MINDEN MÁSKÉPP VAN?

Hraskó Péter
Pécsi Tudományegyetem, Elméleti Fizika Tanszék

Korom Gyula könyve is pontosan ezt az üzenetet közvetíti: a fizikában valójában minden másképp van.

A fénysebesség szigorú állandóságát bizonyítani látszó mérések kiértékelése téves, ezért a valóságban nem a fénysebesség állandósága, hanem éppenséggel a változékonysága a kísérletileg bizonyított tény (11). ¹

Az aberráció és a fénynek a fényforrástól függetlenül terjedő jellegzetessége közötti logikai összhangot mind a mai napig egyedül az éterhipotézis tudta megteremteni (53). Ezt az éter kettős természete teszi lehetővé. Fénysebesség közeli hatásokra az éter képes szilárd testként reagálni, míg lassú mozgások elől akadálytalanul kitér. Mint a víz (670). Ugyanakkor az éter szuperfolyékony állapotban van (350).

Az éter kettős természetének az elmélete sokkal hihetőbb és érthetőbb, mint a fény-foton és az anyag kettős természetéről szóló modern mítosz, amely utóbbiról egyébként bebizonyosodott, hogy nem tartható (132).

A nyugvó fényforrás miniatűr oszcillátorainak rezgései az éteranyaggal úgy ütköznek, hogy az erőhatások átadásának iránya merőleges a koordinátarendszer valamennyi tengelyére nézve (74).

Az összes állítólagos, a fénysebesség állandóságát bizonyító mérésben nem a fénysebességet, hanem a frekvenciát mérték meg. Ezeket a frekvencia állandóságát igazoló mérési eredményeket az einsteinisták úgy értékelik, hogy a fénysebesség állandó (234). Ez így van a Michelson -Morley-kísérlet esetében is, amelyben a berendezés megfigyelője és forrása az éterhez képest azonos sebességgel halad (98). Hiába változik a kísérleti berendezés éterhez viszonyított sebességének nagysága és az éterszéllel bezárt szög, a megfigyelő által észlelt frekvencia nem változik (99), ez a null-effektus oka. ²

A relativitás elve értelmében teljesen mindegy, hogy ki mozog és ki áll, a két test között sebességkülönbség van, ezért a megfigyelőhöz képest minden körülmények között nagyobb a sebessége a fényforrásnak, így a megfigyelő minden körülmények között alacsonyabb frekvenciát észlel. Az einstenista ezzel a tapasztalati adattal meg van fogva, mert a tényleges mérések során a megfigyelő magasabb frekvenciát (kékeltolódást) észlel, ha közeledik a fényforráshoz (232).

Hogyan magyarázható, hogy az éter tagadásán alapuló relativitáselmélet képletei működnek? Elárulom, hogyan lehetséges ez. A relativisztikus jelenségek döntő többségét erőterek egymásba történő elmozdulása során fellépő nyíró (a közegellenálláshoz hasonló) jellegű erőhatások okozzák (speciális elmélet), ezért nincs semmi közük az éterhez. A relativisztikus jelenségkör másik részét az erőtérközpontok által a körülöttük lévő elektromágneses és gravitációs szempontból semleges jellegű éteranyagra (a mezőre) gyakorolt geometriai (“gyeplő”, vagy szerkezeti) jellegű formáló hatás magyarázza (általános elmélet), ezért nem száműzhette Einstein a gravitációból az éterközeget (333-334).

Az Általános Relativitáselmélet egyébként nem a gravitáció elmélete, hanem valamennyi olyan erőtér (pl. a pontszerű töltés körüli elektromos erőtér) elmélete, amely gömbszerűen épül fel és benne gyorsuló mozgások jönnek létre, gyorsító hatások befolyása miatt (667). A téridőnek és geometriájának semmi köze a térhez és az időhöz (669).

Az Általános Relativitáselméletet a szerző Dinamikus Erőtér- kölcsönhatások Relativitáselméletével kell helyettesíteni, amely szerint azok a jelenségek, amelyek az Általános Relativitáselméletnek tulajdonított relativisztikus módosulásokat mutatnak, a gravitációs erőterek dinamikus kölcsönhatásaitól származtathatók (678).

Az új paradigma lényege: éter van, amely a fény és az erőhatások - más szóval, az elektromágnesség és a gravitáció - közös közvetítő közege. Az éter és az atomos testek között semmiféle kölcsönhatás nincs, a relativisztikus jelenségeket az erőterek egymásban történő elmozdulása során ébredő nyíró jellegű erőhatások okozzák (355).

Mostantól kezdve egy darabig Lorentz és Poincaré (Einstein által módosított) gondolatmenetét követem, de a transzformációnak Lorentztől és Einsteintől eltérő dinamikai értelmezést adom. A levezetés azonban kizárólag az étermező azon területén alkalmazható, ahol az egymásra ható erőterek térereje kiegyenlített, tehát ahol a dinamikus erőtér-kölcsönhatás (nyíró erők) következményei a maximálisak (371). ³

Ma még csak a logikai egyszerűség (Occam borotvája) áll a szerző által javasolt felfogás mellett. Ellene viszont nem szól semmi. Annál inkább szól minden a manapság oly divatos nemérteksemmitdemindenttudokszámolni felfogás ellen (688).

Összegezve meg kell állapítanunk, hogy az Általános Relativitáselmélet, tehát a gömbszerű erőterek matematikája terén a Nyíró Jellegű Erőtér-kölcsönhatások Elmélete és az einsteinizmus között kísérletileg nem lehet különbséget tenni. Mindkét elmélet ugyanazokat a számszerű eredményeket javasolja valamennyi mérési eredmény tekintetében. Különbség csak az egyszerűségben, az átláthatóságban, a fogalmak tisztaságában van. Mondanom sem kell, hogy a Nyíró Erőtér-kölcsönhatások Relativitáselmélete javára (694).

A távoli csillagokról érkező fényrezgések frekvenciájának - a távolsággal egyenes arányban növekvő - eltolódása a vörös felé nem a távolodás miatt fellépő Doppler-jelenség következménye, hanem a fényrezgések a távolság növekedésével arányosan fokozatosan csillapulnak ⁴ ("elfáradnak"), ami a vöröseltolódásban mutatkozik meg.

A csillagászati vöröseltolódás nem az égi objektumok távolodási sebességével, hanem azok tömegével arányos. Ha a vöröseltolódás a kvazárok távolodásának a következménye lenne, akkor a csillagászati aberrációnak a kvazárok esetében kétszer akkorának kellene lennie, mint a csillagoknál észlelt érték. ⁵

Ezáltal az ősrobbanás minden tudományos alapot nélkülöző materialista mítosza megdől.

Einstein fotonhipotézise bizonyítatlan és bizonyíthatatlan abszurditás (109).

Az atomok nem néhány elemi részecske összeépüléséből állnak, hanem rendkívül sok, igen finom mikrorészecske nagyon bonyolult építményei (121). Az atommag körül nem keringenek elektronok (683), és a magnak nincs pozitív töltése (588).

A vonalas színképek két vagy több (leginkább sok) éteron ütközésekor felvett energiából állnak (608). Az éteronok az éteranyag apró részecskéi, amelyek sokkal kisebbek az elektronnál (81). Az atom rezgések formájában energiát ad ki magából és teljesen mindegy, hogy ez az energia milyen frekvenciával lép ki az atomból, az egyetlen rezgési ciklusra jutó energia ugyanaz marad ⁶ (547).

A részecskék a kristályrácson áthaladva nem azért hoznak létre interferenciaszerű képet, mert a rés mögött hullámszerűen kezdenek terjedni. Az ok az, hogy az elektron vagy a neutron erőtere dinamikai kölcsönhatásba kerül a rácsatomok körüli erőtérrel és magával a mezőrács anyagával (623).

Az annihilációnál energiamérleg-hiány van! Kevesebb energia szabadul fel, mint amennyinek az E = mc² összefüggés alapján fel kellene szabadulnia akkor, ha a tömeg valóban energiává alakul át. Ezzel kísérleti bizonyítást nyert, hogy az annihiláció során az energia felszabadulása nem az E = mc², hanem csak az E = hν összefüggés szerint megy végbe ⁷ (560).

<>

A könyvből, de talán már a fenti szemelvényekből is kiderül, hogy Korom Gyula a fizikában mindenhez ért, amivel csak összetalálkozik, és a legnehezebb kérdésekben is aggálytalan kompetenciával nyilatkozik. A válaszai nyomasztóan egyhangúak: a fizikusok tévednek, szükségtelenül elkomplikálják a dolgokat, azonban ő ismeri az igazságot, amely egyszerű, mindenki számára kézzelfogható - és főleg más.

Korom Gyula nem sokat bajlódik azzal, hogy az állításait igazolja is, legalább megközelítően azon a színvonalon, ahogy ez a természettudományokban általánosan elfogadott. Magyarázatai verbálisak és metaforikusak, a precizitásnak még a nyoma sem lelhető fel bennük. Ez egyenes következménye annak a meggyőződésének, amely a modern fizika ellen indított kereszteshadjáratának vezérmotívuma: a szemléletesség minden, a matematika semmi.

A tartalmi kérdésekre áttérve négy olyan problémát látok, amelyek Korom Gyula könyvében állandóan vissza-visszatérnek, és önmagukban is érdekesek: a tömeg és az anyag viszonyát, a részecskék interferenciáját, a Michelson-Morley-kísérlet szerepét, valamint a szemléletesség igényének megalapozottságát vagy megalapozatlanságát.

Korom Gyula a “tömeg” és az “anyag” terminusokat szinonimnak tekinti, pedig különböző jelentésük van. Ennek a félreértésnek köszönhetően ragaszkodik körömszakadtáig ahhoz, hogy a fény az anyagi természetű éter rezgése, nem pedig foton, amelyet szerinte a fizikusok színtiszta anyagtalan energiának tartanak. ⁸

A tömeg jól meghatározott jelentéssel bíró terminus technicus. Azt a paramétert jelöli, amely a Newtonegyenletekben a gyorsulást szorozza, és a számértékét ezekből az egyenletekből kiindulva (vagy súlyméréssel) lehet meghatározni. Azonban a Newton-egyenletek nem vonatkoznak minden fizikai objektumra: az elektromágneses mezőt például nem ezek, hanem a Maxwell-egyenletek írják le, amelyekben nincs se gyorsulás, se tömeg. Ezek a tömeg nélküli objektumok azonban éppúgy léteznek, mint a tömegesek, ezért az “anyag” terminus - amely inkább filozófiai, mint fizikai fogalom, mert nem létezik mérési eljárás, amellyel számszerűsíthető - rájuk is vonatkozik.

Az E = mc² képletben a tömeg szerepel, ezért a képlet csak tömeggel bíró objektumokra érvényes. Az annihiláció során például a meghatározott m tömeggel rendelkező pozitrónium alakul át két fotonná, amelyek összenergiája mc²-tel egyenlő. Nem történik anyag átalakulása energiává, ami ellen Korom Gyula olyan vehemensen - és teljesen szükségtelenül - tiltakozik: az anyag véges tömeggel jellemezhető formája alakul át tömeggel nem rendelkező formájúvá, miközben az energia számértéke változatlan marad.

A szemelvényekben idéztem Korom Gyula véleményét a neutronok interferenciájáról. A könyvben ennél bővebben van szó róla. Említést tesz a nevezetes kétréskísérletről, de azzal a megjegyzéssel, hogy az általa javasolt modell szerint a kristályrácsban a neutron nem résekkel találkozik (622), és az interferenciakép a végig részecskeként viselkedő neutron és a bonyolult felépítésű kristályrács kölcsönhatásának a következménye.

Korom Gyula nyilván nem tud róla, hogy a neutronok interferenciáját a kétréskísérlettel teljesen analóg körülmények között is ki lehet mutatni. ⁹ Az ilyen tipusú, "vegytiszta" interferenciakísérletek lehetővé teszik az egyes résznyalábok egymástól független letakarását. Amikor az egyik résznyalábot letakarjuk, azt tapasztaljuk, hogy a letakarás következtében a neutronok olyan irányokban is megjelennek, amelyekben sohasem lépnek ki, amikor mindkét rés nyitva van. Ez a tapasztalat nem egyeztethető össze azzal, hogy amikor mindkét rés nyitva van, a neutron határozottan az egyik vagy a másik résen haladjon át, ami pedig elkerülhetlen lenne, ha végig részecskeként viselkedne. Hullámok interferenciájaként azonban könnyen megérthető.

Ebben áll a hullám-részecske dualizmus: a neutron mozgását hullámegyenlettel kell leírnunk annak ellenére, hogy mindig egész részecskeként észleljük őket.

A Michelson-Morley-kísérlet sem a relativitáselmélet genezisében, sem későbbi fejlődéstörténetében nem játszott olyan mindent meghatározó kulcsszerepet, mint ahogy az Korom Gyula könyvéből látszik - és ahogy egyébként általában gondolják. A tévhit alapja az, hogy a relativitáselméletről szóló tankönyvek - elég félrevezető módon - többnyire a Michelson-Morley-kísérlet ismertetésével kezdődnek annak ellenére, hogy Einstein alapvető cikkében erről a kísérletről egyáltalán nem esik szó.

Polányi Mihály 1953-ban levélben megkérdezte Einsteintől, hogy mi volt a Michelson-Morley-kísérlet szerepe a relativitáselmélet létrejöttében. Einstein válasza akkori asszisztense, nemrég elhunyt kollégánk, Balázs Nándor közvetítésével jutott el Polányihoz:¹⁰

A relativitáselmélet igazsága sohasem múlt egyetlen laboratóriumi kísérlet kimenetelén. A megjelenésekor azért fogadták el, mert összhangba tudta hozni az inerciarendszerek ekvivalenciáját Maxwell elektrodinamikájával, amelyeket külön-külön jelentős tapasztalati anyag támasztott alá. Azóta az is kiderült, hogy az elmélet teljesítőképessége egészen rendkívüli. Az elemi részecskék fizikájától kezdve a kvantumelektrodinamikán, az atomenergetikán, a szupergyorsítókon keresztül a modern gravitációelméletig - ezek a nagy és eredményes tudományterületek mind “ugyanazon operációs rendszer alatt” működnek, amelynek a neve: speciális relativitáselmélet. Tisztelettel kell közelednünk hozzá.

A fizikus természetkutatók mindig szemléletes magyarázatok alapján próbálják megérteni a fizikai jelenségeket, de ha ez sehogy sem sikerül, a megértést a szemléletesség elé helyezik.

Az első ilyen kompromisszumra maga Newton kényszerült rá. Egy olyan korban, amikor a józan ész nevében a testeknek csak közvetlen érintkezés útján történő egymásrahatását voltak hajlandók elfogadni, a Naprendszert egy olyan elmélet alapján sikerült megértenie, amely homlokegyenest ellentmondott ennek a felfogásnak. Hogy ezt milyen súlyosnak tartotta, kiviláglik a következő, sokat idézett mondatából:

“Hogy a gravitáció az anyag vele született, inherens és lényegi tulajdonsága, melynek révén egy test egy másikra vákuumon keresztül távolhatást gyakorolhatna bármi másnak a közbejötte nélkül, ami az erőhatást az egyiktől a másikhoz közvetítené, mindez számomra oly nagy képtelenségnek tűnik, hogy úgy hiszem, nincs ember, aki elfogadja, ha megfelelően jártas a filozófiai gondolkodásban.”

Természetesen mondhatta volna, hogy a Naprendszert teljesen kitölti egy érzékelhetetlen közeg. De ha ez a közeg érzékelhetetlen, akkor hogyan lenne képes érintkezés útján olyan hatást gyakorolni az égitestekre, amely azok mozgását meghatározza? Ilyen hipotézisek gyártására, amelyek csupán a szemléletes magyarázat illúzióját keltik, nem volt hajlandó.

A későbbi kompromisszumokat - a fénysebesség állandóságát vagy a neutronok kettős természetét - kényesebbnek érezzük, de nem vagyok benne biztos, hogy jogosan. Mindenesetre mindig voltak és most is vannak olyanok - közéjük tartozik Korom Gyula is -, akik az ilyen kompromisszumokat elfogadhatatlannak tartják, ezért meg kell vizsgálni, megalapozható-e a szemléletesség iránti feltétlen igény.

Azt hiszem, nincs olyan respektábilis világszemlélet, amelyből ez következne egy olyan tudományágra vonatkozóan, amelybe a kvarkok és a galaxisok egyaránt beletartoznak. Számomra, aki “az evolúcióban hiszek”, ez azért természetes, mert a szemléletünket a túlélés igénye alakította, és ebben nem volt szerepe se kvarkoknak, se galaxisoknak. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy ezek olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek esetenként a szemléletünk korlátain kívül esnek. Szerencse, hogy az evolúció a maga értelmetlen vakságában olyan tulajdonságokat is létrehoz, amelyeknek nincs túlélési értéke. Az absztrakt gondolkodás képessége, amely talán csak ilyen evolúciós melléktermék, a kezünkbe adja a matematikát és ezzel lehetővé teszi, hogy olyasmit is megérthessünk, amit nem tudunk elképzelni.

De a szemléletesség kérdésében azok sem lehetnek nagyon más véleményen, akik úgy hiszik, hogy Isten teremtményei vagyunk. Az Alkotó ugyan a maga hasonlatosságára teremtett minket, de azt semmiféle teológia sem állítja, hogy ennek a hasonlóságnak a mindentudásra is ki kell terjednie - arra, hogy a mikrokozmoszt és a makrokozmoszt egyforma természetességgel legyünk képesek a tekintetünkkel átfogni. Az absztrakt gondolkodás képességével olyan tálentumot kaptunk, amellyel aligha sáfárkodnánk jól, ha nem gyarapítanánk az érzékszerveink számára közvetlenül hozzáférhetetlen Kozmosz megértésére irányuló törekvésünkkel. ____________________________________________________