SAKKJÁTSZMA A HALÁLLAL

Klein György
Stockholm, Karolinska Institut

Egy hétköznap délelőtt kinyílt az ajtóm. Szilárd lépett be, szokása szerint előzetes jelzés nélkül. Bécsből érkezett. Elmondta, hogy új könyvén dolgozik. A delfinek hangja lesz a címe. Ez az utópisztikus írás tartalmazni fogja azokat az eszméit, hogy milyen ésszerű emberi lehetőségek vannak az USA és a szovjetek atomháborújának a megelőzésére. Egy Pugwash-találkozó szervezésével is foglalkozik, ahol orosz és amerikai tudósok vennék fontolóra a béke problémáit. Ígéretet kapott arra, hogy fogadja őt Hruscsov, megbeszélendő az atomsorompó-szerződést, amelyet Szilárddal mint állandó hajtóerővel a Pugwash-fizikusok erőteljesen szorgalmaztak vagy talán helyesebben kezdeményeztek. Miután röviden szólt a terveiről, elővette jegyzetkönyvét, s a daganatbiológia és az immunológia legutóbbi fejleményeiről érdeklődött.

Én beszámoltam ezekről, közben észrevettem, hogy sápadt és fáradt. Még az a javaslatom sem élénkítette föl, hogy ebédeljünk meg az egyik elsőrendű vendéglőben, pedig Szilárd szeretett jól enni. Szárazon kérdezte:

- Nem Párizsban található a legközelebbi vendéglő, ahol ehető ételt adnak?

Uppsalába kellett továbbutaznia. Megkértem egyik hallgatómat, hogy kocsiján vigye el a pályaudvarra. Nem tudtuk, hogy visszajön-e.

Másnap ismét kitárult az ajtó. Szilárd leült, és elővette noteszét. Szokása szerint olyan javaslatokkal jött, amelyek az előző nap általam mondottakon alapultak. Mint rendszerint, egyik felük zseniális volt, a másik felük tiszta őrület. Azután kért, hogy használhassa a WC-met. Mikor kijött, magam is bementem, és vérnyomokat láttam.

Visszatérve a szobába, leültem vele szemben:

- Bocsáss meg, bár ez nem az én dolgom, de nem vagy jól. Már tegnap észrevettem, most pedig láttam, hogy vérzel. Mi a baj?
- Minden felindultság nélkül pillantott rám:
- A hólyagom vérzik.
- Mióta van ez?
- Hat hónapja.
- Szent Isten! Voltál orvosnál?
- Szó sincs róla. Mit használna ez? Nem bízom az amerikai orvosokban. Mindent azért csinálnak, hogy pénzt keressenek. Rögtön műteni akarnak. Meg azután nincs is időm.
- Nem, ez nem maradhat így! Légy szíves és vizsgáltasd meg magad itt.
- Esetleg. Ismersz egy értelmes urológust? Tisztelem a svéd orvosokat. De csak ha intelligensek.

Telefonon fölhívtam kollégámat, X. professzort, és jeleztem, hogy Szilárd sok szempontból szokatlan egyéniség, aki bizonyára nem fog átlagpáciensként viselkedni, A professzor megértő volt.

Elmentünk hozzá, a régi iskola hozzáértő, tekintélyes képviselőjéhez. Leültünk. Szilárd társalgásba kezdett, amelyet intelligenciavizsgálatnak szánt. A professzor kissé csodálkozva ugyan, de készségesen belement a játékba. Szilárd egy óra múlva elégedetten nyugtázhatta: X. intelligens ember. Beleegyezett a vizsgálatba.

Kint várakoztam. Majd behívtak, és hármasban rövid tanácskozást tartottunk. Szilárdnak hólyagrákja volt. Igen nagy, betöltötte már az egész hólyagot, és régen meg kellett volna műteni. Még operálható volt, de a beavatkozás igen nagy. A professzor azt tanácsolta Szilárdnak, azonnal utazzon haza, és végeztesse el New Yorkban a műtétet, ahol sok ügyes sebész van. Köszönetet mondtunk, és távoztunk. Szilárd nem volt sem megrendült, sem szomorú. Nyugodt, józan hangja egy pillanatra sem változott meg, majd váratlanul így szólt magyarul:

- Nem kellemes öregnek lenni.

Nem mélyedt el tovább a témában. Egy idő múlva ezt mondta:

- Nem tudom, akarom-e; hogy megműtsenek. Nem bízom az amerikai orvosokban. De ez az ember tetszik nekem, intelligens.

Visszatértünk a laboratóriumba. Szilárd előhúzta a jegyzetkönyvét, és mintha mi sem történt volna, folytattuk a beszélgetést, az immunológiáról. Egy idő múltán fölállt, és menni készült. A műtétről kérdeztem.

- Még nem döntöttem. Ha azt akarom, hogy operáljanak meg, itt maradok. Ha nem hallasz rólam, hívj föl holnap korán reggel a szállodában. Ha elutaztam, akkor úgy határoztam, hogy nem vetem alá magamat a műtétnek.

Telefonáltam reggel, Szilárd elutazott. Visszatértem a munkámhoz, de egyszerre nyomasztónak és szomorúnak éreztem mindent. Egy hétre rá sürgönyt kaptam New Yorkból: "Megváltoztattam a nézetemet, stop. Intézd el a műtétet - Szilárd." Eleget téve a kérésnek, fölhívtam X-et. Nem örült különösebben a mondandómnak. Igen nagy műtétről volt szó. Szilárdnak nem voltak hozzátartozói Svédországban, a felesége Amerikában élt, s éppen az egészségtan professzora. Meg azután az amerikai urológusok a szakma legjobbjai. Szilárd nem volt már fiatal - és valamennyiünknek fontos ember. Miért jön ide? Válaszként elmondtam, miként élte át Szilárd a nála tett látogatást, hogyan ismételte el többször, hogy végre találkozott egy intelligens sebésszel, akiről el tudja képzelni, hogy rábízza magát...

Megegyeztünk, és elküldtem a sürgönyt a beleegyező válasszal. Eltelt egy hét. Lundban voltam egy konferencián. A professzor közben az intézetemben keresett telefonon, érdeklődött, érkezett-e valami válasz Szilárdtól a műtétre javasolt időpontot illetően.

A titkárnőmnek nem volt arról tudomása, hogy Szilárd közölt volna velem valamit. De volt egy New Yorkból érkezett, nekem címzett távirat. Megkérdezte, hogy esetleg fölnyissa és elolvassa-e. A professzor kicsit elcsodálkozott, azután így válaszolt: "Ha ön is úgy gondolja." A lány föltépte a borítékot, és egyenesen a telefonba olvasta: "Kérlek, tájékozódj bizalmasan a tervezett műtéttel kapcsolatosan a sebész szakmai híréről és kézügyességéről - Szilárd."

Hazatérve azonnal fölfogtam, hogy mi történt. Minden önuralmamat elvesztve, összeszidtam a lányt. Elsírta magát. Aztán telefonáltam X-nek. Mint várható volt, megbántódott. Nem csinálja tovább, túl sok ez neki. Meg azután kezdettől fogva ellene volt a dolognak. Kért, mondjam meg Szilárdnak, hogy a világ élvonalbeli szakembereinek tartja a Memorial Hospital sebészeit.

Nagyon elkedvetlenedtem, mintha alaposan rászedtem volna valakit. Hosszú levelet írtam Szilárdnak, megmagyaráztam a helyzetet, bocsánatát kértem, továbbítottam a tanácsot.

Szilárd nem hallgatott rá. A sebészek helyett feleségével együtt felkeresett egy orvosi könyvtárat. Napokig olvasták a legfontosabb közleményeket a hólyag betegségeiről és a gyógykezeléséről. Azután Szilárd meghozta a döntést. Nem fekszik kés alá: túl nagy a kockázat, és még ha minden jól megy, akkor is rokkantsorba kerül. Ezért maga kívánta megtervezni és irányítani a sugárkezelést - de ki nem kísérletezett, új elvek szerint! Addig hólyagra senki sem adott 2000 röntgennyi sugármennyiségnél többet. Szilárd 8000-et akart! Maga kívánta megszabni a sugárzás különböző beesési szögeit. Némi ellenkezés után sikerült rábírnia a Memorial Hospital orvosait, hogy 6000 röntgennyit adjanak neki.

Szilárd bevonult a királyi lakosztályba, a Memorial Hospital legfelső emeletének betegszobájába. Uralkodott a környezetén. A sugárkezelő orvos elmondta később, hogy Szilárd nevének hallatára még évek múlva is összerezzent az ijedtségtől. De a gyógykezelés bevált! A daganat elolvadt, mint a hó. Elégett a hólyag is, igaz, de a hasra erősített kis műanyag zacskó diszkréten megoldott minden bonyodalmat.

A kórházi tartózkodás bizonyos értelemben Szilárd életének legboldogabb szakasza lett. A magányos férfiről (aki önszántából a vállára vette a világ legsúlyosabb problémáját, és felelősnek érezte magát annak megoldásáért; aki a legtöbb embernél intelligensebb volt és gyorsabban gondolkodott; erről az első látásra igen illedelmes európairól, aki tartózkodás nélkül kimutatta türelmetlenségét, amikor nehézkes gondolkodásba vagy ostobaságba ütközött - kivéve azokat az eseteket, amikor politikailag fontos célt akart elérni -; erről a sikeres, de hontalan férfiről, aki akkor érezte jól magát, ha megannyi városban szállodáról szállodára vándorolt, örökösen hotelhallok sarkaiban az elválaszthatatlan jegyzetkönyvvel a kezében fogadta látogatóit), nos, erről a hihetetlenül magányos emberről kiderült, hogy a világ tele van barátaival és csodálóival, akik versengtek azért, hogy meglátogassák és odaadásukat fejezzék ki, amikor egyszer végre nem kellett tartaniuk a szigorúan vizsgáló tekintetétől, amellyel a legutóbbi eredmények után tudakozódott, netán életük és tevékenységük valódi vagy képzelt értelmét vizsgálta. És mindennek tetejében a daganat teljesen eltűnt! Betegágyából Szilárd csípős vitákba bocsátkozhatott például gyermekkori pajtásával és kollégájával, Tellerrel. Szilárd - "a galambok galambja" - az atomfegyverrel foglalkozó NBC-televízióprogram keretében találkozott Tellerrel, "minden héják koronázatlan királyával". És még Szilárd sem volt képes egyetlen kézmozdulattal félresöpörni Teller félelmetes érvelését! Amikor már-már falhoz szorult, elővette kis magánbombáját, és csöndes mosollyal szerényen így szólt: “Mint ezt mindannyian tudják, rákbetegségem miatt a halálomon vagyok. Gyermekeim nincsenek. Nekem tényleg mindegy, hogy mit csinálnak az atomfegyverükkel. De ha én az önök helyében lennék, nagyon nyugtalanul érezném magamat..." Ezek után Tellernek aligha volt esélye arra, hogy újból felülkerekedjen.

Kórházi tartózkodása idején Szilárdnak sikerült megvalósítani régi tervét, hogy beszéljen Hruscsovval. Erre az a közismert esemény adott alkalmat, hogy Hruscsov részt vett New Yorkban az ENSZ-közgyűlésnek a kongói válsággal foglalkozó vitájában. Érdeklődésére az orosz ENSZ-küldöttségtől azt a választ kapta, hogy Hruscsovnak nincs ideje vele találkozni. Azután hirtelen üzenet jött: Hruscsov rövidesen fogadja. A találkozó két órán át tartott, és Hruscsov nagy érdeklődést tanúsított Szilárd elgondolása iránt: miként csökkenthetik a legmagasabb szintű amerikai-orosz kapcsolatok az atomháború kockázatát.

Szilárd a rövid határidő ellenére sem feledkezett meg arról, hogy ajándékot vigyen Hruscsovnak. Korábban észrevette, hogy a Szovjetunióban nincsenek olyan modern borotvakészülékek, amelyeket a nyugati ipar bő választékban kínál. A legközelebbi üzletben vett hát egy önborotvát, cserélhető pengékkel.

A beszélgetés után átadta az ajándékot, és maga magyarázta el a használatát. Hruscsov gyerekesen megörült, előzőleg nem látott az ötletes ajándékhoz foghatót.

- Csak egy hónapra való pengét hoztam mondta befejezésül Szilárd -, de megígérem, hogy minden hónap elsején küldök egy havi tartalékot mindaddig, amíg ki nem tör az atomháború az USA és a Szovjetunió között.

- Hát akkor - válaszolt Hruscsov -, attól a naptól kezdve fölhagyok a borotválkozással.

A kórházból elbocsátva Szilárd még jó néhány esztendeig panaszmentesen tudott dolgozni. Befejezte A delfinek hangja megírását, új típusú intézet létrehozásában segédkezett, ahol elősegítették a természettudományok és a humán tudományok művelőinek eszmecseréjét. Ott halt meg 1984-ben, öt évvel azután, hogy Stockholmban diagnosztizálták a rákbetegségét. Egy tevékeny munkanap után álmában érte az agyvérzés.

_____________________________
Megjelent a Népszabadság 1991. ápr. 13. számában Veres Mária közlésében. A cikket a szerző engedélyével közöljük.