AZ EMBEREK VISZONYA A TERMÉSZETES, ORVOSI ÉS "MESTERSÉGES" SUGÁRTERHELÉSHEZ

K. Becker
ISO/TC 85 “Nuclear Energy"
c/o DIN, Berlin, Germany

Számomra, aki már 35 éve különböző földrészeken látok el felelősségteljes sugárvédelmi feladatokat, még mindig érthetetlen, hogy akár a sajtó - és velük együtt sok politikus, valamint nem-műszaki szervezet -, akár a közvélemény hogyan tulajdoníthat ennyire különböző jelentőséget a lakossági sugárterhelés három fő forrásának, nevezetesen:

- A “természetes" sugárzásnak, amely függetlenül az emberi tevékenységtől, és igen nagy helyi ingadozásokkal ugyan, az elmúlt 50 évben a népesség kollektív dózisának 75 %-át tette ki. (Például a környezeti radonkoncentráció-értékek az esetek egymilliomod részében okoznak egészségi károsodást. Komoly veszélyhelyzetben az igen magas radonszinten élő erős dohányosok vannak.)

- A diagnosztikai és terápiás célú orvosi beavatkozásoknak, melyek a sugárterhelés 24 %-át adják. Ez az érték egyszerű eszközökkel jelentősen csökkenthető lenne, anélkül, hogy a diagnózis és kezelés eredményei romlanának.

- Az igen csekély “mesterséges" összetevőnek, mely járuléka kevesebb, mint 1 %. (Fő forrásai főként a korábbi kísérleti robbantások, a nukleáris fűtőanyagciklus, a csernobili erőműbaleset és radioaktivitás ipari alkalmazásai.)

Az emberek irreális viszonyát az őket érő sugárzáshoz, és ennek néhány következményét néhány példával szemléltetjük:

1. A nukleáris fűtőanyagciklusból származó, a Föld teljes népességét érő éves sugárterhelés (kollektív lekötött dózisegyenérték) kevesebb, mint 3000 Sv-fő. Ennek nagyjából 40-szerese, azaz 110000 Sv-fő a széntüzelésű erőművek számlájára írható, 300000 Sv-fő (azaz százszoros érték) pedig a műtrágyagyártás következménye. Ezek az adatok világviszonylatban érvényesek. A világ foszfátfeldolgozó ipara a csernobili baleset óta a Csernobilban 1986-ban kibocsátott radioaktivitás négyszeresét termelte.
2. Számos természetes és mesterséges eredetű nemradioaktív vegyület a táplálkozásban betöltött szerepe szerint 10⁴ - 10¹⁰-szer olyan mérgező, mint a “szuperméreg" plutónium. A sajtó és a politikusok gyakran a Föld legveszélyesebb anyagaként emlegetik a plutóniumot. Valójában a perfluor-butén (mely a teflon elégetésekor keletkezik), a növényekből származó ricin, valamint kígyók, halak mérge, továbbá egyes baktériumok félhalálos adagja sokkal kisebb, mint a plutóniumé. A plutónium oly gyakran emlegetett hosszú felezési ideje pedig még mindig sokkal rövidebb a stabil elemek és vegyületek végtelen felezési idejénél.
3. Az atomenergia-iparban dolgozók átlagos többlet sugárterhelése majdnem pontosan egyenlő a repülők személyzetének terhelésével (körülbelül 2 mSv évente).
4. Miközben egy nagy ország hatósága 10 Bq/l-es korlátot javasol az ivóvíz radonkoncentrációjára, addig más országok kedvelt fürdőhelyein a gyógyulni vágyók 12000 Bq/l koncentrációjú vizet fogyasztanak.
5. A csernobili reaktorbaleset eddigi halálos áldozatainak száma egészen bizonyosan kevesebb, mint 150. A jövőben Gomel területén még néhány száz pajzsmirigyrákra lehet számítani. Mégis a baleset után számos tudományos közlemény komolyan elemezte a nagyszámú haláleseteket és a különös egészségkárosodásokat - például a Nyugat-Berlinben született csecsemőknél észlelt triszómiát. Ezek a tudósok figyelmen kívül hagytak mindenféle sugárbiológiai és dózisszámítási ismeretet.
6. Mostanában történt, hogy egy ázsiai ország visszautasította az Európai Közösség 385 tonnás élelmiszersegélyét, mely magas tápértékű búza-szója-keveréket tartalmazott. Szerintük egyértelmű, hogy az adományozók egy szegény ország terhére akartak megszabadulni a szennyezett élelmiszeradagtól. Mit sem ért az igazolás, hogy a termék aktivitása kisebb, mint 50 Bq/kg. A szállítmányt végül Chittagongból elküldték Szingapúrba ahelyett, hogy saját éhező polgáraikról gondoskodtak volna.
7. A csernobili baleset után Németország 40 millió dollárt költött egy olyan takarmányösszetevő “megtisztítására", melynek aktivitása kisebb volt, mint a legtöbb szokásos műtrágyáé. Mivel senki sem tartott igényt a termékre, még ajándékként sem, a külön e célra nemesített terményt végül előállítási költsége 1 %-áért, hulladékként értékesítették.
8. Az ICRP (International Comission on Radiological Protection), a BSS (Basic Safety Standards) és mások által javasolt dózis-“határértékek" általában a természetes sugárterhelés 0,4 %-ával egyenlőek. Ilyen határértékek túlságosan alacsonyak, ha tekintetbe vesszük a természetes sugárterhelés jóval nagyobb mértékű ingadozását. Egy kelet-németországi atomerőmű megszüntetésekor például, ezen ajánlásokhoz ragaszkodva, a fölösleges többletkiadás több milliárd dollárra rúg.

Számos hasonló példával érzékeltethetnénk még az anyagi és emberi erőforrások pazarlását. Ennek oka az emberek indokolatlan félelme a radioaktív sugárzástól, különösen pedig a “mesterséges" radioaktivitástól. Ez a gondolkodásmód értelmetlen fényűzésnek tűnhet, melyet csak néhány gazdag ország engedhet meg magának. Sajnos azonban ez egyre inkább terjed, és a fejlődő országok szemléletére is hatással van. Például aprólékosan kidolgozott országos nukleáris balesetmegelőzési terv költségei sokkal nagyobb segítséget nyújtanának a népegészségügy más területein.

Végül is a világ országainak több, mint felében hiányoznak a sugárvédelem legalapvetőbb feltételei, melyeket könnyen meg tudnának teremteni azoknak a kiadásoknak a törtrészéből, amit néhány módosabb országban elpazarolnak.

Sokat foglalkoztak már az emberek hibás szemléletének és eltúlzott reakcióinak okaival. Ilyen lélektani ok lehet a kevéssé iskolázott emberek veszélyérzete, vagy a társadalom változó mértékű kockázatvállalása. A szerző véleménye az, hogy a radioaktivitás veszélyének mind irreálisabb megítéléséért egyaránt felelősek egyes sugárvédelmi szakemberek és a laikus közéleti személyiségek. Az első csoportot jól jellemzik a következő példák:

• Túl konzervatív, gyakran politikai indítékú ajánlások és szabályozók alkalmazása (például a radonkockázat túlbecsülése, a küszöbdózis létezésének el nem fogadása). Ebben az esetben az önkényes, radioepidemiológiai felmérések tényeit mellőző “beavatkozási szintek" nem csupán a helyi ingatlanpiacra, hanem az egész ország gazdaságára is hatással vannak. (Ez történt Dél-Afrika aranybányáiban.)

• A “sugárvédelmi ipar" (műszergyártók, ellenőrző szolgálatok, kutatóintézetek) gazdaságilag érdekelt a sugárzás veszélyeinek eltúlzásában más civilizációs ártalmakkal szemben.

A második csoportra jellemző:

• Néhány olyan ideológiailag túlfűtött antinukleáris aktivista futtatása a sajtóban, aki híján van a szükséges tudományos ismereteknek és megbízhatóságnak. (Önjelölt “szakemberek", “kritikusok", “illetékes szakértők".)
• Az újságírók és szerkesztők körében gyakori a megalapozott ítélkezéshez szükséges tudományos képzettség hiánya, vonzódás a szenzáció felé (legtöbbször az olvasók megnyerése érdekében).
• Az emberek általában jobban kedvelik a meglepő és rémisztő történeteket, mint az alapos, komoly tájékoztatást. Ehhez járul még egy igen érdekes nézet, miszerint a tudomány és technika az “intellektuelek" (=értelmiségiek) kiváltsága, nem pedig egyszerűen a tények megértése. Egyes országokban ezt a nézetet támogatja a politika, az egyház “haladó" része és számos tanár is.

Mégis, némi türelemmel és személyes eltökéltséggel, van esély arra, hogy ezen a kedvezőtlen helyzeten változtassunk. Manapság a legjobb, amit tehetünk, hogy elfogadjuk néhány svéd szakember következtetését: “Ha valaki indokolatlan félelemmel viseltetik a radioaktivitás iránt, bánjunk vele finoman, és javasoljunk számára szakorvosi kezelést".