AZ ENERGIAMEGMARADÁS TÖRTÉNETÉHEZ
Julius Robert Mayer a 19. század Galileije vagy dilettáns fizikus?
Martinás Katalin
ELTE TTK
Egyetemista korom óta izgatott Robert Mayer. Ténylegesen
mit és hogyan fedezett fel? Szokásos zanzásított
életrajza szerint észrevette, hogy a hajósok vénás vére
a trópusokon élénk piros, ebből rájött, hogy az erő
(energia) megmarad. Cikkét először elutasították,
később a konzervatív tudósok (a hőanyagelmélet hívei)
e felismerése miatt elmegyógyintézetbe zárták.
Számomra ez a történet lehetetlennek tűnt.
A mostani tankönyvek az állandó nyomású és állandó
térfogatú fajhő arányból történő hő-munka
egyenérték számítását említik. Egy fizikát nem tanult
orvostól ez szép, de érthetetlen.
Pár évvel ezelőtt Ropolyi Lászlóval Robert Mayerről
azt írtuk Simonyi: A fizika kultúrtörténete alapján [1],
hogy elképzelése azért nem válhatott népszerűvé,
mert azt a romantikus természetfilozófia szellemében
fejtette ki [2]. Nemrég megtaláltam magyarul két részletes
Robert Mayer-életrajzot: Czógler Alajos művét [3]
és Wilhelm Friedrich Ostwald írását [4]. Ezen kívül
2008-ban közelebbről megismerkedtem a romantikus
természetfilozófiával [5]. Ezek együtt érthetőbbé teszik
Robert Mayer életét és munkásságát. A romantikus
természetfilozófia nemcsak formailag jelent meg
Mayer műveiben, hanem ez a szemléletmód tette lehetővé
az energia megmaradásának és magának az
energiának a felismerését. Mayer rájött, hogy a természetfilozófiai
megközelítés egységes szemléletmódjában
szereplő metafizikai "erő" (energia) lehozható a
Földre, kiszámítható, és egy új fizikát (mai szóhasználattal
a termodinamikát) kapunk.
Mayer felfedezése: az erő megmaradása
Robert Mayer (1814-1872) autodidakta fizikus orvosnak
készült. Az egyetemen nem is tanult fizikát, mert
éppen akkor, amikor a tübingeni egyetem hallgatója
volt, a fizikaprofesszori állás nem volt betöltve. Híres
felismerése után nagyon rövid idő alatt sajátította el a
szükséges ismereteket barátai, elsősorban a radikális
teológus, Baur segítségével.
1840-ben hajóorvosként Jáva felé utazott egy holland
hajón, amikor megfigyelte, hogy a matrózok
vénás vére a trópusokon vörösebb, mint a mérsékelt
égöv alatt. Arra következtetett, hogy a szervezetben
ilyenkor kisebb mértékű oxidációs folyamat zajlik le,
minthogy az életműködéshez szükséges hő egy részét
a természet szolgáltatja, és ez csökkenti a vénás és
artériás vér közötti színbeli különbséget. Innen eljutott
ahhoz a gondolathoz, hogy az élelmiszer oxidációjából
származó kémiai energia, a test hője, és az
emberi test által végzett munka egymásba átalakíthatók,
s eközben az erő (energia) nem vész el, nem is
keletkezik, csak átalakul.
Mai ismereteink, fogalmaink alapján nehéz követni
felismerését. Az energia köznapi szó lett, és már gyerekkorban
megtanuljuk az energia nem vész el, csak
átalakul frázist. A fizika (termodinamika) története
szerint az energia megmaradása a hőanyag (kalorikum)
elmélet tagadásával alakult ki. Ez a folyamat
nehezen alkalmazható Mayer esetében. Valószínűleg
nem is ismerte a hőanyagelméletet. Ha ismerte volna,
akkor segítségével megmagyarázhatta volna a jelenséget.
A kalorikumelmélet alapján a hő "anyag", amely
egyik testből a másikba áramlik a hőmérséklet-különbség
hatására. A munkával (dörzsöléssel) keletkező
hőt úgy értelmezték, hogy ekkor a környezetből
viszünk be hőt a testbe. Sadi Carnot ezzel a képpel
írta le a gőzgép működését. Így a vér színének megváltozása
értelmezhető lett volna egy, a Carnot-éhoz
hasonló gondolatmenettel.
Czógler Alajos így összegezte Mayer munkásságát
és felfedezését [3]:
"Egy oly törvénynek a fölkeresése, melynek szigora
alól egy természeti tüneményt sem lehet kivonni, a legméltóbb
tárgya lehetett az olyan tudománynak, mint a
milyen a fizika. Hogy ez a tárgy, mely most, miután feltaláltatott,
olyan nagyon egyszerűnek látszik: mégis
egyike volt a legnehezebbeknek, arról meggyőzően tanúskodik
az a körülmény, hogy feltalálása csak a fizika
egyes ágainak nagy kifejlődése után sikerült, hogy e
találmányt a tünemények benső összefüggését kimutató
experimentális és raczionális búvárlatok nagyszámú
specziális eredményeinek kellett megelőzniük.
Az erő megmaradása elvének felállítása a Mayer
halhatatlan érdeme. Ez az elv, mely nem csupán a
fizikára, hanem a természettudományok valamennyi
ágára új fényt vala derítendő, egyike a legnagyobb
tényeknek, melyekkel a fizika Galilei óta gazdagodott,
mert míg egyrészt ezen elv által az ismert tények
elvies jelentőségű törvényei általános igazságnak alárendelt,
de egymással - épen ez általános igazság következményei
által - szorosan összefüggő tagjaivá lettek,
másrészt ez az elv maga is a specziális búvárlatok
új mezejét nyitotta meg, oly mezejét, mely emez alapigazság
nélkül, mint a föltétlen kiinduló pont nélkül,
eddig sem vala, s ezután sem lett volna átkutatható. A
Mayer megnyitotta mezőnek teljes megmívelése még
sok nemzedék munkáját fogja igénybe venni."
Az erő fogalma a 19. században
Robert Mayer szerepét és munkásságát csak akkor
érthetjük meg, ha történelmi perspektívában vizsgáljuk.
Mayer az erő megmaradásáról beszélt. Az erő a
mai szóhasználatban egyértelműnek tűnik: A newtoni
erő az impulzus (lendület) vektorának idő szerinti
differenciálhányadosa, megmaradása nem értelmezhető.
Az erőnek a mai jelentése csak a 19. század második
felében terjedt el. A század közepéig egy diffúz
fogalom volt, amely talán a változásképességnek feleltethető
meg. Sok mindent jelentett, és nagyon sok
szót használtak hasonló jelentésben. A problémát
természetesen felismerték. David Hume már 1740
körül így jellemezte a fogalomzavart: "I begin with
observing that the terms efficacy, agency, power,
force, energy, necessity, connexion and productive
quality, are all nearly synonimous." Sajnos, nem ismerek
olyan 18. századi magyar nyelvű művet, amely
ezzel a problémával foglalkozott volna, ezért a fenti
mondat hiteles fordítását nem tudom megadni, a modern
fordítás pedig már a mai szóhasználatot tükrözné.
A fordítás helyett inkább egy összefoglalást adok
az általam ismert jelentésekből:
Mai fogalmakkal kifejezve a régi erő fogalmat, legalább
ötöt azonosíthatunk. Ezek
- a newtoni vonzó-taszító erő;
- a hajtóerő (kémia, termodinamika) - a különbségekből
eredő változtatás képessége;
- az impulzus (lendület) - elsősorban a skolasztikában
és a kartéziánusoknál;
- a megmaradó energia;
- a felhasználható energia (exergia) - amely nem
teremthető, átadódik és disszipálódik.
Az erőfogalom a tudomány történetében
Arisztotelész szerint a világot felépítő négy őselem a
tűz, a víz, a levegő és a föld. A dolgok természetét
kialakító alapvető aktív minőségek, szervező elvek a
meleg és a hideg. Ezek egyszerre szerepelnek szervező
elvekként és konkrét termikus hatásaikkal is: például
a meleg melegségénél fogva meggyógyíthat
(rendbe tehet) beteg testrészeket. Tehát általában
nem pusztán elvont elvekként működnek, hanem
nagyon konkrétan is. Az Arisztotelész-féle tűz nem
elsősorban éget, hanem inkább a mai hő, energia és
exergia fogalmak antik megfelelője. Az irreverzibilitás
világnézeti és termodinamikai szerepének összekapcsolódására
talán a legszebb példa a mozdulatlan
mozgató (vagy a hőhalál) problémája.
Az arisztotelészi rendszerben a természetes mozgások
eredménye egy egyensúlyi helyzet volna, például
a felhőkben lévő víz nehéz természete miatt eső formájában
leesik, a tengerbe jut. De nem marad ott,
ugyanis a Nap ismét elpárologtatja. De mi mozgatja
ezt a mechanizmust, honnan ered a Nap melege? A
Nap mozgatóerejét a szférák súrlódása révén szerzi, s
így képes a vizet elpárologtatni.
De mi tartja fenn ezt a mechanizmust, honnan származik
a szférák mozgása? A szférák egymáson súrlódó
mozgását az első szféra mozgása váltja ki, amelyik
viszont közvetlenül a mozdulatlan mozgató beavatkozására
jön létre. Vagyis: a természetes mozgások
révén kialakuló egyensúly folytonosan megbomlik a
mozdulatlan mozgató állandó beavatkozása miatt. A
mozdulatlan mozgató akadályozza a stabil egyensúly
beálltát, a rendet folytonosan összezavarja, állandó
keletkezésre készteti. Ez egy entropikus Isten: éles
ellentétben áll a 17. és 18. század mechanikus Istenével,
aki majd a rend létrehozójaként a nagy konstruktív
szerepét fogja játszani.
Így az arisztotelészi rendszerben nincsen hőhalál, ez
egy nyílt rendszer. A mozdulatlan mozgató ilyen módon
való bevezetésével Arisztotelész rendszerét logikailag
zárttá, fizikailag, energetikailag pedig nyílttá tette.
Történetileg a skolasztikánál kezdhetjük a középkor
leírását, ahol még minden mozgót valami mozgat.
Az eldobott tárgyat az impetus (impulzus) mozgatja.
Az impetuselmélet első megfogalmazását a hatodik
századi alexandriai filozófus, Philoponosz Grammatikosz
adta. A skolasztika szerint minden egyes "erő"
mozgása közben "elhasználódik", csak addig képes
bármit is mozgatni, amíg el nem használódik - az
impetus (impulzus) mozgás közben elfogy.
Descartes-nál a természet törvénye az impetusmegmaradás
formájában jelenik meg, amely az impulzusmegmaradás
proto-megfogalmazásának is tekinthető,
mivel az irány nem (csak az m v abszolút értéke)
jelenik meg. Descartes a tömeg és a sebesség szorzatát
tekintette impetusnak. Érdekes, hogy Mayer a legelső
változatban, amelyet a Poggendorff Annalesébe
küldött be, szintén az impetusmegmaradás alapján érvelt.
Erre a dolgozatra azonban még választ sem kapott.
Az impulzusmegmaradás törvényét Newton fogalmazta
meg; a III. axióma, a hatás-ellenhatás törvénye
azt jelenti, hogy kölcsönhatásban a teljes impulzus
nem változik. A modern fizika az impulzusmegmaradást
a Világegyetem eltolás invarianciájával
kapcsolja össze.
Leibnitz a vis viva és a vis mortua fogalmát vezette
be - ezt szokás a proto-energiafogalomnak tekinteni. A
vis viva a tömeg és a sebesség négyzetének szorzata.
(A kettes osztó lényeges koncepcionális különbséget
jelent.) A vis viva változása nem kapcsolható össze a
munkavégzéssel. A munka fogalma a fizikában csak
1830-ban, Coriolis művében jelent meg, aki megmutatta,
hogy a kinetikus energia megváltozása megegyezik
a munkavégzéssel.
A mechanikai energia megmaradását, mint matematikai
eredményt (integrációs állandót) felismerték, de a
fizikusok számára nem volt fontos. Ahogy a munka,
ugyanúgy a mechanikai energia is megjelent a matematikai
eredményekben, de nem kapott önálló nevet. A
fizikusok nem foglalkoztak a metafizikai problémával,
az univerzális megmaradó mennyiség kérdésével.
Joseph Black 1770-ben felismerte, hogy a hőközlés
mérhető, bevezette a fajhő fogalmát, és ezzel megalkotta
a kalorimetriát, amelynek elméletét Lavoisier
dolgozta ki részletesen. A vizsgált jelenségekben hőátadás
történt, ezért a jelenségek magyarázatára Lavoisier
a kalorikum (hőanyag) elméletet javasolta. A
termikus jelenségek magyarázata így hasonló lett az
elektromos jelenségekéhez. Érdekességként érdemes
megjegyezni, hogy a termodinamika elnevezés is ezt
a szemléletet tükrözi: a termikus (hő) jelenségek vizsgálatát
sugallja a név, nem a természet fenomenologikus
leírását, amely pedig a tényleges tartalma.
Az energiamegmaradás
Az energiamegmaradás felismerése a metafizikai és a
fizikai eredmények egyesítéséből származott. T. S.
Kuhn 1959-ben írt Az energia-megmaradás, mint példa
a szimultán felfedezésre című cikkében rámutatott
arra, hogy az energiafogalom megszületése három
különböző folyamat együttes eredménye.
Először is volt az angol út: a hő - munka - elektromosság
átalakítása törvényszerűségeinek vizsgálata,
James Prescot Joule (1818-1889) mérései, Thomson (a
későbbi lord Kelvin ) munkássága és Rankine eredményei,
akinek az energia szó elterjedése köszönhető.
Az erő (energia) megmaradás állt a középpontban.
Idézem Joule fajhős cikkének kezdetét: "Believing
that the power to destroy helongs to the Creator
alone, I entirely coincide with Roget and Faraday in
the opinion that any theory which, when carried out,
demands the annihilation of force, is necessarily erroneous."
(Abban a hitben, hogy a pusztítás ereje egyedül
a Teremtő birtoka, teljességgel egyetértek Roget-val
és Faraday-jel azon véleményüket illetően, hogy
bármely elmélet, amely a gyakorlatba ültetve az erő
megsemmisítését kívánja meg, szükségszerűen téves.)
Joule gondos méréseivel meghatározta a hő-munka
egyenértéket, és megmutatta, hogy a kalorikumelmélet
jóslatával szemben a munka-hő átalakítás nem
függ a hőmérséklettől, hanem egy univerzális állandó.
Tiszteletünk jeleként róla neveztük el az energia mértékegységét,
és így - a mai egységekkel - Joule gondos
méréseinek eredménye: 1 joule munka melegítő
hatása megegyezik egy joule hő melegítő hatásával.
Eredményei nem keltettek érdeklődést egészen addig,
amíg Kelvin közvetítésével a német eredmények az
erő megmaradásáról meg nem érkeztek Angliába.
Joule-nál hiányzott a metafizika, és mérései egy speciális
eredményt fejeznek ki, amelyek a számszerű
adatok nagy szórása miatt nem voltak meggyőzőek,
nem voltak bizonyító erejűek.
Másodszor ott volt a racionális francia mérnöki
iskola, amelynek egyik célkitűzése a lehető legjobb
gép készítése volt. Először a vízi erőgépek elvi működését
vizsgálták. Elsősorban Nicolas Carnot nevét kell
megemlíteni, a hőerőgépek elemzését már fia, Sadi
Carnot végezte. Ez a kutatás vezetett a perpetuum
mobile lehetetlenségének kimondásához (1775) és a
körfolyamatok vizsgálatához. Meg kell még említeni
Coriolis és Poncelot nevét, akik bevezették a munka
fogalmát a fizikába, és megadták a mozgási energia
megváltozása és a munkavégzés a kapcsolatát.
Sadi Carnot a hő-munka átalakítást vizsgálta, és
annak a feltételezésével, hogy a hő megmarad, (azaz
a magasabb hőmérsékletű helyről átmegy a hidegebbre)
és perpetuum mobile nem készíthető, megmutatta,
hogy a maximális munkavégzés csak a hőmérsékletektől
függ. Talán a mai szóhasználattal azt
kellene mondanunk, hogy Carnot "mozgató ereje" az
exergia volt.
Harmadszor volt a metafizika, a német út, amely
az élő szervezetekben lejátszódó folyamatok vizsgálatából
indult ki. Két főbb irányzat emelhető ki: a vis
vitalis elmélet, amely szerint a fizika és kémia törvényei
az élő szervezetekre nem érvényesek, valamint a
természet egységét valló romantikus természetfilozófia.
Az általános erő - a természeti hajtóerő - megmaradását,
mint a természet egységének kifejezőjét érett
formában a romantikus természetfilozófia fogalmazta
meg. Schelling a természetet egyetlen szellemi princípium
megnyilvánulásának tartja, amely a maga képére
formálja az anyagot. Minden természeti forma
ugyanahhoz a mintához, ideálhoz közelít.
Robert Mayer és Hermann Helmholtz ugyan más
úton közelítették meg, de ugyanazt a kérdést, az állati
hő eredetét vizsgálták. Mindketten orvosi egyetemet
végeztek, és a felismerés idején ténylegesen orvosként
dolgoztak. Mayer a későbbiekben is megmaradt
orvosnak, Heilbronnban volt főorvos, míg Helmholtz
később fizikaprofesszor lett. Helmholtz munkája
1847-ben jelent meg Über die Erhaltung der Kraft
címmel. Helmholtz stílusán is érződik a romantikus
természetfilozófia hatása, de tárgyalásmódja már teljesen
fizikusi.
Mayer érdeme a metafizika és a fizika egyesítése. Felismerte,
hogy az erő mérhető, kvantitatívan jellemezhető.
A felismerés folyamata Mayer megfogalmazásában:
"1840 nyarán a Jáva szigetére újonnan megérkezett
európaiakon végrehajtott érvágásoknál azt tapasztaltam,
hogy a kar vénájából eresztett vérnek majdnem
kivétel nélkül föltünően vörös színe volt. Ez a jelenség
magára vonta teljes figyelmemet. Kiindulván a
Lavoisier égés-elméletéből, mely az állati hőt égésfolyamatnak
tulajdonítja, azt a kettős színváltozást,
melyet a vér a kicsiny és a nagy körfutás hajszáledényeiben
szenved, úgy tekintettem, mint a vérrel végbemenő
oxidácziónak érzékileg észrevehető jelét,
látható reflexusát. Az emberi test állandó mérsékletének
megtartására kell, hogy annak hőfejlesztése a hő
veszteségével, tehát a környező médium mérsékletével
is szükségképen bizonyos értékviszonyban álljon
s ennélfogva kell, hogy mind a hőtermelés és az oxidáczió-
folyamat, mind pedig mind a két vérnemnek
színkülönbsége a forró égöv alatt egészben véve kisebb
legyen mint a hidegebb vidékeken."
1842-ben közölt írásában,1 amely a vegyész Liebig
által szerkesztett évkönyvben jelent meg, nem hivatkozik
filozófusokra, de a német romantikus természetfilozófia
szemléletmódjának hatását egyértelműen
felfedezhetjük. Mayer értekezése megpróbál megfelelni
ama kérdésre, hogy mit értünk erők alatt, és
hogy ezek egymással hogyan függnek össze. Mayer
arra törekszik, hogy az erő fogalmát ép oly szabatossá
tegye, mint az anyagét. Egy részlet a 42-es cikkből:
"Az erők okok, és így azokra teljes mértékben alkalmazható
az alaptétel: causa aequat effectum. Ha a
c ok okozata e, akkor c = e; ha e ismét az oka egy
másik f okozatnak, akkor e = f stb. c = e = f ... = c. Az
okok és okozatok egy láncolatában, mint ahogy az
egy egyenlet természetéből következik, sohasem válhat
egy tag vagy egy tag egy része nullává. Minden ok
első tulajdonsága tehát az elpusztíthatatlansága.
Ha az adott c ok létrehozta a vele egyenlő e hatást,
ezzel c egyúttal megszűnt létezni; c tehát e-vé vált. Ha
e létrehozása után c egészen vagy részben még megmaradt
volna, úgy ezen visszamaradó oknak további
okozat kellene hogy megfeleljen; c okozata tehát e
kellene hogy legyen ellentétben c = e feltevésünkkel.
Így, minthogy c e-be, e f-be stb. megy át, ezeket a
mennyiségeket egy és ugyanazon objektum különböző
megjelenési formáinak kell tekintenünk. Az a képesség,
hogy különböző formákat tud felvenni, a
másik lényeges tulajdonsága minden oknak. A két
tulajdonságot összefoglalva mondhatjuk: az okok
kvantitatíve elpusztíthatatlanok és kvalitatíve változékony
objektumok."
Ez a rész ma nehezen érthető, de akár Schelling is írhatta
volna. Mayer ezzel meghatározta az erők (energia)
fő tulajdonságát: átalakulhatnak és elpusztíthatatlanok.
"A természetben az okok két nagy osztálya létezik,
amelyek között a tapasztalat szerint nincs átmenet.
Az egyik osztályt azok az okok alkotják, amelyek
ponderábilisak és impenetrábilisak: az anyagok; a
másik osztályt azok az okok teszi ki, amelyeknél hiányoznak
ezek a tulajdonságok: az erők ... Az erők
tehát: elpusztíthatatlan, változékony, imponderábilis
objektumok.
Az esési erő, a mozgás és hő között fennálló természetes
összefüggést az alábbi módon tehetjük
szemléletessé: tudjuk, hogy a hő úgy lép előtérbe,
hogy a test egyes anyagrészei egymáshoz közelebb
igyekeznek; az összenyomás hőt fejleszt; ami most
már a legkisebb anyagrészekre és a köztük levő legkisebb
térre igaz, alkalmazható kell, hogy legyen
nagy tömegekre és mérhető térrészekre is. Egy teher
süllyesztése a Föld számára tényleges térfogatcsökkenést
jelent, minden bizonnyal kapcsolatban kell,
hogy álljon az ilyenkor fellépő hővel; ennek a hőnek
a teher nagyságával és a távolságával pontosan arányosnak
kell lennie."
Ez a rész a zseniális autodidakta írása. Az érvelés
nem felel meg a mai ismereteinknek, de a végeredmény
jó. Mai megfogalmazásban a helyzeti energia
alakul át ilyenkor hővé, és ténylegesen a hőhatás a
tömeg és a magasság szorzatával arányos.
"Téziseinket, amelyek szükségszerűen következnek
a »causa aequat effectum« alaptételből, és amelyek
tökéletes összhangban állnak az összes természeti
jelenséggel, egy gyakorlati következtetéssel zárjuk
... meg kell határoznunk, hogy milyen magasra
kell a Föld felszíne fölé emelni egy meghatározott
súlyt, hogy az esési ereje ekvivalens legyen az azonos
súlyú vízmennyiség 0-ról 1 °C-ra való melegítésével.
Hogy egy ilyen egyenlet a természetben gyökerezik,
tekinthető az eddigiek rezüméjének."
Ez a mérés így kivitelezhetetlen, de Mayer megtalálta
a kiszámítás módját.
"A gázokra vonatkozó ismert hő- és térfogatviszonyok
alkalmazásából ... az atmoszferikus levegő állandó
nyomáson és állandó térfogaton mért kapacitásának
hányadát 1,421-nek véve, az adódik, hogy egy
súly lesüllyedése körülbelül 365 m magasságból megfelel
egy hasonló súlyú víz 0-ról 1 °C-ra való melegedésének."
A helyes (pontos) eredmény 418 m. A számítás
eredménye csak azért téves, mert pontatlan adatokból
indult ki.
Az egyenértéket kifejező szám tette föl Mayer eszméire
a koronát. Enélkül az egész elmélkedés metafizika
maradt volna, ettől viszont fizika lett. Mayer felismerése,
hogy a metafizikai "erő" állapotjelző és mérhető,
kiszámolható. A természet egysége a "mozgató
erő" átalakíthatósága, és nem teremthetősége.
(Művének nem volt visszhangja, de szerencsére
testvére, aki patikus volt, támogatta. A későbbi műveit
saját költségén adta ki.)
Közelebb jutunk a megértéshez, ha a Baurhoz írt
levelének a vonatkozó részét olvassuk (a levél a gyűjteményes
kiadásban található, Gesammelten Schriften
1867, 1874 Stuttgart):
"A vegyésznek az az alapelv az irányítója, hogy maga
a »szubsztancia«, az anyag lényege elpusztíthatatlan,
és hogy az alkotóelemek a létrejött összetétellel a legszükségszerűbb
vonatkozásban állanak; ha H és O eltűnik
(minőségileg elértéktelenedik) és HO lép fel, a
kémikusnak nem szabad azt feltételeznie, hogy H és O
tényleg semmivé lett, s HO véletlenül és kívülről képződött;
ennek a tételnek szigorú érvényesítésén épül fel
Megjegyzések a hő mechanikai egyenértékéről, 1851.
az újabb kémia, amely nyilvánvalólag csak így vezethetett
határozott eredményekhez. ... Az erőkre [energiákra]
is ugyanezeket az alapelveket kell alkalmaznunk;
szintén elpusztíthatatlanok, mint a szubsztancia, szintén
kombinálódnak egymással, régi alakjukat elvesztik
(mennyiségileg semmivé lesznek), új formában lépnek
fel s a régi [valamint] új formák összefüggése épp oly
lényeges, mint a H és O, valamint a HO között. Az erők
(amelyeknek szigorúan tudományos kifejlődését nem
fogom magyarázatlanul hagyni) mozgásból, villamosságból
és melegből állanak."
Mayer felismerése az első főtétel, az energia megmaradása.
Az a fontos többlet Schellinghez képest,
hogy kvantitatív összefüggés van a változások között.
Mai szóhasználattal élve, felismerte, hogy az erő (energia)
állapotjelző. Felismerte, hogy egy szigorú könyvelővel
van dolgunk; csak olyan változások mehetnek
végbe, amelyekre a megmaradás teljesül. Megsejtette a
dU = dQ + dL
formát, és ehhez megtanulta a fizikai alapokat.
Elméletének bizonyítéka (következménye) a hőegyenérték
meghatározása. Először a leeső test (víz)
melegedésével tervezte a meghatározást, azután megismerte
Gay-Lussac eredményét, hogy a vákuumba
kiterjesztett gáz hőmérséklete nem változik. Ebből
levonta következtetést, hogy a gáz fajhője nem függ
a sűrűségtől, és így az állandó nyomású és az állandó
térfogatú fajhők arányából az egyenérték meghatározható.
Az organikus mozgás az anyagváltozással kapcsolatban;
természettudományi tanulmány című könyvében2
található az energia ismeretes alakjainak első
táblázatos kimutatása, valamint arra való utalás, hogy
a földön elhasznált minden energia a Nap sugaraiból
ered, és a növényekben kémiai energia alakjában
halmozódik fel. Itt is megtalálhatók teljesen szakszerűen
és világosan azok az alapelvek, amelyek szerint
a tápanyagok kémiai energiája az állatok és emberek
minden tevékenységének általános energiaforrásául
tekintendők.
Ugyancsak Mayer végezte az első számításokat abban
az irányban, vajon hogyan aránylik az embereknél
és állatoknál a teljesített mechanikai munka a tápanyagok
égési melegéből kiszámítható összes energiaveszteséghez.
Mindez Népszerű tanulmány a világrendszer
dinamikájáról cím alatt 1848-ban Landherr-nél
jelent meg Heilbronnban.3
Mayer tragédiája
Mayer kisvárosi polgár volt. Nem szerezhetett magának
és gondolatainak rajongókat és tanítványokat. Bátyja
támogatta, de a felesége már csak azt látta, hogy a pénzét
műveinek kiadására költi. Munkájának első visszhangja
Joule támadása volt.
Joule 1843-ben közölte első eredményeit, amelyek
1847-ben már kiérlelt formában jelentek meg, és
1847-ben ismertette ezeket a francia akadémiához
benyújtott, és a Comptes Rendus-ban megjelent tanulmányában
is, ahol nem említette Mayert.
Mayer írását, amelyben elsőségére hivatkozik, közölték.
De Joule 1848-ban megtámadta Mayert. Azt
állította, hogy Mayernek 1842. évi értekezése "nem
érdemelte meg a tudósok figyelmét", mert az ő (Joule)
kísérletei előtt senki sem tudhatta, hogy a fajhő a sűrűséggel
nem változik. Más stílusban ugyan, de Joule
is az erő megmaradásából indult ki, és ezt kísérletileg
felhasználta az egyenérték kiszámításához. Nem közismert,
hogy gázokkal is végzett méréseket.
Mayer a következő, 29. kötetben (1849. nov. 12.
szám) elég udvariasan figyelmeztette Joule-t, hogy a
fajhő eme tulajdonságát már Gay-Lussac kísérletei
kétségtelenül eldöntötték. Érdekes, hogy az angolszász
irodalomban ez később is felbukkant, sőt nemrég
P. Mirowski Mayert, mint a zseniális autodidaktát
mutatta be, aki nem tudta, hogy a fajhő függhet is a
térfogattól, és így ráhibázott a jó eredményre.
Helmholtz 1847-ben közölt dolgozatában csak Joule
nevét említi, Mayert nem. Mayer talán ezért határozta
el, hogy a nyilvánossághoz fordul. 1849-ben az Augsburger
Allgemeine Zeitungban is ismertette elméletét
Lényeges fizikai felfedezés (Wichtige physikalische
Erfindung) címen, és leírta, hogy hogyan határozható
meg a hő mechanikai egyenértéke kísérletileg. Erre
már kapott választ, egy professzor, Seyffer írt egy
cikket, amelyben Mayert fantasztának nevezte, aki
nem érti az igazi tudományt. Aki az angol eszméktől
elmaradó dilettáns. Mayer kénytelen volt röpiratot
kiadni, mert válaszát nem közölték. Megjegyzések a
hő mechanikai egyenértékéről című írása4 1851-ben
felfedezésének elméleti fontosságát tisztán és teljesen
megvilágítja.
1850 májusában súlyosan megsérült, amikor egy
álmatlan éjszakán delíriumos állapotban második
emeleti lakásáról az utcára ugrott. A betegséget követő
több hónapos pihenés után tudott csak tovább
dolgozni.
1851 szeptemberében agyhártyagyulladást kapott,
amelyből ugyan gyorsan felgyógyult, de családja elmegyógyintézetbe
záratta, hogy gyógyítsák ki abból a
rögeszméből, hogy jelentős felfedezést tett. Ez nem
sikerült; 1853-ban elhagyta az intézetet, de ezután
sem orvosi praxisát, sem tudományos tevékenységét
nem folytatta.
Mayer csak 1862-ben lépett ki újra a nyilvánosság
elé, a lázról írt értekezésével (Über das Fieber) amely
az Archiv der Heilkundében jelent meg, és lényegében
régi szempontjainak újabb és bővített kifejtését
foglalja magában.
Az első nyilvános elismerést a baseli természetvizsgáló
társaság tiszteletbeli tagjává történt megválasztása
jelentette 1858-ban. 1867-ben kiadták összegyűjtött
műveit. 1872-ben jelent meg Dühring A mechanika
általános elveinek kritikai története című könyve,
amelyben Mayert az energetika többi művelője fölé
helyezte. 1874-ben Tyndall lefordította angolra Mayer
műveit és megjelentette őket a Philosophical Magazine-ban.
Mayer történetét Dühring műveiből ismerjük, aki
egy érdekes előadásban, majd írásban is nyilvánosságra
hozta véleményét, és Mayert a 19. század Galileijének
nevezte.
Mayer hatása
A termodinamika kialakulásával egy máig tartó polémia
kezdődött a mechanikai hőelmélet és a fenomenologikus
(axiomatikus) termodinamika között. A vita
lényege, hogy az irreverzibilis termodinamika visszavezethető-
e a reverzibilis mechanikára. Ebben a megfogalmazásban
világos a válasz: aki reverzibilis
egyenletekből irreverzibilis megoldást származtat, az
más bűnökre is képes.
A mechanikai hőelmélet célkitűzése volt a newtoni
mechanikából leszármaztatni a főtételeket. Az irányzat
nagy sikere a statisztikus mechanika, nagy vesztese
a termodinamika. A mechanikai szemléletmódnak
megfelelően a fizikában nincs szükség metafizikára,
ezért Planck csodálatos nemegyensúlyi termodinamikája
is teljes érdektelenséggel találkozott. Max Planck
önéletírásában leírta, hogy dolgozatát, amely az irreverzibilis
termodinamika megalapozásának tekinthető,
nem fogadták megértéssel. "A tartózkodás oka
valószínűleg a tudományban a század közepe óta -
Schelling és Hegel természetfilozófiai munkásságának
»köszönhetően« - jelenlévő ellenszenv a spekuláció
iránt, amivel az elméleti kutatást is könnyen meggyanúsíthatták."
Mayer munkásságát, szellemiségét az energetizmus
vitte tovább, ez tekinthető a természetfilozófia örökösének
[6]. Miután az energetizmus, mint irányzat,
Ostwald halálával megszűnt, inkább csak hibáit ismerjük.
Például azt, hogy tagadta az atomok létezését.
Pedig, ha elolvassuk az eredeti írást [7], akkor
látjuk, hogy nem az atomok létezésének tagadása
szerepel benne, hanem annak megkérdőjelezése,
hogy minden makroszkopikus (megfigyelhető) viselkedés
leszármaztatható-e az atomok mozgásának
leírásából, vagy szükség van a fenomenologikus leírásra.
"... vajon milyen előnyünk származik abból, ha a
természeti jelenségek törvényeit valóban vissza tudjuk
vezetni az energia megfelelő formáinak törvényeire?
Először is, ami rendkívül fontos, lehetségessé
válik a hipotézisektől mentes tudomány megteremtése.
Nem keresünk tovább olyan erőket, amelyek felléptét
nem bizonyíthatjuk az atomok között, melyek
létéről nem szerezhetünk tudomást, ehelyett az eltűnő
és a megjelenő energiák fajtája és mennyisége
alapján alkotunk véleményt a folyamatokról. [Ezeket]
megmérhetjük, és ezzel a módszerrel mindent kifejezhetünk,
amit tudni kell. Mindenki, akinek tudományos
érzéke szenvedett a tények és hipotézisek ama
folytonos összeolvasztásától, amelyet a fizika és a
kémia ma ésszerű tudományként kínál nekünk, megérti,
hogy ez milyen óriási és általános érvényű
előny. Az energetika olyan eszközt kínál, ... amelynek
révén a természet úgynevezett magyarázatát a
jelenségek leírásával helyettesíthetjük."
Irodalom
- Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Budapest, Gondolat,
1978.
- Martinás K., Ropolyi L.: A termodinamika korai története. Fizikai
Szemle 36 (1986) 288-295.
- Czógler Alajos: A fizika története életrajzokban. II. kötet, Királyi
Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 1882.
- Wilhelm Ostwald: Feltalálók, felfedezők, nagy emberek. (ford.:
Kósa Miklós) Révai, Budapest, 1912.
- Gurka Dezső: A schellingi természetfilozófia és a korabeli természettudományok
viszonya. Gondolat, Budapest, 2006.
- Bognár Gergely: Energetizmus. szakdolgozat, Budapest, 2006,
http://martinas.web.elte.hu/bg.html
- Wilhelm Friedrich Ostwald: Emancipálódás a tudományos materializmusból.
Science Progress IV/24 1896.,
http://www.kfki.hu/chemonet/hun/olvaso/histchem/mol/ostwald.html
_________________________
1 Robert Mayer: (Bemerkungen über
die Kräfte der unbelebten
Natur [Megjegyzések a szervetlen természet erőiről] Annalen der
Chemie und Pharmacie 43 (1842) 233.
2 Robert Mayer: Die organische Bewegung in ihrem Zusammenhange
mit dem Stoffwechsel. Heilbronn, 1845.
3 Robert Mayer: Beiträge zur Dynamik des Himmels. Landherr,
Heilbronn, 1848.
4 Robert Mayer: Bemerkungen über das mechanische Aequivalent
der Wärme. Landherr, Heilbronn, 1851.