Fizikai Szemle honlap |
Tartalomjegyzék |
Palló Gábor
MTA Filozófiai Kutatóintézet
<>
Az erősen kifogásolt művek közé azonban nem tartozott az Alvajárók, ez a hétszáz oldalas lebilincselő olvasmány a 17. századi fizikai forradalom történetéről. A fizika kialakulásának egyik fővonulatát követi, az ókori kozmológiai elgondolásoktól Newtonig. Koestler kicsit sem engedett engedett a tudósokat szentnek ábrázoló hagyománynak. Nem a tudomány vagy az igazság mártírjaiként mutatta be hőseit, főleg Kopernikuszt, Tycho de Brahét, Keplert és Galileit, hanem koruk esendő, adott esetben nem is nagyon rokonszenves embereiként, akik hol gyáva meghunyászkodók, hol hipochonder képzelgők, hol pedig rátarti, hiú karrieristák. Szó nincs itt a Németh László-féle erkölcsi dörgedelmekről, példát adó elkötelezettségekről, sokkal inkább megszállott csodabogarakról olyan művekkel, melyek jelentősége létrejöttük után, csaknem alkotójuk szándékától függetlenül, esetleg ellenére bontakozik ki a tudomány alakulásával, változásaival, Koestler nézete szerint az igazság megismerésével. Hősei egytől egyig saját történelmi koruk emberei, rabjai filozófiai, stiláris, politikai, sőt anyagi viszonyaiknak. Ennek ellenére, szinte saját meggyőződésükkel szemben érik el eredményeiket: Kopernikusz esetében az arisztoteliánus világkép és Ptolemaiosz intencióinak pontos megtartása a cél, Keplerében a pythagoreus, platonista mértani tökéletesség elvének követése. Az alapvető történelmi hatást azonban nem ezzel gyakorolták, hanem a szférák középpontjának a Földtől való elmozdításával, illetve az ellipszis alakú pályáéval és ennek kvantitatív szabályaival, tévelygő, alvajáró gondolataik szükségszerű, műveikben mégis marginális szerepet betöltő elemeivel. Éppen ettől alvajárók: "mint alvajárók, kart karba öltve kóboroltak az űr feltérképezetlen mélységeiben, a nappali létben pedig valamely kölcsönös indukcióval a lehető legrosszabbat hozták ki egymás jelleméből".2<>
Koestler nem azért írta az Alvajárókat, hogy nagy leleplezéssel szolgáljon a tudósok rossz természetére, úgynevezett emberi vonásaira. A könyvet 1959-ben jelentette meg, az ötvenes években írta, amikor már javában ismert író volt. A Sötétség délben 1940-ben, két ugyancsak rendkívül sikeres önéletrajzi írása, a Nyílvessző a végtelenbe 1952-ben, a Láthatatlan írás pedig1954-ben jelent meg. Utóbbi Koestler Szovjetunióban szerzett személyes élményeit is tartalmazza, ami a hidegháborús években a legforróbb témának számított, már csak ezért sem kerülhette el a világsikert. Miért tért akkor át merőben más témára? Minden magyarázat nélkül nehéz lenne elfogadni, hogy egyszer csak sarkon fordult volna, és valami mánia következtében a politika és a morál helyett éppen az ezek szempontjából semleges tudományról kezdett írni. Kézenfekvőbb feltételezni, hogy a tudományról szóló írásai a legkevésbé sem függetlenek politikai gondolkodói és moralista mivoltától. Koestler közvetlenül a háború után kiadott egy kötetet a háború idején publikált írásaiból A jógi és a komisszár címen. Ebben két cikk is viseli az egész kötet címét. A második, A jógi és a komisszár 2., 1944 során íródott, kevéssel a Sötétség délben után és sokkal az Alvajárók előtt. Ebben fejti ki először morális, sőt, mondjuk így, metafizikai elméletét, mely programmá állt össze, és jelentős mértékben a fizikára támaszkodott. Írása alapjában véve az akaratszabadságról szól, arról, miért nem engedünk mindig aktuális vágyainknak, miért veszünk gyakran erőt magunkon valamely vélt magasabb cél érdekében. Miért dolgozunk, ha szórakozni lenne kedvünk? Egyáltalán tényleg eldönthetjük-e, hogy magasrendű erkölcsi parancsnak engedelmeskedünk, vagy alá vagyunk vetve az áthághatatlan determinizmusnak? Mindennek megvan a maga oka, a biliárdgolyók ütközésének éppúgy, mint cselekedeteinknek, tehát döntéseink nem szabadok, nem lehet felelőssé tenni bennünket, vagy éppen ellenkezőleg, döntéseink saját magunktól függenek. A filozófusok filozófiai fogalmak segítségével adnak különféle válaszokat erre az alapkérdésre, Koestler viszont úgy gondolta, célravezetőbb a világ természetével érvelni. Miért gondoljuk, hogy determinált a világ, és gondolhatjuk- e másként is? Úgy látta, pontosan a modern fizika az, amely eljutott addig a pontig, ahonnan nézve a 19. századig épülő determinisztikus világkép tarthatatlannak bizonyult. Azt írta, "a 17. század elején Isten matematikussá vált".3 A világ matematikai törvényeknek látszott engedelmeskedni, univerzális rend, objektív törvények kezdtek uralkodni, a szubjektivitás, a szabadság háttérbe szorult. Az égboltot, a föld anyagait, növényeit és állatait ugyanazok a törvények mozgatták, mint az embereket. "Ha a törvény tökéletes, nincs szükség bíróra."4 A világa klasszikus tudomány szerint úgy működik, mint az ókorban, ahol Oidipusz király nem kerülhette el sorsát; akármit is tett ellene, az előre megírt forgatókönyv fondorlatos módon érvényre jutott. Koestler esszéje itt jut a modern fizika jelentőségéhez. Úgy látta, ennek gondolkodásmódja vezet ki a determinizmus szorításából. Nem lehet megjósolni, melyik rádiumatom bomlik fel a következő másodpercben, illetve - írta - "a húszas években Schrödinger kimondta, hogy az üres téren áthaladó elektron tartózkodási helye csak valószínűsíthető, s nem tudható biztosan. Heisenberg azt feltételezte, hogy az atomon belül található elektronokra ugyanez jellemző. Dirac pedig azt feltételezte, hogy minden időbeli és térbeli jelenség olyan szubsztrátumból ered, amely nincs sem térben, sem időben, s semmiféle méréssel nem ragadható meg."5 A baj csak az, vélte Koestler, hogy mindez a mikrovilágra vonatkozik, a makrovilágban tovább működnek a megszakíthatatlan oksági láncok.<>
Első nagyobb tudományos műve, a magyarra le sem fordított, sőt a nagyobb könyvtárakban meg sem található Insight and Outlook, melyet 1946-ban kezdett írni, és 1949-ben jelent meg, sikertelennek bizonyult. De annyira fontosnak tartotta, hogy sok évvel később újraírta és kiegészítette a második résszel. Ezt a könyvet jelentette meg A teremtés címmel 1964-ben. A humor, a művészet és a tudomány területén kutatta az alkotás lényegét, elutasítva azt a feltételezést, hogy a jelentős tudományos eredmények éles elméjű logikai következtetések termékei lennének. A hatalmas írást nehézség nélkül tekinthetjük az Alvajárók folytatásának. Ez utóbbi epilógusa néhány oldal erejéig ki is tért "a felfedezés mintázataira",6 és arra is, hogy a tudományos és misztikus "elmélyülés egymás ikertestvére volt", ugyanis kettőjük közös célja: "megpillantani az örökkévalóságot az idő ablakának túloldalán".7 A teremtés ennek részleteit, működését immár nem történeti anyagon és módszerrel járja körül, hanem szisztematikus kifejtéssel, főleg a modern tudomány eredményeire támaszkodva. Itt már Faraday és Maxwell vagy Einstein mellett Lamarck és Darwin, Freud és Konrad Lorenz vagy Nikolaas Timbergen eredményei sorakoznak, hogy a legkülönbözőbb művészi alkotásokat ne is említsük, már csak azért se, mert mintha a tudományos alkotás terepén Koestler lényegesen otthonosabban mozgott volna. Koestler végül is az alkotást pszichológiai, azaz nem racionális tevékenységnek tartotta, melynek során összetalálkoznak a különböző szintek, mátrixok - ahogy nevezte őket. A mátrixok a gondolkodás egymástól elkülönülő szintjei, a szellemi környezet, a már meglévő eredmények, stílusok, valamely alkotás intellektuális kontextusa. A kreatív tett Koestler szerint ezek összetalálkozásával, a biszociáció fogalmával írható le: "egy helyzet vagy esemény két, összeférhetetlen asszociatív összefüggésrendszerben való szemlélése, ami a gondolatfolyamnak egyik mátrixról a másikra való hírtelen ugrását eredményezi"8 Példának az aritmetika és geometria egyesülését hozta fel Descartes munkásságában, vagy "az elektromosságtan és magnetizmus szintézisét"9 Oersted felfedezésében. "Amikor Einstein biszociálta az energiát és az anyagot, mindkettő új szögből mutatkozott meg a folyamatban." - írta.10 A tudomány a 19. században a nagy szintézisek idejét élte: "az utolsó száz évben nagy folyódeltát mutat, ahol az előzőleg elkülönült és szétvált, szerteszét futó vizek előbb többé-kevésbé párhuzamos irányt vesznek, majd bonyolult mintázatú kereszteződések és újraegyesülések után mind eggyé válnak megint".11 A nagy áttörés azonban Koestler szerint 1920 után következett be, amikor "a szubatomi és az extragalaktikus valóságról, az anyagról és az okságról alkotott képünk ismét a termékeny anarchia állapotába került".12<>
Az 1967-ben megjelent, Szellem a gépben című könyvében az ember működésének, főként gondolkodásának biológiai és pszichológiai alapjait vizsgálta nagyon is redukcionista módon, a magasabb lépcsőt az alacsonyabb működésével magyarázva. Idevonatkozó elméletének központi fogalmát nevezte holonnak. Úgy gondolta, hogy mivel a világ hierarchikusan elhelyezett lépcsőkből áll, minden dolog, az ember is, elsősorban saját lépcsőjén létezik: az elektron a részecskék világában, az ember a többi ember között. De minden két irányba tekint, Janus-arcú. Nem csupán saját lépcsője felé néz, hanem a magasabb szint felé is. Az elektron a magasabb rendszer, az atom részeként is viselkedik, az ember a társadalom felelős tagjaként is. Minden egyed holon, egyszerre kapcsolódik az Egészhez, és létezik részként, valamely szint elemeként. A behaviorista pszichológia ádáz bírálatával, az evolucionizmus, kivált ennek, lamarckista, tehát nem darwinista, változatának pártolásával (mely, megjegyzem, a biológusok s filozófusok többsége szerint tarthatatlan) mutatta be a legkülönfélébb élőlények, szervek, viselkedésmódok holon jellegét. A modern genetika és az etológia érvelésmódja éppúgy szerepel okfejtésében, mint a klasszikus morfológia, fiziológia. Innen olvasva érthetjük meg az Alvajárók lényegét is. Kopernikusz, Kepler, Galilei a maga mátrixában mozgott, a maga szintjén létezett, ám megsejtett valamit az Egészből is, megnyilvánult holon jellege. Tudattalanul kapcsolatba lépett a másik szinttel, amelynek létezésről fogalma sem volt, mégpedig anélkül, hogy észrevette volna, alva járva. Kopernikusz az arisztotelészi, ptolemaioszi mátrixot nem akarta elhagyni, mégis elhagyta. Kepler megrögzötten ragaszkodott a Platon ideális testeiből felépített univerzumhoz, mégis a fizika alaptételeihez jutott. Galilei a kopernikanizmushoz kötődött, jól védhető, ésszerű érvekre hiányában is. Ez az igazi alkotás, ez az igazi megnyilvánulása az irracionális mentális tevékenységnek. A darwinista evolucionizmussal szemben azt vetette fel, hogy a fejlődés állomásait nem irányíthatja a vak véletlen. Az élőlények szervei olyan harmonikusan illeszkednek egymáshoz, az evolúció olyan rendet alakít ki, mely aligha képzelhető el valamiféle eleve meglévő szelekció, szervezési elv nélkül, mely a lehetséges változatok közül bizonyosakat eleve kizár, másokat preferál. Az irányítás csak közvetve mutatható ki, nem látható a biológia tudományos, azaz horizontálisan vizsgálódó módszerével. A nyílvessző megint a nem belátható régió felé mutat. Az evolucionizmus átgondolása vezette Koestlert az agystruktúra hármas hierarchikus jellegéhez. Főleg a biológus MacLeanre támaszkodva magyarázta el, hogy az agyban egymásra rétegződik a hüllő és az emlős agya, továbbá a magasabb rendű emlősökre jellemző agykéreg. Az ember olyan, mintha egy szobában krokodil könnyezne, mellette egy ló heverészne, és egy harmadik lény, a magasabb rendű emlős, mely szavakat is tud használni, igyekezne elmondani, mi történik a krokodillal és a lóval. A transzcendenciához nem csupán az embernél aránytalanul túlfejlett legutolsó rétegre, az agykéregre van szükség, hanem a mélyebbekre is, a limbikus rendszerre is, mert ezzel lehet ráérezni, persze tudattalanul, a következő lépcsőfok létére. Másrészt az evolúció túlságos gyorsasága miatt ez a struktúra nem lett harmonikus. A három réteg nem működik együtt olajozottan. Ez a társadalmi bajok, háborúk, gyilkos politikai rendszerek biológiai alapja. A nagy antiredukcionista ismételten beleesett a redukcionizmus csapdájába: a magasabb szintet az alacsonyabbal magyarázta. Hogyan lehet kilábalni az evolúció okozta Koestler-féle reménytelen helyzetből? Talán az emberi holon transzcendáló képességével, a tudománnyal. Hátha a kémia elő tud állítani a struktúrát tökéletesítő anyagokat. Azt remélte, az új nyugtatók, antidepresszánsok, altatók és hasonlók mintegy evolúciós eredményként pontosan ezt oldják majd meg. A kémiai lehetőségek közé számította a kábítószereket is. Fölkereste Timothy Learyt, a Harvard Egyetem pszichológus professzorát, a kábítószerek hatásának kutatóját. Az ő segítségével próbálta ki Koestler az LSD-t. Nagyon élvezte, mégis csalódott. Életrajzírója szerint azt mondta Learynek, "Csodálatos dolog, de csalás, pótanyag. Instant miszticizmus. Nem vezet gyors és könnyű út a bölcsességhez."14 Azért pártolta, mert a kábítószer a transzcendenciához való eljutás potenciális eszközének látszott, sajnálta, hogy nem jutott misztikus élményhez, az Egész látványához.<>
A negyvenes években indított programját a hetvenes évek elején két rövidebb könyvvel teljesítette ki. A dajkabéka esete eredetileg 1971-ben, A vak véletlen gyökerei 1972-ben jelent meg. Ezek már teljes mellszélességgel állnak ki a paratudomány mellett, mégpedig az akkor elérhető legújabb paraanyagra támaszkodva. A dajkabéka esete Paul Kammerer, 1926-ban öngyilkosságot elkövetett bécsi biológusról szól, kivált munkásságának arról a tetemes részéről, amely a parajelenségek létét iparkodott tudományosan bebizonyítani, ha ez nem önellentmondás már magában is. Fantasztikus egybeeséseket jegyzett fel Kammerer, és publikálta őket a Das Gesetz der Serie című könyvében. Olyan eseteket, mint az, hogy valaki hangversenyre ment, és székének száma megegyezett ruhatári számával, mi több, a különös eset másnap megismétlődött. Az ismétlődések miatt nevezte sorozatnak az ilyen eseteket. A Koestler által érvként használt szerialitás definíciószerűen olyan esetekre vonatkozik, melyek valamiféle egybeesést mutatnak anélkül, hogy az események egymással akármilyen oksági kapcsolatban lehettek volna. Nyilvánvaló, hogy a szék száma és a ruhatári szám nincs oksági kapcsolatban, még kevésbé a két egymás utáni nap helyszáma és ruhatári száma. (Ha igen, mert a jegyeket valamiért így állították ki, nem tartozik a szerialitás kategóriájába.) Ilyen esetek tömegeit írta le Kammerer és idézte Koestler nemcsak Kammererről szóló, megint csak nagyon olvasmányos könyvében, hanem A vak véletlen gyökereiben is.<>
__________________________________
1 Arthur Koestler, Köstler (esetleg Kestler) Artúr éppen száz éve született
Budapesten. Itt is kezdett iskolába járni, ám az I. Világháború
utáni politikai és gazdasági viszonyok már gyerekkorában külföldre
sodorták, először Ausztriába, ahonnan még családjával együtt visszatért
néhányszor Magyarországra. Matematikai és tudományos érdeklődésének
köszönhetően Bécsben mérnöki tanulmányokat folytatott, de nem
fejezte be. 1926-ban Palesztinába utazott, a kibuc-mozgalom elkötelezett
cionista úttörői közé tartozott, majd újságba kezdett írni. Újságíróként
került előbb Párizsba, utóbb Berlinbe, ahol már a tudományos rovatnak
dolgozott. Ennek köszönhette, hogy részt vehetett a Zeppelin léghajó
híres sarki expedíciójában. 1931-ben lépett be a Német Kommunista
Pártba. 1932-ben és 1933-ban, a Szovjetunióban utazgatott, testközelből
szerzett tapasztalatai véglegesen kiábrándították a kommunista eszmékből.
A Pártból 1938-ban lépett ki. Közben Hitler hatalomra jutása után,
1933-ban Franciaországba költözött, és antifasiszta újságíróként dolgozott.
Mint ilyen, 1936 és 1938 között a spanyol polgárháborúról tudósított.
Börtönbe zárták, halálra ítélték, ám túszcserével sikerült visszajutnia
Franciaországba, ahol a II. Világháború kitörése után internálták.
1939-40-ben, a francia idegenlégióban szolgált, majd Angliába szökött,
ahol ismét börtönbe került. Végül 1945-ben angol állampolgárságot is
kapott. Ettől kezdve főleg Angliában élt, illetve Franciaországban és
Amerikában. Sorra jelentek meg könyvei, értelmiségi mozgalmak,
ügyek nagy aktivistája lett olyan barátokkal, szövetségesekkel, mint
Bertrand Russell, George Orwell, Albert Camus, Jean Paul Sartre vagy
Erwin Schrödinger, olyan ügyekkel, mint a halálbüntetés betiltása, a
tudomány és a szabadság fenntartása. Igazi világhírű értelmiségi lett,
korának egyik hangadó, nagy hatású személyisége. Kísérletezett kábítószerekkel,
sokat ivott, máskor botrányos nőügyeivel volt hangos a sajtó.
Az eutanázia nagy híveként 1983-ban, halálos betegen lett öngyilkos,
egészséges, jóval fiatalabb feleségével együtt, akit állítólag belehajszolt
az öngyilkosságba. Ez utóbbi mozzanatok árnyékot vetettek írói hírnevére.
Az árnyék azonban már hamarabb is kialakult, éppen a tudománnyal
foglalkozó művei miatt, illetve a tudományt implicite meggyalázó
végrendelete miatt, melynek értelmében vagyonát az Edinburgh-i
Egyetemre hagyja parapszichológiai tanszék létesítésére. Az áltudományos
tanszék ma is működik.
2 Alvajárók, 400. o.
3 A jógi és a komisszár, 37. o.
4 Uo.
5 I.m. 40. o.
6 Alvajárók, 702-705. o.
7 I.m. 705. o.
8 A teremtés, 110. o.
9 I.m. 300. o.
10 I.m. 304. o.
11 I.m. 298. o.
12 I.m. 299. o.
13 I.m. 899. o.
14 Cesarani, 468. o.
15 A vak véletlen gyökerei, 327. o.
16 I.m. 330. o.
17 I.m. 361. o.
18 Alvajárók, 570. o.
19 A vak véletlen gyökerei, 330.o.