ÜZENET A FIATALOKNAK

Wigner Jenő

Fiatalabbakhoz szólni mindig öröm, és ahogy öregszik az ember, ebben az örömben - más örömökkel ellentétben - gyakrabban van része. Az, hogy ma Önökhöz szólhatok, több az örömnél: kiváltság és nagy megtiszteltetés.

Szorongó világban élünk, melyben minden, ami drága nekünk, kockán forog. Nagyon igaz; hogy mi magunk vagyunk bajaink fő oka, ez azonban cseppet sem segít rajtunk: szembe kell néznünk velük: Csakugyan, sokszor hallunk tanácsot, sőt rendelkezéseket arról, milyen magatartást kellene tanúsítanunk; problémáink azonban oly nagyok, hogy nem annyira attól kell tartanunk: túlságosan elmerülünk bennük, hanem inkább attól, hagy túl keveset törődünk velük. Meg szeretném ragadni a kínálkozó alkalmat, hogy szóljak azokról az elvekről, amelyeket - úgy vélem - cselekedeteinkben követnünk kell.

"A jövő bizonytalan, mondja az optimista"; bizonyosan hallották már ezt a tréfát, nagyon régi már. Mégis, sosem volt igazabb, mint ma. A pusztulás, mely ma bennünket fenyeget, kiterjedését, teljességét tekintve mindeddig elképzelhetetlen volt. A fenyegetés a világ legnagyobb részére kiterjed s az emberiség jelentős hányada ismeri; mégis: az ember hózta létre és ellenőrzése alatt tarthatja.

Ennek ellenére úgy látom, hogy ez a veszélyes helyzet, amelyben vagyunk, korántsem újszerű; sokkal régibb, mint a vicc, melyet az imént idéztem. Az emberek mindig aggódtak jövőjükért, világuk jövőjéért; féltették mindazt, ami drága volt előttük. A történelem előtti ember világa a családja volt, és csak a családja volt aggodalmának tárgya. Még néhány száz éve is a törzs vagy a falu volt az ember világa, ez magában foglalt mindent, ami számára becses volt. Ezért aggódása a család vagy a törzs jövőjéért éppoly életbevágónak és fontosnak látszott számára, amilyen nyomasztónak a mi aggodalmaink látszanak a mi számunkra. A műszaki haladás, a hírközlés fejlődése az egész Földet elhozta otthonunkba, és szívünk is megnövekedett, annyira, hogy befogadja az egész emberiséget, aggódása kiterjed mindenkire. Aggodalmunk nem volna azonban kisebb akkor sem, ha csak családunk miatt nyugtalankodnánk, ha csak közvetlen környezetünk volna kedves nekünk, és ha csak ők volnának fenyegetett helyzetben. Ami az új fegyvereket illeti, mindig úgy vélték, hogy ezek mindenki pusztulását jelentik. A Lateráni Zsinat már 1139-ben megtiltotta egy új fegyver használatát: az íjpuskáét, legalábbis keresztények ellen.

Nem új jelenség az sem, hogy a veszély, melytől rettegünk, az embertől ered. Az ember mint biológiai egység sikerének mértéke, hogy más élőlények ellenséges magatartása s-a természeti erők okozta megpróbáltatások a történelem folyamán mindig kisebb fenyegetést jelentettek számára, mint saját testvérei. Történelemkönyveink az ember felebarátaival vívott küzdelmének történetével vannak tele, s nem a természet, az állatok ellen folytatott küzdelem történetével.

Végül, attól tartok, hasonlít helyzetünk őseinkére annyiban, hogy a bennünket fenyegető konfliktusok nem látszanak racionális eszközökkel megoldhatónak. A görögök részéről semmilyen ékesszólás, rábeszélő képesség nem indította volna arra a perzsákat, hogy otthon maradjanak és békésen műveljék földjeiket. Az amerikai hazafiaknak sem sikerült volna, bármely meggyőzően érveljenek is, rávenni a briteket, hogy feladják az uralmat országuk felett, és brit részről sem lett volna elég semmilyen meggyőző erő, hogy a hazafiakat adójuk békés megfizetésére buzdítsák. Az értelem szolgálónk csupán, cselekedeteinket "vágyaink vezérlik". Az ember mindig ki fogja elégíteni vágyait, ha kielégítésük könnyűnek látszik.

Megpróbáltam kifejteni: veszélyes helyzetünk, az emberiség jelenlegi nehéz helyzete, bármily félelmetes és fenyegető legyen is, mint a matematikus mondaná, "elvileg nem új". Helyzetünk lényegében ugyanaz; mint őseinké volt. Ha a veszély; amelyben vagyunk, hipnotikus hatással van ránk, gyakran volt ez így őseinkkel is - és így van az egérrel a kígyó láttán: Le kell küzdenünk félelmünket éppúgy, amint azt kívánjuk, hogy az egér küzdje le rettegését.

Ha helyzetünk hasonlít őseinkéhez, úgy kell cselekednünk, ahogy tőlük elvárnánk, és ahogy ők az esetek többségében valóban cselekedtek. Úgy kell gondolkodnunk és cselekednünk, ahogy azok az emberek gondolkodtak és cselekedtek, akiket a leginkább csodálunk győzelmeikben, és akiket vereségeik ellenére sem szűnünk meg csodálni. Az embereknek sok. ilyen csoportja élt, kik méltók csodálatunkra. Jellemvonásaik között talán a legfontosabb a béke szeretete, a béketűrés és az állhatatosság, sőt az áldozatkészség a konfliktusok elkerülése érdekében. De ezeknek az embercsoportoknak, melyeket csodálunk, bátorságuk is volt. Volt bátorságuk szembenézni azzal, amivel holnap elkerülhetetlenül szembe kellett nézniök. Nem futamodtak meg az összecsapás elől, ha tudták, hogy megfutamodásukkal csak elhalasztják az összecsapást, s azt holnap kedvezőtlenebb feltételek mellett kell vállalniok.

A barátság értékének ismerete, és a kitartás a barátok mellett, egy másik jellemvonása azoknak, akikre a leginkább szeretünk visszaemlékezni. Tudták, hogy az ember társaival együtt áll vagy bukik, hogy nem hagyhatja cserben barátját és szövetségesét anélkül, hogy ezzel fel ne áldozná önnön lelkét. Képesek voltak arra, hogy barátaikkal olyan közösséget alakítsanak, amelyben az erősebb sohasem mondja barátjának, hogy "én vagyok az erősebb", és a gyengébb nem táplál reményt a közös ellenség kegyének elnyerésére azáltal, hogy megtagadja a segítséget barátjától, távol tartva magát, amikor az veszélybe kerül. Ki ma egyszerre mint barát és idegen állok itt Önök előtt, kétszeresen tudatában vagyok ezeknek az esztelenségeknek. Bárcsak mentek lennénk tőlünk.

De bárcsak mentek maradnánk attól az esztelenségtől is, hogy nem vagyunk hajlandók ma szembenézni azzal, amivel holnap szembe kell majd néznünk. Ezek közé tartozik a halál. Kultúránk bűnt követ el szemünket eltakarva annak tudomásul vétele elől, hogy senki sem lesz közülünk itt mindig. Így nem készülünk fel az elkerülhetetlen utolsó órára, nem veszünk tudomást arról, hogy miután békésen leéltük életünket, az a mód, ahogy meghalunk a rossz ellen küzdve-e, vagy barátainkat cserbenhagyva és tőlük is cserbenhagyottan, ellenségeinknek kiszolgáltatottan -, döntő elem az egész élet sikerének megítélésében.

Szokatlan megtiszteltetésben volt ma részem, s nem köszönhetném meg ezt Önöknek igazabban, mint azzal, hogy elmondom, amit szívem legmélyén érzek. Bár követhetném, követhetnénk mindnyájan elveinket, melyeket erőnknek teljében vallunk, amikor közvetlen veszély nem fenyeget.

____________________________