezők együttes hatása írhatja le. (Az IPCC által közreadott számítások a teljes globális klímamodellek átlagos érzékenységét visszaadó, egyszerű termodinamikai modellben készültek. A költségmegtakarításon túl ennek az is az oka, hogy a teljes modell belső változékonyságát csak akkor lenne érdemes figyelembe venni, ha rendelkeznénk a megfelelő részletességit kezdeti állapottal is a 19. század második feléből!)

A globális felmelegedés problémakörének gyakorlati szempontból talán legfontosabb kérdése: hogyan változik az egyes térségek, országok éghajlata? A regionális sajátosságok az éghajlati rendszer belső folyamatainak késleltető és térbeli újraelosztó szerepe miatt ugyanis az egyes térségekben nem egyszerre és nem azonos módon jelentkeznek. Bár, mint ezt az alábbiakban érzékeltetjük, a globális klímamodellek térbeli felbontása, s ezáltal fizikai teljessége ma még nem elegendő, az egyes térségekben megnyilvánuló klímaváltozások megbízható behatárolására, nagyobb, övezetes léptékben azonban kirajzolódik néhány egyértelmű elmozdulás a jelenlegi állapothoz képest.

A legnagyobb változás az Északi Félgömb magas szélességein várható, ahol a melegedés - főleg a hideg félévben - többszörösen meghaladja a globális átlag változását. A mérsékelt szélességeken a cirkuláció övezeteinek és képződményeinek áthelyeződése miatt a változások előjelének több kombinációja lehetséges a kisebb térségekben, főként, ha az aeroszolok területileg változó szerepét is tekintetbe vesszük.

4. ábra. A globális átlaghőmérséklet megfigyelt, illetve modellezett értékei az elmúlt évszázadban a) csak az ismert természetes tényezők; b) csak az antropogén kényszerek (üvegházgázok, aeroszolok), illetve c) a természetes és antropogén kényszerek hatása alatt. A történteket legjobban a három tényező együttese magyarázza. Csak természetes kényszerek esetén az utóbbi évtizedek, csak antropogén kényszerekkel viszont a 20. század első felének melegedése marad magyarázat nélkül.

Számos modelleredmény mutat arra, hogy a vízháztartás övezetes eloszlásának jelentős módosulására számíthatunk: trópusi és arktikus területek nedvességellátottsága fokozódhat, egyes mérsékeltövi térségek csapadékhiánytól szenvednének. Az éghajlatváltozás szempontjából a különböző földrajzi térségek eszerint más és más rizikófaktorral rendelkeznek. Egyesek gazdaságának kifejezetten előnyös, másoknak közömbös vagy előnytelen lenne a klíma eltolódása egy globálisan melegebb állapot felé.

Meglehetősen vitatott kérdés az is, hogy a felmelegedéssel párhuzamosan nő-e az éghajlat változékonysága, illetve szélsőségessége. Egyes, főleg az átlagok tendenciájával összecsengő szélsőséges éghajlati események (árvizek, aszály, trópusi ciklonok stb.) gyakorisága és mértéke természetesen megnőhet, esetleg pusztán az "átlag" eltolódásának hatására is anélkül, hogy a változékonyság mérőszámai módosulnának. A rendelkezésre álló adatok és modellkísérletek alapján ma még nem eldönthető, hogy van-e a változékonyságban valamilyen eltolódás.

E fejezetben azt is összefoglaljuk, hogy mai tudásunk alapján a várható globális melegedés miként jelentkezik hazánk éghajlatában, illetve ezeknek milyen elsődleges hidrológiai és ökológiai hatásai lehetnek. Hazánkban a klímaváltozás kockázatának megítélésekor lényeges, hogy a Kárpát-medence a nedves óceáni, a száraz kontinentális és a nyáron száraz, télen nedves, mediterrán éghajlati régiók határán helyezkedik el. E határzónában az éghajlati övek kisebb eltolódása is oda vezethet, hogy országunk átcsúszik a három hatás valamelyikének uralma alá.

E vizsgálatok kellő időbeli és térbeli bontású, regionális éghajlati forgatókönyveket, vagyis a globális alternatívák megbízható helyi konkretizálását igénylik. A forgatókönyvek előállítása azért képez tudományos feladatot, mert a globális és kontinentális skálán hasonlóan viselkedő, s emiatt hitelt érdemlő, kapcsolt óceán-légkör általános cirkulációs modellek válasza e kisebb léptékekben már nem megbízható.

A fokozatos felmelegedést is szimulálni képes, kapcsolt óceán-légkör modellek névleges felbontása is csak mintegy 250 km, míg a tényleges felbontás, vagyis a valósághűen kirajzolt, legkisebb objektum mérete ennek legalább négyszerese. Ez azt jelenti, hogy olyan alapvető csapadékhordozó képződmények, mint például a műholdképeken szabad szemmel is azonnal elkülönülő, időjárási frontok csak hosszanti méretük szerint elég nagyok: több száz kilométeres szélességükből a modell rácshálózata csak szerencsés elhelyezkedés esetén vesz "észre" valamit. A korlátozott felbontás tehát elsősorban nem azért baj, mert a kinyerhető információ térben nem elég sűrű, hanem azért, mert maguk a rácsponti értékek is torzítottak.

A 3. táblázat számszerűen is érzékelteti, milyen hatással van a klímaváltozás regionális sajátosságainak egyöntetűségére az, hogy a változásokban szerepet játszó kisebb léptékű légköri képződmények fizikája a modellekből szükségszerűen hiányzik. Megfigyelhető, hogy a 9 fejlett globális modell, illetve modellvariáns körülbelül 250 x 250 km-es léptékre vonatkoztatott válaszaiban a hőmérséklet, illetve a csapadék megváltozásai közötti hasonlóság markánsan eltérő.

A különböző modellekben (azonos külső kényszerek mellett) a hőmérséklet-változások térbeli hasonlósága kielégítő. A korrelációs együttható, amelyik megmutatja, hogy a változások területi eloszlása mennyire hasonló a modellpárok többségében legalább 95%-os, néhány esetben 99%-os szinten szignifikáns. A csapadékváltozások, amelyeknél még fontosabbak a modellekben még nem szereplő kisebb léptékű, például felhőfizikai folyamatok, ugyanakkor alig hasonlítanak egymásra a különböző modellekben!

A globális modellek lehetőségei és a hatásvizsgálatok igényei közötti különbséget napjainkban a modellválaszok leskálázásával szokás áthidalni. Ez az eljárás kapcsolatot teremt a globális klímamodellek megbízható, körülbelül kontinensnyi térbeli és évszakos időbeli léptékű skálái, illetve a hatásvizsgálati modellezés számára szükséges néhány ezer kmZ-es, általában napi adatsorok között. Ez a leskálázás azonban nem biztos, hogy egyenértékűen helyettesíti a fizikai folyamatok explicit modellezését. A klímaváltozás helyi hidrológiai, ökológiai stb. következményeinek becsléséhez és az esetleges alkalmazkodási stratégiákhoz viszont mindenképpen szükség van a modellek lehetőségeinél ma még sokkal finomabb térbeli és időbeli bontású adatokra. Ezért a leskálázást és annak eredményeit - az egzakt ellenőrzés lehetőségének hiányában is - széles körben használják, szerte a világon.

A leskálázás legkomplikáltabb módja a beágyazott fizikai modellezés, amelynek során a Föld területének egy kitüntetett fontosságú részén (például Európában) egy sokkal finomabb légköri fizikai modellt ágyaznak be egyoldalúan a háttérmodellbe. Ekkor a finomabb modell oldalsó határfeltételeit a háttérmodell szolgáltatja, s a belső fizikai részleteket a sokkal jobb (10 km körüli) felbontású modell állítja elő anélkül, hogy a futási eredmények - ellentétben a valósággal - visszahatnának a nagytérségit folyamatokra.

A térbeli leskálázás statisztikai eljárásaiban meg kell különböztetni a kis változások (<1 °C globális melegedésig terjedő) tartományát, amelyen a viszonylagos adatbőség lehetővé teszi a térbeli léptékek közötti közvetlen kapcsolatkeresést. Az ennél nagyobb változások tartományán a közvetlen összevetésre csupán a melegedés mértékében ugyan megfelelő, de teljesen más okok miatt kialakult, paleoklíma-analóg időszakokban van mód. A leskálázás során emiatt olyan szintetikus eljárásokra kényszerülünk, mint a cirkulációs típusok gyakoriságának, illetve ortogonális mező-összetevők együtthatóinak kombinálása feltételes éghajlati paraméterekkel.

A térbeli leskálázás csak korlátozott (például évszakos) időbeli bontású becsléseket nyújthat, mert a kapcsolatok jel/zaj aránya a rövidebb időskálákon egyre kedvezőtlenebb; a modellek cirkulációs sorozata napi bontásban pedig több, mint kétséges. Az éghajlati forgatókönyvek hatásvizsgálati alkalmazása érdekében ezért időbeli leskálázásra is szükség van. E feladat két fázisa a magasabb statisztikus momentumok módosulásának (a "változékonyság változásának") becslése és a finomabb (általában napi) bontású helyi adatsor statisztikus generálása.

A fenti, vázlatos metodikai áttekintés után rátérünk az eredményekre. A 4. táblázat összesítve tartalmazza a hőmérséklet és a csapadék várható hazai változásait a globális változások 0,5-4 °C-ig terjedő tartományán. A forgatókönyvek fő állítása hogy az üvegházhatás erősödésével a hazai éghajlat szárazabbá és napfényben gazdagabbá válása várható, legalábbis a melegedés kezdeti, néhány évtizedes tartományán. Részletesebben:

A nyári / nyári félévi hőmérséklet (előbbi a nagyobb, utóbbi inkább a kisebb változásra vonatkozik; 1 °C-nál mindkettőre van becslés) a kezdeti, 2-szeres relatív érzékenységről fokozatosan 1-szeresig csökken, míg a téli félévben nagyjából 1,5-szeres szinten marad. (A kis változásokra a korábbi (Mika, 1996) hőmérsékleti becsléseket mindkét félévben jelentősen emeltük. Az évi csapadékösszeg továbbra is nemlineárisan követi a melegedést: a kezdeti, legalább 1 °C melegedésig súlyosbodó, szárazodási tendencia később megfordul, s a csapadékváltozás 4 °C globális melegedésnél már biztosan pozitív lesz.

Végül megjegyezzük, hogy a helyi és a globális változások időbeli párhuzamosságain alapuló megállapítások akkor alkalmazhatóak a jövőre nézve, ha e statisztikai kapcsolatok is fennmaradnak. Erre azért van esély, mert a kapcsolatok előjel és nagyságrend szerint a múlt több időszakában is hasonlóan viselkedtek, és nincsenek ellentmondásban a globális klímamodellek - szintén nem hibátlan - előrejelzéseivel sem.

A fenti áttekintésben igyekeztünk bemutatni azt a világméretű konszenzust, ami a globális melegedést igen valószínű jövőbeni globális folyamatnak tekinti. Rámutattunk arra is, hogy a változás üteme és különösen annak a Föld különböző térségeinek éghajlati sajátosságaiban megmutatkozó regionális sajátosságai terén ma még nagy a számszerű, utóbbi tekintetben néha az előjelekre is kiterjedő bizonytalanság. Mindezek fényében a globális felmelegedés következményei a szárazföldek belsejében a helyi változások jellege szerint, egyes országok számára akár előnyösek is lehetnek. A tengervízszint emelkedés lassú, de elkerülhetetlen folyamata, valamint az óceáni szállítószalag kevésbé biztos, de bekövetkezése esetén igen nagy átrendeződést okozó folyamata miatt, összességében mégis fennáll a veszélye, hogy a mainál több fokkal magasabb hőmérsékletig eljutva, a folyamat annyira begyorsul, hogy nemcsak a változás "vesztesei", de - a helyi klímát tekintve - potenciális "nyertesei" sem lesznek képesek alkalmazkodni. (S akkor még nem szóltunk azokról a geofizikai folyamatokról, amiket a lassúbb változásokra hangolt, mai klímamodellek egyszerűsítéseivel esetleg eleve kizártunk, ezért fogalmunk sem lehet, hogy mit okoznak!)

Ugyanakkor, mint erre a nemrég zárult, johannesburgi Földcsúcs is rámutatott, a világ ma sokkal egyértelműbb és rövidebb távon kárt okozó problémákat sem tud megoldani. Hiszen az ott elfogadott "Akcióterv" olyan elemi kérdésekben is csak puha ígéreteket volt képes megfogalmazni, mint a szegénység (a szöveg szerint jelenleg a "legnagyobb globális kihívás, amivel a világnak szembe kell néznie"); a vízellátás, szennyvízkezelés; a halállomány fennmaradását kockáztató, mértéktelen halászat, a vegyi anyagok környezetre, sőt sokfelé az életre is veszélyes előállítása; az egészségügy egyenlőtlen fejlődése stb. E napjainkban is égető szükségek mellett háttérbe szorultak a jövő környezeti problémái, ezeket csak a biodiverzitás (2010-ig jelentősen lassítani a fajták kihalását) és az energiastratégia (2005-ig stratégiai terveket kidolgozni az energia- és nyersanyagforrások megőrzéséről) vonatkozásában említi az Akcióterv. Ugyanakkor már konkrét célkitűzésekben sem sikerült megállapodni a megújuló energiaforrások arányával kapcsolatban. Így nem kerülhetett sor - az Oroszország csatlakozásával talán végre rövidesen érvénybe lépő - Kiotói Jegyzőkönyv továbbfejlesztésére sem.

A klímaváltozás korlátozásának nehézkes kibontakozása megnöveli az alaptudományok súlyát a problémakörön belül, vagyis - sok más, nem szakmai ok mellett világszerte szükségessé teszi a regionális klímaváltozás és ennek várható ökológiai és gazdasági következmények tudományos megalapozását. Ha párhuzamot vonunk a klímavédelem mai helyzete és az ózonproblémát szabályozó, mindmáig egyetlen sikeres világméretű levegőkörnyezeti szerződés, a Montreali Jegyzőkönyv, valamint ennek kiterjesztései (1987-1997) nyomán ténylegesen megvalósult korlátozás között, akkor láthatjuk, hogy ez utóbbi esetben nagyon súlyos, egyértelmű és a Föld minden pontján egyaránt negatív következményekkel járó UV-sugárzás erősödés miatti félelem vezetett alig pár év alatt a halogénezett szénhidrogének legkülönbözőbb fajtáira kiterjedő korlátozáshoz. (Az elvitathatatlan eredmény pár év alatt a felszínközeli koncentráció növekedésének csökkenésbe fordulása volt, amit a múlt évtized végére már az ózonpajzs vékonyodásának - reméljük nem csak átmeneti - megtorpanása követett!)

A klímaváltozás terén ugyanakkor a legfontosabb tudományos feladattal, a várható klímaváltozás hitelt érdemlő, regionális léptékű tudományos részleteinek megrajzolásával még adósak vagyunk. Vagyis, az viszonylag jól számszerűsíthető, hogy mit és mennyit kellene világszerte - így hazánkban is - költeni az eredményesség esélyével fellépő klímavédelemre. Ám azt, hogy milyen lesz a klímaváltozás az elkövetkező évtizedekben és évszázadokban, még jóval kevésbé tudjuk számszerűsíteni. A tudomány tehát leginkább azzal segíthet a klímaváltozás korlátozásában, ha ahhoz hasonló gyorsasággal, mint amivel a korlátozás költségeinek és gazdasági kihatásainak elemzői eljártak, de megfellebbezhetetlen tudományos igényességgel, minél pontosabban behatárolja, hogy mi az a természeti és gazdasági érték, amit a melegedés folyamatának beavatkozás nélküli megvalósulása esetén kockáztatunk.