Fizikai Szemle 2005/7. 225.o.
ÁRNYÉKFEJTÉS - A SZÁMÍTÓGÉPES TOMOGRÁFIA
MINT A MODERN ORVOSTUDOMÁNY ESZKÖZE
Erdélyi Miklós
Szegedi Tudományegyetem,
Optikai és Kvantumelektronikai Tanszék
Az orvosi képalkotó módszerek a modern orvostudomány
nélkülözhetetlen eszközei. Fontos szerepet játszanak
mind a diagnosztikai, mind a klinikai kezelések, műtétek során.
A számítógépes tomográfia egyike ezen
módszereknek. A modern számítógépes tomográfiai készülék három
tudományterület, a röntgentechnológia, a
képrekonstrukciós algoritmusok és a számítógépek gyors
fejlődésének köszönheti a létét.
1965-ben az első nemzetközi orvosfizikai konferencián
Val Mayneord professzor hat olyan tudóst sorolt fel,
akik a legtöbbet tettek a modern orvostudomány fejlődéséért.
Galileo Galilei, Giovanni Alfonso Borelli, Richard
Mead, Thomas Young és John Tyndall mellett Wilhelm
Röntgen neve szerepelt.
Wilhelm Röntgen 1895. november 8-án figyelte meg
első ízben az X-, azaz a később Boltzmann javaslatára a
felfedezőjéről elnevezett röntgensugarakat. A katódsugárzás
vizsgálata során felfigyelt arra, hogy a katódsugárcső
közelében lévő fluoreszkáló só világít. December 22-
én készítette az első radiográfot felesége, Bertha kezéről,
és pár hónapon belül Európa számos fővárosában már
röntgenképek segítségével illesztettek össze törött csontokat.
A röntgensugarak intenzív tanulmányozását mutatja,
hogy 1896-ban több mint 1000 cikk jelent meg a témában.
Felfedezésének és kutatásainak elismeréséül Wilhelm
Röntgen 1901. december 10-én elsőként vehette át
a fizikai Nobel-díjat.
Röntgensugárzás generálása
A számítógépes tomográfia (Computed Tomography, CT)
készülékekben fűtött katódú röntgencsöveket alkalmaznak.
A katódból kilépő elektronok a nagyfeszültség
hatására felgyorsulnak és az anódba ütköznek. A becsapódó
elektronok kölcsönhatásba lépnek az anód atomjaival,
mely kölcsönhatás révén röntgensugarak keletkeznek.
Két mechanizmus, a fékezési és a karakterisztikus
sugárzás határozza meg a keletkezett elektromágneses
sugárzás spektrumát.
A fékezési sugárzás spektruma folytonos. Ekkor az
anódba becsapódó, annak atomjaival kölcsönhatásba
kerülő elektronok (az 1. ábrán a-val jelölt elektron)
eltérülnek és
energiát vesztenek, amely foton formájában
sugárzódik ki. A kölcsönhatás annál erősebb, minél jobban
megközelíti az elektron az atommagot. Szélső esetben
az anódból kilépő foton energiája egyenlő a belépő
elektron teljes kinetikus energiájával. Ekkor a kilépő fotonok
energiája
ahol V a röntgencsőre kapcsolt feszültség, e az elektron
töltése, h a Planck-állandó, és fmax a foton frekvenciája.
Ha a röntgencső ablakában, illetve magában a céltárgyban
fellépő abszorpciótól eltekintünk, akkor a spektrum
intenzitása a feszültség növelésével monoton módon
csökken. Mivel a µ(E) abszorpciós együttható a fotonenergia
növelésével általában csökken, a csövet elhagyó
nyaláb spektrumának alacsony energiájú része jelentős
szűrést szenved.
Karakterisztikus sugárzás akkor keletkezik, ha a bejövő
elektron (az 1. ábrán b-vel jelölt elektron) egy kötött
elektront gerjeszt. A gerjesztett elektron helyére egy felsőbb
energiaszintről "ugrik le" egy elektron, és a két energiaszint
energiakülönbsége foton formájában kisugárzódik.
Ebből következik, hogy a karakterisztikus sugárzás a céltárgy
anyagára jellemző, vonalas színképpel rendelkezik.
A CT-képek egy háromlépcsős folyamat eredményeképpen
jönnek létre. Az első fázis (adatgyűjtés) során
veszik fel a vetületi képeket (szinogram). A második
lépés a rekonstrukció, amely során a vetületekből (szagittális,
frontális vagy ferde síkú) keresztmetszeti képeket
számítanak ki. A harmadik lépés a kép megjelenítése,
amely felhasználóbarát módon manipulálja, tárolja a képeket.
A képmanipuláció lényege, hogy az orvos számára
minél használhatóbb kép jöjjön létre, amellyel megbízhatóbb
diagnózis állítható fel. A képek tárolására egy nemzetközi
szabványt, a DICOM-ot (Digital Imaging and
Communication in Medicine ) használják, amely lehetőséget
ad különböző CT-rendszerek, illetve más képalkotó
módszerekkel létrehozott képek egységesítésére.
CT-generációk
A tomográfia kifejezés nem új, már az 1920-as években
használták, de igazán csak 1935-ben, a magyar Grossmann
Gusztáv által kifejlesztett új eljárás révén vált ismertté. Bár
a 60-as években Oldendorf, Kuhl, Edwards, illetve 1963-
ban Cormack révén már alkalmazták az orvosi képalkotásban,
mégis 1967-1973-ig kellett várni, amikor Hounsfield
vezetésével kifejlesztették az első klinikai alkalmazásra
alkalmas CT-t, mellyel az emberi agyat vizsgálták. 1973 és
1983 között világszerte elterjedt a CT-k klinikai alkalmazása,
amellyel 1974-től Robert Ledleynek köszönhetően már
nemcsaka fejet, de az egész testet képesek voltak pásztázni.
A gyors fejlődést leginkább az példázza, hogy 1974-ben
már a negyedikgenerációs CT-k is megjelentek (2. ábra).
A fejlődést szintén jól mutatja a feloldás és a pásztázási idő
javulása. Míg 1972-ben 80×80 pixelből álló képeket sikerült
rekonstruálni, addig 1993-ban elérték az 1024×1024-es
feloldást. Ezzel párhuzamosan a több perces pásztázási
időt sikerült egy másodperc alá szorítani. A fejlődés természetesen
részben a számítógépek alkalmazásának, illetve
azok gyorsaságának volt köszönhető.
A röntgenképek jelentős segítséget nyújtanak az orvosoknak,
hátrányuk viszont, hogy a háromdimenziós tárgyaknak
csupán kétdimenziós vetületét adják, azaz a
mélységi információ elvész. Ahhoz, hogy térbeli képet
kapjunk, több vetületi képet kell felvenni és ezekből rekonstruálni
az eredeti háromdimenziós tárgyat. Az eljárás
némi hasonlóságot mutat az emberi látással, amikor két
"szemszögből" nézzük a tárgyat, és az agy rekonstruálja a
mélységi viszonyokat. A tomográfok négy technikai generációs
fejlődési lépésen mentek keresztül. A generációs
lépések elsősorban a detektorok számának növekedésében
és a mozgó alkatrészek számának csökkentésében
mutatkoznak meg. Az első generációs tomográfokban
(parallel beam geometry) a röntgencső és a detektor egymással
párhuzamosan mozgott és vett fel egy vetületi képek.
Az újabb vetületi kép felvétele előtt a röntgencső és a
detektor 1°-kal elfordult. A teljes rekonstrukcióhoz 180
elfordulásra volt szükség. Az első generációs tomográfok
lassúságuk miatt nem kerültek klinikai alkalmazásra. 1969-
ben az első, Hounsfield által fantomokon elvégzett kísérletek
kilenc napot vettek igénybe. A második generációs,
klinikai alkalmazásra is alkalmas tomográfokban egy lineáris
detektorsort alkalmaztak. A röntgencsövet elhagyó
divergens nyaláb a beteg egy részén keresztülhaladva érte
el a detektorsort. Mivel egyszerre több detektorral mérünk,
a mérési idő lecsökken. Általánosságban azt mondhatjuk,
hogy az alkalmazott detektorok száma fordítottan
arányos a pásztázási idővel. A második generációs tomográfok 3
percre rövidítették le a pásztázási időt. A harmadik
generációs készülékekben már nincs transzlációt végző
elem. A röntgenforrást legyezőszerűen elhagyó nyaláb az
egész testet képes átvilágítani. A páciensen áthaladó sugarakat
egy körív mentén sorakozó detektorok fogják fel.
Ebben az elrendezésben a detektorsor együtt forog a forrással.
A negyedik generációs CT-ben már a detektorsor
egy teljes kört alkot, ezért csak a forrást kell forgatni. Az
alapvető elvárás minden új képalkotó módszerrel szemben,
hogy a beteget érő dózis minimális szinten tartásával
a lehető legtöbb információt tartalmazó képet hozza létre.
Több módszer is ismert, illetve áll fejlesztés alatt a dózis
minimalizálására. Az egyik rendszerben közvetlenül a
röntgencső után, azaz még a páciens elé helyezett szűrők
segítségével 15%-os dóziscsökkenés érhető el. További
25%-os csökkenés vált elérhetővé az új ultragyors kerámiadetektorok
alkalmazásával, illetve további 40%-os javulást
eredményezett az úgynevezett dózismanipuláció,
amely során a röntgencső áramát a vizsgált beteg egyedi
tulajdonságaihoz igazítják.
Képrekonstrukciós módszerek
A képrekonstrukciós eljárások során a tárgyat azonos
méretű, elemi kockákra, voxelekre osztjuk. A feladat az,
hogy meghatározzuk az egyes voxelekhez tartozó abszorpciós
együtthatókat. Itt érdemes megemlíteni, hogy a
radiológiában az egyes voxelekhez tartozó denzitásértékeket
Hounsfield egységben (HU) szokás megadni. A levegő
-1000 HU, míg a víz 0 HU értékű. Egy vetületi kép
egyes pontjain lévő jel nagysága egy adott röntgensugár
útjába eső voxelek integrált abszorpciójával arányos, és
nem ad mélységi információt.
A képrekonstrukciós eljárások négy nagyobb csoportba
sorolhatók: a) visszavetítéses módszer (back projection
), b) algebrai (iteratív) módszer, c) Fourier-transzformációs
módszer, d) szűrt visszavetítéses módszer.
A négy módszer könnyebb megértéséhez tekintsük a
3. ábrán látható egyszerű, négy szegmensből álló fantomot
és alkalmazzuk a pontozott vonallal jelzett négy projekciót.
A visszavetítéses módszer során minden egyes voxel
értékéhez, amelyiken az adott sugár keresztül halad, hozzáadjuk
a vetület értékét. A rekonstruált és az eredeti kép
összehasonlításából kiderül, hogy a rekonstrukció jól
visszaadja, hogy a jobb felső képpont intenzitása a legnagyobb,
de hamis értékeket ad a szomszédos két képpontra.
A visszavetítéses módszer egyik hátránya, hogy hamis
vonalakat, csíkokat vezet be, amelyek megnehezítik a
képet kiértékelő orvos dolgát. A kontraszt a projekciók
számának növelésével javítható. A visszavetítéses módszert
általános matematikai formulával is felírhatjuk:
ahol egy adott
szög esetén jelöli a projekciót.
Az algebrai eljárás során a Beer-Lambert-törvényt kell
felírni az összes röntgensugárra vonatkozóan és megoldani
az egyes voxelekhez tartozó abszorpciós együtthatókra.
Jelen esetben a négy ismeretlen voxel egyértelmű
meghatározásához négy egyenletre van szükségünk,
amely egyenletrendszer könnyen és gyorsan megoldható.
A voxelek számának növelésével azonban az egyenletek
száma drasztikusan megnő, például egy 256×256×256
voxelből álló tárgy rekonstrukciója során egy 16 777 216 db
egyenletből álló egyenletrendszert kellene megoldani,
ami a mai gyors számítógépekkel is elfogadhatatlanul
hosszú számítási időt jelent. Ezen eljárás helyett iteratív
módszereket szokás alkalmazni, melyek közül egyet közelebbről
is megvizsgálunk. E módszer első lépése a
visszavetítéses módszer. A második, iteratív lépés során a
voxel értékét megváltoztatjuk az előző p projekció, az
egyes V voxel értékek és az NV voxelek számának függvényében,
az i-edik iterációra:
A 3. ábra az első iteráció után kapott képet mutatja. A
módszer hátránya, hogy a konvergencia nem mindig teljesül,
azaz a projekciók számának növelésével a jósolt és
a ténylegesen mért projekciós értékek különbsége nem
tart nullához.
Jelentős előrelépést jelentett a Fourier-transzformációs
módszer alkalmazása. A módszer alapelve, hogy egy
f (x, y ) függvénnyel jellemzett kép egyértelműen megadható
a függvény Fourier-transzformáltjával:
ahol fx és fy jelölik a térbeli Fourier-komponenseket.
Vizsgáljuk meg az fy = 0 esetet:
Mivel a zárójeles kifejezés az f (x, y ) függvény x tengelyre
vett projekcióját jelenti, az f (x, y ) függvény kétdimenziós
Fourier-transzformáltja az fx tengely mentén kiszámítható
egy projekció x szerinti Fourier-transzformációjából:
Mivel a fenti gondolatmenet során az x tengely felvétele
tetszőleges volt, ezért azt a teljes tartományon
körbeforgatva rekonstruálhatjuk a teljes függvényt,
melynek inverz Fourier-transzformáltja adja a
keresett f (x, y ) függvényt. Az eljárás egyik hátránya,
hogy az inverz Fourier-transzformáció előtt, a hengerkoordinátarendszerben
kapott függvény értékeit
(általában interpolációs módszerrel) derékszögű
koordináta-rendszerben kell megadni. Ebből az interpolációs
hibából származtatható a 3. ábrán látható rekonstruált
kép hibája.
A szűrt visszavetítéses, vagy más néven konvolúciós
módszer megértéséhez először írjuk át a Fourier-transzformációs
módszer során az f (x, y )-re kapott kifejezést
polár-koordinátarendszerbe:
Mivel az f szerinti integrálás egy szorzatra vonatkozik, a
konvolúciótételt alkalmazva írhatjuk:
ahol
A kapott kifejezés alakja megegyezik a visszavetítéses
módszer alakjával, csak itt nem közvetlenül a p projekciókat,
hanem azok h(r ) függvénnyel "szűrt" konvolúcióját
vetítjük vissza.
Képalkotási hibák - nyalábkeményedés
A képalkotási hibákat három nagy kategóriába sorolhatjuk.
A fizikai okokra visszavezethető hibák (nyalábkeményedés,
parciális térfogati hiba, mintavételezési hiba
stb.), a beteg által okozott hibák (fémes protézisek okozta
hibák, elmozdulásból származó hiba stb.) és az eszköz
által bevezetett hibák (detektor linearitása, elmozdulás
stb.) csoportjára. E hibák egy része kalibrációval, illetve
szakértelemmel könnyedén kiküszöbölhető. A nyalábkeményedés
talán az egyik legtöbb problémát okozó hiba.
A jelenség oka, hogy az abszorpciós együttható energiafüggése
miatt a polikromatikus röntgensugár spektruma a
nagyobb energiák felé tolódik el. Érdemes megemlíteni,
hogy a nyalábkeményedés jelenségét már Röntgen is
megfigyelte és 1897-ben közölte. A CT-felvételeken ez a
kontraszt csökkenéséhez vezet. A korrekciós technikák
két csoportba oszthatók: hardveres és szoftveres megoldásokra.
Speciális, nyakkendő alakú szűrőkkel a nyalábot
"előkeményítve", a detektort elérő nyaláb homogenitása
növelhető. Monokromatikus röntgenforrást alkalmazva
vagy spektrálszűrőkkel monokromatizálva a polikromatikus
röntgenforrást, a nyalábkeményedés jelensége
nagymértékben csökkenthető. A szoftveres megoldásokban
a rekonstruált képet szoftveresen javítják.
Számtalan megoldási módszer ismert (posztrekonstrukció,
effektív energia, iteratív statisztikus eljárás, hisztogramos
kiértékelés stb.). Fontos megemlíteni, hogy a hardveres
megoldások általában jóval költségesebbek, mint a
szoftveres megoldások, ezért a gyártók elsősorban a
szoftveres megoldásokat preferálják.
A jövő
Bár a nyolcvanas években - elsősorban az MRT-k elterjedésével
- többször megjósoltáka CT-k halálát, a mai
napig azok mégis fontos szerepet játszanaka modern
orvosi képalkotásban. A kilencvenes években reneszánszát
élte a CT, és napjainkban újra jelentős fejlesztések
indultak el. A fejlesztések során a beteget érő dózis és a
pásztázási idő csökkentése a két fő irány. A dózis csökkentését
elsősorban az ionizációs detektoroknál gyorsabb
és érzékenyebb ultragyors kerámiadetektorok (Ultra
Fast Ceramic, UFC) alkalmazásával sikerült elérni. A
pásztázási idő csökkentésére több megoldás is született.
Az olykor 5. generációs CT-nek is nevezett elektronnyaláb-
CT-ben nincs forgó alkatrész. A fókuszált elektronnyaláb
végigpásztázza a beteg körül teljes kört alkotó
céltárgyat és ott röntgensugarakat kelt. Mivel az elektronnyaláb
iránya a mechanikai mozgásoknál gyorsabban
változtatható, a pásztázási idő drasztikusan csökkenthető,
és így mozgó szervek(pl. a szív) vizsgálata válik lehetővé.
Ilyen ultragyors CT-kből jelenleg néhány tucat működik
a világ klinikáin.
Bár a CT-készülékeket elsősorban orvosi alkalmazásokra
fejlesztették ki, más területeken is sikerrel alkalmazzák.
Az antropológusok egyiptomi múmiákat tudnak
vizsgálni anélkül, hogy azok sérülnének. A repülőtereken
a biztonság növelése érdekében szándékoznak a csomagok
átvizsgálásához CT-készülékeket alkalmazni. Hordozható,
mobil CT segítségével élő fákról lehet keresztmetszeti
képeket nyerni a fák kivágása nélkül, vagy a
geológusok kőzeteket vizsgálhatnak meg a helyszínen.
Kalender professzor szavaival élve: "a CT él és jól van".
Irodalom
K. IIZUKA: Engineering Optics - Springer Series in Optical Sciences, 2nd
ed. 1986.
W.A. KALENDER: Computed Tomography - Fundamentals, System Technology,
Image Quality, Applications - Publicis MCD Verlag, 2000
E. SEERAM: Computed Tomography - Physical Principles, Clinical Applications
and Quality Control - W.B. Saunders Company, 2nd ed.
2001
S. WEBB: From the watching of shadows - The origin of radiological
tomography - Adam Hilger, 1990