Fizikai Szemle 2007/2. 68.o.
Michio Kaku: HIPERTÉR
- A párhuzamos univerzumok, az időelhajlás és a tizedik
dimenzió világa
Akkord Kiadó, Budapest, 2006. 364 o.
Michio Kaku amerikai kutató - aki maga is aktív részese
a fizika ma egyik legaktuálisabb területén folyó
tudományos erőfeszítéseknek - ismeretterjesztő
könyvében a kívülállók ("laikusok" és a fizika más
területein dolgozók) számára igyekszik bemutatni a
tudomány mai állását a hipertérrel kapcsolatban. "Ez
a könyv lehetővé teszi, hogy az érdeklődő tudományos
szempontból hiteles, mégis érthető összefoglalást
kapjon a hipertérrel kapcsolatos, jelenleg is folyó
fantasztikus kutatásokról" - olvashatjuk az előszóban.
Ma az elméleti fizika számára a legalapvetőbb feladat
a négy fundamentális kölcsönhatás - a gravitációs,
az elektromágneses, a gyenge és az erős - egyetlen
kölcsönhatásban, egyetlen elméletben való egye-
sítése. Különösen a gravitációs kölcsönhatás "lóg ki a
sorból" - úgy látszik, annak befoglalása csak a 10-
dimenziós szuperhúrelméletben sikerül. Ez utóbbi
megoldás további előnye, hogy nemcsak egyesíti a
természeti törvényeket, de "elegánsan" is fejezi ki
őket a 10-dimenziós tér formalizmusában. Ebben a
10-dimenziós úgynevezett szuperhúrelméletben az elemi részecskék nem pontszerűek, hanem zárt végű
hurkok ("gyűrűk"). Ezek mérete a Planck-hossz nagyságrendjébe
(10-33 cm) esik, és rezgési mintázataik
határozzák meg az elemi részecske tulajdonságait.
Sajnos az elmélet "számos sebtől vérzik". Az talán
még a legkisebb baj(!), hogy a 10-dimenziós teret nem
tudjuk elképzelni, és, hogy tulajdonképpen ellenkezik
a józan ésszel, csupán matematikai formalizmusnak
tűnik. Azért mondjuk, hogy ez a legkevesebb,
hiszen, ha máshol nem, a kvantummechanikában
megszokhattuk, hogy a "józan ész", a szemléletesség
és az elképzelhetőség hiánya nem igazán hasznos
szempontok. Hadd idézzem ezzel kapcsolatban például
Heisenberget " .... az atom szerkezetét nem lehet
szemléletesen leírn ...." J.D. Barrow még tovább
megy: "A kvantumelmélet feltárta, hogy a mikrovilág
legmélyebb törvényei különös, megfigyelhetetlen
dolgok viselkedését szabályozzák. Ez a szemléletességnek
és a »józan észnek«, mint a tudomány két megbízható
vezérelvének a végét jelzi." Különben ne feledjük,
hogy már a négydimenziós téridőt sem tudjuk
elképzelni, amelyben a speciális relativitáselméletet
megfogalmazzuk. De ezen már senki nem lepődik
meg. A legnagyobb baj az, hogy hiányzik a kísérleti
bizonyíték a szuperhúrelmélet igazolására, és ilyenek
a ma elérhető energiatartományokban nem is várhatóak,
ilyenekről csak a Planck-energia környékén lehet
szó (1019 milliárd eV). De más baj is van! Hiányzik az
egész elméletnek az az alapelve, amely az általános
relativitáselmélet ekvivalenciaelvének megfelelője,
azaz nem ismerjük a szuperhúrelmélet alapjául szolgáló
fizikai elvet. Nem tudunk arra sem választ adni,
hogy miért éppen a 10-dimenziós tér a legalkalmasabb
az összes kölcsönhatás és természeti törvény
leírására. Bizonyos problémák jelentkeznek az alkalmazandó
matematikával kapcsolatban is. A topológia
eredményeit felhasználják, de valójában új matematikára
van szükség.
Mindez többféle közelítésben, többféle kifejtésben
és hangsúllyal, bizonyos ismétlésekkel található meg
a könyvben, és az egész elolvasása után nagyjából
kibontakozik a teljes kép. Természetesen sok mást is
találunk a könyvben, így mindenek előtt a relativitáselmélet
és a kvantummechanika alapjai kerülnek felvázolásra,
de szó van fekete lyukakról és az ősrobbanásról,
vagy az antropikus Világegyetemről, a Földbe
csapódó óriás meteoritok pusztításairól, nem utolsó
sorban pedig a - könyv alcímében is szereplő - párhuzamos
univerzumok végtelen halmazáról.
Egyes helyeken a könyv kifejezetten súrolja a scifik
határát. Például ahol az I., II. és III. típusú civilizációkról
ír. Most még csak a 0. típusúban élünk, de
"egy III0. típusú civilizáció számára, amelynek a megszámlálhatatlan
csillagrendszer és talán a galaktikus
mag energiája is a rendelkezésre áll, a tizedik dimenzió
uralása reális lehetőséggé válik".
Berényi Dénes