"... ÚGY NÉZEM A JÖVŐT, MINT NYERSANYAGOT, AMIBŐL VALAMIT TEREMTENI KELL."

Zeley László rádióbeszélgetése
Teller Edével
1989. október 7-én

- Nekem erről nincsen igazi véleményem, mert én nem vagyok történész. Minden korban az, ami történik, amit az emberek megélnek, fontosabb annál, mint amit utólag könyvekben lehet olvasni a múltról. Ezért a mai kort megélő könnyen beképzelheti, hogy ez a kor mérföldkő. Én nem hiszem, de ahogy én látom, ez a század nagy változást hozott, így bizonyos komoly szempontból mérföldkőnek is lehet nevezni. Ebben a, században történt meg először, hogy a teljes világ közvetlen kapcsolatba került. Az események távolsága többé nem jelentette azt, hogy az ember csak később értesült a távoli történésekről. Minden, ami bárhol történik, az egész világon most történik, most tudjuk azt, nem hat hónappal később. Így minden, ami történik, minden másra kölcsönhat. Ennek nagy következményei lehetnek a jövőre. Ha valóban lesznek, akkor ezt mérföldkőnek fogják nevezni.

- Kérem, a paradigma hosszú szó, azt is mondanám, nagyképű szó. Amikor a múlt században rájöttünk arra, hogy az embernek mi a viszonya a többi élőlényhez, hogy mi volt az idáig vezető fejlődés, és hogy az merre mehet tovább, az nem volt paradigma? Amikor észrevettük Copernicus vagy Newton vagy Galilei idején, hogy milyen aprók vagyunk az Univerzumban, az nem volt paradigma? De van ma is valami, ami fontos, aminek a következményeiről lehet és kell beszélni, és az az, hogy most kicsi lett a világ. Kicsi úgy, hogy minden része érzékenyen összefügg minden más részével. Majdnem úgy, mint ahogy egy állatnak a teste idegekkel van összekapcsolva. Ami az elefánt farkával történik, az az elefánt agyában is azonnal megjelenik. Ilyen módon a világból egy organikus kölcsönható egység lett. Nemcsak úgy, ahogy azt egyes vezetők elképzelik, de úgy is, hogy ezt mindenki érzi, tudja. Én nem akarok mérföldkövekről beszélni, de ez egy olyan változás, ami befolyásolja az embereknek a magatartását, ami a népeknek a szerepét is biztos, hogy a jövőben is befolyásolni fogja. Ha ebből majd az következik, hogy a jövő században a világ másféle lesz, akkor ezt az új korszakot, a világfejlődés korszakát talán a 20. századtól vagy talán a kétezredik év mérföldkövétől kell majd számítani. Szeretnék még egy-két szót mondani arról, mennyire nagyon fontos, hogy elképzeljük egy ilyen világfejlődés, világméretű kölcsönhatás következményeit. Én három különböző következtetést tudok elképzelni. Az egyik az, hogy megmarad a teljes rendetlenség, legfeljebb itt-ott lehet segíteni. Remélem, hogy nem lesz így, és már nincsen is egészen úgy. Mert itt van egy nagyon érdekes tény. Nem tudom, mi a helyes szám, de azt mondanám, hogy 20. században ötször annyi ember él, mint a 19. században, lehet, hogy még több. Bejósolták, hogy ennyi embernek nem lesz étele. De a tény az, hogy az éhínségek gyakoribbak voltak a 19. században mint a 20.-ban. Egyrészt azért, mert a termelés a technológiai fejlődés következtében nagyon megnőtt. De a másik fontos tényező az, hogy ahol baj volt, ott kívülről segíteni lehetett és segítettek is. Kivéve egy pár esetben, ahol ez politikailag nem volt lehetséges. Ahogy múlik az idő, mindenképpen világosabb lesz. A politikai problémáknak legalább részleges megoldása megszületik, hogy, ha kell, lehessen segíteni. Nagyon fontos, hogy ebben volt haladás. Azt hiszem, itt nincs kétség. Volt két világháború, dehát mi volt az a 30 éves háborúhoz, mi volt a mongoloknak a támadásához képest, ahol Magyarországon talán az embereknek 90%-a elpusztult. Katasztrófák voltak, a katasztrófákra a válaszok talán régen kevésbé voltak. Tehát az egyik lehetőség: több zavar, több katasztrófa, de létezik a remény, hogy legalább egy kicsit lehet segíteni a katasztrófáknál. Van egy másik lehetőség is, amitől én félek: egy világuralom. Akárkinek a világuralma. Egy centrum, amely megmondja, hogy mi történjen itt, mi történjen ott. Ez egy világdiktatura. Léteznek technikai eszközök ahhoz, hogy világdiktatúra létrejöhessen. Én ettől félek, ezt nem akarom. Ezt a veszélyt tudatosan el kell kerülni. A rendetlenség ami ma létezik, nem jó, de talán még az is jobb egy központi diktatúránál. Még akkor is, ha a diktatúra jóakaratú. Persze a diktátor mindig azt mondja, hogy Ő jóakaratú és mindig vannak tömegek, akik ebben a diktátorral egyetértenek. Van egy harmadik lehetőség is, és ez a harmadik lehetőség nagyon nehéz, olyan nehéz, hogy a legtöbb ember azt mondaná, hogy lehetetlen. Én azt mondom, hogy legalább részben lehetséges. És még részbeni megvalósulása is nagyszerű volna. Ez a lehetőség a világ népeinek független kibontakozása, fejlődése olymódon, hogy együtt dolgozunk. Nem mondjuk azt, hogy ez lehetetlen, mert van rá egy példa, egy fontos példa, amire nem gondolunk eleget.

- A második világháború szörnyűségeire gondolok: sok-sok millió ember pusztult el; és több millió érezte, tudta a szörnyűségeket. És amikor vége volt, akkor - kis kivételekkel - egy dolog nem történt. Nem volt bosszú. Pesszimisztikusan gondolnak az emberi természetre, azt mondták, hogy a bosszúnak be kell következnie. De nem volt. A háború után Amerika segített, először Olaszországban.

- A Marshall-terv volt ennek a legfontosabb része. Segített Európában, különösen segített Nyugat-Németországnak és persze Franciaországnak. A nyugatnémetek a legnagyobb ellenségeink voltak, és segítettünk nekik. Most a barátaink. A japánok ellenségeink voltak, másfajta nép, alig értettük őket, segítettünk nekik. Most Nyugat-Németország, Japán az Egyesült Államok barátai és konkurrensei. Most mondják: minek segítettünk nekik ahhoz, hogy most konkurrenciát csináljanak? Nem mondják hangosan, nem mondják sokan. Azt hiszem, a legtöbb ember megértette, hogy ez a konkurrencia jó, hogy necsak nekünk legyen jó dolgunk. Jó segíteni, hogy a világ elevenebb legyen. Hát ez egy kis példa, sok szempontból nagyszerű példa, abból a szempontból, hogy mit kellene csinálni a hátramaradott országok érdekében, olyan esetekben, ahol a kulturális gátak százszor magasabbak, ahol nem értjük, hogy mi jó, és mi rossz, hogy ezt organizáció nélkül informálisan csak együttműködés eszközével lehet elérni. Ami persze hihetetlenül nagy probléma. Azt hiszem, hogy egy szép tervvel ezt nem lehet elintézni. Ezt csak úgy lehet megvalósítani, hogy napról-napra dolgozunk, tanulunk, együttműködünk, felfedezzük azt, hogy nagyon különböző emberek hogyan élhetnek együtt ezen a bolygón. És még egy nagyon rövid megjegyzés: Amerikában emberek mindig gyülekeztek, Amerikába emberek mindig menekültek. Szokták mondani, hogy ez a sokféle népség aztán összeolvadt, hogy Amerika a népek kohója. De ez nem jó kifejezés, mert nem felel meg a tényeknek, Amerikában emberek nemcsak gyülekeztek, hanem nagymértékben meg is őrizték hagyományaikat. Amerikában szeretjük a különbségeket, a különböző hagyományokat, hogy ami az ó-világban nem fér meg, vagy nem fért meg, az az új-világban megfér egymással. Bevándorlás Angliából, Németországból, Olaszországból, Magyarországból, Vietnamból, Mexikóból sok minden máshonnan: mind megfér. Igenis, az orosz és a mexikói olyan különbözőek, amilyen különböző csak lehet, mégis megférnek és együttműködnek. Ebben a kis modellben sokmindent lehet látni, ami talán a jövőben megvalósul, és kis óvatos lépésekkel az emberekből segít nemzetek közösségét kialakítani. Ha ez megtörténik, akkor a 20. század valóban mérföldkő lesz a világtörténelemben.

- Századunk egy bizonyos szakaszában, talán mind a mai napig élt bennünk a tudomány mindenhatóságába vetett hit. Azt hittük, hogy a tudomány megoldja az élet és halál kérdését, meggyógyítja a betegségeket, egyáltalán nagyon bántunk a tudományban. Azután jött egy másik mozgalom, ennek az ellentéte, a tudományellenesség, az antiscientista mozgalmak. Amit Ön elmondott, mindabból nem az derül-e ki, hogy az Egyesült Államok, amely kétségtelenül nagyon sokat segített Európának, és sokat segített a világ több részének, túlbecsüli-e önmagát a tudomány területén? Mi a véleménye erről?

- Én tegnap jöttem vissza a kórházból; majdnem 82 éves vagyok, az utolsó öt évben öt nagy műtétet végeztek rajtam. Ezeknek az elsője az volt, hogy a szívemet kinyitották és új ereket tettek bele a lábamból, ez 30 évvel ezelőtt lehetetlen lett volna. A tudomány nem mindenható, a tudomány nem fogja a halált megakadályozni. Már Jonathan Swist is megírta, hogy az egyes emberek halhatatlansága a legnagyobb átok lenne. Guliver nemcsak az óriásokat, a törpéket és a lovakat látogatta meg, hanem a tudósokat is. A tudósok szigetén létezett ez az elképzelés a halhatatlanságról. Ezt nem a 20. században írta, a tudomány hatalmáról már sokkal régebben gondolkozunk. Azért gondolkozunk, mert a tudomány sem teheti meg azt, ami lehetetlen. Ami lehetetlen és lehetetlen fog maradni, a halhatatlanság. A tudomány sokkal többet hoz létre, mint akármelyikünk képzeli. Ezen év januárjában a mi laboratóriumunkban Livermore-ban képesek voltunk lefotografálni egy gént, egy kettős spirál gént. Láttuk azt az óriási molekulát, ami az örökölhető tulajdonságok egyes részeit tartalmazza. Reményünk van, hogy megértjük az összefüggést az emberi tulajdonságok és a kémia között. Hát ez nem materializmus? Hát igenis, ez materializmus. De a materiát nem szabad alábecsülni. A matéria nem gép. A tudomány azt is megmutatta és Heisenberg személyében képletbe is írta, hogy a jövő bizonytalan, és kell, hogy bizonytalan legyen. Éspedig azért, mert a legkisebb részecskék, az atomok nem olyanok, mint a gépek, hanem bizonyos szempontból olyanok, mint az élőlények. Én nem tudom, mi az élet, én csak azt mondom: tudjuk, hogy nem lehet előre megmondani, hogy egy lény - különösen egy ember - mit fog csinálni. Hogy egy atom mit fog csinálni? Rájöttünk arra, hogy csak annyit lehet megmondani előre, hogy ez valószínű és az nem, de hogy határozottan mi lesz, azt nem lehet megmondani.

- Ez Heisenberg határozatlansági elmélete, aminek az az értelme, hogy igenis mindegyikünknek van befolyása a jövőre. Ha az ember istenben akarna hinni, és ugyanakkor determinizmusban, akkor elképzelhető, hogy az isten megteremtett egy világot, és azután nem volt semmi dolga, mert a világ, mint egy masina jár.

Hát a mi világunk nem ilyen. Mi ma tudjuk, hogy minden atom és minden csillag és minden élőlény bizonytalan jövőbe irányul. Mindegyik teremti a jövőt. És, ha az ember istenről akarna beszélni, akkor ne beszéljen róla másképpen, mint egy karmesterről, aki mindezt valahogyan összehozza, föltéve, hogy mindezt össze is lehet hozni. De a 20. század bizonytalan jövőt felismerő világképe sokkal elevenebb, mint a 19. századé volt, ahol a világ nem látszott többnek, mint egy masinának.

Nem is akarom a jó magyart szót, gép, használni, hanem masina, ami megvetendő. Hát kérem, mi a csalatkozás? Hála a tudománynak, több embert tudunk etetni, több embert tudunk gyógyítani, többet értünk, még a szellemi munkánkat is képesek vagyunk hatalmasan alátámasztani számlálógépekkel. De, ha azt hisszük, hogy a tudomány az emberi problémákat, emberi konfliktusokat meg fogja oldani, akkor meg vagyunk őrülve, mert a konfliktusok megoldása nem a tudósok feladata, és nem szabad, hogy az legyen. Én nem akarok egy diktátort Rómában, egy vallási diktátort, és én nem akarok egy diktátort a világ bármely fővárosában. Bízom benne, hogy az emberek meg tudják tanulni, hogyan férjenek meg egymással. Ehhez nincs szükségük diktátorra, és főleg nem Nobel-díjas diktátorra. Mert a Nobel-díjas nagyon jól tudja, hogy ő mit csinál. És az nagyon fontos is és nagyszerű a tudós munkájában, de az egész világ túl nagy neki. A hatalom akárkinek a kezében átok. Amerikában az eredeti függetlenségi forradalom idején, az eredeti államalapításkor nagyon erősen mondták, hogy a kormány egy szükséges rossz. Legyen belőle olyan kevés, amilyen kevés csak lehet. Legyen belőle annyi, hogy a nyilvánvalóan veszélyes helyzeteket kiküszöbölje. Megvédje az embereket a túlzásoktól. Ezenfelül minél kevesebbet csinál, annál inkább dicséretreméltó. Mi csalatkozunk a tudományban, a tudósokban, mert túl sokat vártunk tőlük, és sajnos, meg kell vallanom, a tudósok is túl sokat vártak önmaguktól. Sokan azt képzelték: ha csak mi kormányoznánk a világot, az volna jó. Ez bocsánat a nagyon durva kifejezésért, - marhaság. Ilyent se tudósnak, se politikusnak, se talán a lelkeink őrzőjének sem szabadna mondani. Mindegyiknek van szerepe. De a politikus szerepe az, hogy olyan enyhén olyan kevéssé hasson, amennyire csak lehet, de hasson, ahol igazán szükséges. A tudomány csődje onnan származik, hogy a tudománytól milliószor annyit vártak.

- Erről az utolsó napokban gondolkoztam egy kicsit. Amíg odahaza éltem, amíg Magyarországra visszajártam, ez a kérdés többet foglalkoztatott. Most már több, mint 50 éve élek Amerikában, mialatt erről a kérdésről alig gondolkodtam. Ez talán kevésbé múlik Amerikán, inkább múlik az én szerepemen, amit Amerikában játszom. Túlságosan el voltam foglalva napról napra. Olyan emberek között éltem, akik hasonlóképpen tudták, hogy egyik napról a másikra dolgozni kell. De ne képzelje azt, hogy ez feltétlen össze van kötve a hit elhanyagolásával. Épp ellenkezőleg: azt amit reggel és este csinálunk, és napközben és álmunkban gondolunk, annak közeli kapcsolata van ahhoz, hogy mi helyes és mi helytelen. De nem ahhoz, hogy örökké éljünk. Túlvilág, Isten - ezekre a nehéz kérdésekre nekem több válaszom van. Én zsidó vagyok. A zsidó vallásban a túlvilágnak praktikusan nincs szerepe. Nincs arról szó, hogy ha rosszul viselkedem, akkor a túlvilágban megbüntetnek. Ahogy én értem, a zsidó vallás azt mondja: Higyjél istenben, ne beszélj az istenről, de tedd meg az isten akaratát. És az isten akarata az, hogy a helyeset tedd. Persze a zsidó valláson belül nagyok a különbségek, hogy a törvényeket hogy kell értelmezni. De nem arról, hogy van-e isten, nem arról, hogy van-e túlvilág, hanem csak arról, hogy a törvényeknek tényleg mi az értelme, esetről esetre. Nincsenek szentek, de vannak emberek, akik az igaz és helyes cselekedetet gyakorolják. Ez egy elgondolás. Van egy másik. A munkám egy tudós munkája volt. Egy tudósnak nem a dolga, hogy erről beszéljen, amit nem értett meg teljesen. Ha van valami, amit nem értettem, az a Jóisten. Mint tudósnak erről nekem nem szabad, nem lehet beszélni. És most mégis hozzá akarok szólni a dolog lényegéhez. Lehet hinni, hogy van egy gondviselő Isten, valaki, aki mindenütt ott van, aki még annak is értelmet ad, ami teljesen értelmetlennek és kegyetlennek tűnik. Aki végeredményben támogatja az embert, és akinek a birodalmába halhatatlanul bejuthatunk. Hogy jó lenne ezt hinni, azt én pontosan olyan jól tudom, mint az emberek milliárdjai. De én most azt akarom elmondani, hogy alapjában véve én miben hiszek. Én két dologban, pontosan két dologban hiszek, és ez a kettő bizonyos szempontból ellentétes. Az egyik: az értelemben. A tudásban, a tudás korlátlan növekedésében hiszek. Abban hiszek, hogy a tudás jó, abban hiszek, hogy a tudást mindenkinek másokkal együtt és titoktartás nélkül kell vinni, mert ez az, ami megkülönbözteti az embert a többi élőlénytől. Ebben hiszek. Hiszek abszolút módon. A másik elv: érzelmeim is vannak. És ezeknek az érzelmeknek nagyon korlátozott viszonyuk van az eszmémhez. Attól, hogy valamiről tudom, hogy jó, még nem érzem, hogy jó. Attól, hogy valamiről tudom, hogy tilos, még kívánom vagy kívánhatom. Amikor az életemet eltervezem, amikor előre próbálom látni, hogy mi lehet és mi nem lehet, merre kellene igyekeznem, milyen irányba, az érzelmeket nem szabad elhanyagolni. Helytelen a puritán gondolkodás, helytelen azt mondom, az ész ezt mondja, tehát ezt kell, hogy tegyem. Az érzelemnek nem szabad befolyásolni az ember eszét. Az, hogy jó volna hinni, hogy kellemes volna hinni, hogy örök megnyugvás lenne hinni, az nem ok arra, hogy higyjek. Mert a tévedéseknek, a helytelen ideáknak a tömege túl nagy. És az ész, az értelem elvész. De másrészt az észnek, az értelemnek nem szabad ráparancsolni magamra, az egész létemre, ez a helyes, ezt kell tennem. Meg kell alaposan gondolni (alaposan és az azt jelenti, csöndesen), hogy mi az, amit tényleg akarok. Amit el akarok érni. Amiről gondolom, hogy el lehet érni. Az ész egyik eredménye kellene, hogy az legyen, hogy harmóniát teremtek magamon belül. Azt mondhatnám, hogy, ha ezt a problémát megoldanám, Nobel-díjat kapnék. De ez nem érv. Engem egy probléma azért érdekel, mert érdekel, és ha érdekel, dolgozom rajta. Ha nagyon érdekel, akkor jobban is fogok rajta dolgozni. Szükséges a harmónia az érzések között, és az érzés és az egész között. Szükséges, hogy egész ember legyek. Ez egyedül az ész alapján nem megy. Nagyon világos, hogy az embernek két pólusa van, hogy a régi szimbolumokat alkalmazzam: az agya és a szíve. Ez valami, amit még a nagyapámtól hallottam.

- Magyarországon. Nem tudom, mennyi idős voltam, talán 16 éves és panaszkodtam neki - nem ok nélkül - hogy félek a jövőtől. Egész válasza ez volt: van fejed és van szíved. Ne félj. Én hiszek a fejemben és hiszek a szívemben, és hiszem, hogy együtt tudnak működni.

- Ez nem csupán alapgondolat. Ez az életfilozófia, ezentúl nincs más, mint az, hogy ezt napról napra gyakoroljam, amikor a kórházba megyek és amikor a kórházból hazajövök. És akkor is, ha ilyen nagyszerű alkalmam van másokkal beszélni.

- Nem állhatom meg, hogy megismételjem a nézetemet a pesszimistákról és az optimistákról. A pesszimista az egy olyan ember, akinek mindig igaza van, de nincs öröme benne. Az optimista viszont olyan, aki azt képzeli, hogy a jövő bizonytalan. Én azt mondom, hogy az ember kötelessége, hogy optimista legyen. Mert, ha azt képzeli, hogy a jövő bizonytalan, akkor cselekedni fog úgy, hogy a jövő jobb legyen. Hát én optimista vagyok. Sajnos, nem minden percben tudok optimista lenni. Azt hiszem, sok óra van az életemben, amelyben öt percig pesszimista voltam, és ez rettenetes. De többnyire optimista vagyok. Többnyire úgy nézem a jövőt, mint nyersanyagot, amiből valamit teremteni kell. Nem nekem, hanem mindenkinek. Egyikünk sem tudja, hogy a munkájának milyen hatásai lehetnek, de mindenkinek tudnia kell, hogy igenis hatásai lesznek. A jövő, a világ kicsi lesz, nyílt és közös. Szomszédok vagyunk, testvérek vagyunk. Itt a lehetőség, hogy egymástól tanuljunk, hogy a legkülönbözőbb világfelfogások hassanak egymásra, hogy együtt érvényesüljenek. Ez a jövő század értelme. Meg kell értenünk egymást. Ha megértjük egymást, akkor tudunk jobban dolgozni együtt. A nagy fejlődés a technikában van. Végül még erről akarok beszélni. Helyesen mondta, hogy egyike a legnagyobb haladásoknak; talán a legnagyobb, a számítógép volt.

- Ki kezdte? A Neumann Jancsi, egy magyar, és most odáig fejlődött, két gyerekem és unokám dolgozik rajta, és a másik majdnem felnőtt unokám, talán nem is számlálógépeken, hanem fizikán fog dolgozni, remélem jól.

- Két fia van a fiamnak, 19 és 17 évesek. A lányomnak a kislánya 12, és már lovagol. És van egy kisfia, aki három éves és rosszalkodik. Ez a családom, és meg vagyok velük elégedve. De a jövő mindenkinek a családja. Igenis a számítógépek sokkal-sokkal többet fognak tenni értünk. Talán azáltal, hogy a logikus gondolkozásunkat és másfajta gondolkodásunkat utánozzák, segíteni fognak nekünk megérteni, hogy mi az, hogy gondolkodás. Közben sok más dolog is történik. Hogy biológiában mi történik, az hihetetlen. Már mondtam, hogy az öröklődésnek a gépezetét, az öröklődésnek úgyszólván a molekuláját már látjuk, csak kívülről látjuk, a belső struktúráról teóriáink vannak. De képzelje el, hogy egyszer a biológia részletei világosak lesznek, és ez az önmegismerés kezdete. Az, hogy az ember átlag-élete száz év lesz. Nem élünk örökké, de száz évet megélhetünk jó egészségben, és ez csak az egyik következmény. Közben mennyi veszély leselkedik, milyen korlátoltak a kormányok a veszélyek kiküszöbölésére. Mennyi értelmiség, kultúra és vallás bontakozik ki. Arra, hogy a haladás eredményei végül pozitívak legyenek, sokak legyenek és merészek legyenek. Nem tudom biztosan. Azt tudom, hogy a jövőtől félni nemcsak gyávaság, a tudománytól, a technikától félni nézetem szerint bűn. A technikát nem szabad ellenezni, a technikát irányítani kell. Nem a tudást, annak nincsenek korlátai, de amikor a tudás gyorsan szaporul, amikor is többet tehetünk, akkor óvatosnak kell lenni, hogy amit teszünk, nem menjen félre. Ne legyenek nagyon rossz következményei, mert ennek mindig megvan a lehetősége. Ettől nem szabad elriadni, de óvatosnak kell lenni. Kérem, ez a jövő. A jövő az, amit mi csinálunk. Amit mi teremtünk. Az, hogy nem tudunk mindent, nem kifogás. Igen, a jövőnek egy más része is van. Éppen csak a kezdetén vagyunk a világűr megismerésének. A jövő századában valószínűleg sokkal többet fogunk tudni a bolygórendszerről és sok meglepetés lesz a bolygórendszerben, nem feltétlenül más élet nyomai, noha az sincs kizárva, de sok más meglepetés vár ránk. De amit mondtam, az egy ezredrésze annak, ami lesz. Mert tudást előre megmondani, tudományt megjósolni, kutatást irányítani lehetetlenség. A tudás, a kutatás, a fölfedezés a Neumann Jancsik kezében van, azoknak a kezében, akik egy bizonyos dolgot, vagy néhány dolgot, egész hihetetlenül jól tudnak csinálni. Valakit föléjük ültetni és azt mondani, ezt tesznek és nem azt, vagy megjósolni, hogy ti mennyire fogtok menni, azt nem lehet és nem szabad. A szabadság egyik legfontosabb része a gondolatszabadság. A tudás gyarapításának szabadsága. A megérzés gyarapításának szabadsága, de ezzel együtt kell menni a szívnek. A szívben az is benne van, hogy mind együtt emberek vagyunk, és ez a 20. század egyik leckéje. Ma már nincs, aki egy más fajt alá merne becsülni. Egyenlők vagyunk-e az Isten szeme előtt, nem tudom. De egyenlők vagyunk abban a lehetőségben, amivé válhatunk, amit hozzátehetünk az emberek közös jövőjéhez. Mert az embereknek külön kell dolgozniuk, de együtt kell teremteniük a jövőt.

- Professzor úr, remélem, hogy ez az interjú a többi interjúval együtt rövidesen nyomtatásban is olvasható lesz a magyar olvasók, a magyarul olvasók számára. Professzor úrnak ajánlásként mit ajánlana a magyar olvasó figyelmébe, elsősorban a 20. századdal kapcsolatos elképzelésekről?

- Mindezek egy ember gondolatai. Akit érdekelnek, olvassa. Nagy öröm lesz számomra, ha egyes olvasóknak ez valamennyire segít. Amikor az ember beszél, félreértik, de beszélni kell, mert talán van a beszédben valami, amit nem értenek félre. A világ tele van nem ugyan bizonyossággal, de lehetőségekkel. Nem ígérettel, hanem reménnyel. A véletlen a nagy úr, sok kárt tud csinálni. Ezért kell erősnek lennünk, hogy a kárt elrendezzük. Ez ugyanaz a véletlen, ami véletlen ideák által génjeink véletlen változásai révén létrehozta ezt a tarka világot, ezt a csodálatos világot. Amikor ezt véletlennek nevezem, akkor nem becsülöm alá. Mert véletlennek csak azt nevezem, amit értek és érteni szeretnék. A véletlen szó egyszerűen azt jelenti, hogy nem értettük, nem értettem, de nem adtam fel a reményt, hogy többet értsek. Egyik versemben egész világosan elmondom, hogy mi a célom: