CSERNOBIL: EGY LÉLEKTANI JÁRVÁNY RIASZTÓ TÜNETE

Serge Prétre
Hauptabteilung für
Sicherheit in Kernanlagen Villigen, Svájc

Ezt a cikket nem fizikusnak kellett volna írnia, hanem egy csapatnyi pszichológusnak, neuropatológusnak és filozófusnak. Azonban a jelenség elemzése eszközeinek birtokában lévő emberek nem ismerik a lényegét vagy legalábbis igen gyenge képzeteik vannak róla. Ezért vállalkoztam erre jómagam, tisztára amatőrszintű érdeklődésből, de azért eléggé tájékozott amatőrként.

A fentebb említett szimbolikus képzettársítások révén az emberi agyban létrejött egy elképzelés arról, milyen lenne egy nukleáris katasztrófa azon esetben, ha valóban előfordulna. Ez előzetesen vagy 40 éven át érlelődött, főként a jobboldali agyi féltekében. Alátámasztotta ezt a sci-fi irodalom, no meg olyan filmek, mint “Az utolsó part", a “Majmok bolygója" és a “Kína-szindróma", és még a sajtó és televízió közlései is. Az ilyen “konstruálgatás" 40 esztendeje alatt egy sajátos potenciális pszeudorealitás alakult ki sokakban, akik nem is próbálták valahogyan megalapozni ezt a gondolati képet.

És akkor Csernobilban valóban megtörtént egy baleset. És kiderült, hogy sok tény nem illett bele az emberek elvárásaiba. Amikor pedig egy valóságos esemény nem felel meg a róla előre kialakított elvárásnak, ez lélektani sokkot vált ki. Az emberek tudatuk alatt is igyekeznek hozzáidomítani a valóságot a bennük már kialakult elképzelésekhez. Egyelőre még nincsenek birtokunkban tudományosan megalapozott tények arra nézve, milyen egészségügyi következményekkel járt az emberekre nézve a csernobili baleset és a jelek szerint kellő szintű epidemiológiai vizsgálatok nem folynak. A Moszkvából, Kievből és Minszkből érkező információk gyakran ellentmondásosak. Egy ilyen “reménytelen" bizonytalanság pedig arra vezet, hogy az emberek belső elképzelései változatlanok maradnak.

Azt lehetett volna remélni, hogy Csernobil újra “a falu közepébe teszi a templomot", hogy tehát a tények gyökeresen megváltoztatják a téves elképzeléseket. Erre azonban az elmúlt öt esztendő alatt nem került sor. Egy kis csoport karteziánus - akik tudatvilága túlzottan a bal féltekének van alárendelve - azt állítja, hogy a csernobili baleset 31 ember halálát okozta, miközben a lakosság többsége sokezer emberhalált lát képzeletében ezen katasztrófa eredményeként, és olyan elvárás is keletkezik benne, hogy a továbbiakban ezekhez hozzáadódik ezernyi új áldozat és talán még milliók is. Mindkét csoport keményen megőrzi saját álláspontját. Tehát megint látunk egy céltalan háborút az emberi bal és jobb félteke között.

Amikor a Csernobilból kiindult radioaktív felhő elérte Ausztriát, Németországot, Olaszországot és Svájcot, ott a nukleáris pszichózis valóságos járványa vette kezdetét. Az olyan emberek, akiknek elképzelése egy nukleáris katasztrófáról valamiféle, az egész világra kiterjedő apokalipszisként rögzült, pánikba estek. Megindult a félelem járványszerű terjedése. Már 1895-ben G. Lebon a “Tömeg lélektana" című könyvében “tudati fertőzésről" és abszurd viselkedésről írt. Jung a “lélektani járvány" fogalmát vezette be. Minden ilyen lélektani járvány alapja vagy egy idealizált kollektív elképzelés, vagy egy csoportos lélektani instabilitás. Ide sorolandók vallásháborúk, inkvizíció, boszorkányüldözések, fajvédelem, nácizmus, valamint általában a nacionalista mészárlások. Amikor Pasteur felismerte, hogy bizonyos betegségeket meghatározott bacilusok okoznak, ez az olvasó közönség körében egy sajátos - az egészség fogalmához kötődő - lélektani járványt váltott ki. Napjaink Ukrajnájában és Belorussziájában egy ilyen lélektani járványt radiofóbiának neveznek. Németországban egy esztendővel a csernobili baleset után több orvos is beszámolt arról, hogy voltak emberek, akik azért váltak teljesen kiéhezetté, mert kizárólagos táplálékukat 1986. április 26-a előtt legyártott konzervek képezték. Lehet mondani, hogy a radioaktív kihullásoktól való félelem minden bizonnyal már több kárt okozott, mint maguk a kihullások.

A tudati fertőzés nem patológiai állapot, hanem teljesen normális és felléphet köztünk bárkinél. Ezenkívül, az emberi egyedek hajlamosak egy sajátos mimikrire - környezetbe való beolvadásra - és ezért hat rájuk a környezetükben lévő többi ember. Ha naponta találkoznak barátokkal, munkahelyi kollegákkal, akik valamiféle értékrendet prédikálnak, maguk is hajlamosak lesznek ezt az értékrendet elfogadni. Mintegy hozzáigazodnak környezetük uralkodó színéhez. Tolsztoj mondogatta; “Nem tudom, van-e bűn, de ha létezik, akkor mindenképpen bűn az, hogy szoros közösségben éljünk egyformán gondolkodó emberekkel." Így tehát az emberek feltételességek által bilincsbe zárt lények, akik csak képzelik maguktól, hogy szabadok, mivel a legtöbb esetben még csak nem is tudják, hogy ezen feltételességek rabságában vannak. George Berkeley, ez a cinizmusra hajlamos ír, azt mondta volt: “Reálisan gondolkodni csak kevesen tudnak, de azért mindenkinek megvan a saját véleménye.".

Ahhoz, hogy egy pszichikai járvány terjedhessen, kellő “társadalmi táptalajra" van szüksége. Mary Douglas társadalomtudósként vizsgálta ezt a szociális kérdéskört a rossz és a kockázatok szemszögéből. Kimutatta, hogy a lakosság egészét három csoportra lehet felosztani:

- Az úttörők. A szociológusok "hősöknek" is nevezik őket. Az ide sorolható egyénekre jellemző az aktivitás, az optimizmus és pragmatizmus. Úgy vélik, hogy legértékesebb kincsük a szabadságuk. Köztük gyakori az olyan személyiség, aki hatalomra tör. Nem félnek a kockázattól és veszélyhelyzetek inkább ösztönzik, mint rettegésbe hozzák őket. Környezeti kérdések által nem igen hagyják magukat izgatni.

- A jog és rend társadalmi csoportja. Ezeket a szociológusok a “bürokraták" csoportjaként minősítik. Ennek tagjai hajlamosak olyasmire, amit úgy lehetne felsorolni, mint “módszerek", “struktúrák", “szabályok", “törvények". Az ilyen egyedek saját fő erényüknek a rendet tekintik. Észrevehetően hajlanak arra, hogy mindenütt, ahol módot találnak rá, hierarchiákat és osztályozásokat hozzanak létre. Szélsőséges esetekben ez a csoport elkülönülési tendenciákat mutat. Tagjai veszélyes helyzeteket jó alkalomnak tekintenek saját szabály- és jogrendszerük megerősítésére.

- A puristák, a tisztaság fanatikusai. A szociológusok “titkároknak" nevezik őket. A társadalom ezen részének fő álláspontját az olyan fogalmakkal lehet körülírni, mint “egészség", “tisztaság", “védekezés" és “erkölcsösség". Saját maguk számára fő érték a tisztaság. Az ilyen emberek szokványosan hajlamosak pesszimizmusra és gyakran valóban titkárokként dolgoznak. Szélsőséges helyzetekben képesek az önpusztításra. Veszélyhelyzetekre úgy tekintenek, mint jó alkalomra az általunk védeni hivatott csoport összekovácsolására.

A tisztaságvédők csoportjának igen nagy befolyása volt az őskori társadalmakban és a középkorban. A karteziánus racionalitás és természettudományok térnyerésével ez a réteg elvesztette pozícióit, de most újra felszínre jött és gyorsan mind erősebbé válik. Az ilyen emberek a fejlett gazdaságokban prosperálnak, Szüntelenül az ökológia, a környezet kérdéseire irányítják a társadalom figyelmét. Amolyan lökésgátlóként szolgálnak a rámenős úttörőkkel szemben. De ezen csoport legszélsőségesebb hangulatú tagjai között kialakult egy titkári fanatizmus is és ők (másokkal együtt) állandóan fenntartják a csernobili katasztrófa által kiváltott lélektani járvány lázát. A tisztaságvédői társadalom mai változata az egészség bármi áron való fenntartását prédikálja, ezzel kompenzálva páni halálfélelmét. Minden, ami halállal kapcsolatos, izgatja tagjait. Ezen csoport legkeményebb homlokú tagjai begyepesedett erkölcscsőszökké váltak, akikről azt lehetne mondani: “Ahelyett, hogy éveket adnak hozzá életükhöz, jobb lenne élettel megtölteni éveiket". E. Fromm, ismert filozófus és pszichoanalitikus ezt a patológiai állapotot a következő módon írta le: ;,A normális reagálás egy potenciális veszélyre magában foglalja azt a (tudatos vagy tudat alatti) hitet, hogy van bizonyos valószínűségi foka annak, hogy ez a veszély aktualizálódhat. A paranoiás reagálás viszont egy ilyen veszély felmerülése logikai lehetőségének feltételezése. alapján abszolút védelmet igényel vele szemben." Tehát a tisztaságvédők a haláltól való félelmüket a vele szembeni abszolút védelem követelésével próbálják kompenzálni, ami viszont egy utópikus gondolat.

Van a mai modern társadalomnak még egy jellemvonása, amely felszítja a fenti jelenséget. Azon időkben, amikor a természettudományokat még a newtoni gondolkodásmód uralta, elképzelhetetlen lett volna vitatni az úgynevezett “pontos" tudományok eredményeit. Ebben a nem is oly távoli múltban az embereket a tartás, szigorúság és a nagy nevek iránti tisztelet jellemezte. Egy professzori kinyilatkoztatás megkérdőjelezése nagy bátorságot igényelt és általában nem is volt illendő dolog. Mostanra minden megváltozott. Nehéz megmondani, hogy ez a Heisenberg-féle határozatlansági relációhoz kötődik-e, vagy Einstein relativitáselméletéhez, de a tény tény marad: a társadalom a másik végletbe esett. Napjainkban sokan úgy tartják, hogy bármivel lehet vitába bocsátkozni. Már nincs szükség bizonyos ismereti, illetve tudásszintre ahhoz, hogy valaki tudományos vitában részt vegyen - kiteszi az önteltség is. A mai tudományra jellemző bizonytalansági módusz (amely valószínűségi terminológiában és a bizonyítottság nem mindenkori teljességében nyer kifejezést) azok kezére játszik, akiknek el kell palástolniuk inkompetenciájukat, hozzá nem értésüket. Az olvasóközönség, a tömeginformációs médiák és a kiadók olykor nehezen különböztetik meg a tudósokat a sarlatánoktól. Ez pedig azt jelenti, hogy bárminő “alternatív információ" - akármennyire inkompetens és téves is legyen az - szorosan rakódik rá a valóban bizalmat érdemlő ismeretekre. Ez a középszerűségek bosszúja, akiknek csalódtak abbéli reményeikben, hogy magas helyre jutnak a tudományban. Rokonságban vannak a fanatikus tisztaságvédőkkel.

Azon kérdéskörről, hogyan is hat az emberi szervezetre az ionizáló sugárzás, egy sajátos alternatív irodalom jött létre, amely állandóan terjeszkedik. Szerzői ítéleteiket statisztikai adatok manipulálására alapozzák (egyes adatokat elhallgatnak, stb.). Egyes paramétereket rendszeresen felnagyítanak, számítási “hibákat" követnek el, másodlagos hatásokat “bizonyítékként" hoznak fel, tehát az adatokat eleve elfogultan értelmezik. A szerzők körbe-körbe idézgetik egymást, így keltve egy valódi “tudomány" látszatát, Annak ellenére, hogy ez az egész alternatív “tudomány" át lett tanulmányozva, megítéltetett és el lett vetve, továbbra is kivédhetetlenül vonzza az újságírókat, mivel belőle meríthetik a nekik kellő "szenzációs" adatokat. Ebben időnként nagy bakokat is lőnek, amit egy sajtóból vett példán tudok megmutatni (AFP, Észak-Olaszarszág). Hat személyt kellett sürgősen kórházba szállítani vasárnap éjjel, mert nappal szedett gombáktól mérgezést kaptak. Miután kimosták gyomrukat, megállapítódott, hogy a gombákban volt valami radioaktív szennyezés. Erre fel a helyi hatóságok teljesen megtiltották a gombaszedést az adott körzetben. Így aztán oda jutunk, hogy “bárki bármilyen elavult tételt bizonyíthat". Mennél inkább mond ellent valami a tudománynak, annál nagyobb értéket tulajdonítanak neki.

Egybevetve a fenti jelenségeket, fel lehet tételezni, hogy belépünk a bizonytalanság korszakába, melyre a mindinkább ellentmondásos és kellően nem ellenőrzött információ lesz jellemző. Az emberek végképp nem fogják tudni, kinek és mit higgyenek. Lehetséges, hogy Csernobil lesz az első nagy tünete ezen új helyzetnek, amelyhez az embereknek meg kell majd tanulniuk alkalmazkodni. A nehézség abban rejlik, hogy mi viszont igényelnénk a bizonyosságot, no meg abban, hogy csökkent a saját, önálló gondolkodásra való képességünk. A jövő embereinek ki kell majd fejleszteniük egy szilárd határozottságot, hogy fenntarthassák életképességüket, pánikmentességüket olyan világban, amely telítve van információval és dezinformációval. Meg kell tanulniuk elutasítani a dogmatikus gondolkodást, megszabadulniuk a doktrinerségtől, lemondaniuk a káros hiszékenységről. Meg kell találniuk magukban az erőt, hogy egy állandó meghatározatlanság légkörében éljenek és elviseljék a paradoxonokat. Le kell mondaniuk arról a szokásról, hogy a világot adottként fogják fel. Most mindez uralma alá keríti őket, mint valami narkotikum. És csak akkor lesznek újra képesek önállóan gondolkodni, amikor meg tudnak majd szabadulni hatásától. Az ilyen fejlődés vezet majd oda, amit Jung individualitásnak nevezett. Igaz, közben valószínűleg át kell még vergődnünk a sötétség, az obskurantizmus korszakán.

Hogyan határozzuk meg azt, amiről azt hisszük, hogy tudjuk? A waterlooi csata realitása egyáltalán nem függ attól, olvastunk-e könyveket Franciaország, Németország vagy Anglia történelméről. A valóságnak van egy tudományos, objektív oldala, de egy másik ás, amely általános elképzelésekből épül fel. Erről ír Vaclavik egyik legutolsó könyvében, amelynek címe “A realitás feltalálása". Azt lehetne hinni, hogy az, amit “valóságnak", “realitásnak" tekintünk, részben a kollektív gondolkodás struktúrájának terméke. Végül is, milyen realitása van a csernobili baleset következményeinek a lakosság egészsége szemszögéből? Ezen valóság tudományos, objektív részét eltűntették, a pálya pedig szabadon maradt a sarlatánok, fanatikusok és sértett lelkű középszerűségek számára. Szájról szájra jár mindenféle kiagyalás, amely nem lett eléggé világosan megcáfolva- meggyőző tudományos tények hiányában. Fel tudtunk állítani egy saját hipotézist és előterjeszteni számítási modelleket, amelyek eredményei szerint mostanra a csernobili baleset egyetlen máris észlelésre alkalmas következménye az lehet, hogy a sugárzást kapott gyerekek közt némileg megnövekszik a fehérvérűség előfordulása. De az álhírek ezután sem szűntek meg. A radioaktivitást kiáltják ki továbbra is olyan (gyakran születéstől fogva meglévő) betegségek okának is, amelyek semmivel sem ritkábban fordultak elő Csernobil előtt is. Mint a legtöbb olyan ember, aki nem tanult meg élni egy bizonytalanságos környezetben, az álhírek szerzői is összeeszkábáltak amolyan pszeudo-meghatározatlanságokat, amelyeket "valóságnak" kiáltottak ki. “A csernobili katasztrófa reális kihatásai a lakosság egészségére a következőek voltak: ..." Ezt és az utána lévő felsorolást fogják majd olvasni a 22. századbeli gyerekek a történelem-tankönyveikben. Vannak még más példák is, amelyek azt mutatják, hogy a valóság nehezen hozzáférhető a tudat számára.

A "Csernobil" jelzésű lélektani járvány voltaképpen már 1986 előtt is létezett, de teljesen a baleset után bontakozott ki és tovább terjed, Meg kell állítani. De hogyan lehet leküzdeni egy hitet, amely a valóság képét öltötte magára? Épp az olyasmi, amit nem tudunk, kapcsolódik riasztó szimbólumokhoz és okoz félelmet. Hogy kiemelkedhessünk az ilyen állapotból, olyan fogalmaknak, mint "radioaktivitás", “ionizáló sugárzás" és “atomenergia" ugyanolyan köznapi fogalmakká kellene válniuk, mint a légiközlekedés és az elektronikus számológépek. Bizalom és nyíltság légkörében lehetővé válhat, hogy tanítók, orvosok, újságírók sikeresen terjesszenek néhány szilárd, jól megalapozott, központi jellegű tényt. Harminc évvel ezelőtt az atomenergiát minden bajra való orvosságként látták (“tiszta" biztonságos és megújulóként). Azóta minden visszájára fordult, és mára csak ördögi erőként szerepel. A jelképesen “fehér" szintről mi áttértünk egy szimbolikusan "feketére" - és mindkettő csalóka. Most már legfőbb ideje visszatérni a tények árnyaltan szürke világába. Voltaképpen magára is hagyhatnánk a járványt, hadd múljon ki természetes halállal. De addig igen sok idő telne el, amit csak az obskurantizmus idejeként, a sötétség korszakaként tudnék minősíteni.

Az új boszorkányvadászatot már meghirdették. Vannak tények, amelyek létezését a tudósok már nem merik hangosan vallani, mert azonnal azok céltáblájává válnak, aki kikiáltották magukat az új rend hírnökeinek. Nem oly régen felléptem azzal az állítással, hogy a természetes forrásokból származó ionizáló sugárzás ugyanúgy hat a szervezetre, mint a mesterséges sugárforrásokból eredő. Azt is mondtam, hogy bolygónk globális bioszférájában a mesterséges radioaktivitás még Csernobil után is épp csak az észlelhetőség alsó határán van. Ezért a nyilvános kijelentésért haragos bírálatban részesültem egy konzervatív szervezet részéről, amelynek vannak nemzetközi kapcsolatai és tudományos hírneve. Ez a szervezet panasszal fordult a miniszterhez, akinek alá vagyok rendelve, és követelte lemondatásomat. A boszorkányüldözéshez kapcsolódó másik jelenség most az egyetemekre veti árnyékát: az atomreaktorok fizikájával foglalkozó tanszékekre alig jelentkeznek hallgatók. A fizika ezen ágazata elvesztette presztizsét. És az egyetemek már készek be is zárni ezeket a fakultásokat, mert ezáltal megszabadulnának egy politikai támadási felülettől, fenntarthatnák saját "tisztaságuk" imázsát.

Az atomenergia kérdései körül folyó viták határozatlansága olyan jelleget ölt, hogy a tömeginformációs eszközök és a nyilvánosság kénytelenek semleges bírákat keresni. Azonban ebben valóban semlegesként elismerhető bírák igen ritka emberfajt képeznek, amely csak az egyetemek biológiai, orvostani és természettudományi karain található - és eltűnőben van. Mind valószínűbbé válik, hogy nemsokára a sötétség prédikátorai teljes szabadságot élveznek majd. Jómagam vigasztalódom a tudós filozófus szavaival: “Az igazság nem azonnal győzedelmeskedik, de ellenségei mindig sorra kihullanak."

A legjobb, amit az atomenergia-ipar tehet presztizsének visszaszerzésére, az lesz, hogy igyekszik elkerülni bármi nagyobb balesetet a most következő harminc esztendőben.