GONDOLATOK A KÖZOKTATÁSRÓL

Sükösd Csaba
BME Nukleáris Technikai Intézet

Nagy örömmel olvastam a Fizikai Szemle 2003. évi márciusi számában a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalását, amely az Akadémia közoktatás iránti elkötelezettségét deklarálja. Kíváncsi lennék, hogy vajon válaszolt-e már erre az oktatási kormányzat, és ha igen, akkor vajon mit tartalmaz a válaszlevél.

Nagyon sokszor és nagyon sokan elmondtuk már, hogy a jó demokratikus döntések alapja az, hogy a döntéshozók (például a szavazópolgárok egy népszavazásnál) az alapvető ismeretek birtokában legyenek. A huszadik századra joggal mondhatjuk, hogy a természettudományok százada volt, s majdnem biztosak lehetünk benne, hogy a huszonegyedik század képét is a természettudományok formálják majd. Ezért alapvető fontosságú, hogy minden felnőtt magyar állampolgár az iskolában jó természettudományos képzést kapjon. Sajnos ki kell mondanunk, hogy a jelenlegi iskolarendszer ezt nem biztosítja. Sőt, ennél még tovább is mehetünk: ez a helyzet már folyamatosan romlik legalább két évtizede, bár ennek megállítására több kísérlet is történt. Azt reméltem, hogy az előző oktatási kormányzat meg tudja változtatni ezt az állapotot, hiszen ott a csúcson többen is voltak fizikus végzettségűek. Sajnos ez nem következett be, bár az erre irányuló akarat megvolt. Ez arra utal, hogy a probléma valahol máshol, mélyebben gyökerezik.

Mielőtt bárki is sértve érezné magát, hozzáteszem, hogy nagyra értékelem azon tanár kollégák szinte emberfeletti erőfeszítéseit, akik a tehetséges diákok nevelésében, tanításában, a tehetséggondozásban, versenyek szervezésében stb. tevékenykednek. Véleményem szerint a tehetséggondozás terén nincs szégyenkeznivalónk. Valóban, ez az egyik legfontosabb, amit tehetünk, hiszen a legtehetségesebb diákjainkból lesznek a jövő Wigner Jenői és Szent-Györgyi Albertjei, akikre jogosan lehetünk büszkék, s akik a magyar tudomány hírnevét öregbítik majd. Ők képviselik a nemzet szürkeállományának elitjét. Sajnálatos tendencia, hogy míg pár évtizeddel ezelőtt a legtehetségesebb fiatalok fizikus, biológus szakokra jelentkeztek az egyetemeken, ma már jóval kevesebben választják ezt az élethivatást. Kevesebben lennének a tehetségesek? Alig hiszem. Inkább a jelenlegi társadalmi környezetben másfelé látják a boldogulásuk lehetőségét.

De most nem a tehetségek, hanem minden magyar fiatal természettudományos képzéséről szeretnék beszélni. Miért gondolom, hogy a jelenlegi iskolarendszer nem biztosítja a megfelelő minőségű természettudományos képzést a középiskolások nagy hányada számára?

Szakmai körökben gyakran emlegetett tény, hogy a természettudományos tárgyak óraszámai lecsökkentek. Ez óhatatlanul a megtanítandó anyag mennyiségi csökkenését vonja maga után. Természetesen megpróbálhatjuk "sűrítetten" adagolni a tudást a tanulók számára. Ez a sűrített adagolás azonban csak elméletileg lehetséges, a gyakorlatban nem, mivel az emberi agy az ismereteket csak meghatározott sebességgel képes befogadni (természetesen egyénenként változó módon). Ha ezt a sebességet megpróbáljuk túllépni, és az "információs csatornán" a hallgató felé gyorsabban áramlik az információ, mint ahogyan ő azt befogadni képes, akkor az információ egy része mindenképpen elvész.

Nehéz manapság általánosan elfogadott tantervről beszélni. A NAT és a kerettanterv váltják egymást, és ezen túl még az igazgató személyes "beállítódásának" és a tantestületen belül folyó "harcoknak" is szerepe van, hogy végül melyik tárgyat mely években és hány órában tanítják. Ezért nagyon sokféle változat létezik egymás mellett. Vannak iskolák, ahol tizedikben tanulnak utoljára fizikát a diákok, de vannak olyanok is, ahol még 12-ben is vannak fizikaórák. Nem lenne szabad lemondanunk a 11. és a 12. osztályos fizikáról, mert a diákok többsége ekkorra éri el azt a szellemi és absztrakciós szintet, amellyel már valamilyen komolyabb tárgyalást is követni tud, és az összefüggéseket jobban fel tudja ismerni.

Az óraszámcsökkentés következő "áldozata" a kísérletezés. Felmérések mutatják, hogy a fizikaórákon egyre kevesebb a ténylegesen bemutatott kísérlet. A "tanulókísérletek" pedig egyenesen ritkaságszámba mennek. Még azt sem lehet állítani, hogy a valóságos kísérleteket számítógépes szimulációk szorították volna ki, hiszen a megkérdezett gyerekek többsége azt állítja, hogy fizikaórán alig (vagy egyáltalán nem) használnak számítógépet.

A kísérletek elmaradása a tanár szemszögéből nézve érthető és indokolható. Részben itt is az óraszámcsökkentés "áldásos" hatása mutatkozik meg, hiszen a kísérletezés időigényes, s a tananyag átadásától sok időt "rabol el". Emellett egy kísérlet előkészítése hosszadalmas, fáradságos, esetenként több órás munka. Ugyanakkor a fizikatanárok óraszámterhelése ugyanannyi, mint más szakos (például magyar, történelem, dráma stb. szakos) kollégáiké, akiknek a tárgyuk sajátosságaiból fakadóan nem kell kísérletek előkészítésével bíbelődniük.

Az óraszámok csökkentése azonban csak egy tényező a sok közül. Nagyon lényeges a számonkérés komolysága, mert megmutatja, hogy az adott tananyagot ki mennyire tartja fontosnak. Amikor az egyik oktatási kormányzat eltörölte a kötelező érettségit fizikából (érdekes, ez olyan kérdés, amelyben az egymást követő kormányok valahogyan mind egyetértenek), ezzel azt is kinyilvánította, hogy a fizika ismeretanyaga nem fontos egy 21. századi művelt magyar felnőtt részére. Lehet, hogy ezzel a választók többségének az akaratát követte, és még azt is el tudom képzelni, hogy sokan tapsoltak és fellélegeztek - diákok és szülők egyaránt -, amikor ez a rendelkezés megszületett. De jól tudjuk, hogy sok esetben nem lehet (nem szabad) a nem szakértő többség véleménye után menni. Kemény G. János, a harrisburgi reaktorbaleset kivizsgálásával megbízott bizottság vezetője mondta egyszer: "egyik éjjel, rémálmom volt: azt álmodtam, hogy az amerikai parlament leszavazta Newton gravitációs törvényét". Nem a népszerűségnek kellene megszabnia egy felelős kormányzat döntéseit!

Ez elvezet egy még általánosabb, talán az egész magyar közoktatást érintő kérdéshez. Valamikor a tanárok, tanítók komoly tekintélynek örvendtek. Egy magyar faluban az orvos és a pap mellett a tanító volt az, akit a leginkább megsüvegeltek az emberek. Ez a helyzet mára a visszájára fordult. Ennek nemcsak az alacsony pedagógusbérek az okai (bár ez is hozzájárul, annak ellenére, hogy ezen a téren 2002 szeptemberében vitathatatlanul történt előrelépés).

Emlékszem, iskolás koromban mi elképzelhetetlennek tartottunk volna akár jóval szelídebb "megjegyzéseket" is a tanárainkra, mint amelyek ma elhangzanak, és amelyeket egy mai iskolai tanárnak szinte szó nélkül el kell tűrnie. Pedig én tiszta fiúosztályba jártam, és a tizenéves fiúk akkor sem voltak szelíd bárányok. Csak a társadalmi környezet volt más. Nekünk akkor nem volt "személyiségi jogunk" az iskolán kívül sem lerészegedni, mert ha meglátott volna egy tanárunk, akár ki is csaphattak volna az iskolából (a drogkérdésről pedig szerencsére csak az újságban olvastunk vagy a rádióban hallottunk, mint "kapitalista fertőről"). Nem volt jogunk az iskola folyosóján nyíltan csókolózni az alsóbb éves lányokkal, s ha jött egy tanár, és nem köszöntünk neki előre, megnézhettük magunkat.

A tanári tekintély csorbulásának sokkal általánosabb elemei is vannak manapság, mint a tanári fizetés. Sarkítva: a diákoknak jogai vannak, a tanárnak kötelessége van. Az természetesen helyes, hogy egy alá-fölérendeltségi viszonyban az alárendelteknek több védelem jár (például ombudsman intézménye). De úgy látom, most ismét - jó magyar szokás szerint - átestünk a ló túlsó oldalára, mert a mostani rendszer a tanárokat védtelenül hagyja, kiveszi a kezükből a fegyelmezési eszközök legnagyobb részét, és ez szükségszerűen a tanórai hatékonyság csökkenéséhez és a tanári tekintély romlásához vezet.

Vigyázzunk, mert ez egy önmagát erősítő (pozitívan visszacsatolt) folyamat, amely begyorsulhat, és súlyos következményekkel járhat! A tanárok társadalmi helyzetének és elfogadottságának romlása miatt egyre kevesebben jelentkeznek tanárnak (ez mára már keserű tény), s főleg olyanok - tisztelet a kivételnek - akiknek nincs esélyük arra, hogy más egyetemi szakra Felvételt nyerjenek. Ezáltal az egyetemek gyengébb képességű, alacsonyabb szakmai színvonalú tanárokat tudnak csak kibocsátani (ezt tanár szakos hallgatókat tanító egyetemi kollégák megerősítik). Egyre kevesebb lesz a frissen kibocsátott tanárok között a kiváló szakmai-pedagógiai felkészültségű, de általában is, a tanártársadalom "felhígul". Emiatt alacsonyabb színvonalon tanítanak, s ezzel egyrészt tovább csökkentik a közoktatás általános színvonalát, másrészt azonban - s itt a pozitív visszacsatolás - az elkövetett szakmai és pedagógiai hibák révén hozzájárulnak a tanárellenes hangulat erősödéséhez és a tanári tekintély romlásához. Arról nem is beszélve, hogy a gyengébb tanárok által tanított ifjúság eleve kevesebbet fog tudni, még alacsonyabb előképzettségű hallgatók jelentkeznek majd az egyetemekre, s ez még tovább csökkenti az egyetemekről kibocsátásra kerülő tanárok szakmai tudását. Ugye milyen szépen működik ez a második pozitív visszacsatolás is?

Még egy kérdést szeretnék megemlíteni. Az elmúlt másfél évtizedben tanúi lehettünk annak, hogy minden kormányváltáskor - tehát négyévente - változott az oktatáspolitika. Tudjuk, hogy egyszer volt a NAT, aztán a kerettanterv, aztán megint a NAT, illetve vagy ez, vagy az... Ez a túl gyors változás az oktatásban nem megengedhető. Egyik ismerősöm panaszkodott, hogy a gyermeke háromszor tanulta az ókori Kelet történetét történelemből, de Mátyás király uralkodását egyszer sem, mert a tantervek váltakozása - és egyszer iskolaváltás - miatt éppen úgy alakultak a dolgok, hogy Mátyás király valahogy mindig kimaradt. A gyerek az idén úgy fog érettségizni Magyarországon, hogy 12 év alatt nem tanult Mátyás királyról. Félreértés ne essék, nem a változások ellen beszélek. Változásra szükség van sok téren. Egy korábbi írásomban éppen arról írtam, hogy a fizika (de általánosabban, a természettudomány) változásait a tananyagba is be kellene építeni. De nem mindegy, hogyan történik ennek a változásnak a bevezetése! Egy gyerek 12 évig tanul, amíg az érettségiig eljut. El kellene érni, hogy a változások ennél lassabb ütemben - viszont annál meggondoltabban - történjenek. A közoktatás nagy tehetetlenségű rendszer. Ha valaki hirtelen irányváltást hajt végre, úgy járhat, mint az a kamionsofőr, aki 120 km/órás sebességnél az autópályán hirtelen félrerántja a kormányt...

Mindenképpen meg kellene állítani ezt a lefelé gyűrűző spirált... Talán először annak kellene megtalálni a módját, hogy a közoktatás színvonala ne csökkenjen tovább. Ezen szervezeti-irányítási intézkedésekkel esetleg segíteni lehetne. Meg kellene teremteni annak a lehetőségét, hogy a gyakorló tanárok szakmailag tovább képezhessék magukat. Komolyan kellene venni a tanártovábbképzési rendszert. S nemcsak a lehetőséget kellene megteremteni a minőségi fejlődésre, hanem meg is kellene követelni, és ellenőrizni is kellene, hogy ez a fejlődés megtörtént-e: ismét be kellene vezetni egy szakfelügyelői rendszert.

A tanulók teljesítményének az értékelésére - az érettségi vizsgára - olyan rendszert kellene kialakítani, amelyik vitán felül álló módon becsületes és kijátszhatatlan. A dolgozatok javítását nem az illető szaktanárnak, de még csak nem is az ugyanabban az iskolában tanító kollégájának kellene megtennie, hanem sorsolás útján az ország különböző iskolái között elosztani. Tehát például egy soproni gimnázium diákjainak az azonosító kódot (nevet nem) tartalmazó dolgozatait sorsolás útján, mondjuk, egy nyíregyházi tanár kollégának kellene kijavítania, s a nyíregyházi kolléga tanulóinak dolgozatát pedig egy veszpréminek stb. A szóbeli érettségi vizsgákat is "külsős" bizottságok előtt kellene letenni a diákoknak. Ez a rendszer természetesen csak akkor megvalósítható, ha az érettségi követelmények nagyon világosan megfogalmazódnak, azaz ha Nyíregyházán ugyanazt követelik meg, mint Sopronban vagy Veszprémben. Jó lenne, ha lenne bátorság valamelyik oktatási kormányzatban egy ilyen rendszer megvalósítására!

Állandóság és változás kérdésében egy olyan megoldást tudnék elképzelni, hogy az oktatásügyet egy, a mindenkori kormányok fölé rendelt testület irányítaná, amelynek tagjait a szakma minden szintjének bevonásával pártfüggetlen alapokon választanák meg. Az oktatásügy - mint kiemelt társadalmi prioritás - számára a mindenkori költségvetésből egy, az Alkotmány által meghatározott százalékos részesedést (például az EU-átlagot) kellene a pénzügyminiszternek biztosítani. Ezzel talán el lehetne érni, hogy a kormányváltások ne rázzák meg alapjaiban az egész oktatásügyet. Elismerem, hogy ez utópiának tűnik, de álmodni talán lehet!

Térjünk vissza a fizikához: itt három olyan dolgot látok, amelyet célként lehetne kitűzni:

• el kell érni, hogy a fizika óraszámait ismét emeljék vissza arra a szintre, ahol az a hatvanas években volt, s ezzel együtt legyen kötelező a fizikát tanítani a középiskolák 11. és 12. osztályaiban is.
• Legyen ismét érettségi tárgy a fizika (ebben el tudok képzelni olyan megoldást is, hogy "természettudományos" érettségi legyen, de ez nem "vagylagosan" jelentene fizikát vagy kémiát, vagy biológiát, hanem mindhármat, egységes szemléletbe foglalva).
• Az előírt kötelező óraszámokba a fizikatanárok esetében bele kellene érteni a kísérletekre való felkészülés idejét is, s ennek következtében csökkenne a számukra kötelező osztálytermi órák száma. (Ehhez hasonlót javasolnék egyéb "kísérletező" tárgyak tanárainak, például a kémiatanároknak is). Ugyanakkor azonban egy szakfelügyelői rendszer bevezetésével ellenőrizni is kellene, hogy az órákon valóban legyen kísérletezés, mind tanári, mind pedig tanulói kísérletek formájában.

<>

Ez a vélemény szándékosan kissé provokatív hangvételű, és szigorúan magánvéleményt tükröz. Bár vannak a téma egyes részeivel kapcsolatban indulataim, igyekeztem megőrizni az írás nyugodt hangnemét, hiszen érdemi és eredményes vitát vagy párbeszédet csak nyugodt hangnemben lehet folytatni. Arra szeretném biztatni a kedves Kollégákat, hogy szóljanak hozzá a témához. A Magyar Tudományos Akadémia társadalmi párbeszédet kezdeményezett a természettudományok közoktatásbeli helyzetével kapcsolatban. Ebbe a párbeszédbe az Eötvös Loránd Fizikai Társulatnak is be kellene kapcsolódni, hiszen tagjaink körülbelül 60%-a fizikatanár. S a fizikatanárok és a fizika oktatásának "érdekvédelmét" ki más képviseli ma Magyarországon? Pedig a fizika tanítása nemcsak a fizikatanárok ügye, nemcsak az Akadémia ügye, hanem az egész ország jövője függ tőle. Erről mindenképpen meg kellene győznünk a nagyközönséget, a választópolgárokat! A politikusok pedig... nos, ők úgyis azt teszik majd, amit a választóik jónak tartanak...