Fizikai Szemle honlap

Tartalomjegyzék

Fizikai Szemle 1988/12. 457.o.

RICHARD FEYNMAN
1918-1988

R. Feynman A fizika élő legendája távozott el közülünk. Határo­zottan különbözni kívánó személyisége, új utakat nyitó kreativitása, csillogó előadókészsége (talán jo­gosan is) kialakította kortársaiban azt a meggyőző­dést, hogy ő korunk legokosabb embere. Nobel-díjas és szupersztár volt egyszemélyben, aki még a kvan­tummechanika alapjaihoz is tudott minőségileg újat mondani a 20. század második felében.

1918. május 11-én született New York egyik külvá­rosában. Az értelmet tisztelő zsidó nevelés, a híres brooklyni iskola, a feltörő északkelet-amerikai ipari társadalom, az atomfizika megélt felfutása egyaránt hozzájárultak egyénisége és tehetsége kibontakozásá­hoz. Alig végezte el az egyetemet, a kiváló elméleti fi­zikust Los Alamosba szólítják a Manhattan-terv meg­valósításához. Nem akármilyen élmény egy 24 éves ösztöndíjas fiatalnak! A tudós közösség és a katonai vezetés meglepően jól elviseli, sőt hasznosítja egyál­talán nem mindennapi viselkedését. MIT, Harvard, Cornell, Cal Tech - az Egyesült Államok és talán a világ legkiválóbb egyetemei karrierjének további lépcsőfokai. (Végül is a California Institut of Techno­logy professzora lett Dél-Kaliforniában, ahol egy emeleten több fizikai Nobel-díjas tanított, mint máshol egy egész nagy országban.)

A modern fizika próbaköve mindig a hidrogén­atom volt. A Balmer-képleten szenvedett kudarcot a klasszikus fizika, az atom bolygó-modellje. Bohr erő­szakot követett el a mechanikán és az elektrodinami­kán, kvantumfeltételeivel kihozta a Balmer-képletet. Az alapállapotnak azonban egységnyi pályaperdületet kellett tulajdonítania, ami mágneses mezőben többfé­leképpen állhatna be. Ezt a spektroszkópiai meg­figyelés és a periódusos rendszer első sorának rövid­sége egyaránt cáfolta. A Balmer-képletet azután a kvantummechanika (Heisenberg és Schrödinger, 1925-1926) tudta jól értelmezni. A színképvonalak (negyedik tizedesjegyben megfigyelt) relativisztikus tömegnövekedés és a relativisztikus spin­pálya-kölcsönhatás következményét (1927) Dirac magyarázta meg. Ezt követte a hiperfinomszerkezet feltárása, ami az atommag ponttöltéstől eltérő voltá­nak tulajdonítható.

A II. világháború során az atombomba mellett ki­fejlődött a mikrohullámú technika is. Ezt felhasználva Lamb (1947-ben) megrázó tényt fedezett fel. A Dirac-féle finomszerkezet szerint az energiaszint helye csak az a főkvantumszámtól és a j teljes perdü­lettől függhetne, de két hidrogén-energiaszint (2s1/2 és 2p1/2) közös n=2, j=1/2 értékük ellenére 1,05777 GHz mértékben felhasad! Az anomáliát Hans Bethe magyarázta meg (elméleti fizikus hagyo­mány szerint vonaton utazva, egy borítékon végzett számítással). Az elektromágneses térerősségek Heisenberg-féle határozatlansági összefüggésből adó­dó zéruspontrezgése és a negatív energiájú elektro­nok Dirac által elképzelt óceánjában a pozitív atom­mag által kiváltott polarizálódás a mag közvetlen szomszédságában megváltoztatja az elektromos tér­erősséget. A Coulomb-törvénytől való parányi eltérés tolja meg a maghoz közelebb elhelyezkedő 2s1/2 elektronállapotot a 2p1/2 állapothoz viszonyítva.

Bethe így magyarázta a Lamb-eltolódást. Becslése durva volt és nemrelativisztikus. A magas frekvenciá­kat önkényesen levágva csalt ki véges különbséget a kvantumelektrodinamika végtelenjei közül. Ez nem elégítette ki az eleganciára adó matematikai fizikuso­kat, hiszen a hidrogén-színkép az egész modern el­méleti fizikai próbaköve. Tomonaga (Japán) és Schwinger (USA) olyan szembeszökően relativisz­tikus ruhát szabtak a kvantumelektrodinamikára, ahol két végtelent sokkal kevesebb lelkiismeretfurda­lással lehetett kivonni egymásból. A Lamb-eltolódás hivatalosan is elméleti magyarázatot nyert. A számí­tások azonban embertelenül elvontak és nehezek voltak (emlékezik reá a megemlékezés szerzője egye­temi hallgató korából). A fiatal Feynman meg akarta érteni, át akarta tekinteni a kvantumelmélet, elektro­mosság és relativitás nagyszabásúan kibontakozó fú­zióját, sőt számolni kívánt vele. Ehhez a kvantumme­chanikának aligha volt ideális kiindulópontja. Feyn­man a kvantumelméletnek egy valóban relativisz­tikus szemléletű megalapozást adott, amely a vizsgált anyag lehetséges történeteit veti egybe. Ennek alap­ján kidolgozott egy olyan számítási eljárást, amely egyetemi hallgatók számára a mélységekbe való leme­rülés kötelezettsége nélkül is lehetővé tette, hogy az elméletet mind több konkrét jelenségre alkalmazzák. Így vált a relativisztikus kvantumelektrodinamika a természettudományok mindmáig legtöbb tizedesjegy­re ellenőrzött axiómarendszerévé, minden további szintézisre törekvés példaképévé. A Feynman-gráfok szerint a hidrogén-atom elektronja kibocsát egy fotont (értsd: mezőt kelt), majd szóródik az atommag Coulomb-erőterén, végül visszanyeli fotonját (azaz a saját maga által keltett mező visszahat rá). Mindez rajzban egyszerűen szemléltethető. A vázlaton minden egyes vonalszakasznak egy matematikai té­nyező felel meg, majd a szorzatot integrálni kell az elektron impulzusaira. Kiadódik a Lamb-eltolódás. Az ilyen Feynman-gráfok minden nagyenergiájú fi­zikus praktikus gondolkodási mintáivá váltak, miként az elektrotechnikai kapcsolási rajzok a szere­lők fejében. (A rádiót is lehet javítani a nélkül, hogy le kellene buknunk a Maxwell-elektrodinamika mély­ségeibe.) A relativisztikus kvantum-elektro­dinamikáért Tomonága, Schwinger és Feynman 1965-ben elnyerte a Nobel-díjat. A világban a Feyn­man által megfogalmazott gondolkodási minták ter­jedtek el.

A gyorsítók mind nagyobb energiájú, mind rövi­debb hullámhosszú részecskéket állítottak elő. Az anyag mélyszerkezetét egyre nagyobb felbontóképes­séggel tapogatták le a részecskenyalábok. Amikor Stanfordban (Kalifornia) megépült a 3 km hosszú li­neáris gyorsító, az olyan szuper-elektromikroszkóp lett, amely megpillantotta a 10-16 m átmérőjű proton belsejében lapuló töltéscsomókat, a kvarkokat. A kí­sérletek alapján Feynman értelmezte a proton belső szerkezetét (parton-modell). Sokunk számára emlé­kezetes Feynman 1972-ben e kísérletről tartott elő­adása Balatonfüreden, a Szívkórház előadótermében. (Neutrinó '72 konferencia, első az azóta kétévenként ismétlődő nemzetközi neutrinókonferenciák soroza­tában.) Majd az Eötvös-Egyetem nagy fizikai előadó­jában és Debrecenben egyetemi hallgatóknak ma­gyarázta el a kvark-modellt. (Sokunkban elevenen él rendkívüli egyénisége. A pesti Duna-parton lépett először hazánk földjére. Előadásait végtagjainak művészi koreográfiája illusztrálta. Vendégköny­vünkbe szöveg-közhely beírása helyett Feynman­-gráfot rajzolt. Pihenésként egy nehéz nap éjszakáján négy óra hosszat dobolt lazításként a szerző balatoni verandaasztalán. Hazánktól, a magyar fizikus­leányoktól a Fekete Macskában búcsúzott. Itt jártának emlékét általa ültetett, immár terebélyes hársfa őrzi a balatonfüredi Tagore-sétány fizikussorán.)

Richard Feynman maradandót alkotott a béta­bomlás elméletében, a statisztikus fizikában és sok más területen. Foglalkozott a kérdéssel: állít-e a természet elvi határokat a számítógéppel elvégezhető műveleti mennyiség elé, vagy aszimptotikusan minden kiszámítható? Ő magyarázta meg az amerikai közönségnek, mi vezetett a Challenger katasztrófájá­hoz. (Csak elemi fizikatudásból és felelősségérzetből kellett volna kicsivel több.) Egyszer megkérdezték: miért tér mégis mindig vissza a nagyenergiájú fiziká­hoz? "Ha valaki mutatna ennél érdekesebbet, az kez­dene foglalkoztatni. De ez senkinek sem sikerült."

Bevezető egyetemi előadássorozata minden kul­túrnyelven, magyarul is közönségsiker volt, pedig nem könnyű olvasmány. Előadásait a tradicionális szakmai zsargon lepucolása, a mély lényeg egyéni ki­fejtése jellemzi. Egy másik, tágabb közönségnek szóló előadásorozatát is olvashattuk. Könnyed önélet­rajzi beszámolója ("Maga biztosan csak viccel, Feyn­man úr!") talán szintén lefordítódik. Richard Feyn­man kortársunk volt és mindnyájunk ismerőse: cse­lekvően irányította, nevelte minden ma élő fizikus gondolkodását. Vidáman viselt nehéz betegség után 1988. február 15-én távozott közülünk. Képei, gon­dolkodásmódja, modelljei agyunkban élnek immáron kitörölhetetlenül.

Marx György