ATOMREAKTOROK BIZTONSÁGA

Teller Ede előadása az Eötvös Egyetemen, 1996. október 24.

Teller Edét nem kell bemutatnunk, Magyarországon körülbelül tízmillió ember ismeri, tiszteli és szereti. Teller Ede idejárt a szomszédba, a Trefortba. Megnyerte az Eötvös-versenyt matematikából és, fizikából, utána beiratkozott a Műegyetemre. De aztán elvitte a keleti szél - ami tudvalevőleg nyugat felé fúj -, és ötven éves távollét aztán látogatott először haza 1990-ben. Teller Ede a Magyar Tudományos Akadémia tagja, az Eötvös Loránd Fizikai Társulat tiszteletbeli tagja, a Budapesti Műszaki Egyetem tiszteletbeli doktora, de ami most fontos számunkra, az Eötvös Egyetem tiszteletbeli professzora. Teller Ede professzor úr több előadást tartott Egyetemünkön, de nagyon örülünk hogy most is itt a Gólyavárban többszáz hallgatónknak fog órát tartani. (Marx György üdvözlő szavai)

Nagyon jó volt hallani, hogy én megnyertem az Eötvös-versenyt, erről akarok beszélni. Az egyik kérdés az volt, hogy van egy pohár víz 0° Celsiuson, és abban jégdarabok úszkálnak. Megadták a megfelelő adatokat. A jég egyszer csak elolvad. Mennyivel emelkedik a vízszint. Emlékszem arra, hogy én elolvastam ezt a kérdést, és tudjátok, hogy mi történt? Nehéz volt meggátolni magam abban, hogy elkezdjek énekelni:

Ebből már minden más következik. Világosan emlékszem, hogy először a melódiára emlékeztem, és csak utána minden másra.

Ma olyan dolgokról fogok beszélni, amiket meggondoltam. Arra kérem magukat, hogy higgyenek el mindent, amit mondok, mert jól meggondoltam.

Az 1940-es évek második felében egy kis csapatban foglalkoztunk az atomreaktorok biztonságával. Még meg is választottak ennek a kis csapatnak az elnökévé. Engedjék meg, hogy angolul mondjam, így hívták: Reactor Safeguard Committee. Ez nagyon nehéz feladat volt, mert akkoriban még nem nagyon voltak reaktorok. Hát hogy lehetünk biztosak abban, hogy valami biztos, amikor még meg sincs? Én ugyan teoretikus vagyok, de nem vagyok ennyire teoretikus. Akkor kitaláltunk valami nagyon okosat. Ha egy új reaktort terveztek, akkor annak a mérnöknek, aki ezt propagálja az egyik kötelessége, hogy megmondja nekünk: mi a legnagyobb baleset, amire gondolni lehet, és mit csinált, hogy ezt elkerülje. És ha a mi bizottságunk ki tudott valami komolyabb balesetet találni, mint amit említett, akkor mondjunk nemet, különben mondjunk igent. Mi így működtünk. És tudják kérem, hogy mi mit mondtunk? Mi azt mondtuk, hogy igen és igen és igen. Azután egyszer azt mondtuk, hogy nem. Ezt el akarom mondani.

A háború alatt reaktorokat építettünk, amelyek plutóniumot termeltek, és amiből a végén atomfegyvereket csináltak. De a háború alatt még nem voltunk egészen biztosak, hogy mi hogyan fog működni. Azt mondtuk, hogy annak a plutóniumgyártó reaktornak a közelébe közember ne jöjjön. Nem tudom már, hogy mi volt a távolság, talán tíz mérföld, talán tíz kilométer. De volt ottan egy exkluzív távolság. Egyszer azután hozzánk fordultak Washingtonból, hogy ez a reaktor már hat éve működött, és biztonságos, engedjük az embereket közeljönni! Mi itten egy kicsit meghökkentünk. Ez a reaktor egy nagy grafittömb volt és a grafitban voltak uránrudak, és a vízhűtés csövekben cirkulált. Annyi volt a grafit, hogy elég volt a neutronok lelassítására. A vízre nem volt szükség a lelassításhoz. A víznek ennek következtében a hűtéstől eltekintve egy fontos szerepe volt: elnyelt neutronokat. Ha véletlenül valamilyen okból az egyik ilyen csőből elveszítjük a vizet - akármilyen okból elforrt - kevesebb lett a neutront elnyelő anyag. Azon cső közelében több lesz a neutron, több lesz a maghasadás, ott a kiürült csőnél még melegebb lesz. Ezért azután a környező csöveknél is több lesz a neutron, és több lesz a maghasadás. Azokból is elforr a víz, ez a fölmelegedés elterjed, és az egész reaktor felrobban. Kérem, mi nem tudjuk azt mondani, hogy ez a reaktor biztonságos. Ebből aztán nagy veszekedés lett. Hát ezek a teoretikusok miről beszélnek? Ez a reaktor itt hat évig működött, és nem volt vele semmi baj, most meg azt mondják, hogy baj lesz. Mi lett? Egyik fél sem engedett. Washingtonban nem mertek bennünket elcsapni. Kineveztek egy második bizottságot is. Annak az elnöke eljött hozzánk: “- Kérem szépen, mi ehhez nem értünk. Eljöhetnénk az üléseitekre?" Hát persze. Eljöttek, tanultak és egy év múlva írtak egy analízist arról, hogy biztonságosak-e ezek a régi grafitos reaktorok. Tudják mit mondtak? Nem biztonságosak! Még határozottabban mondták, mint mi. Az eredmény az volt, hogy minden ilyen grafittal lassító reaktort leállítottak Amerikában. A világon sehol nem építettek ilyeneket, kivéve a Szovjetunióban. 40 évvel azután, hogy mi erről így döntöttünk, Csernobil az általunk előre látott okból felrobbant. Amitől féltünk, az 40 év után Csernobilban bekövetkezett. Ezt azért mondom, hogy dicsekedjek. De azért is mondom, mert a reaktorokban olyan kevés baj lehetséges, hogy ami baj előfordulhat, azt már előre láttuk.

Ami Csernobilt illeti, csak általános megnyugvásra elmondom, hogy egy évvel ezelőtt, Csernobil balesetének a tízéves évfordulóján volt Bécsben egy ülés, ahol megállapították, hogy bizony az ott felszabadult radioaktivitástól többszáz gyerek pajzsmirigyrákot kapott. De azt nem írta meg a legtöbb újság, hogy a pajzsmirigyrákot jól lehet gyógyítani, és hogy ezek közül - bár több százan voltak - eddig kettő halt meg. Talán lesz még ott haláleset, de nem sok. A csernobili atomerőműben kiszabadult sugárzás 29 embert ölt meg. Azt nehéz megbecsülni, hogy összesen hány ember károsodott. Én úgy találgatom, azon az alapon, amit mindenütt olvastam, beleszámítva ezt a bécsi konferenciát -, hogy talán száz emberéletbe került a baleset. Ez nem kevés, de nagyon fontos, hogy egy dolgot megjegyezzek: a legtöbb ember arról beszél, és azt hiszi, hogy a radioaktivitás veszélye a radioaktivitással arányos. Ha egy ember 10000 mSv egységet kap, az meghal. 5000-től még életben maradhat, de nagy a valószínűsége, hogy meghal. Most a legtöbb ember azt hiszi, hogy ha nem 1 ember kapja az 10000 egységet, hanem 10000 ember kap 1 mSv dózist, akkor ennek az 10000-nek a legtöbbje életben marad, de annak a valószínűsége, hogy akármelyikük meghal, 1:10000. Tehát attól, hogy a radioaktivitást szétosztottuk, nem lesz se jobb, se rosszabb. Ha így számolnánk Csernobilnek meg kellett volna ölnie több mint 10000 embert, talán 20000-et. A tényleges szám 100.

Mi az igazság? Ezt a kérdést nagyon alaposan vizsgálják. És amit nagyon világosan tanácsolni akarok az az, hogy meg kell kérdezni: én meg ő meg mindenki mennyi természetes radioaktivitást kapunk. Évente nem 10000 mSv dózist, ami már baj, hanem körülbelül 1 egységet. Ennek mi a következménye? A legjobb válasz, amennyire tudjuk az, hogy ez a kis dózis nem veszélyes! Van egy nagyon szép könyv, egy japán professzor írta, Sohei Kondo, aki maga is résztvett a hirosimai atombomba hatásának kivizsgálásában. Ez a könyv tele van adatokkal. Az adatokból azt igyekeztek kiolvasni, hogy van-e a kis radioaktivitásnak káros hatása. Kis radioaktivitásra nem láttak károsodást. Amit láttak, az olyan kevés, hogy abból határozott következtetéseket nem lehet levonni. De amit ez indikál, amit ez valószínűvé tesz, az az, hogy ha a radioaktivitás természetes szintjét 5-ös vagy 10-es faktorral megnövelik, az nemcsak nem árt, hanem talán még használ is. Ezt jobb volna tudni! Azt az egyszerű tanácsot akarom mindenkinek adni, hogy amikor a radioaktivitás veszélyéről beszélünk, ne higgyenek el semmit, ha nem hallják ugyanakkor azt, hogy az a dózis, amiről beszélnek, hogyan aránylik ahhoz, amit valamennyien kapunk a természettől. Ezt az egyszerű kérdést fel kell tenni, mielőtt izgulni kezdenénk.

Voltak más balesetek is, például Windscale-ben, 1957-ben Angliában. Mitől volt? Wigner Jenő barátom figyelmeztetett arra, hogy valamiből baj lehet. Abban a reaktorban is volt grafit. Amikor a neutronok szénatomokba ütköznek, a grafitkristály rácsában defektusokat idéznek elő. Amikor azután az így támadt szabálytalanság kiigazodik, energia szabadul fel. Ezért a grafit-reaktorokat szabályos időnként fel kell melegíteni, hogy a szabálytalanságok eltűnjenek. Ezt Windscale-ben nem csinálták elég óvatosan. A grafitkristály újrarendeződéséből sok energia szabadult fel egy alkalommal, a grafit meggyulladt. Az angolok nagyon ügyesen viselkedtek, nem oltották vízzel. A gőztől robbanások lettek volna. A tüzet szén-dioxiddal gázzal oltották el. Így egy kis radioaktivitás kiszökött, de majdnem bizonyos, hogy senki sem károsodott.

Amerikában is volt egy baleset egy pár évvel később. A hely neve Three Mile Island. Ott bizonyos szelepek nem működtek rendesen, a reaktor vizet vesztett. De okos volt. A reaktor volt okos, mert miután hűtővizet vesztett, egy biztonsági szelep önmagától kinyílt és a reaktort vízzel szépen lassan hűtötte. A reaktor leállt. Utána radioaktivitás maradt a reaktorban, és a reaktor lassan hűlt. Sajnos, az automatikus vészhűtés zajt csinált. Az operátorok azt gondolták, hogy itt zaj van, itt baj van, és leállították a hűtővizet. Ettől aztán a reaktor elolvadt. Kár volt. Körülbelül kétmilliárd dollár kár volt. De a radioaktivitás bent maradt az épületben, és lényegében senki sem sérült meg. Kiszámították, hogy statisztikai valószínűség szerint talán egy ember megsérült. Amennyire én tudom, még ez sem igaz. Ott senkinek nem volt baja.

Egyetlen eset, ahol egy energiatermelő reaktorból olyan baj lett, hogy az emberek meghaltak, az Csernobil volt. Csernobilban valószínűleg az összes halál száz volt vagy kétszáz - ami baj, nagy baj - de mindenfajta villanytermelés okoz kárt az emberekben. Ha szenet égetünk, abból is baj lehet: kén-dioxidot lélegezhetünk be, ezrekkel több ember hal meg. A magenergia talán még a legbiztonságosabb. Csernobil esetében a baj az volt, amit már megmondtam, amit már évtizedekkel előtte megmondtunk, és most az ilyen fajta reaktorokat már Oroszországban is átépítik.

Mi van idehaza, Magyarországon? Mi itt atomenergiát egy helyen csinálunk, Pakson, innen 110 km-re délre. Ott pár nappal ezelőtt látogattam harmadszor. A paksi erőmű a neutronokat nem grafittal lassítja le, hanem ezzel. Ennek nagy előnye van. Ha a reaktor valahol véletlenül túlmelegedik, a víz elforr. Nincs víz, nincs neutronlassulás, a láncreakció magától megszakad. A grafittal lassító vízhűtésű reaktor fölmelegedésre további melegedéssel válaszol, de a vízzel lassító és vízzel hűtött reaktor fölmelegedés esetén magától leáll. Úgy mondjuk: inherensen (szerkezetileg) biztonságos. Mégis volt nem rég egy baj, amit az újságok is megírtak. Nemrégiben átrakáskor valaki elfelejtett onnan egy fémlapot kivenni, és a reaktort le kellett állítani. Senkinek nem történt baja. A négy reaktor közül az egyiket öt napig nem tudták működtetni. Gondolják meg! Tíz év, négy reaktor, a reaktorok hatásfoka 85 %. Majdnem állandóan mennek! És most öt napra le kellett zárni az egyiket. Ez mutatja a paksi reaktorok kiváló üzembiztonságát! És tudják kérem, hogy mi történt? Azokat, akik a kicsi hibát csinálták, azokat elbocsátották. Mert itt egyáltalán ne tűrjünk hibákat! Itt igyekezzünk olyan pontosak lenni, mint ahogy csak lehet. Mit kell Pakson csinálni? Én meggondoltam, megbeszéltem, megmondtam és megmondom. Ma Paks az energiának, a magyar energiának, a magyar elektromos energiának a 40 %-át szolgáltatja. Paks jól működik, és az ottani emberek - Szabó József igazgató és mások - nemzetközi tiszteletet élveznek. Jól csinálják. Ha tovább csinálják úgy, ahogy most van, tíz év múlva Paks nem 40 %-ot ad, hanem csak 30-at, mert közben több energia kell, és a Paksi Atomerőmű energiarészesedése csak 30 % lesz. Paks azonban két további energiaegységet tervez; ha azokat megépítik, akkor tíz év múlva nem 40, nem 30, hanem 50 % lesz az atomenergia hozzájárulása a hazai villanytermeléshez. Azon célból, hogy az energia legyen olcsóbb, azon célból, hogy az energia legyen biztonságos, én ajánlom, én nyilvánosan ajánlom, hogy Paksnak ezen terveit fogadják el, támogassák azt. Kérem ez befejezi azt, amit a múltról akarok mondani.

És most a fantázia, a jövő. Valami, amiről én álmodom. Bizony a barátaim és én új reaktorokon dolgozom. El akarom mesélni azt, hogy mi az új reaktorokat, hogy akarjuk megcsinálni. Olyan biztonságosra, ahogy csak lehet. De nem az az első szempont, hogy a biztonságot megnöveljük, mert az már most is nagyon-nagyon nagy. Egy fontos feladatunk, hogy a reaktort és a biztonságot könnyebben megérthetővé tegyük. Biztosabbra, de megérthetően biztosabbra, hogy senki ne legyen félrevezetve és senki ne féljen. Ugyanakkor elérhetjük azt is, hogy ne csak biztonságosabb legyen, hanem olcsó is. Elmesélem ezeket a csodákat, mert ez a jövő. Én nem fogom megélni. Maguk igen. És mert ennél jobbat maguk fognak majd ajánlani. Elsősorban: én egy működő reaktorhoz nem engednék embert, mert minden ember csinál hibát. Az atomreaktoroknál a hibákat minőig emberek csinálták. És hogy milyen hibákat lehet elkövetni, az hihetetlen. Mint Three Mile Island-ben, ahol miután az automatikusan beindult biztonsági hűtés egy kis zajt csinált, az operátor leállította. Ha aludt volna, nem lett volna semmi baj. Mint Csernobilban, ahová Moszkva leküldött egy csomó operátort, akik a reaktorral 24 órán át játszottak, amíg az végre a reaktornak túl sok volt és felrobbant. Jó olyan reaktort csinálni, ami nagyon jól meg van konstruálva, azután ne nyúljunk hozzá. Én a reaktort száz méterrel a föld alatt akarom, laza földbe. Ilyen mélységekben Nevadában magrobbanásokat csináltak, és a reaktivitás lent maradt. Ha a reaktor elhatározná, hogy túl sok energiát akar termelni - távolról nem tud annyi energiát termelni, mint azt mi Nevadában csináltuk - a föld elég ahhoz, hogy a radioaktivitást ott tartsa a mélyben. Csak lehetőleg ne legyen a közelben víz, mert az azután felforr és a gázok kijönnek, Száraz vidéket kell keresni. Mi arról beszélünk, hogy egy reaktort csinálunk, ami talán nem is nagyon különbözik attól, amit mi eredetileg és amit az oroszok csináltak. Talán inkább olyasmi, mint Paks. De mi a reaktor mellé további reaktorokat akarunk tenni. Az eredeti reaktor egy ritka és költséges fűtőanyaggal működik. Azon fajta uránon, amiben kevés a neutron, amiről hallottak, és amit úgy neveznek ²³⁵U. Mert abban, mint minden uránban 92 proton van és 235-92 = 143 neutron. Ezzel kezdjük, azután mellé teszünk egy nagyon olcsó anyagból álló reaktort, aminek a fő erénye, hogy nem működik. Ez a kezdetben nem működő reaktor tóriumot tartalmaz. A tórium az atomok periódusos táblájában két lépéssel az urán előtt van. A ²³²Th főleg azt csinálja, hogy elnyel egy neutront és ²³³Th lesz belőle. De az radioaktív, és abból két lépés után ²³³U lesz. Ez eltart egy kis ideig, egy pár napig és aztán, ha ez az ²³³U elnyel egy neutront, széthasad, jó csomó energiát ad és egy kicsit többet, mint két neutront. Azután ezt a két neutront fel lehet használni. Az egyiket, hogy elnyelje a tórium, a másikat, hogy felhasítsa az uránt, így még több lesz a neutron, ebből lehet veszteni. Ez a reaktor működhet addig, amíg a tórium egy jó része, 60-70 %-a elégett. A tórium olcsóbb, elég van a világon, akármilyen előrelátható körülmények között többezer évig elég lesz. Az a jelenség, amit leírtam, azt angolul úgy hívják, hogy tenyésztés, breeding. A radioaktivitást nem, mint eredeti jelenséget, hanem mint tenyészthető jószágot tesszük oda bele. Mi úgy akarjuk ezt intézni, hogy az eredeti uránreaktor működjön egy pár hónapig, talán egy évig, és közben elég hasadóanyagot csináljon a tenyészthető tóriumban, hogy a közelfekvő tóriumreaktorok elkezdjenek működni, azután egy további év múlva két további reaktor, amíg az egész reaktorsorozat elég. Ez eltart talán 30 évig.

Kérem értsék meg, mennyire különbözik ez attól, amit ma csinálunk. Ma uránreaktorral dolgozunk, és ez a reaktor termel mindenféle hasadási termékeket, amik neutronokat nyelnek. Egy ilyen reaktor egy évig működik, aztán leáll. Hogy tovább működjön, mert még van benne fűtőanyag, ki kell venni, ki kell vonni a hasadási termékeket és aztán visszatenni az uránt. Mindeközben hiba történhet. Pénzbe kerül, és veszély van arra, hogy valaki valahogy hibát csinál és radioaktivitást terjeszt. Én ehelyett azt mondom, tegyünk mindent a föld alá, mihelyt a reaktor megindult és reaktivitás lett. Akkor azután ne nyúljunk többé hozzá. Nem kerül többe és nincs több veszély.

Egy borzasztó fontos további körülmény: a legnagyobb baj talán nem is az, hogy buták vagyunk, pedig buták vagyunk. Mind, én is. A legnagyobb veszély az, hogy vannak olyanok, akik hatalmat akarnak maguknak. A veszély az, hogy reaktorokból fegyvereket akarnak csinálni. De ha a kitenyésztett hasadóanyag ott lent marad, és nagyon radioaktív, annak a közelébe senki sem mehet anélkül, hogy borzasztó költséges eljárásokat alkalmaznának és olyan eljárásokat, hogy az egész világ előtt világosak legyenek. Akkor az ilyen reaktort nem lehet majd arra felhasználni, hogy abból atomfegyvereket csináljanak. Ma mindenféle gond van abból, hogy valami afrikai kis államnak eladunk reaktort, és azután abból 25 év múlva egy diktátor majd fegyvereket csinál. Én egy olyan reaktort akarok, amiből nem csak a bolondok nem tudnak bajt csinálni, hanem még a diktátorok sem.

És aztán jön az utolsó lépés. Az energia, amit termeltünk, annak a jó részét, a nagy részét elektromosságra kell fordítani. Ehhez a reaktort hűteni kell, hogy aztán a hűtővízzel elektromos áramot termeljenek. De én ezt nem szeretem. A víz veszélyes lehet, ha nagyon forró. De ebben a reaktorban a föld mélyén több száz fok van, és a forró víz majdnem mindennel reagál. Különböző komplikációkat és kémiai nehézségeket idéz elő. Mi a reaktorokat héliummal akarjuk hűteni, mert akkor a reaktor magasabb hőmérsékleten működhet, az energiának nagyobb részét ki lehet használni - több mint 50 %-át -, és a hélium soha nem reagál semmivel. Biztonságos. Kivéve persze - én nem azt mondom maguknak, hogy ebből a reaktorból nem lehet baj, mert lehet - de nagyon valószínűtlen. És hogy milyen valószínűtlen, azt megmondhatom azzal, hogy elmesélem mi az egyetlen konkrét lehetősége annak, hogy baj legyen. Ha el tudnak képzelni valami mást, szóljanak nekem. Én arról beszélek, hogy a hűtő-héliumba radioaktivitás mehet bele. A héliumot azonban felhozzuk a felszínre és ott konvertáljuk elektromos energiává. Mihelyt itt fenn radioaktivitás jelentkezik egy minimum fölött, akkor úgy tervezzük, hogy automatikusan és elkerülhetetlenül a héliumcsövek bezáródjanak. Mégpedig explozív módon. Olyan módon, amit semmilyen buta operátor nem tud megakadályozni. Ha baj van veszítsünk pénzt, de ne kockáztassunk életet.

Ha most már a reaktor elégette, amit el tudott égetni, mit lehet csinálni? Ma veszik az anyagot, elszállítják a központba, ott jól elássák és vigyáznak rá. Ez rossz, mert ebben egy nagyon veszélyes lépés is van. Az anyagot szállítni kell, és szállítási balesetek léteznek. Mi a szállítási balesetet elkerüljük, mert mi otthagyjuk a hasadási terméket. nem fizetünk a szállításért, nem tesszük lehetővé a baleseteket. Ott marad. A radioaktivitás pedig szépen lassan, nagyon lassan ezer évek után eltűnik.

De mi lesz akkor, ha közben földrengés van? A földkéregben eltolódások vannak. Mi a reaktort nem akárhová tesszük, hanem egy száraz helyre, laza földbe. Egy földrengés, egy vulkanikus akció sziklát meg tud repeszteni, de laza földet ott hagyja, ahol van. Ez a föld forró lesz. Az is legyen. Ha oda víz akar befolyni, mielőtt a reaktor közelébe érhetne, elpárolog és a föld száraz marad.

Mindez nagyszegyű, kivéve, hogy elfelejtettem a legnehezebb kérdést megemlíteni. Kérem a reaktornak különböző módon kell energiát szolgáltatni. Néha több energia kell, néha kevesebb energia kell. Ha kevesebb energiát veszünk ki belőle, akkor több marad benn, melegebb lesz. A nagyobb melegtől, a változott állapottól talán a reaktor jobban fog működni. Mi azt akarjuk, hogy a reaktor hőmérséklete szabályozott legyen. Mi nagyon dolgozunk azon, hogy olyan apparátust csináljunk, ami a reaktornak a hőmérsékletét korlátozza. Amit most elmondok, az a jelenlegi terv - hogy ez lesz-e a legjobb nem tudom, de ezen dolgozunk. Mi kis egységeket tervezünk bele, ami lítiumból áll, - az egy fém, egy könnyű fém -, ami a reaktor temperatúráján megolvad. De nem közönséges lítiumot használunk. A közönséges lítium főleg olyan magokat tartalmaz, amiben három proton és négy neutron van. Azt világosan úgy hívjuk, hogy ⁷Li, de a természetes lítiumban van egy másfajta, amiben három proton és három neutron van. Ezt úgy hívják, hogy ⁶Li. A természetes lítiumnak egy pár százaléka ⁶Li és könnyű elválasztani. Mi ezt használjuk, mert ez a neutronszegény lítium eszi a neutront. Itt van egy kis gömb, ami neutron ráesik, azt elnyeli, de mást nem. Ha most a hőmérséklet nagy lesz, a gömb több neutront kap, felhevül. Mi úgy rendezzük be, hogy ez a gömb ne tudjon kitágulni, hely a kitágulásra ne legyen, kivéve vékony csövekbe. Amiből az következik majd, hogy ha kitágul, akkor a felülete nagyon megnövekszik, és jóval több neutront nyel el. Ha túl meleg, jobban eszi a neutront, és a reaktor leáll. Ha aztán a reaktor idővel lehűl, akkor a lítium szépen összehúzódik, a reaktor megint képes működni. Mi az ilyen kis egységekből sok százat akarunk elhelyezni, úgy, hogy a reaktornak az aktivitása, a hőmérséklete mindenütt szabályozva legyen, mindenütt korlátozva legyen.

Az emberek gondolatában az van, hogy kapcsolókkal szabályozzák a reaktort. Én szeretném a mechanikát -amennyire az egyáltalában lehetséges -, elkerülni. Ha valaminek 30 évig kell működnie, az elromolhat. Ha mozog, elromlik. Minél kevesebbet mozog, annál kevesebb a romlás valószínűsége. Mi azt úgy csináljuk, hogy héliummal hűtünk, de az egyetlen szabályozás az, hogy mennyit fogyasztunk. Ha felgyújtom a villanyt, ha bekapcsolom a fűtést több energiát fogyasztok. A hélium hidegebben megy vissza és ez a reaktort stimulálja, a reaktor termikus hatásfoka nő. Ha azonban a reaktor túl meleg lesz, a lítiumcsövek leállítják. Én úgy szeretném ezt tervezni, úgy remélem ezt tervezni, hogy ilyen egységet lítiummal vagy másképpen meg tudjak úgy csinálni, hogy az aztán működjön sok évig. A lítiumot tartalmazó csövecskék olyan vastagok legyenek, hogy a ráeső neutronoknak 80-90 %-át elnyeljék. Ez a neutron keresztmetszetétől függ, úgy igyekszünk megcsinálni. Ez egy barátomnak az ideálja - én nagyon kedvelem - remélem működni fog. Ha nem működik, ilyesmit kell kitalálni.

Kérem szépen, ez minden. Egyszerű. Azt hiszem, hogy működni fog. Arra, hogy jól megcsináljuk, majd talán tíz év is kell. Hogy állunk ma az energiával? A nagyon szép természetes gázenergia elfogy pár évtizeden belül. A szén, ami sokkal piszkosabb, azonfelül az is elfogy kétháromszáz éven belül. Én arról beszélek, hogy a világon juthat olcsó energia mindenkinek, gyermekeinknek, unokáinknak, azok unokáinak is.

Én most tárgyilag befejeztem, de egyet még hozzá akarok fűzni. Ez egy nagyon fontos kérdés. Különböző okoknál fogva az emberek félnek. Félnek nem csak az atommagoktól, nem csak az urántól, hanem a haladástól. Félnek, hogy a fűtőanyagok melléktermékeket csinálnak, amelyek elpusztítják az ózont, amelyek megváltoztatják az ultraibolya sugárzást a Földön. Félnek attól, hogy alkalmazzuk, amit a biokémiában nyertünk. Az új tudás az élet kémiájáról a mezőgazdaságnak nagyon sokat használhat. De az alkalmazások majdnem teljesen megálltak. Mert az emberek inkább és inkább félnek attól, hogy mi lesz. Egy amerikai elnök mondta a depresszió alatt: Ne féljünk semmitől, kivéve a félelemtől. Haladás nem lehet veszély nélkül, de okos haladás lehet a régi veszélyeknek és az új veszélyeknek az elkerülésével. Addig, amíg a haladást titokban tartjuk, mindez nehézkes, bizonytalan és bizalmatlan, mert ha a haladás Amerikában van, akkor abban a japánok nem fognak megbízni, ha Kínában van, az oroszok nem fognak megbízni. Szükséges, hogy ami új van, azt igyekezzünk köztudomásra hozni, azt igyekezzünk nemcsak hogy fejleszteni, de igyekezzünk mindenütt fejleszteni, mindenkinek a javára. A legnagyobb veszély az, hogy nem értjük: ami egynek jó, az mindenkinek jó lehet, ha együtt csináljuk. Az internacionális közreműködés az új dolgoknak a legnagyobb mértékű kihasználásához szükséges. Ezt akarom látni a félelem helyett. Ehhez minden ország - kis ország és nagy ország - hozzájárulhat. Kérem, én nagyon boldog vagyok, hogy itt otthon beszélhetek, hogy itt meghallgatnak.

___________

Az előadást megköszönve Kiss Ádám, az ELTE Természettudományi Karának dékánja átadta Teller Edének a Kar nevesített érmét.