TURCHÁNYI GYÖRGY 1913-2001

1913. november 15-én született és 2001. december 27-én hunyt el Turchányi György professzor, a fizikai tudomány kandidátusa. ¹

Gimnáziumi tanulmányait a budapesti Bencés Gimnáziumban végezte, itt is érettségizett 1931-ben. A Bencés szellemiség - önkéntelenül vagy tudatosan - végigkísérte egész életében, minden tevékenységében. Különös empátiával és segítő szándékkal fordult mindig azok felé, akiknek körülményei indokolták, vagy akik valamilyen oknál fogva hátrányt szenvedtek: feltétel és válogatás nélkül támogatta például azokat, akik hátrányos származásuk miatt - bár szakmailag maximumot teljesítettek nem nyertek egyetemi felvételt, vagy azokat, akiknek a származása ugyan megfelelő volt, de gyenge alapképzettségük kiegészítésre szorult. Ha kellett, állást, lakást szerzett, fizikafeladatokat osztogatott és kért számon, konzultált. A környezetében mindenkit tanulásra, továbbképzésre buzdított. Mai kifejezéssel: valódi tehetséggondozást végzett.

Az ifjú Turchányi Györgyöt a tudomány iránti szeretet vitte érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika szakára, és 1936-ban itt szerzett fizikamatematika szakos gimnáziumi tanári oklevelet. Harmadik szakként a pszichológiát választotta; ezeket az ismereteket későbbi szervezői-vezetői funkcióiban is kitűnően hasznosította.

Turchányi György tanári pályájának első állomásai Szentendre; majd Munkács voltak. Az utóbbi helyen a gimnáziumi tanári álláson kívül internátusi tanár, majd az internátus vezetője lett. Tanárként 1942-ben került Budapestre, a Szent István Gimnáziumba, A világháború alatt többször teljesített katonai szolgálatot. Budapest ostroma után pedig tanítványait mozgósítva romeltakarítást, bútorcipelést sem röstellt azért, hogy átadhassa tudását tanítványainak. A tanítványok ezt megérezték: Turchányi tanár urat rajongásig szerették, az átélt közös élmények barátságokat kovácsoltak a tanár és a diák, valamint a diák és a másik diák között. Ez a barátság gyakran évtizedekig tartott és átívelt országhatárokon is.

Turchányi György egyetemi karrierje 1949-ben kezdődött, ekkor került az Orvosegyetem Orvosi Fizikai (későbbi nevén Biofizikai) Intézetébe, ahol előbb adjunktus, majd docens, 1970-től egyetemi tanár lett. Az akkori (ma Semmelweis) egyetem mindhárom karán (általános orvos, fogorvos, gyógyszerész) oktatott. Itt kapcsolódott be az intézet tudományos tevékenységébe is: kutatási területe a kristályfizika volt. Ezen a téren első (Tarján Imrével és Voszka Rudolffal közös) munkája a nagyméretű alkalihalogenid egykristályok előállításával foglalkozott. Kiemelkedő eredményeket ért el mind a gyakorlati célú kristálynövesztés (például a gamma-sugárzás detektálására alkalmas, talliummal aktivált nátriumjodid kristályok előállítása), mind pedig bizonyos kristályfizikai alapkérdések (például kristálynövekedés, színcentrumok, kristálydiszlokációk fotovezetése) vizsgálata területén. 1964-ben szerzett kandidátusi fokozatot. Bár továbbra is aktívan foglalkozott a kristályok rejtelmeivel (ezt jelzi mintegy hatvan tudományos publikációja is), és rengeteg ötlettel látta el a körülötte dolgozókat, további tudományos fokozatra nem törekedett. Sohasem motiválta őt az, hogy elérjen bizonyos pozíciókat, hanem válogatás nélkül elvállalt olyan (főként pedagógiai és szervezési feladatokat), amelyek ugyan impakt faktort/irodalmi idézettséget nem hoztak számára, de amelyekkel a fiatalságot kívánta és tudta is szolgálni. Minden vonatkozásban valódi tanáregyéniség volt, kiváló pedagógiai érzékkel megáldva. Ez nyilvánult meg a kutatómunkában, a pályakezdőkkel való foglalkozásban is. Van olyan közvetlen tanítványa, aki ma az MTA levelező tagja.

Turchányi György egyetemi oktatóként kezdettől fogva az egyetem mindhárom karán vezetett orvosi fizikai/biofizikai laboratóriumi gyakorlatokat, 1959-től pedig a Fogorvostudományi Kar megbízott orvosi fizika (később biofizika) előadója volt. Ilyen minőségében jelentősen hozzájárult a karon oktatott fizikai/biofizikai tananyag fejlesztéséhez. A Fogorvostudományi Kar dékánhelyettese is volt. Évtizedeken keresztül az orvosegyetemi felvételi vizsgák szakmai irányítója és szervezője volt, aki ötletes felvételi kérdések megfogalmazásával is segítette a felvételi vizsgákban részt vevő kollégáit; dékáni megbízottként pedig felügyelte az Egyetem által szervezett felvételi előkészítő tanfolyamokat. Sok éven át volt az egyetemi Kollégiumi Tanács és az Általános Orvostudományi Kar Diákjóléti Bizottságának elnöke. Hivatalosan 1983-ban ment nyugdíjba, de ezután is, szinte haláláig rendszeresen bejárt az intézetbe.

Tudományszervezői tevékenysége részben az Intézetre irányult: hosszú időn keresztül volt az Orvosi Fizikai (később Biofizikai) Intézet vezetője, Tarján professzor állandó helyettese. Tarján akadémikus Turchányi Györgyöt, akivel egyébként is jó barátságot tartott, szakmai tudása, ötletessége, kezdeményezőkészsége miatt az intézet motorjának tekintette. Ugyancsak Tarján professzor helyettese volt mintegy másfél évtizeden át a Magyar Tudományos Akadémia Kristályfizikai Tanszéki Kutatócsoportjában (az MTA Kristályfizikai Kutatólaboratórium jogelődje). Sokoldalú szervező tevékenysége azonban ezen a körön jóval túl terjedt: titkára volt az MTA Fizikai Bizottságának és a IUPAP Magyar Nemzeti Bizottságának (1964-1990), valamint vezetője a IUPAP Kelet-Európai Információs Központjának. Elévülhetetlen érdeme, hogy az indulástól, 1953-tól technikai szerkesztője, illetve felelős szerkesztője volt a Magyar Fizikai Folyóiratnak, egészen annak megszűnéséig (1989/90). Ekkor a Magyar Fizikai Folyóirat anyagi okokból egyesült a Fizikai Szemlével. Ezt a fúziót szinte személyes tragédiaként élte meg, úgy érezte, hogy a hazai fizika egy fontos pillére dőlt ki.

Számos tudományos társaságban, testületben volt aktív: a European Physical Society (EPS) és a Magyar Biofizikai Társaság alapító tagja, az EPS publikációs bizottságának magyar tagja, az Eötvös Loránd Fizikai Társulat elnökségi tagja volt.

Négy középiskolai fizikatankönyve és két egyetemi jegyzete is megjelent. A francia, német és angol nyelvek elsajátítása után már 1938-ban elkezdett oroszul tanulni. Így az ötvenes években négy orosz szakkönyvet fordított magyarra, amelyeket az Akadémiai Kiadó jelentetett meg. Talán meglepő, hogy 26 hangjátékát adták elő a rádióban és számos más irodalmi közleménye is volt. (Bizonyára nagyapjának, Turchányi Gyulának, az 1860-as évek népszerű írójának vénáját örökölte. A betűvetés egyébként családi hagyomány, gondoljunk csak neves unokatestvérére, Hankiss Elemérre.)

Munkásságát számos egyetemi, akadémiai és állami kitüntetéssel ismerték el.

Turchányi György gazdag életének, munkásságának kincseit látszólag szétaprózta, ezer-százezer felé két kézzel szórta szét, de "nem hal meg az, ki milliókra költi élte kincseit", mondja a költő. És valóban: régvolt munkácsi és istvános diákok, fogász- és orvoshallgatók, fizikusok, munkatársak, tanítványok és utódaik emlékeznek szeretettel, hálával arra, amit emberi tartásban, bíztatásban, ötletekben Turchányi professzortól kaptak.